"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Mama, miért vörösek a rózsák? Mama, miért zöld a fű és kék az ég? Miért van a póknak hálója, s miért nincs háza? Papa, miért nem járthatok a szerszámos kamrában? Tanító úr, miért kell olvasnom? Mama, miért nem rúzsozhatom ki magam a tánchoz? Papa, miért nem maradhatok ki éjfélig? A többi srác megteheti. Mama, miért gyűlölsz engem? Papa, miért nem kedvelnek engem a fiúk? Miért kell ilyen cingárnak lennem? Miért kell fogszabályzót és szemüveget hordanom? Miért kell 16 évesnek lennem? Mama, miért kell leérettségiznem? Papa, miért kell felnőnöm? Mama, Papa, miért kell elmennem? Mama, miért nem írsz gyakrabban? Papa, miért hiányoznak a régi barátaim? Mama, miért szeretsz olyan nagyon? Papa, miért kényeztetsz? A kislányod most nő fel! Mama, miért nem látogatsz meg? Mama, miért olyan nehéz új barátságokat kötni? Papa, miért hiányzik az otthon? Papa, miért hagy ki a szívem, amikor ő belenéz a szemembe? Mama, miért remeg a lábam, amikor meghallom a hangját? Mama, miért a világ legnagyobb érzése "szerelmesnek lenni"? Papa, miért nem szereted, ha nagyapónak hívnak? Mama, a kisbabám apró ujjai miért szorítják olyan szorosan az enyéimet? Anyám, nekik miért kell felnőniük? Papa, nekik miért kell elmenniük? Engem miért kell nagyanyónak hívni? Mama, Papa, miért kellett elhagynotok engem? Szükségem van rátok. Miért suhan el mellettem a fiatalságom? Miért látszik meg az arcomon az összes mosoly, amelyet valaha megmutattam barátnak, vagy idegennek? Miért csillog ezüstösen a hajam? Miért remeg a kezem, amikor lehajolok, hogy leszakítsak egy virágot? Istenem, miért vörösek a rózsák?"
Apróságok amiért boldogok lehetünk Ha ma reggel inkább jól szolgált az egészséged,mint rosszul, akkor áldottabb vagy annál az egymillió embernél, akik nem fogják túlélni ezt a hetet. Ha van étel a hűtőszekrényedben, ruha a testeden, tető a fejed felett, és hely, ahol nyugovóra térhetsz, akkor gazdagabb vagy e világ lakóinak 75 százalékánál. Ha van pénzed a bankban vagy levéltárcádban, akkor vagyon tekintetében a legfelső 8 százalék közé tartozol a világon. Ha mosolygó arccal felszeged a fejed, és őszinte hálát érzel, akkor áldott vagy, mert ezt a többség megtehetné, de mégsem teszi.
Mindig futsz valahová. Soha sincs semmire időd, Hangzik fel tőled a hivatkozás, És csak folytatódik tovább A versenyloholás. Se látsz, se hallasz, Senkire sem hallgatsz. Csak lótsz-futsz, s loholsz, Mint a versenyagár, Aki csak a célban tudja meg, Hogy a nyúl nem is volt valódi. Elrohansz minden szép mellett, Nem észlelsz semmit, Amit pedig csodálni érdemes lenne. Két hét alatt akarnád látni azt, Amit egész évben észre sem veszel. A léleknek nem kell pénz, A lélek mindig valami szépet remél. Kell neki mindennap a pillanat, Amikor valami szépet befogad, És felerősítve sugározza tovább, Hogy szebb legyen tőle a világ. Milyen kár, hogy szemlélődni elfeledtél már. Pedig, ha tudnád, mi minden van utadban, Mi mindent adott a teremtő, mint jutalmat. A természet gyönyörű kincseit, Évszakok hírnökét, virágok ezreit, Fákat, lombokat, cserjéket, bokrokat, Akik mind feléd fordulnak. Ha néznéd, látnád is, óránként változik a kép, Ahogy fordul a Nap, úgy kúszik tova az árnyék, S a fák levelei mindig másképp mosolyognak,
A virágok szirmai más arcot mutatnak.
S amikor áttör a lombok közt egy fénysugár,
Van olyan, mint a színpadon a táncospár.
Látod, mi mindent hagysz ki naponta?
Pedig közelről, megállva más ám, mint rohanva. Mennyivel szebb egy virág közelebb hajolva. Autóból is másnak látszik a világ, Amit onnan látsz, az messze nem olyan, mint igazán.
A pályán száguldva meg, két végpont között a semmi.
Érdemes, értelmes hát ennyire rohanva élni? Szabad-e a szépet a szívbe be nem engedni? Elmehetsz bárhova a világba, annak legtávolabbi sarkába, Soha nem fogod meglelni, Amit itthon, nap mint nap, nem tudsz észrevenni. Mert mit nézel majd végig életed filmjén, Ha közben nem vetted észre a körülvevő világot, Nem ismerted személyesen az útközben nyíló virágot? Nem hagytad köszönni a kis feketerigót, S nem érted teremni, a pirosló csipkebogyót. Gondolkodj, miért is rohansz és hová, Mit ér, ha rohansz, Mindig csak rohansz tovább?
Tartalékok Mindenből kettőt tartsunk kéznél, ami az élethez kell. Ekkor az életünk is kétszer annyit fog érni. Két mosolyunk, két kedves szavunk legyen egy helyett. Megkettőzött szeretet, türelem, jóindulat az élet mindennapos kellékei. A jóból, a kellemesből tartalékunk legyen, hisz kétszeresen kell azt osztogatnunk. A természet bölcsen gondoskodott az egyről: társat rendelt mellé, hogy törékenységétől megóvja. A férfihez a nőt a nőhöz a férfit. Az emberhez embert. A szeretethez szeretetet. Mindenből kettőnk legyen. Így ha apadna a szeretet, fogyna a türelem, csappanna a jóindulat, ott a tartalék a kezünk ügyében. Tudjuk, hogy hol keressük őket, és boldogságunk is megduplázódik.
Szóltak a csend néma léptei. Hallottam a bársonyos suhogást. Egy pohár vizet hoztál, és letetted halkan asztalomra. Szobám négy puszta fala kitágult, tág lett egyszerre körülöttem a világ. Őszi kikericsek nyíltak a réten, (vagy tavaszi hóvirágok?) Ki tudja?... Az erdőn sárgultak a lombok, (vagy új rügyeket bontottak a fák?) Én összezavarom most a képeket. Ha hegyet írok, tudod - virágot akartam írni, ha tengert írok, azt jelenti, nagyon szeretlek!
Senki sem adhat neked szeretetet, mert a szeretet már benned van."
Kincseink! Az átélt pillanatok szilánkjai. Mozdulatok sora életünk útján. Szívszorító emlékek képekben villantva. Bilincsbe verik szívünket, árnyékok és fények sora a sors ösvényein.
Mosolyok és fáradt szomorúság szeretteink arcán, melyet most szeretnénk lesimítani, örömmé változtatni, de tudjuk, mindezt már lehetetlen.
Régi történések. Újra fel-felcsendülő dallamok a végtelenből zongorafutamok. Szavakat keresve, gondolatainkat sorakoztatva fel, melyek érzéseinkbe fulladnak bele. Szárnyalás, zuhanás hisz mindkettőből jutott mindőnknek. Boldogságmorzsák, melyeket elszórva rejtenek életünk - kis kertünk füvei között. Lassan kihunyó lángok és nincs már, aki újra szítsa, élessze a tüzet. Csak a remény apró fényei világolnak még.
"Amit egyszer már leírtál, Kitörölni nem lehet. Ha valamit elhibáztál. Be kell látnod bűnödet. Ellenben egy tollvonással, Barátom nem fog a radír. Barátod ha megbántottad, Őszinteség a gyógyír. A barátság nem játékszer, Féltve őrzött drága kincs. És két szempár haragjánál, Nincs szorítóbb bilincs. Többet ér egy igaz barát, Mint ezernyi láda pénz. Mert ha van egy jó barátom, Megtartani nagyon nehéz!"
Százezer éve szeretlek, és szeretlek még százezer évig!
kifordult szemed sarkából a Világ könnyeid gyöngyfüzére
Tenyerembe temetem el gyönyörű arcod és minden egyes értem nőtt barázdát. Belőled emelek oltárt, templomot, sáncot. Talán így megóvsz majd gonosz önmagamtól, leszel sorsvonalam, míg élek. Égig érő kazlakba raktuk álmainkat, tetejébe boldogságunk. Súlya alatt rogyott térdre álom-létünk, térden csúszva, százezer sebből vérezve azt játsszuk, élünk.
"Ha rózsára gondolsz tövis jut eszedbe, pedig van illat is. Ha alélt kígyót látsz, felveszed öledbe, pedig bánthat is. Ha fáj a perc, már feketén látsz, pedig van óra is. Gondod a múlt, a jövőddel törődsz, pedig van jelen is. Gyenge vagy? Hát légy erős! Ha fáj akkor is! Álmok, nyelvek lopják füledbe ellenem a koshadt vádaik hadát, ha kell légy süket is. Rút káoszba ötlik arcukat, s röhögnek, ha kell légy vak is. Had beszéljenek, Neked van igazad, ha nincs akkor is. S ha már úgy érzed senkid sincs, én vagyok akkor is!"
Ha sátrat ver az éj, bekopogok hozzád mint vándor, ha menedékért könyörög éhes vagyok, mondom, szomjas vagyok nagyon s te csókkal etetsz és csókkal itatsz meg.
Nem voltak még soha ilyen hű szeretők ilyen két testvérszirma egy virágnak sötét szemed az én szememhez hasonló szád, mint az enyém, szerelemtől ittas.
S ha elválunk, akkor sem távolodunk mi ott vagyok álmodban s az enyémben te egyazon tengeren ring velünk a bárka egyazon csillag ontja ránk sugarát.
Hogy mondjam el? A szó nem leli számat: kimondhatatlan szomj gyötör utánad. - Ha húsevő növény lehetne testem, belémszívódnál, illatomba esten. Enyém lehetne langyos, barna bőröd, kényes kezed, amivel magad őrzöd, s mely minden omló végső pillanatban elmondja: mégis, önmagam maradtam. Enyém karod, karom fölé hajolva, enyém hajad villó, fekete tolla, mely mint a szárny suhan, suhan velem, hintázó tájon, fénylőn, végtelen. Magamba innám olvadó húsod, mely sűrű, s édes, mint a trópusok, és illatod borzongató varázsát, mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák. És mind magamba lenge lelkedet (fejed fölött, mint lampion lebeg) magamba mind, mohón, elégítetlen, ha húsevő virág lehetne testem. - De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem. Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.
Midőn Vénusz már elment, Aeneasnak fölismerszett a léptéről, hogy isten. Én téged, mikor jössz, már annak látlak, nem kell, hogy ebben távozás segítsen. S ha villamosra szállsz és lábikrádat a lépcsőn óhatatlan megtekintem, szivembe villogó fehér sugár csap, ennél bizonyosabb bizonyság nincsen. Mi bizonyság még? Sugár-csapatok, a nyakról, vállról, térdről kicsapók: íly tanuk adnak jeleket nekünk. Az istennőt nem téveszthetni el, mert minden porcikája fényt lehel; az istennő az, akit szeretünk.
Elájulni s mindent merni, dühöngve, mint nyers, szelíd, forró és holtra sápadt, merész, halott és új életre támadt, csaló, hűséges, bátor, gyáva, gyönge, és tőle távol nem találni csöndre, mint víg, komor, őrjöngő, büszke, bágyadt, megszökni hősként, csupa gőg s alázat, s riadtan bújni sértődött közönybe. Ha kiábrándulnánk, szemünk befedni, édes borként mérget szívni magunkba, a kárt szeretni, a hasznot feledni, hinni, hogy a pokol visz égi útra, létünket egy csalódásba temetni: ez a szerelem. Ki próbálta, tudja.
Emlékezz rám, ha tőled messze-messze a hallgatag országba érkezem, s nem foghatod meg többet a kezem, és nem fordulhatok el tévedezve. Emlékezz rám, ha majd magad leszesz te, s nem szólsz jövőnkről, úgy, mint rendesen: csak emlékezz és értsd meg, kedvesem, késő tanács, imádság, minden eszme. De ha felejtesz, s aztán valahogy emlékezel reám, ne búslakodj, mert hogyha Éj s Romlás a szenvedélyt nem ölte meg, mely hajdan bennem élt, százszorta jobb, hogy mosolyogj s felejts, semmint emlékezz és egy könnyet ejts.
A húrok s a hangszerek Nem mindenkinek zengenek Néha jobb, hogy csendesek Mert a belső zenét nem egy kéz játssza el Az legyél, akinek látszol És annak látszódj, aki vagy Az legyél, akinek látszol S aki vagy
Mint foltok egy farmeren Foltokból áll az életem Mint foltok egy kopott farmeren De egy színes rongy nekem nem sokat mond Az legyél, akinek látszol És annak látszódj, aki vagy Az legyél, akinek látszol S aki vagy
Szépség az arcokon Elkábít, nem tagadhatom De várj, van egy mondatom Ó, a belső zenét nem egy kéz játssza el Az legyél, akinek látszol És annak látszódj, aki vagy Az legyél, akinek látszol S aki vagy
A szavak furcsa teremtmények, ezt jól tudja minden gyerek. Kicsúsznak a szájunkon, és fegyelmezetlenek. Hiába bízunk rájuk nagyon fontos üzenetet, Elrejtik az igazságot, és mást jelentenek.
Csak nézz rám, egy szót se szólj, én így is megértelek. Ha van valami, ami nem hazudik, az leginkább a szemed.
A szavak néha szövetkeznek, hogy félrevezessenek, Szépen hangzó mondatokban vonulnak ellened. Félve, kimondott félszavakból van, aki ért, és van, aki nem, De elmondani nagyon nehéz, mit nem ért meg senki sem.
A gondolat, míg önmagába zárul, sajnos nincs jelen, Szavak nélkül nem működik a mindenható értelem. De a kimondott szavak sorsa néha furcsán alakul, A lényeg sokszor bennük marad kimondhatatlanul.
"Ketté vágtad azt, ami egy volt valaha. Szeretet volt benned, de soha nem tudtad leírni, szavakkal kifejezni. Nem tudtad kimondani, mesélni arról, hogy mit érzel, amikor szeretsz. Bénult némasággal veszed körül magad, amikor erről faggatlak, pedig nekem nem kellenek nagy szavak, hangzatos célzások, elég lenne, ha önmagadat adnád. Ha egy reményt keltő mosolyt, vagy kacsintást küldenél... ha megérintenéd kezemet... ha átölelnél... magadhoz vonnál... vállamba temetve arcodat... érezném, amit nem tudsz kifejezni, azt, ami legbelül benned van: S Z E R E T E T"
"Aki szeret, az nincs többé egyedül, mert az, akit szeret, mindig jelen van. Aki szeret, az már nem akar többé a saját élete Központja lenni. Engedi, hogy életének más legyen a középpontja, és ezt nyereségnek és boldogságnak érzi. Feladja önmagát. Olyan lesz, mint egy nyitott kéz, amely kapni akar. Aki szeret, annak van bátorsága ahhoz, hogy olyan legyen, mint akinek szüksége van valamire."
" A könny egy külön világ, amely csupán az ember számára elérhető. A könnyek szépsége, a nevetés szépsége, a könnyek költészete, a nevetés költészete csupán az emberi lények számára hozzáférhető.
Az érzelmeket ki kell engedni, el kell lazítani. Amikor sírhatnékod van, sírnod kell; amikor nevethetnéked támad, nevetned kell. El kell hajítanod ezt az ostoba elfojtást, meg kell tanulnod az önkifejezést - mert csupán az érzéseken , az érzelmeken, az érzékenységen keresztül juthatsz el ahhoz a vibráláshoz, amelynek révén lehetségessé válik a kommunikáció.
Nem tapasztaltad még? Beszélhetsz, amennyit csak akarsz, és nem mondtál semmit; de legördül egy könnycsepp az arcodon, és mindent elmondtál. Egy könnycsepp mindent elárul. Beszélhetsz akár órákon át, és nem érsz vele semmit, de egy könnycsepp mindent elmond. Mondogathatod: " nagyon boldog vagyok, meg ez, meg az..." az arcod azonban épp az ellenkezőjét mutatja. Egy kis nevetés, valódi, hiteles nevetés mindent elárul. Meglátod a barátodat, ragyog az arcod, sugárzik az örömtől.
Légy hiteles, érzékeny; érints, érezz, nevess, sírj többet. És ne feledd, nem tehetsz többet annál, mint ami szükséges; nem eshetsz túlzásba. Egyetlen könnycseppel sem tudsz többet kicsikarni a szükségesnél, s nem tudsz jobban nevetni a megfelelőnél. Szóval ne félj, és ne légy szűkmarkú ! "
Az én csillagom - a te szemedben ég Az én álmom - a te meséd Az én erőm - a te hited talán csak ennyi a Szeretet vigyáz rád, láthatatlan kísér, s nem múlik el, ha az Élet véget ér!
Fekszem hanyatt a föld sötétzöld szőnyegén, És merengve nézem a sötétkék eget; Száll reám aranyos, ezüstös csillagfény És koszorú gyanánt övezi fejemet. Megfürösztém lelkem e sugárözönben, Lemosott magáról minden földi szennyet, S most újjászületve a magasba röppen, S keresi a mennyet;
Alszik az egész föld; mély és csendes álma, Egyetlen halk dongás érinti fülemet, Tán mellém valami kis bogárka szálla, Vagy távoli folyam harsogása lehet, Vagy még távoliabb felhők mennydörgése, Mely, míg hozzám ér, ily parányivá törpül, Vagy talán lelkemnek himnusz-éneklése Le a csillagkörbül.
Szállj, lelkem, oh szállj az égitestek között, És pillants keresztül rejtelmök fátyolán, Melyet az istenség titkos ujja szövött... Bölcsességből-e vagy csak szeszélyből talán? Nézd meg, lelkem, mi van ott a csillagokon, És nézd meg, mi vagyon a csillagok felett, Azután röpülj le hozzám gyors szárnyadon, Hadd beszéljek veled;
Hadd kérdjem: mit láttál? van-e ott is élet? S ha van, ily gyötrelmes, ily bús, mint a földi? Áll-e az a kemény, szigorú ítélet, Amely jutalmat oszt és bosszúját tölti?... De mi közöm ehhez! egyet szeretnék én, Csak egyet megtudni, arról hozz hírt nekem: Vannak-e ott szívek és a szívek mélyén Lángol-e szerelem?
Ha ott is szeretnek, ah úgy vágyok oda, S hogy feljussak, forrón imádkozni fogok, De ha a szerelem föl nem kísér oda, Úgy isten hozzátok, ragyogó csillagok! Úgy szebb a föld minden búbánata mellett, S enyésszem el, ha a sírba fognak tenni!... A szerelem mindent pótol, s a szerelmet Nem pótolja semmi.
Ilyen óriást, mint Én vagyok, ki látott? Ölemben tartom az Egész mennyországot! Borulj rám, borulj rám, Édes mennyországom, Felhőtlen szép egem, Fényes napvilágom!
Istenem, istenem, Miért is teremted Olyan parányinak Az emberi keblet? Boldogságom nem fér Így egészen belé, El kell tékozolnom, El kell sírnom felét.
Megjövendöltem én, Hogy boldog leszek még. Hogy a bú nálam csak Átutazó vendég. Elmentél, messze is Jársz immár, búbánat, Csak eredj! képpel sem Fordulok utánad.
Nézd, kedvesem, nézd, a Nap még le sem mene, Mégis már javában Szól a filemile. De hiszen ez nem is Madár danolása, Hanem csókjaidnak El-elcsattanása.
Mint szelíd tavaszi Eső a rónára, Úgy hulldogál csókod Ajkamra, orcámra, Mindenik cseppjéből Egy-egy virág terem... Csókzáporos tavasz!... Virágos szerelem!...
Derengő boldogság uszályát fogom, míg nézlek. Szemed ragyogó foglalat, hol gondolataid csillámlanak, mint napsugarak víz tükrén, ha vakítva égnek. ...S vigasz-kék lélekóceán, hol sóvár öröm keringve csábító, lassú tánccal, értelemre fűzött tanításvággyal szonettfüzérbe rendezi sorait, mint dolgos gyöngyhalász, ki iszapos múltban feledett, rozsdás szavakért szállva mélybe, leküzdve belső félelmét önnön hitelét, nemességét hozza fényre, s lelkén így igazít mindig egy kicsit, míg szeme fénye árnyékát enyémben megpillantva - megkapaszkodik.
Ó ne vidd el két szemeddel a napsugarat! Ne menj, várj még: mert e tájék sötétben marad. Ág nem himbál, fecske nem száll, béres nem arat. Ő ne vidd el két szemeddel a napsugarat!
Idd tekintetét napestig, idd e mély gyönyört, ha enyhít, képétől forrj, összefagyj. Nincs kinek jobb sorsa volna; s örömöd mégis nagyobb, ha kedvesedtől messze vagy.
Erő s távolság emelnek, mint a titkos égitestek, vérem hűti tér, idő. Szenvedélyem egyre lágyabb, szívem könnyebb, mégse bágyad, s boldogságom egyre nő.
Bár csak képe jár eszemben, nyugton lehet innom-ennem, s szellemem vidám, szabad. Tündér fűti észrevétlen tiszteletté szenvedélyem, s ámulattá vágyamat.
Nap-közel, szellős magasban nem lebeghet boldogabban foltnyi fellegecske sem, mint e szív nyugtában-ilyképp, nem kínozhat félsz, irigység, folyton-folyvást szeretem.
Áldd meg ezt a parányi szívet, hófehér lelket, mely elnyerte az ég csókját a földi életre. Szereti a nap tündöklő fényét és az anyja boldog mosolyát. Nem gondol megvetéssel a porra, és nem vágyik csillogó aranyra. Áldd meg őt, és öleld szorosan a szívedre.
Száz keresztúton át idetalált. Ő tudja a titkát, hogy választott ki a tömegből téged, ajtód elé lépett, és kezedbe fogózva kérdezte az útját. Híven követ, csacsog, és nevet, és a szíve nem ismeri a kételyt. Őrizd hitét, vezesd biztos kézzel, és áldd meg őt. Tedd a fejére a kezed, és kérd istenedet, hogy ha parányi lába nyomában vészjósló hullámok kelnek, fentről kapja a szelet, és kifeszített vitorlákkal elérje a béke kikötőjét. A nagy rohanásban ne felejtsd el őt, engedd, hadd jöjjön közel szívedhez, s a kezed pihentesd meg áldón a fején.
Csak kis kitartás! - biztatom magam, még futni kell, még minden messze van. Szolgálj, szívem, még egy kicsit nekem, jaj, meg ne állj az úton hirtelen, sok a dolgunk még s nem mutathatom, hogy a harcot már nem bírom nagyon, és este, ha ágyamba roskadok, érzem, nagyon, nagyon fáradt vagyok.
Kicsit nehéz volt, jól tudod, szívem, elkoptunk, de ne sejtse senki sem, higgyék csak azt: az óra jól ketyeg, nem irgalmaznak ám az emberek, csak hajtsd a vért, arcom piros legyen, frissen induljak minden reggelen, csak én tudom, ha ágyba roskadok, estére már milyen fáradt vagyok.
Szemem árkos és ajkam szögletén a két vonás már mély lett és kemény, sokat sírtam; eső után a föld ilyen barázdált, csapzott, elgyötört... de ha mosolygok, mint ha nap kigyúl, arcom hegy-völgye lágyan kisimul, csak este, ha ágyamba roskadok, érzem megint, nagyon fáradt vagyok.
Csak kis kitartás, - kip-kop... pontosan, holnap sikerül minden biztosan, a félúton, szívem, jaj meg ne állj, kip-kop... tovább is híven kalapálj, a hegynek föl kicsit nehéz az út, szív kell hozzá, de aki odajut, a csillagok közt csillagként ragyog... csak este, este oly fáradt vagyok.
Sose pihentem, nem volt rá jogom... Most meg-megállok s felfohászkodom: - Ó Istenem, kicsit még el ne hagyj! szegény szívem, te meg szaladj, szaladj... Csak kis kitartás, még egy hős iram, fussunk dalolva bátran és vígan... de este már a dal is csak dadog; altassatok el engem, csillagok!
A párában, a vízesés felett, Halványan, mint egy álom, És testetlenül, mint egy lehelet: Az örökifjú szivárvány lebeg.
Megrokkannak a sziklák, a hegyek, A kő mállik, az erdők sírba térnek, Új medret tör a patak magának, S a régit testálja a feledésnek. Megőszül a világ.
De a szivárvány mindig egy marad S színei meg nem fakuló csodák. Örökifjan és egyformán lebeg, Halványan, mint egy álom És testetlenül, mint egy lehelet. Mint a művészet az élet felett.
*
Minden lélekben van egy kis szivárvány, Kis csapóhíd, amelyet lebocsát, Hogy egy más lélek átjöhessen rajta, - Ennek a hídnak hídpillére nincsen, Ezt a hidacskát csak az Isten tartja. Az Isten, aki a szívekbe lát.
-Te hatalmas kéz, szükségem van terád, mert nélküled szinte semmit sem érek. Éreznem kell a tenyered melegét, mikor felébredek és mellettem megjelensz. Amikor éhezem és táplálékot adsz, és segítesz, hogy megmaradjak, és felépíthetem apró ajándékaim. Velem vagy midőn járni tanulok, s hozzád futok, ha félelem gyötör. Kérlek, ne hagyj el maradj velem!
S a nagy kéz így válaszolt a kicsinek:
- Te kicsi kéz, szükségem van terád, hogy belém kapaszkodj és megragadj. Hadd érezzem kedveskedésedet, mert érted kell kezet fognom sokakkal, de játszani és mosolyogni sem tudok, csak veled együtt, mikor átölellek, s veled együtt felfedezem újra a világot, - a csodálatos, kicsiny dolgokat. Hadd érezzem jóságodat, azt, hogy szeretsz, veled együtt tudok ma kérni is, és hálát adva megköszönni dolgokat. Légy mindig velem, erősítsd a kezem
Égnek kékjéből magamnak könnyű nyári ruhát készítek. Rajta mezőknek virágait hordom. Szépen viruló, s ringatózó szirmokat, Melyeket lepke szárnya érint. Az Ég Kékje testemre lágyan borul, S a kósza szél vidám fodrot vet ruhámnak redőin. Mezőknek virágai nyíljatok szívemnek éltető örömén, S köszöntsétek az Eget, s a Földet! Karomat kitárom. Ölelem a Világot. Virágozz Világ! Testemnek mezején, Szívemnek közepén, Nyíljál ki Világ!
Amikor szemeidbe nézek, tekinteted örökre megragad, Csillagfények gyúlnak egy néma pillantás alatt. Szemed csillogása többet mond ezernyi szónál, Tudom mit akarsz mondani, mielőtt még szólnál.
Amikor szemeidbe nézek, látom a jövőt, A múltat, a jelent és az elkövetkezendőt, A fájdalmat, a szenvedést és vágyat a jobbra, A reményt, az örömet, mit a szebb jövő hozna.
Amikor szemeidbe nézek, társamat látom, Hűséges, kitartó, gyönyörű, szerelmes párom, Aki után ösztönösen, egyre jobban vágyom, Ki betölti gondolataim és minden álmom.
Amikor szemeidbe nézek, hűséget látok, Amely minden bajon, sötét nehézségen áthoz, Ami két dobogó szív közt a legerősebb kapocs, Mi reménytelenségből, kétségből is mindig visszahoz.
Amikor szemeidbe nézek, látom a vágyat, Karjaid ölelésre, édes csókokra a szádat, Érzem kezeid szorítását, halk sóhajtásod, Szerelmedet, mikor fejemet a válladra hajtom.
Amikor szemeidbe nézek, minden más megáll, A gondolat az értelem nemesen félreáll, A vágy bennünket fogva tart, szerelem átölel, Csak dobogó szívedet hallom a szívemhez közel!
Az élet-erdőn eltévedtem, Elvesztettem magam. Önnönmagamat veszítettem el: Az egyetlen, az utolsó erőt, A végső mértékét minden dolognak. Kialudt a világ világossága, És megfakultak a föld színei, Mert tőle függtek mind: önnönmagamtól. Mert tőle kapta fényét az arany, Szilárdságát a vas, Édességét a méz, Rózsaderengését a szeretet, Fekete mélységét a szomorúság. Elvesztettem magam. Azóta nincsen íze, ereje, Se fénye, teljessége semminek. Az örömömnek nincsen magassága, S be sekélyke víz a szomorúságom, Holott, ha bánat, - hát tenger legyen!
Elvesztettem magam. S most önmagamnak Diogenese: Elmegyek megkeresni magamat. Végigmegyek a roppant élet-erdőn, Be-bevilágítok a fák közé, Szakadékok peremén meg-megállok, Virágkelyhekbe és emberszemekbe Vetem kutató lámpám sugarát, Nagy fennszóval megkérdem mindenektől: Egy elveszett lelket láttatok-e? S felelnek fák és szakadékok, És virágkelyhek és emberszemek: Sohase láttuk őt. Hát te talán találkoztál vele? Te is álmodban láthattad csupán Szegény lámpásos ember, magadat Mély-bánatúnak, magas-öröműnek, Vas-erejűnek, hajnal-szerelműnek: Igazinak!
"... Később csodálkozva láttam minden bűn mélyén a rejtőző jóságot, minden alantas szenvedély mögött a fenség torz karikatúráját, és ezen keresztül imádni kezdtem a Mindenütt Jelenlévőt. Szeretni, érteni tudtam a vétkező embert is, akire végtelen utak, végtelen tisztulások várnak az örökkévalóságban."
"Pedig előző nap még tele voltál élettel, boldogsággal, és mélységes hálát éreztél Isten iránt ezért a hangulatért. Most meg itt siránkozol, és nem látod értelmét annak, hogy tovább élj... És ez egyre csak így megy, és te nem veszed észre ezt a sablont. Amint meglátod a sablont, ki tudsz ugrani belőle."
Ha átölelnél és én is átölelhetnélek, véget érne a végtelen várakozás, beteljesedve kialudna az örök vágy. Testem a tested lenne, tested a testem lenne, egymásba feloldódva, egymásba elmerülve - megszűnne a külön, és nem lenne más csak az EGY. Ha ölelés után elengednél és elmennél, - és én is elengednélek, - benned gyúlna fel a vágyam. S én csak maradnék, kifosztva és betelve, várva egy újabb találkozásra.
Ha hosszú-hosszú útra mennél, vinnéd vágyam' és az álmom', - mit neked szánva a szívedbe zártam. S hogy nekem mi maradna? Te! Te! Te! Igen Te mindig megmaradsz nekem. Még ha nem tudja senki sem. Még ha nem tudja senki sem, vagy ha mindenki tudni véli, én lelkem mélyébe zárom közös perceinket és mélységük titkait.
Jöttél szemben: a játszi szél átfújta vékony blúzodat. Meglebbentek a gombolatlan kabátszárnyak. Toluló szavak, ősi ösztönök Istenasszonya vagy. S én egeden hullócsillag.
***
Vékony Andor
Féltékeny vagyok
Féltékeny vagyok a Szélre, amikor fúj és csókol Téged. Féltékeny vagyok a Napra, hogy ragyog, s hajad simogatja. Féltékeny vagyok a Holdra, hogy körbefonja álmaid egét. Féltékeny vagyok az Éjre, mikor lágyan betakar Téged. Féltékeny vagyok..., s mégis:
A Szélben én csókollak Téged, a Nap sugarában kezem lágy simogatását érzed;
Majd az ezüst Holddal álmokból álmaink mélyére lépek, s az Éj fekete köpenyével én ölellek körbe Téged
Megfigyelted már? A szél ezerhangú. Az enyhe szellőtől a szélvészig susog, suttog, dudál, zizeg, zúg, süvít, fütyül, tombol és még ki tudja, hányféle hangot ad ki. Szinte lehetetlen leírni a szél hangját.
A szellő finoman lengeti a pici növényeket, a bokrokat, selymesen, lágyan simogatja arcunkat.
A szél rázza a nagyobb bokrokat, lombokat rázza, tördeli, tépi az ágakat, de még a felhőket is szétkergeti, vagy vad táncra készteti a vizeket.
De a szélnek is több fokozata van:
Vad szél, vihar ami tör, zúz, gyökerestől tépi ki a fákat
Jellegzetes hangja van a szélnek, ami még az irányát is meghatározza. Sokszor halljuk az időjárás jelentésekben milyen irányú szél fú éppen, vagy szélcsend van.
Te sokkal fontosabb vagy nekem, mint bármi más a világon. És te nekem adtad saját magadat. Ez sokkal több, mint amit megérdemlek, és ha ezen kívül is kapok tőled bármit, az csak még jobban felborítja az egyensúlyt kettőnk között.
Űzlek. Gyötörlek. Szidlak is örökkön. Be boldogabb, be szeretettebb lennél, ha nem te volnál mindenem a földön, s ha volna más, mi nékem szentebb ennél.
Szólj, csak szólj, hallgatok, hallgatok a világ végeig, s várom a perceket, amelyekben engemet értesz! mert nekem már csak te vagy és nem is lesz soha másom: sem étel, sem ital, sem munka, sem élet...
Elájulni s mindent merni, dühöngve, mint nyers, szelíd, forró és holtrasápadt, merész, halott és új életre támadt, csaló, hűséges, bátor, gyáva, gyönge, és tőle távol nem találni csöndre, mint víg, komor, őrjöngő, büszke, bágyadt, megszökni hősként, csupa gőg s alázat, s riadtan bújni sértődött közönybe. Ha kiábrándulnánk, szemünk befedni, édes borként mérget szívni magunkba, a kárt szeretni, a hasznot feledni, hinni, hogy a pokol visz égi útra, létünket egy csalódásba temetni: ez a szerelem. Ki próbálta, tudja.
Tévedsz, hogyha azt hiszed A szerelem csak játék Vagy lobogó fáklya Mely ujjaidra ráég. Nagy dolog a szerelem S hogy múlnak az évek Még nagyobb lesz, meleg kendő Úgy betakar téged. Erő elszáll, szépség hervad jön az ősz, a tél is Aki szeret melletted lesz Megbecsül majd mégis. Az élet véges - végig együtt kell leélni Úgy válik el, mit ér a nő, és mit ér a férfi. Jót és rosszat megosztani Kacagni és sírni A szerelem dal Mit együtt kell megírni.
Ha a szerelem rózsa, hadd legyek én levél, életünk együtt nőne bús és dalos időbe - dúlt rét, virágos róna, ősz bánat s édes kéj -, ha a szerelem rózsa, hadd legyek én levél.
Ha vers volnék a dalban, s dallam a szerelem, énekben egyesülnénk, ajk-ajkon üdvözülnénk, s csók, csattogó madárhad zengne esős delen, ha vers volnék a dalban s dallam a szerelem.
Ha te édes, az élet, s én kedvesed, halál, együtt sütnénk, havaznánk, s míg március csókot dob ránk, míg nárcisz s harkály éled eperízü szélre vár - ha te édes, az élet, s én kedvesed, halál.
Ha bánat rabja volnál, s öröm apródja én, játsznánk ősszel, tavasszal, csellel, édes szavakkal, könnyekkel, éjjel, nappal, nevetve lány s legény - ha bánat rabja volnál, s öröm apródja én.
Ha te április hölgye s én májusnak ura, legyeznél gyenge ággal, beszórnálak virággal, míg a nappal árnyak völgye s az éj fényes, fura - ha te április hölgye s én májusnak ura.
Ha te örömkirálynő, és én a kínkirály, Kupidót együtt lessük, csalfa szárnyát lenyessük, táncot mértékre jár ő, zablát kap, pórul jár - ha te örömkirálynő és én a kínkirály.
"Éjszaka majd fölnézel a csillagokra. Az enyém sokkal kisebb, semhogy megmutathatnám, hol van. De jobb is így. Számodra az én csillagom egy lesz valamerre a többi csillag közt. Így aztán minden csillagot szívesen nézel majd... Mind a barátod lesz. (...) Ha éjszakánként fölnézel az égre, olyan lesz számodra, mintha minden csillag nevetne. Neked, egyedül neked, olyan csillagaid lesznek, amik nevetni tudnak! (...) Mintha a csillagok helyett egy csomó kacagni tudó csengettyűt kaptál volna tőlem... És újból nevetett."
Mikor fölnyíló ajkaidnak virágos ösvényein át felém leheli a rózsaillat: ajkaim a csók mámorát szomjazva mélyen elpirulnak és elborítanak a vágy gyönyörével, ha rádborulnak. Mert a csók nedvei lehullnak a szívbe, s elcsendesitik a szemed lángjától kigyulladt szerelmi máglya tüzeit.
Soha ne légy szomorú, ha a valóság túl rideg, s ne keseredj el, ha nem találod helyed. A valós élet olyan, mint a csörgedező patak, előfordul néha, hogy nehezebben halad. Ha nem találod céljaid, ne gyötörd magad, idővel majd alakul, mi e percben csak gondolat. Kérdezhetnéd, miért élünk, de senki nincs, ki választ ad, minden napunk küzdelem, mely mindhalálig megmarad. Ha csalódott vagy, s úgy érzed, hogy minden hullám összecsap, gondolj bele, mennyi ember vállalná sorsodat. Mindig csak a jóra figyelj, s hibáidat elfeledd, ha önmagadat elfogadod, könnyebb lesz az életed. Ha nem látod a fényt, a Napot, nyisd ki jobban a szemed, gondjaid közt tartogat még csodákat az életed. Mindig csak a mának élj, s az örök szabályt ne feledd: A holnap mindig tiszta, mivel nem szennyezi semmi tett.
Egyszer, még kamasz koromban, apámmal cirkuszjegyért álltunk sorba. Végül már csak egyetlen család volt köztünk és a pénztárablak között. Az a família mély benyomást tett rám. Nyolc gyerek szorongott a sorban, egyik sem látszott többnek tizenkét évesnél. Lerítt róluk, hogy nem dúskálnak. A ruhájuk olcsó, de tiszta. Jól nevelten vártak a sorukra, kettesével kézen fogva álltak a szüleik mögött. Izgatottan suttogtak a bohócokról, elefántok és más, aznap este műsorra kerülő látványosságokról. Érezhetően soha nem jártak még cirkuszban. Ez az este fiatal életük fénypontjának ígérkezett.
Az apa meg az anya vezette a kis csapatot, keblük dagadt a büszkeségtől. Az asszony fogta a férje kezét, felnézve rá, mintha azt mondaná: Te vagy az én ezüstpáncélos lovagom. A férfi mosolyogva sütkérezett a dicsfényben, a tekintete visszatükrözte felesége néma lelkesedését.
A pénztárosnő megkérdezte, hány jegyet kérnek.
- Nyolc gyerek-, és két felnőttjegyet legyen szíves vágta ki peckesen az apa -, hogy elvihessem cirkuszba az egész családomat.
A jegyár hallatán az asszony eleresztette férje kezét, lehorgasztotta a fejét, a férfi ajka remegni kezdett.
- Mennyit mondott? hajolt kissé közelebb.
A pénztárosnő megismételte az összeget.
Nem volt náluk annyi.
Hogyan közölhette volna az apa nyolc csemetéjével, hogy nincs elég pénze a cirkuszra? A körülmények láttán apám a zsebébe nyúlt, előhúzott egy húszdollárost, és leejtette a földre. (Tudni kell, hogy semmiféle értelemben nem számítottunk tehetősnek!) Lehajolt, felvette a bankjegyet és megkocogtatta a férfi vállát.
- Elnézést uram, ez a zsebéből esett ki. A férfi pontosan tudta, mi történt. Eszébe se jutott volna kérni, az önkéntes segítséget mégis elfogadta kétségbeejtően szorult helyzetében. Mélyen apám szemébe nézett, két kezébe fogta apám jobbját, megmarkolta a húszast, s egy könnycsepp gördült le arcán:
- Köszönöm, kedves uram. Ez rengeteget jelent nekünk.
Visszaballagtunk az autónkhoz, és hazahajtottunk. Aznap este számunkra elmaradt a cirkusz, mégsem éreztük úgy, hogy lemaradtunk volna valamiről.
Ama egetrengető valamicsoda, amit szerelemnek hívunk, csakis veled, általad ismerszik fel számomra, s attól szerelem, és nem csekélyebb, hogy megmozdítja bennünk a világmindenséget.
Magammal cipelem a szívedet (az én szívemben cipelem) soha tőle meg nem válok (ahova csak megyek te jössz velem; bármit teszek azt teszed te is, kedvesem) és nem ismerem a félelmet a sorsomban (te vagy az én sorsom) nem vágyom szebb világot (te vagy az én igaz világom) te vagy az kit a hold már réges rég mellém kijelölt kit a nap egyszer majd megénekel íme a titok mit meg nem osztok senkivel (a gyökér gyökere az ég a fa felett hol nyüzsög az élet; és magasabbra nyújtózik mint hova a lélek vágyni tud és az élet képzelete el nem ér) csoda mely csillagokat vezet a végtelen tejúton magammal cipelem a szívedet (az én szívemben cipelem)
végtelen, bús éjszakákon, amikor A régi bánat csendbe forrni kezd, mint régi bor, Mely habvirágot vet setét színére és fanyar, S mert issza ajkad, félálomban elrévülsz hamar, És víziót keringet szédítőn elébed, ködszerűt, És sóhajokkal felhősíti sírva kis derűd, A végtelen, bús éjszakákon, amikor A percek halk futása szíveden fájón tipor, Minthogyha vaspatkók érintenék a gyenge, bús szivet, S az órák cammogása rajta lomhán úgy üget, A végtelen, bús éjszakákon, amikor E szív, e rejtelmes lény, a vérző s bibor Kámzsájú remete a mellkas csontcellája rejtekén, Vergődik...
Hogyha két szeretõ szív megöregszik, mily mély, áhitatos boldogság jut nekik! Szerelem! égi frígy! ó, lelkek tiszta lánca! Megõrzi sugarát, ha kihunyt is a lángja.
Ó, mióta ismerlek, hogy árad testem, s benne-hogy virúl a csont; frissebb lettem, járásom sudárabb, mert te vársz ma rám: ki vagy te, mondd?
Nézd, hogy újulok, mindent feledtem, mint levél lehullt, mi régi volt. S csillagként ragyog fel majd felettem a mosoly, mely rajtad bujdokolt.
S mindaz, gyermekéveim ködébül, mely mint víz ragyog s még névtelen, rólad kap nevet, az oltár épül, rajta izzó hajzatod sötétül, s melled fénylik, mint az értelem.
Az éjszaka ködlött, mikor őt szerettem, halódtak a kertben a kései rózsák, zokogtak a habok az őszi erekben, s méla őrület volt a földi valóság.
Ifjuságom édes rózsakoszorúját a porba vetettem, megöltem a vágyat, lelkemre suhant a néma szomorúság, mint a beteg holdfény, oly szomorú, bágyadt,
oly szomorú, bágyadt, mint dőlt székesegyház, hol a bús falakon a nyirkos lég bejő, rozoga ablakot csunya fergeteg ráz, s fütyül a réseken az őszi levegő.
Mint síró muzsika, a hangja oly szép volt, az ősz huga volt ő, mert sokat hallgatott, a lelke búcsúcsók, tisztafehér égbolt, s szomorú, szomorú, mint egy szelíd halott.
A csókja hideg-bús, akárcsak a márvány, olyan hideg és bús, és a haja szőke, illata reszketett édesen és árván, mint haló rózsáé az őszi időbe.
Azóta riadva kelek néha reggel, az álom is ólom, napfénybe se látok, ólomtakaróba, gúzsba ébredek fel, szemem csupa könnyű, szemem csupa átok.
Orcád egészen ellopták az álmok. Remegve néztem, néma ámulatban. S csak felmerült egy másik éj, midőn magamat így egészen átaladtam a holdnak és a drága völgynek, ott hol a kopár lejtőkön szanaszerte sovány fák álltak s köztük lassudan s alacsonyan kis ködfelhők lebegtek, s a csenden át mindig tajtékosan ragadta mindig idegen vizét a vad folyó - ez mind hogy felmerült! Hogy felmerült! Mert akkor mindezeknek a szépségeknek - meddőn s hasztalan - oly vágyban adtam át magam, szegény, mint most hajadnak adom át magam, s e fénynek itt, szemöldököd ivén!
Napsugaras füttyeivel itt a tavasz, zeng a határ. Ébredezik hangjaira és rügyeit bontja ki már halkan a fa. Szökken a fű, csókjaival hinti a nap; és madarak füttyeivé változnak a napsugarak. Láncaiból vetkezik a fürge folyó: fodrokat űz; fodraiban nézi magán zöld köpenyét kedvvel a fűz; és a tavasz füttyeire még a hegy is új kalapot tesz. S az avar- szőnyegen is átüt a fütty: lábrakapott kék ibolyák jönnek elő, néz a szemük szerte-körül; füttyös a kedv, buggyan a nedv, -- fű, fa, madár ennek örül. -- S nem sok idő múlva, ha zeng, szárnyra kel egy májusi dal: ünnepelünk orgonafák illatozó zászlaival.
Úgy állt napfénybe, zivatarba, mint akinek már úgyis mindegy, hogy könnyû pillangók keringnek körötte, vagy a hópihék. Számba se vette még: él-e még?
Vénülõ fűz az istenadta s a Duna zúg, oson alatta nagy idõ óta, zajtalan. A vén fûz meg csak ráhajolva mint hogyha titkon hallgatózna merendve nézi. Így suhan, áramlik, s vissza sohse jõ, Isten szolgája: az Idõ.
Idõk partján állt, s vénült egyre, lombot nevelt, meg levetette, s kérgesedett az istenadta. Csodát ugyan ki látna abban, hogy vénülünk itt ez a rendje csak a víz jár a végtelenbe
meg az Idő. Mert mind elmúlunk, a gyökerünkbõl kifordulunk; mi termõ volt mibennünk itten, magához hívja majd az Isten, s a régi fa: avarrá vál. Egyszer csak jön egy õszi szél és kettéroppant majd a tél, az utolsó szál vén gyökér s a fa kidõl, és tovahordják és szétkorhasztják a habok. A fûz már belenyugodott.
S akkor, egyszerre, más vihar hajtott föl villámaival, bömbölt, zúgott, mint az ördögátok s gyilkolta, zúzta a világot hagyjuk! A gondolat is fáj, az ember szinte nem talál pontot e meggyötrött világon, hol, mint madár a tarlott ágon, csak percre is nyugvást találjon.
És lám, a fűz, az istenadta, törten és csonkig hasogatva mikor úgy vélted, vége már egy szál gyökérbõl újra hajt s lerázva kínt, ezernyi bajt: új gallyra törtet, s fényre vár! Én Uram Isten! Hát e vén még élni kíván? S ölremén az életért? S új harcba kezd? Hát hányszor kell megölni ezt, hogy magát végül is megadja?
Megrendülten és áhitatba nézem e kérges bajnokot. S ámulva látom, hogy amott tovább is hajt egy másik ág, nem, nem: ez nem hagyja magát? Talán csak egyetlen gyökér, az utolsó, de él, de él s míg él: hitében verhetetlen!
Hát hajtja, egyre vérmesebben, a nap felé új sarjait!
S én röstelkedve állok itt: hát ez a vénség, ez tanít új reménységre engemet, akit már szinte eltemet a kín s a gond nehéz avarja, hogy nincs halál, nincs elmúlás amíg azt Isten nem akarja!
Nézem ez újból sajradót és elordítom harcosan: halljátok meg ti korhadók kik úgy hittétek, vége van bénák, roncsok és összetörtek, kiégettek és meggyötörtek! Nincs még halál! Nincs még enyészet! Még nem végzett velünk a végzet! S legyen bár hegynyi omladék, mely ránk zuhant: kivájja még gyõzelmes útját minden águnk, s hajtunk, sarjadunk, kivirágzunk, mert istenáldott dacban égünk és csakazértis: százszor élünk!
már nem is Hozzád beszélve csak védtelenül a kóros lustaságban emlékezve a test párázó nyomaira ahogy a napot is elfedő szárnyak alatt dermedt havakban megóvtál a csontba-nyilazó hidegektől hogy lépteid megmaradt talapzatain a mocsárrá dagadt tavaszi sarakból Hozzád érjek s az ismerős terek tökéletes biztonságában a rácstalan tágasság huzatos medencéiben testvéremnek érezve a madarakat megtanítottál a szárnyalás gyönyörűségére mert ahogy felsarjadtak a füvek s az omló boltozatot megtartották pányvaként a sugarak úgy repültem a kíváncsi szelekkel hasadva százféle tárgyra és növényre hogy este, szívembe zsugorítva a távolságokat Színed előtt ismét magammá egyesüljek de a mindent-átható-létezés tudatával kezdtem számonkérni a hiányt, felbőszített a napraforgók alázatossága hogy fejüket dac nélkül forgatják uruk felé hogy méreg kerül a források vizébe s szomjukat oltva pusztulnak őzek és szarvasok hogy a teremtés sárkánytorkaiból elszabadulnak mindig a gyújtogatók és lógatva kezeimet már nem is Hozzád beszélve elalvás előtt gondoltam mindezt s ha félreértettél, tévedsz istennek képzeltelek -
"A napok sorát fűzd fel egy nyakékre. Minden egyes nap egy újabb gyöngyszem lesz ékszereden. A csiszolatlan gyöngyöket finoman illeszd egymáshoz, hogy kezed nyomán ragyogjanak csöndes, békés fénnyel. Mintha ékszerészmester volnál, aki különös gyöngysorok alkotására született - így éld az életed."
"Merj álmodni, mert az álmok álmodói meglátják a holnapot. Merj kívánni, mert a kívánság a remény forrása, s a remény éltet bennünket. Merj nyúlni olyan dolgokért, amit senki más nem lát. Ne félj olyat látni, amit senki más nem lát. Higgy a szívedben és saját jóságodban, mert ha így teszel... Mások is ezekben fognak hinni. Higgy a csodában, mert teli van vele az élet. De ami a legfontosabb, hogy higgy önmagadban, mert odabenn a lelkedben rejtőzik
Színes lepkék fátyol szárnyain Száll az idő, Elveszejtett álmaim bárányfelhők. Bánatkönnyeimmel telített Ég szín fellegek, Oly nehéz nélküled Élni az életem. Ágról ágra mozdul a szellő, Reggelre zúg az erdő. Falu felől harang hangját Hozza a szél, A zúgó erdővel birokra kél. Téli estén ezüst köd szitál fejemre, Bocsánatért felnézek a keresztre. Lombját vesztett öreg hárs, Keresztet hord oldalán. Színes lepkék fátyol szárnyán, Múló ifjúságom oda lett!
"Olyan nehéz leírni, hogy miről is van szó. Egyáltalán nem olyan, mint a szerelem első látásra. Inkább, mint... mint a gravitáció. Ha meglátod azt a valakit, akkor egyszerre nem a tömegvonzás ereje köt a földhöz többé. Hanem ő. És többé semmi más nem számít, csak ő. Egyszerűen mindent megtennél, bármivé lennél az ő kedvéért... Azzá válsz, amire neki a legnagyobb szüksége van: a védelmezője leszel vagy a szerelmese, a barátja vagy a testvére."
Nagy, mély szemed reámragyog sötéten S lelkemben halkal fuvoláz a vágy. Mint ifju pásztor künn a messzi réten Subáján fekve méláz fényes égen S kezében búsan sírdogál a nád.
Nagy, mély szemed reámragyog sötéten S már fenyves szívem zöldje nem örök. Galambok álma, minek jössz elébem? Forró csöppekben gurulnak az égen S arcomba hullnak a csillagkörök.
Nagy, mély szemed reámragyog sötéten S a vér agyamban zúgva dübörög. - 1922. dec. 28.
A természet félelmes pazarlással dolgozik, a legegyszerűbb tüneményeket az anyag és az erő felmérhetetlen pocsékolása árán valósítja meg, sejtek és peték millióit dobálja el egyetlen közösülés alkalmával, hogy végül a világra szülessen egyetlen tökfilkó. Lehet, hogy a botlásnak, a bűnnek, az emberi reménytelenségnek egész óceánját kell a világra bocsátani, amíg kicsordul egy emberi szemből az értelmes megbánás első igazi könnycseppje, a megbánásé, melynek igazi értelme nem a hazug bűntudat, hanem a cselekvő részvét, önmagunkkal és minden emberivel szemben. Életemnek minden szellemi erőfeszítése, s minden betű, melyet életemben leírtam, minden szó, melyet kimondottam mit ér mindez az emberi butaság és önzés tengereivel és hegyóriásaival szemközt...? Első pillantásra ijesztően kevés az, amit tehetünk. Nem áltatom magam hamis képzetekkel: egy szellemi élet minden erkölcsi és pedagógiai erőfeszítése nem változtat többet az emberi butaság felületén, mint egy könnycsepp, melyet egy Gaurizankár-nagyságú gránit-sziklára ejtenek, változtat a hegyóriás térfogatán. Ennyi az arány: a szellemi cselekvés hatásának aránya és lehetősége. De azt a könnycseppet, melyet a részvét és az értelem sajtol ki az emberi szemből
Nagyon fontos a megfelelő egyensúlyt megteremteni - mind a külsőt, mind a belsőt. De mind a külső, mind a belső a kemény munka után igényli a pihenést és a szabadságot.
Későn indultam el, várás gyűrte szívvel. - "Jaj, sietni kell most! Utamat vállalni, Mozgókép-mozgalmat sorsomba vetítni, Gázlóit gázolni, sűrűjét felverni Szívemet göngyölni idegen szívekbe!"
Tikkadt kíváncsiság két szemem árkolta. Minden tüskebokrot rengetegnek néztem, Útszéli pocsolyát gázlóként gázoltam, Minden jött-ment szívet szívemre kötöttem, Jött egy rossz szerelem: Végzetemnek hívtam.
Most jól van! Nagyjából mindent elvégeztem. - Kicsit szerettek is, kicsit szerettem is, Nagyon is szerettek, nagyon is szerettem, Szerettem és csaltak, szerettek és csaltam. Hamar lettem készen, de nagyon elégtem.
Most leválnak rólam a szívek, nem-fájva, Mint érett gyümölcsről magburka levásik. - Vajon mély magomra, magamra érzek most? Avagy már ezentúl várás nélkül várok? Mi volna még hátra? Még mit akarhatnék?
Voltak szavak mégis, miket sohse mondtam. Ezt: "Be jó hogy jöttél! Jaj, ne késsél másszor! Látod, boldog vagyok!" - ilyent sohse mondtam, Ilyen szép egyszerűt, ilyen nagy biztosat. - - Most jut eszembe, hogy sohse voltam boldog!
Látok asszonyokat, velem egyidősök, Most először ijed az időre lelkük, Gyorsabban vált csókjuk, reszketeg, siető, Kozmetikás, hajszolt, bukdosó szerelmük. - Mégis jó, bizony jó, hogy én letudtam már! Látok leányokat. Terhes szüzességük, Ajkuk tikkadását, szemük árkos alját. Szívünket felmaró hév kiváncsiságuk.
- Az én szemem szűzebb száz leány szeménél, Az én várásom már szent, ünneplő ritus, Én kicselekedtem a gonoszt magamból. Látok ifjakat, kik bízvást most indulnak, Világot mintázni, s erejök elmérik. (Hányszor koppanik még szárnyuk, mint bogáré!) - Nékem már mi árthat? Nékem minden ártott! Elégszer dícsértek, elégszer gáncsoltak, Várás nélkül várom: jön-e még valami?
*
Ami még jöhetne Váratlan ajándék, Szép, tükröző látás, szent, dilettáns élmény. Hisz néha már tudok örülni egy tájnak! (Néha így álmodom: vállamra valaki Hátmegöl, vigyázva meleg kendőt adna, S lábujjhegyen, mint jött, halkan visszamenne.) - Békéltető, enyhes, csendes, jó szerelem! Csak úgy venném, ahogy örülök egy tájnak Bizonyos, hogy nem lesz! Kicsit már mindegy is! - Talán azért szabad boldogságnak hívni!
"Ne feledkezz meg a színes kövecskéről, amit az út elején a kezedbe nyomtam, és ami csak a tiéd. Tőlem kaptad, hogy mindig tudd, ki vagy. Azért adtam a követ, mert az nem romlik el soha. Bele van írva az üzenetem, varázshatalmad titkos jelmondata. Szorítsd, és őrizd a markodban! Akármi történik veled, a varázskő megment téged minden bajtól, veszedelemtől. Ha megérted, mi van beleírva."
Micsoda meztelen lehettél, még szívedet is láthatták bőröd alatt akik szerettek, micsoda kiszolgáltatott lehettél valamikor, ha most torkodig öltözöl, hajad rézsisakját szemedre húzod, ágyadig szelídíted a magányt? négy kisangyal-szárnyra találok mikor a diót feltöröm, mivel törjelek föl, mit kívánjak neked? miféle szelet küldjek, hogy kifordulj, akár a lomb, kimozdulj súlyos ölelésre? mivel itassalak, hogy elfelejtsd amit én nem ismerek, s nem tudom tigris sárga szeme volt-e a tükröd, vagy lassan kifosztottak, mint az ártatlanokat szokás? hány fokos szeszt adjak neked, hogy táncolj az utcán mezítláb, papir-repülővel dobáljalak-e mint az iskolapadban, hogy nevess, hasadra hajtsam-e fejem, mint anyának a gyermek, koponyámmal döfködjelek? szétdúljam tekintetedet, kelméd és frizurád? én nem akarlak bántani, a szerelemnélküli napok olyan gyorsak, egyszer csak találkozunk a halállal, akár egy kóbor kutyával éjfél után, mit kivánjak neked? folyam habján lásd meg csontvázadat? lehullott diófalevélbe harapj? micsoda keserűség a tied, ha most torkodig öltözöl, hajad rézsisakját szemedre húzod, ágyadig szelídíted a magányt?
"A szerelem sosem hátráltat valakit a belső elhivatottságának megvalósításában. Mert ha ez mégis megtörténik, akkor az nem az igazi szerelem volt, az, amely a világ nyelvét beszéli."
"Ne add fel az álmaidat és az ábrándjaidat! Ne engedd, hogy az élet elvágja a zsineged, mielőtt fölorsóznád azokat az álmokat... tartsd feszesen... és orsózz... ne add fel... kapaszkodj bele a hálóba... s ha a már benne lévő álmok kiszökkennének, ugorj a vízbe és ússzál utánuk az életed kockáztatásával is... de ne engedd őket elszökni!"
Jól rendelték azt az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni.
Nemcsak sírás-rívás hallik a putriban, hanem szívből jövő kacagás is elég. Sőt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni.
Jól ismerem ezt a világot. A Soósoknak az a generációja, amelyből az apám való, megpróbálta az ínségnek legsúlyosabb állapotát is. Abban az időben napszámos volt az apám egy gépműhelyben. Ő sem dicsekedik ezzel az idővel, más sem. Pedig igaz.
És az is igaz, hogy soha már én a jövendő életemben nem kacagok annyit, mint gyermekségem e pár esztendejében.
Hogy is kacagnék, mikor nincsen már piros arcú, vidám anyám, aki olyan édesdeden tudott nevetni, hogy a könny csorgott a végén a szeméből s köhögés fogta el, hogy majdnem megfojtotta
És még ő sem kacagott úgy soha, mint mikor egy délutánt azzal töltöttünk, hogy hét krajcárt kerestünk ketten. Kerestünk és találtunk is. Hármat a gépfiókban, egyet az almáriumban a többi nehezebben került elő.
Az első három krajcárt még maga meglelte az anyám. Azt hitte, többet is talál a gépfiában, mert pénzért szokott varrni s amit fizettek, mindig odarakta. Nekem a gépfia kifogyhatatlan kincses bánya volt, amelybe csak bele kell nyúlni s mindjárt van terülj asztalkám.
El is bámultam nagyon, mikor az édesanyám kutat, kutat benne, tűt, gyűszűt, ollót, szalagdarabokat, zsinórt, gombot, mindent szétkotor s egyszerre csak azt mondja nagy bámulva:
Elbújtak.
Micsodák?
A pénzecskék szólt felkacagva az anyám.
Kihúzta a fiókot:
Gyere csak kis fiam, azér is keressük meg a gonoszakat. Huncut, huncut krajcárkák.
Leguggolt a földre s olyanformán tette le a fiókot, mintha attól félt volna, hogy kirepülnek, úgy is borította le egyszerre, mint mikor kalappal lepkét fog az ember.
Nem lehetett azon nem kacagni.
Itt vannak, benne vannak nevetgélt s nem sietett felemelni , ha csak egy is van, itt kell neki lenni.
Leguggoltam a földre, úgy lestem, nem búvik-é ki valahol egy fényes pénzecske? Nem mozgott ott semmi. Tulajdonképp nem is nagyon hittük, hogy van benne valami.
Összenéztünk és nevettünk a gyerekes tréfán.
Hozzányúltam a fenekével felfordult fiókhoz.
Pszt! ijesztett rám az anyám csendesen, még kiszökik. Te még nem tudod, milyen fürge állat a krajcár. Az nagyon sebesen szalad, csak úgy gurul. De még hogy gurul
Jobbra-balra dőltünk. Sokat tapasztaltuk már, hogy igen könnyen gurul a krajcár.
Mikor felocsúdtunk, én megint kinyújtottam a kezem, hogy felbillentsem a fiókot.
Jaj! kiáltott rám újra az anyám s én megijedtem, úgy kaptam vissza az ujjom, mintha a sparherthez ért volna.
Vigyázz te kis tékozló. Hogy sietne már kiadni az útját. Addig a miénk, míg itt van alatta. Csak hadd legyen ott még egy kis ideig. Mer látod mosni akarok, ahhoz szappan kell, szappanra legkevesebb hét krajcár kell, kevesebbér nem adnak, nekem már van három, még kell négy, az itt van ebbe a kis házikóba; itt lakik, de nem szereti, ha háborgatják; mert ha megharagszik, úgy elmegy, hogy sose látjuk többet. Hát vigyázz, mer a pénz nagyon kényes, csinnyán kell vele bánni. Tisztességgel. Könnyen megáprehendál, mint az úri kisasszonyok Te nem tudsz valami csalogató verset, azzal tán ki lehetne csalni a csigabigahéjából.
Hányat kacagtunk e csacsogás közben. Tudom is én. De a csigabiga csalogató nagyon furcsa volt. Én rá is kezdtem a verset:
Pénz bácsi gyere ki, Ég a házad ideki
Azzal felfordítottam a házat.
Volt alatta százféle szemét, csak pénz, az nem volt.
Az anyám savanyúan felhúzott ajakkal kotorászott, hiába.
Milyen kár mondta , hogy asztalunk nincsen. Ha arra borítottuk volna ki, nagyobb lett vóna a tisztesség, akkor lett vóna alatta.
Én összekapargáltam a sok lomot s beleraktam a fiókba. Az anyám azalatt gondolkozott. Úgy eltörte az eszét, nem tett-é valahova valaha valami pénzt, de nem tudott róla.
De nekem fúrta valami az ódalamat.
Édes anyám, én tudok egy helyet, a hon van krajcár.
Hol fiam, keressük meg, míg el nem olvad, mint a hó.
Az üveges almáriumba, a fiókba vót.
Ó boldogtalan gyermek, be jó, hogy elébb nem mondtad, most asse lenne.
Felállottunk s mentünk az üveges almáriumhoz, aminek nem volt üvegje már régen, de a fiókjába ott volt a krajcár, ahol én tudtam. Három nap óta készültem kicsenni onnan, de sose mertem. Pedig cukrot vettem vóna rajta, ha azt is mertem vóna.
No van már négy krajcár. Sose búsulj már fiacskám, megvan a nagyobbik fele. Már csak három kell. Osztán ha ezt a négyet megkerestük egy óra alatt, azt a hármat is megleljük uzsonnáig. Még akkor is moshatok egy rendet estig. Gyere csak szaporán, hátha a többi fiókba is lesz egy-egy.
Hiszen ha minden fiókba lett vóna. Akkor sok lett vóna. Mert az öreg almáriom fiatalabb korában olyan helyen szolgált, ahol sok duggatni való lehetett. De nálunk nem sok terhe volt az árvának, nem hiába volt olyan göthös, szúette, foghíjas.
Az anyám minden új fióknak tartott egy kis prédikációt.
Ez gazdag fiók vót. Ennek sose vót semmije. E meg mindig hitelbül élt. No te rossz, nyavalyás kódus, hát neked sincs egy krajcárod. Ó ennek nem is lesz, mert ez a mi szegénységünket őrzi. No neked ne is legyen, ha most az egyszer kérek tőled, most se adsz. Ennek van a legtöbb, ni! kiáltotta kacagva, mikor kirántotta a legalsó fiókot, amelynek egy csepp feneke se volt.
A nyakamba is akasztotta, aztán leültünk nevettünkben a földre.
Megáll csak szólt hirtelen , mindjárt lesz nekünk pénzünk. Az apád ruhájába lelek.
A falba szegek voltak verve, azon lógtak a ruhák. S csudák csudája, a hogy a legelső zsebbe belenyúlt az anyám, rögtön a kezébe akadt egy krajcár.
A szemének alig akart hinni.
Megvan kiáltotta, itt van! Mennyi is van már? Meg se győzzük olvasni. Egy kettő, három, négy, öt! Öt! Már csak kettő kell. Mi az, két krajcár, semmi. A hon öt van, ott akad még kettő.
Nagy buzgósággal kutatta végig az összes zsebeket, de sajnos, hiába. Nem lelt egyet sem. A legjobb tréfa sem csalt ki sehonnan még két krajcárt.
Már nagy vörös rózsák égtek az anyám arcán az izgatottságtól, s a munkától. Nem volt szabad dolgoznia, mert mindjárt beteg lett tőle. Persze ez kivételes munka, a pénzkereséstől nem lehet eltiltani senkit.
Eljött az ozsonnaidő is, el is múlt. Mindjárt este lesz. Az apámnak holnapra ing kell és nem lehet mosni. A puszta kútvíz nem viszi ki belőle azt az olajos szennyet.
És akkor a homlokára csap az anyám:
Ó, ó, én, én szamár! Hát a magam zsebét nem néztem meg. De bizony, ha már eszembe jut, megnézem.
És megnézte. És tessék, ott is lelt egy krajcárt. A hatodikat.
Lázasak lettünk. Most már csak egy kell még.
Mutasd csak a te zsebedet is. Hátha abba is van.
Az én zsebem! Nojsz azokat megmutathattam. Azokban nem volt semmi.
Bealkonyodott és mi ott voltunk a hiányos hat krajcárunkkal, mintha egy se lett volna. A zsidónál nem volt hitel, a szomszédok épp olyan szegények, mint mi, s csak nem kérünk egy krajcárt!
Nem volt más mit tenni, mint tiszta szívből kinevetni a nyomorúságunkat.
És akkor beállított hozzánk egy koldus. Éneklő hangon nagy siralmas könyörgést mondott.
Az anyám majd belebódult, úgy ránevezett.
Hagyja el, jó ember mondta , ma egész délután itt heverek, mert nincs egy krajcárom, a félfont szappanhoz, hibázik az árából.
A koldus, jámbor arcú öreg ember, rábámult.
Egy krajcár? kérdezte.
Hát.
Adok én.
No még a kéne, kódustól alamizsnát.
Hadd el lyányom, nekem nem hibádzik. Nekem mán csak egy hibádzik, a kapa főd. Avval minden jó lesz.
Kezembe adta a krajcárt s nagy hálálkodással eldöcögött.
Na hálá légyen szólt az anyám , szaladj hát
Ekkor egy pillanatra megállt, aztán nagyot, nagyot kacagott.
Jókor van együtt a pénz, hiszen ma már nem moshatok. Setét van, oszt lámpaolajom sincs.
Fuldoklás jött rá a kacajtól. Keserves, öldöklő fuldoklás és ahogy odaállottam alá, hogy támogassam, amint két tenyerébe hajtott arccal hajlongott, valami meleg ömlött a kezemre.
Vér volt, az ő drága, szent vére. Az anyámé, aki úgy tudott kacagni, ahogy a szegény emberek között is csak kevés tud.
Ragyoghat a nap az égen Te feketében látsz mindent ha bánatod van, Míg ha kedved lángra lobban, a nap is csak rád ragyog, s kik itt laknak angyalok.
Az örvendőd meg nem érted, Ha lelked búban éled, Mit törődöl szenvedő szív sóhajával, Ha egy édes pillanat teljesíti vágyadat.
Úgy tekints az emberekre, hogy a föld se jó se ferde, Se gyönyör se bú tanyája, csak magadnak képe-mása, Ki sóhajtozz, ki mulat, a világ csak hangulat.
Mindig szerettem a virágokat. Oly szépek, szelídek, bájosak. Kacér nincs köztük, sem divat-beteg; Közönyt, álkedvet egy se szenveleg, Láttatni titkosan nem vágyakoznak; Elrejtve, bokrok közt is illatoznak. Éltük rövid, de nyár van azalatt, Míg ők a nap felé mosolyganak. S ha jő az ősz, a rózsa-hullató: Sóhaj, sírás tőlük nem hallható. Haláluk oly nyugodt, olyan szelíd, Tán elhervadni is gyönyör nekik.
Elindult a szél, a bolond, a határok nélküli, s eltűri, hogy gondolatom lovagoljon rajta. Most úgy elém tudsz jönni, egy szál semmi, ami eltakarna, csak az est halvány fénye és én tartalak lázasan ölemben.
Meztelenséged kincs, a selymes bőr, a körvonal-halom, s az elszárnyalás vadon, mint a megbokrosodott szelíd szél, benned szárnyal tüzes gondolatom, e tündérszép februári napon.
"Kinn a tájon fagyos szél fut át, Tó jegén egy kislány siklik át. Rideg napok, rideg szelek, De lassan jő majd a kikelet.
Cammogva búcsúzik a búskomor tél, S az ébredö világnak, frissitő zsongást igér. Hüvös hajnalokon, még deresedik a táj, Mégis tavaszt csalogat a reggeli napsugár.
Farsangi hangulat kavarog a széllel, Emberek beöltöznek vidáman az éjjel. Ropják a táncot, s mulatnak egy nagyot, Mert várják a tavaszt, s feledik a fagyot.
A természet is örül felöltözik Ö is, Hótakaró alól a kis hóvirág kibújuk. Kidugja a fejét, s mosolyog egy nagyot, S vidáman hírdeti, én már itt vagyok!
Kisverebek fázva bicegnek a járdán, Panaszos hangjukra válaszra várván. S ekkor a cinke szép hangján válaszol ˝ Nyitni kék, ébredj! ˝ dalol a tavaszról."
Durva zsarnok, jégszívű tél, Készülj...készülj, a halálra! Jármodat megúnta a föld, És ledobja valahára: Szabadság lesz! Ím, az ég is Ideszegődött a földhöz, Fegyvertárából, a napbul, Tűznyilakkal rád lövöldöz.
Meg fogsz halni!, vad, bitor tél! Addig él csak minden zsarnok, Míg magok alattvalói Szabadságot nem akarnak: Hogyha egyszer a raboknak Akaratja ki van mondva, Összeomlik börtön és lánc, S elenyészik híre-hamva.
Harcolj, harcolj, föld, a téllel, Ne félj, megbírod, levágod, S a szabadságodat kivívod, Tavasz a te szabadságod. Eljön, eljön a szép tavasz, S hoz virágokat kebledre, És szivárványt diadalmi Koszorúnak a fejedre!
Nézd, amelynek rabja voltál, A tél maga érzi vesztét, Dúlt arcán megtört szemébül Sűrű könnyek omlanak szét. Hah, ki eddig csupa jég volt, Most, hogy olvad, mily gyáván hal... Nem csoda, hiszen testvér a Gyávaság a zsarnoksággal.
Az életnek addig van értelme, amíg az ember szeretetet tud adni, és ami annál is sokszor nehezebb: képes szeretetet elfogadni is. Van, amikor a szeretet apró kis gesztusaink elfogadása nagyobb tett, mint önzetlenül adni. Amikor szeretetet adunk, akkor - mint kezdeményezők - az erő pozíciójában érezzük magunkat, s gyakran nem teszünk mást, mint szolid öntudatossággal nyugtázzuk lelki nagyságunkat. Akkor viszont, amikor a telítettségnek ebben az emelkedett állapotában valaki hangtalanul hozzánk simul, és rongyos kis tarisznyájából szeretetmorzsákkal kínál, meghökkenünk. Hirtelen kiesünk a nagyság szerepéből, és zavartan szembesülünk az új helyzettel: nem tündökölhetünk egyedül a szeretet ingyen konyhájának konyhafőnöki szerepében. Most minket is étellel kínálnak. De hát erre nekünk semmi szükségünk sincsen! - zsörtölődünk a valaki morzsáit lefitymálva. Hiszen mi praktikusan, megszervezetten, hatékony nagyüzemi módon osztjuk a szeretetet a rászorulóknak. S lám, most a sor megakad, a sorban állók türelmetlenkednek. De valaki nem tágít. Csak áll, és már-már könyörögve kínálja felénk elfogadásra apró kis szeretetmorzsáit. S akkor meg kell látnunk, hogy szeretet nem elsősorban nekünk szól. Az életben maradáshoz neki van szüksége arra, hogy adjon, mert léte ebben az elfogadottságban nyeri el értelmét. Valakitől szeretetet elfogadni annyit jelen, mint megerősíteni őt élete értelmében.
"Ha valaki belép az életedbe, hagyd. Köszöntsd, bárki is az, élvezd amit hoz, még ha csak rövid időre is. Ha menni akar, engedd Értsd meg, hogy a távozása nem tőled függ, egyszerűen eljött az ideje..."
Ha valaki tud úszni, akkor teljesen mindegy számára, hogy az előtte elterülő víz öt vagy ezer méter mély, pontosan tudja, hogy ha úgy dönt, mind a kettőbe bele mer ugrani. Tudja, hogy az ezer méteres vízben is csak körülbelül két-három métert fog süllyedni, és aztán a fizika törvényszerűségeiből adódóan fel tud majd úszni a felszínre. Az emberek a nagy kékség előtt állva sokszor elfelejtik, hogy tudnak úszni, és nem mernek beleugrani. Pedig a sarkukban már ott van egy csaholó kutyahad... De akkor sem ugranak bele, és hagyják, hogy felzabálják őket a félelmeik.
Amikor az ember mindenfélét képzel és tervez, álmodik és remél - ez a várakozás jó része. Milyen lesz? (...) Hogyan lesz? Néha megálmodjuk! (...) Ezért nehéz az álmok üzenetét megfejteni, mert nem csak a múltunk és a jelenünk, de gyakran a jövőnk is üzen. Néha bizony belenézünk életfilmünk következő, még nem megélt jelenetébe... Várakozni egy ideig jó. De amikor várunk, várunk, és hiába - az már nem. Ha például a fenti mondatot így írom: Várunk, várunk, várunk, várunk, várunk... várunk és várunk és várunk és várunk..." eluntad volna. Szemed már a harmadik "várunk"-at is türelmetlenül átugorja; mintha egy hibás hanglemez forogna, ugyanazt az ismétlődő hangot hallanád, és ha nem történik valami, vagyis ha megáll az életed, s nem bomlik ki előtted, amit a jövőd rejt... az már nyugtalanító, sőt kifejezetten kellemetlen. Ha meghal az idő, meghal a hit és a reménység is, s megjelenik az embernek az a sötét és halálszagú ősélménye, hogy amit vár, soha nem jön el! Soha.
"Manapság szégyelljük a könnyeinket. Nem engedjük kicsurranni, de amikor igazán szeretünk, ott érezzük a viszketést a szemhéjunkon; nem sok hiányzik hozzá, hogy "elbőgjük magunkat". Sok okból sírhatunk. Nagy lelki fájdalomtól, hirtelen örömtől, kéjérzettől, de még az intenzív szerelemtől is elolvadunk - elkezdünk csurogni. Folyik belőlünk a sós lé, a könnyünk, ami bennünk a legtengerszerűbb - és elbőgjük magunkat. Nem szívesen mutatjuk, mert ebben a rideg, ellenséges világban a gyengeség jelének válik. Gyenge, önvédelemre képtelen s főleg érzelmes hülyének tartják az embert, aki megrendül, s elsírja magát. "Ne mutasd a könnyeidet!" - így szól a kimondatlan társadalmi parancsolat, s a mai emberhez hozzátartozik az, hogy nem mutatja, sőt, leküzdi a könnyeit - visszatartja..."
"Nem tudjuk kimondani. Szerelmes vagyok, nem eszem, nem alszom, elvarázsolt állapotban élek, szárnyalok a boldogságtól, öngyilkos akarok lenni, megszépülök, lefogyok, olyan vagyok, mint egy őrült - s azt mondom a kedvesemnek: "Szeretlek!" ... Mi ez?! ... Mi az, hogy "szeretlek"? Hol van ez a szó, ahhoz képest, amit élek? Sehol! Méltatlan a valósághoz! ... Nem kellett volna kimondani! Nem kevesebbet mondtam vele, hanem valami egészen mást! Semmit. Azt kellett volna mondani, hogy őrült vagyok, benned akarok élni, fáj, ha nem látlak, félek tőled, egyszerre vagyok kétségbeesett, alázatos, hatalmas, rémült, boldog, nyomorult... A sejtjeim szomjaznak rád... Azonnal meg akarok halni, és örökké akarok élni veled!... De hol jön ehhez a szó, hogy "szeretlek"?!... Ami a lélekben egy egész világ, az kimondva egy kopott, értéktelen jel. És ez minden nagy élményünkkel így van. Elmondhatatlanok."
"Mindenki maga dönti el, mennyit ér az álma. Álmodni, reménykedni lehet, vágyódni is nagyon, de amikor döntésre kerül a sor, mindig azt a lépést tesszük meg, amely vélt boldogságunk irányába vezet."
"Ha szeretünk valakit, elgyengülünk. Kiszolgáltatottak leszünk. Megalázhatóak. Gyakran vesztesek is. Egy szerelemben mindig az veszít többet, aki jobban szeret. A közönyös, akinek egy kapcsolat nem "vérre megy", erősebbnek tűnik... Azért is félünk szeretni, mert odaadóvá válunk, kiszolgáltatottá. Mondjuk ki: gyengévé...
És, mivel a szerelem ritkán izzik mindkettőnkben egyenlő hőfokon, mindig annak a nehezebb, aki jobban szeret. Még akkor is, ha intenzívebb boldogságot él át, mint a másik. Mert utána ő lesz a boldogtalanabb."
Ma először éreztem a tavasz illatát a levegőben, láttam napsütést élvező, heverő macskákat a kertekben. Ma átléptem a járdán egy piros-fekete rovart, ma még a szél sem járt, nem sok vizet zavart. Ma kigombolva maradt sok télikabát, ma láttam pulóveres srácon simléderes sapkát s görkorcsolyát. Ma a napfény is kicsit máshogy fénylett, ma az emberek valahogy jobban ráértek. Ma mintha mindenki jobb kedvű lett volna, ma egy kicsit mintha már tavasz lett volna
Puha paplant terített a tél. A csend sem mozdul. A némaság szívében felébredt, mosolyra húzza ragyogását a nap. Sugarai aranyozzák fák takaróját. Nem lebben a szél, mégis halk suhogással rezzen az ág. Apró szárnyakon árnyak lebegnek az aranyos havon. Az első cinkepár röppent a barkafán álló házikó magvas asztalához.
II.
Szürke égre szürke felleg úszott. Ma sem játszott napsugár a tájon, Éj sötétjét komor nap követte E téltől az ember mit is várjon Hóra hó hullt, éjre fagyott homály, Borult ég, bús lélek, halott álom.
III.
Pelyhek szállnak szárnyak nélkül, táncukat nézve a lélek békül.
Cinkék röptét nézem némán, pajkos szellő játszik a hárfán.
Csöndet görget a napfény, lágyat, újra felébreszt hitet és vágyat.
IV.
Hópihe száll a sötétben, csönd suhan, álmodik ébren hajnali fagyban, az álma dermed a sűrü homályba.
Nap jön-e, nem tudom én már, éjszaka csillaga rám vár, vagy pirosodna a hajnal hópihe szárnyal a pírral
V.
Lágy pihe hullik, tél dala szól, Dunyha a földön, köd fala, hol Visszaverődik hang s a remény, Szürke az égbolt, távol a fény.
Nincs ma se csillag, nincs ma se hold. Égen a felleg, szürke kobold Rázza a paplant, száll a pehely, Tiszta fehér lett itt ez a hely.
Ám takarója alatt kicsi mag Szunnyadozik. Lám héja hasad, Ébredezik bent lelke, fejét Dugja a földből zölden a lét.
VI.
Násztáncot jár egy cinkepár szép február végi enyhe napsütötte délelőttön csak tavasz jön!
Azok az emberek, akik bíznak önmagukban, bízni tudnak másokban is. Azok, akik nem bíznak önmagukban, nem tudnak bízni másban sem. Az önbizalomból növekszik a bizalom. Ha bizalmatlan vagy önmagaddal szemben, akkor nem tudsz bízni bennem; nem tudsz bízni senkiben sem. Ha nem bízol önmagadban, hogyan tudsz bízni a bizalmadban?
Februáriusban alighanem tél lesz, Még a sóhaja is arccsippentő szél lesz, Édesebb piros színt adva minden rúzsnál, Békebelibb színt már sápadt háborúsnál.
Acélkorcsolyáknak finom zaja ha von, Láthatsz boldog népet a ligeti tavon, S láthatsz úri nyüzsgést lokálban és bárban, S felkurjanthatsz vígan: Be jó február van!
Csak aztán, ha jégről s bálakból kilépnek, Megmaradjon kedve a mulató népnek, S ne lenne példájuk olvadó hóember, Hanem igaz szívű, hűséges jóember...
Esik a hó, gyorsul szívverésem, kócsag sétál sűrű hóesésben, mintha nem is a hó, vérem hullna, egyenest a szívemből tolulna, úgy lökődik, hullámzik, úgy rezdül, - el akar ragadni mindenestül.
Esik a hó, lassú hintózással, nem is hintó, szitakötőszárnyak, nem is szitakötő, a verőfény hunyorog, hunyódik eltűnődvén, az se, hópénz: föld szitál szememre - én hunyorgok halálra neszelve.
Esik a hó, ólomsörét hullik, az a kócsag el akar indulni, az a szitakötő szállna egyre, pupilláim léggömbjébe veszve, az a föld itt keringne szívemben - ne hagyj földre hullni, szeress engem!
Hova lett a tarka szivárvány az égről? Hova lett a tarka virág a mezőkről? Hol van a patakzaj, hol van a madárdal, S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak? Odavan mind! csak az emlékezet által Idéztetnek föl, mint halvány síri árnyak. Egyebet nem látni hónál és fellegnél; Koldussá lett a föld, kirabolta a tél.
Olyan a föld, mint egy vén koldús, valóban, Vállain fejér, de foltos takaró van, Jéggel van foltozva, itt-ott rongyos is még, Sok helyen kilátszik mezítelen teste, Ugy áll a hidegben s didereg... az inség Vastagon van bágyadt alakjára festve. Mit csinálna kinn az ember ilyen tájban? Mostan ott benn szép az élet a szobában.
Áldja istenét, kit istene megáldott, Adván néki meleg hajlékot s családot. Milyen boldogság most a jó meleg szoba, S meleg szobában a barátságos család! Most minden kis kunyhó egy tündérpalota, Ha van honnan rakni a kandallóra fát, S mindenik jó szó, mely máskor csak a légbe Röpűl tán, most beszáll a szív közepébe.
Legkivált az esték ilyenkor mi szépek! El sem hinnétek tán, ha nem ismernétek. A családfő ott fenn ül a nagy asztalnál Bizalmas beszédben szomszéddal s komával, Szájokban a pipa, előttök palack áll Megtelve a pince legrégibb borával; A palack fenekét nem lelik, akárhogy Iparkodnak... ujra megtelik, ha már fogy.
Kinálgatja őket a jó háziasszony, Ne félj, hogy tisztjéből valamit mulasszon, Hej mert ő nagyon jól tudja, mit mikép kell, A kötelességét ő jól megtanulta, Nem bánik könnyen a ház becsületével, Nem is foghatják rá, hogy fösvény vagy lusta. Ott sürög, ott forog, s mondja minduntalan: "Tessék, szomszéd uram, tessék, komám uram!"
Azok megköszönik, s egyet hörpentenek, S ha kiég pipájok, újra rátöltenek, És mint a pipafüst csavarog a légben, Akkép csavarognak szanaszét elméik, És ami már régen elmult, nagyon régen, Összeszedegetik, sorra elregélik. Akitől nincs messze az élet határa, Nem előre szeret nézni, hanem hátra.
A kis asztal mellett egy ifjú s egy lyányka, Fiatal pár, nem is a mult időt hányja. Mit is törődnének a multtal? az élet Előttök vagyon még, nem a hátok megett; Lelkök a jövendő látkörébe tévedt, Merengve nézik a rózsafelhős eget. Lopva mosolyognak, nem sok hangot adnak, Tudja a jóisten mégis jól mulatnak.
Amott hátul pedig a kemence körűl Az apró-cseprőség zúgva-zsibongva űl, Egy egész kis halom kisebb-nagyobb gyermek Kártyából tornyokat csinál... épít, rombol... Űzi pillangóit a boldog jelennek, Tennapot felejtett, holnapra nem gondol. - Lám, ki hinné, mennyi fér el egy kis helyen: Itt van egy szobában mult, jövő és jelen!
Holnap kenyérsütés napja lesz, szitál a Szolgáló s dalolgat, behallik nótája. Csikorog a kútgém ott kinn az udvaron, Lovait itatj' a kocsis éjszakára. Húzzák a cigányok valami víg toron, Távolról hangzik a bőgő mormogása. S e különféle zaj ott benn a szobába' Összefoly egy csendes lágy harmóniába.
Esik a hó, mégis fekete az útca, Nagy vastag sötétség egészen behúzta. Járó-kelő ember nem is igen akad, Egy-egy látogató megy csak hazafelé, Lámpája megvillan az ablakok alatt, S fényét a sötétség hirtelen elnyelé, Eltűnik a lámpa, a bennlevők pedig Buzgón találgatják: vajon ki ment el itt?
Közel a nap ha hátranézek, Hatvan év térdel már mögöttem, Tudom, jégcsapként csüngenek majd December ereszén a percek - Milyen fiatal az apám! Tizennyolc évvel ifjabb nálam, Ülünk a piros plüssdíványon Egy csillagon, egy volt szobában S mert fölizzik a kis vaskályha, A falakról a dér lemállik, Szívem fölenged, s szólok én:
Ha csak rád gondolok, megáll a szívem, de nem ver soha nélküled; előttem csillogsz, fülemhez szavad van és szavamhoz füled.
Csak szó vagyok. Hol is nyílhatna lényem létre, ha nem Benned, te szép? Éled a réten a vándor, ki naptól föl nem perzselt földre csak néha lép.
Csak szó. De annak is tartalma tőled árad belém. Nem érvel, csak ragyog, csak létezik. Rád nézek és beszéd nem, csak hang vagyok. Csak hallgatás vagyok.
A hajnal kék fedélzetén a párák rongycsomói laza fürtökben függenek s a fény mint egy hajóhíd víz s ég között a forgalom a fönt s a lent cseréje fölhabzik perceken belül az új nap rögeszméje
A törékeny gipszangyalok - orrhiány zúzott szárnyak - a tetők ívei alatt kórusban összeállnak s fölhangzik az ezüst korál földübörög a pálya s szétpattan az önkívület lezárt üveghomálya
Ösvényen jársz, fákat hagysz magad mögött. Ez az út, melyen végighaladtál: a Te múltad.
Erre néha visszanézel és elgondolkodsz vajon a jó ösvényt választottad-e. Az elhagyott fák és bokrok azokat az embereket jelképezi, akikkel eddigi utad során megismerkedtél. Néha letépsz pár szál virágot, magaddal viszed őket, végigkísérik utad: ők a Te szeretteid.
Haladsz előre, látod az út végét, célod beteljesedését, de mi lesz veled, ha az elkanyarodik és már csak egy pár métert ismersz belőle? Ne aggódj! Az út folytatódik, ott van, csak várnod kell, míg meglátod. Ehhez viszont le kell győznöd félelmed, amit az ismeretlenség, idegen környezet miatt érzel és haladnod, lépned kell tovább! És addig is: képzeld el, találgass milyen lehet a folytatás és így nem érhetnek meglepetések.
Utad során beesteledik. Sötétség borul az erdőre. Mi lesz veled most? Az orrodig se látsz el, az előtted álló utat -a célt -nem ismered, félő hogy elbuksz és megütöd magad. De ne torpanj meg! Miként szemed megszokja a sötétséget, már tudni fogod, merre haladj!
Ha pedig útkereszteződéshez érnél: ne habozz! Válassz egyet bátran, hisz egyedül neked kell döntened! Ez a Te utad! És ha már egyszer döntöttél, ne nézz vissza, ne bánj meg semmit, hanem próbáld meg azt az utat szeretni, szebbé tenni, amit TE MAGAD választottál!
1900. január 25-én, 111 éve született az ifjúsági írófejedelem, Fekete István. Természetesen nem csak az ifjúság írója volt, hiszen művei kortól függetlenül mindenki számára nagy olvasói gyönyörűség forrásai. Emberi nagyságát mi sem jellemzi jobban, mint hogy egyetlen olyan mondatot sem írt le életében, amelyet ma is ne vállalhatna.
Az íróról szóló alábbi érdekes történet ifjú Fekete István Fekete István az édesapám volt című könyvében olvasható. Először 1995-ben, a Kanadai Magyarság című lapban jelent meg, Mezey Zoltán nevű barátja tollából:
ťFélelmetes fizikai ereje ellenére halk szavú, melegszívű és rendkívül békés ember volt. Nyugodtságát soha nem vesztette el. Egyszer a bátyám születésnapját ünnepeltük egy cigányzenés kocsmában, amikor a szomszéd asztalnál ülő négy férfi gúnyolódó megjegyzéseket tett elnyűtt egyenruhájára. (Szinte mindig katonaruhában járt, mert szegénysége miatt csak egy civil ruhája volt, és azt kímélte Ifj. Fekete István) A szomszéd asztalnál ülő négy férfi hangos gúnyolódását és sértegetését hosszú ideig tűrte, majd felállt, és melléjük lépve azt mondta:
Uraim, rám bizonyos határokon belül azt mondanak, amit akarnak. De ha az egyenruhámra még egy sértő szót mondanak, megharagszom!
Hát akkor haragudjon meg! harsogta az egyik, és felnyúlva letépte egyenruhája zubbonyának a zsebét, mire akkora pofont kapott Fekete Istvántól, hogy székestül a harmadik asztal alatt kötött ki. Társai Fekete Istvánra vetették magukat, és mi is felugrottunk a bátyámmal, hogy segítsünk neki, de nem volt ránk szüksége. Az első támadóját egyetlen ütéssel letaglózta. A másodikat még nála is magasabb, testes fiatalembert mint egy könnyű rongybabát úgy a falhoz vágta, hogy az ájultan elnyúlt. Látva az iszonyatos erőt, a harmadik támadója rémülten elrohant. Mintha mi sem történt volna, nyugodtan visszaült a helyére, és így szólt:
Nem szeretem az ilyen gyerekes civakodásokat és újabb sört rendelt. Később elkérte a pihenő cigányok prímásától a hegedűjét, és eljátszotta kedvenc nótáinkat. Olyan szépen hegedült, hogy nemcsak a kocsma vendégei, hanem még a cigányok is megtapsolták Ť
Fekete István, felesége és Bogáncs kutyájuk göllei sírja:
Arany verőfény áraszt el mindent. Ragyog a Nap, de hirtelen észbe kap: - még csak január van, s rajta a paplan nem elég -, így hát alákúszik gyorsan, s pár percig nem is látszik át fénye sötétszín dunnáján. Majd mintha melege lenne, s újra kint szeretne aranylani kicsit - lázas talán? Figyelem - egész nap ezt játssza, erejét próbálgatja, dunnája védelmét el nem hagyja, kíváncsi is, kiragyog kacérkodva - némi átmenettel -, aztán csak rájön, az ő ideje még nem most jött el de azért a felhők mögül ki-kikacsintgatva friss meleg színt hoz, s mosolyt az arcokra.
Mező, tág határ - hol most e fagyokban bársonyfekete varjakon kívül madár sem jár - a végtelen vesz körbe, a láthatár előtt nincs akadály. Vajon merről fúj most a szél? Bárhogy állok, metsző hidege mindig arcomba ér. Milyen színtelennek tűnik így a tél az itt készült színes fénykép is lehetne tán fekete-fehér
Miközben bennem születik a szó, hangtalanul, puhán elered a hó
A hófödte csúcsok csendesen fénylenek, a hegygerincek lankáin sízők suhannak lázasan el, távoli horizontok magánya sejlik fel, mint egy ősi álmodás ringató szelleme, a bércek csipkéin pillanón oroz a fagy egy vádló látomást, s lent a mélyben megremeg egy váratlan indulat, havat kiált a szél, havat kiált a remény is, mosolygó hópelyhek hullnak alá a nyugos- ég tejfehér csendjeiből, a falu szélén, a rétek alján, pirosló gyermekarcok répaorrot szúrnak egy jól megtermett hóember nevető arcára, a merengő napfény csendesen átjárja a percnyi-boldog ember- lelkeket az örök- tél lassan múlandó perceiben
A boldogságunk némán meghúzódott És mi is hallgattunk a titkolódzó csöndben. Kályhánk lángja is örömmel lobogott S ajkunkat a szerelem szárazra perzselte. A komoly falióra se mormogott S meghökkentek akkor a büszke, fehér falak... Álomban mindig egészen enyém vagy. S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak.
"A barátság egy szó mely többet ér az életnél. A barátság egy érzés, mely örökké él. A barátságot nem lehet leírni se elképzelni. Egy érzés mely leírhatatlan s megfoghatatlan is."
"Valamikor hajdanán, mikor még az utcán köszönt egymásnak ismerős és ismeretlen is egyaránt, élt egy kicsiny kisleány. Egy szántó-vető házaspár gyermekeként látta meg a napvilágot. Nem voltak játszótársai, mert környezetükben csupa gazdagok éltek, akik nem engedték a szegény gyermek közelébe csemetéjüket. A kislány távolról figyelhette csak a többiek életét. Fájdalmai elől egy képzeletvilágba menekült. Kopott ruháján a foltokat ékszernek látta. Kukoricababáját hercegnőnek nevezte. A Nap izzó hevét simogató aranyzuhatagként élvezte, és amíg más árnyékba menekült, ő azt mondta: - Én a Nap leánya vagyok, és azért süt ilyen forrón rám, mert rettentő nagy szeretettel akar átölelni engem Napanyukám. Lassan-lassan megtanulta, hogy mindent a maga javára fordítson, mindenből hasznot kovácsoljon. Ha langyos nyári zápor hullott, szappannal a kezében, kiszaladt házuk udvarára és kacagva mosakodott, miközben vidám hangon kiabálta be édesanyjának: - Nézd, Anyu! Nekem is van zuhanyozós fürdőszobám. A szomszédok közül sokan bolondnak tartották őt, nem értették, miért tud mindennek örülni. Azt mondták róla: ennek a gyereknek visszájára fordította Isten az eszét.
Teltek az évek. A kislány felnőtté vált. A falu bírója kihirdette, hogy vásárt rendeznek. Mindenki hozza el egy batyuban azt, amiből úgy érzi, olyan sok van neki, hogy másnak is szívesen adna át belőle. Megjelentek a gazdag szomszédok felnőtt gyerekei is. Batyujuk betegségtől, válópertől, könnyektől, és elégedetlenségtől duzzadt. A mi leánykánk csomagjában kacagás, boldogság, elégedettség volt található. Megkérdezték tőle: - Téged elkerültek a bajok, hogy nem tudtál hozni belőlük? - Nem. Csupán azokból nem tartok számon mást, mint a betegség után a gyógyulást. A vitákból a békülést. Vagy ha elveszítettem valamit, megőriztem afeletti örömömet, hogy pótolhattam veszteségemet. Az én batyumban is ugyanazok találhatók, melyek a tietekben, csak - tudjátok, én mindent a visszájára fordítva használok."
"Ki tud élni egy tökéletes világban, ahol minden nap a másik hasonmása és hol tudod semmi váratlan nem érhet, mert minden mi körülötted van csak egy idill és ámítás,s ha netán változásra vágysz tudod, hogy utad csak lefelé vezethet, de vállalod mert a pusztulás is izgalmasabb annál, minthogy egy kalitkában éld le az életed."
A négy falon túl fények cikáznak, a titkot őrző éj egekbe röpíti a csókadókat. Elszakadt film az életem. A csillagok közt sincs a szemed, a szél se hozza el hangod, az emlékezés csengőjét rázom s arra nyújtom ki kezem, hol kiformál a kegyes képzelet.
Egyedül érkeztem és egyedül megyek, Közben sem vigyáztak rám az istenek. Anyám taszított ki méhéből először, Nem soká apám törölt ki életéből.
Egészségem elégett a betegség oltárán, Szegénységet kaptam boldogságom árán. Egyedül értelmem maradt sértetlen, De szeretet nélkül minden értelmetlen. Szerettem hát életet, embert, állatot, A szellőt, mely szelíden fülembe susogott, Szabadon szálló bárányokat az égen, S amint hópehely táncol a szélben fehéren, Vörössel hinti be a tájat az alkonyat, Nyári éjszakákon a hulló csillagokat, A téli napokon karácsonyfa fényét, Csodálkozott szemem mindenre, mi szépség Egyedül a szobám négy fala maradt meg Valóságként, s künn egy ablakrésnyi élet Látványa keretben, mint ˝Tűzkagyló˝ a falon. Mára elmúlt fölöttem minden hatalom, Nincs már remény, vágy, cél, elhagytak mindenek, Áldott lelkem megváltó nyugalmat keres Már nem fáj az élet, s nem fáj a halál sem, Szeretet, békesség van most csak szívemben. Térdelek gondolatban oltárod előtt, élet, Hálát adok mindenért, mit csak kaptam tőled. Köszönök minden rosszat, minden jót és szépet, S amit még tanulhatok ezután belőled
Este hat tájban, mikor a téli alkony kékesen elnyúlik az ablakpárkányon, búcsút intenek a szobában a tárgyak a januári nap tűnő aranyának.
A polcok mélyén összesúgnak a versek. A félhomály akár hűvös, puha permet, a könyveket szelíd ölelésbe vonja, mintha a rímeknek védőszentje volna.
A kanapé ráncain megbotlik a rend, s félszeg mosollyal, lábujjhegyen jár a csend. Az ihletett perc akarnok súlya alatt magába fordul az ébredő gondolat.
Lila fény vetül a falra odakintről, míg az est részegen a kerítésnek dől, s ahogy bútorok közt élednek az árnyak, úgy épül ravatal a tetszhalott mának.
Valamikor az évszakok valóban évszakok voltak: az ősz, - ősz, a tél, - tél. Igaz, ez a hónap kemény időt, sok havat adott, mégis a régi telekre visszaemlékezve, sokkal több volt a hó. Gyermekkorunkban nagy szánkózásokat rendeztünk, óriási hóembereket építettünk és nagy hógolyócsatákat vívtunk. Ezek a csaták varázslatossá tették a gyerekkorunkat.
A Kálvária dombról siklottak szánkóink. Sokszor visítozva, nagy kacagások közepette értünk le, belebukfencezve a nagy hókupac közepébe.
Amikor fiatalon dolgozni jártunk, - a buszmegállókban a járdákat hóoszlopok övezték, és mint egy alagútban jártuk utunkat.
Vidáman próbálkoztuk a szállingózó hópelyheket összefogdosni, hogy megvizsgálhassuk, de bizony ez szinte lehetetlen volt
Az ízét is megkóstoltuk a hónak. Sokszor előfordult, hogy felkaptunk egy marék havat és lenyeltük.
Emlékszem a szebbnél szebb alakzatot formáló jégcsapokra, amelyek az ereszről dermedve lógtak, majd olvadáskor elkezdtek csöpögni, folyni, vagy nagy tömegben zúdultak le a tetőről a nagy hótömeggel együtt.
Gyermekként élveztük a jégvirágos ablakokat. Szívecskéket, figurákat rajzoltunk kis ujjainkkal az üvegre, míg leheletünkre vízcseppekként folytak a minták.
Hányszor feküdtünk bele a nagy hóba, majd széttárt karral és lábbal belesüppedve, - vizsgáltuk nyomatunkat.
A havas éjszakák oly csendessé válnak, csak a csikorgó lépteket hallani a hólepte kertek nyugalmában.
Kellemesen pattogó tűz mellett üldögélünk, szemünk izzón követi a lángok játékát.
A kerti növényeket, fákat hópapucsok melengetik, zúzmara borít mindent, minden egyes ágat, apró növényt, minden apró fűszálat.
Az éhező kis madarak részére készített madáretetőt szeretettel figyelve élvezed a nyüzsgő életet, és reménykedve várod az új élet ébredését.
Nincs vagyonod? Nincs házad, telked, értékes tárgyaid? Nincs pénzed? A rigónak sincsen. Mégis ő a legvidámabb teremtés. Igaz, neki nem kell cipő és nem kell ruha. Ételért sem fizet, csak füttyel. Lakásért sem fizet. Fiait ingyen tanítja az erdő. A rigónak könnyű, mondod, és igazad van. A rigónak valóban könnyű. s ma is úgy él, ahogy Isten annak idején elindította az első rigót. Mi nem úgy élünk. Az első ember nem tudta még, mi a vagyon. És hiszem, hogy boldog volt mégis. Pedig az első ember nehezen élt. Gondold csak el.
Bunkóval védekezett a vadállatok ellen. Bőrüket maga húzta le, maga készített ruhát és lábbelit belőlük. Barlangban lakott és mohán aludt. Nem volt villanyvilágítása. Semmije sem volt. Mégis, azt hiszem, szerette az életet. Örvendett a szélnek és a napnak. A levegőnek. Annak, hogy egészséges, és ha fáradt volt, annak, hogy lefekhet a mohára pihenni. Örvendett az izmainak és mosolygott, ha pillangó szállt előtte. Ha gyümölcsökkel megrakodva tért haza összkomfort nélküli barlangjába, ha bunkója egy vadat leütött: gazdagnak érezte magát. És mert gazdagnak érezte magát, gazdag is volt. Erről eszembe jut, hogy ismertem embereket, akik palotában laktak, naponta új ruhát vehettek magukra, azt ettek, ami eszükbe jutott, halomban állt körülöttük a vagyon, gyáraik voltak és bankbetétjeik és mégis folyamatosan töprengtek, törték a fejüket, beleőszültek a gondba, mert mindenáron azt akarták, hogy még többjük legyen. Voltak ugyanis emberek, akiknek még több gyáruk volt és még több bankbetétjük. Szegényeknek érezték magukat azok mellett, és mivel szegényeknek érezték magukat, szegények is voltak. Pedig mondom, palotában laktak. Sokkal több szobában, mint amennyit egyáltalán használni tudtak volna. Villanyvilágításuk volt és fürdőszobájuk, nem is egy. Nem zárták le soha a villanyukat és a fürdőszobában bármikor folyt a melegvíz, csak meg kellett nyitni egy csapot. Télen központi fűtés őrizte az egyforma meleget és nem volt soha szénhiány. Rádiójuk volt és gramofonjuk, rengeteg sok lemezzel. Ebédlőben ettek, finom porcelánon, ezüst evőeszközzel. Cselédek szolgálták ki őket. Nem kellett se fát vágjanak, se vizet hordjanak, se edényt mosogassanak, se főzzenek, se seperjenek, se cipőt takarítsanak: mindezt megcsinálták helyettük mások. Olyan ruhába öltöztek, amilyenbe jólesett.
Az utcákon, ahol jártak, tele voltak a boltok kirakatai mindenféle szép holmival és minden eladó volt. Minden boltba bemehettek és mindent megvásárolhattak, ami csak szemüknek megtetszett. Amikor eszükbe jutott, elmehettek a színházakba és a hangversenyekre. Kényelmes autók röpítették őket és utazhattak és nem kellett soha, sehol sorba álljanak. Mégis szegények voltak. Nem értek rá örvendeni a napfénynek, a víznek, a levegőnek, a virágoknak, az ételnek. Nem értek rá egyszerűen, mert éjjel-nappal gondok között futkostak, hogy miképpen szerezhetnének még több pénzt. Mert ami volt, azt kevésnek érezték. És amit az ember kevésnek érez, az valóban kevés is.
Gazdag akarsz lenni? Gondolj a rigóra és az ősemberre. Gondolj arra, hogy meztelenül jöttél erre a világra és meztelenül térsz belőle vissza.
Vendég vagy ezen a földön.
Csak az a Tied, amit a bőröd alatt hoztál és elviszel.
Gazdag, aki egészséges.
Aki erős.
Aki nem szorul másra.
Aki föl tudja vágni a fáját, meg tudja főzni ételét, meg tudja vetni ágyát és jól alszik benne. Aki dolgozni tud, hogy legyen mit egyék, legyen ruhája, cipője és egy szobája, amit otthonának érez. Fája, amit fölapríthasson. Aki el tudja tartani a családját, étellel, ruhával, cipővel, s mindezt maga szerzi meg: az gazdag. Örvendhet a napfénynek, a víznek, a szélnek, a virágoknak, örvendhet a családjának, a gyermekeinek és annak, hogy az ember él. Ha van öröme az életben: gazdag. Ha nincsen öröme benne: szegény.
Tanulj meg tehát örvendeni.
És ismerd meg a vagyonodat, amit a bőröd alatt hordasz. Élj vele és általa, és főképpen: tanulj meg örvendeni!
Vendég vagy a világban és ez a világ szép vendégfogadó. Van nap-sugara, vize, pillangója, madara. Van virága, rengeteg sok. Tanulj meg örvendeni nekik.
Sajnos, embere is van.
Igyekezz kevesebbet törődni velük és többet azzal, ami még a világ szépségéből csodálatosképpen megmaradt, az emberiség minden pusztításai mellett is.
Nem győzöm eleget mondani: tanulj meg örvendeni. Annak, hogy élsz. S mert élsz: gazdag lehetsz.
A szeretet két ember között azt jelenti, hogy a másik öröme, jó érzései (...) fontosabb, mint az enyém. A szeretet lemondást jelent az önző, egocentrikus életvitelről. A szeretet szívesen vállalt áldozatokkal jár utólagos számlabenyújtások, megbánások nélkül. A szeretet - ha már megszűnt is - visszaragyog a múltból, mint az élet legfontosabb ajándéka. Még egyszerűbben: a szeretet annak az öröme, hogy a másik a világon van.
*
Az élet tiszteletével kezdődik a sokat és üres frázisként emlegetett igazi szeretet. A családi szeretet is. S ennek alapja az öröm, hogy a másik a világon van, és hogy találkozhattunk. S ennek az érzésnek a másik alapja az öröm, hogy én is a világon vagyok, engem is lehet szeretni, s hogy a találkozásunk erről is szól. Semmiféle gyűlölet, önutálat nem fér bele a szeretetbe. A mérgelődés, a harag, a féltés, az aggódás bőven belefér, de a gyűlölködő elutasítás nem.
Minden pillanat más és más az ember életében Sokszor ugyanaz a szó is teljesen más jelentéssel bír, mint ahogy igaz, nincs két egyforma tojás sem
Vannak pillanatok - amelyek soha nem feledhetők és örökké a szívünkben maradnak.
Mikor a szivárvány színei pompáznak;
mikor gyöngyszemeket látunk az esőcseppekben;
mikor a madarak dallama lelkünkben zendül;
mikor gyönyörködünk a napkeltében és a napnyugtában;
mikor az égbolt sötétkék bársonyleplet, vagy lágy selyemleplet borít a horizontra;
mikor millió kis csillag hunyorog, s a Hold kifli alakban ezüstösen fénylik;
Hasonlóak a csillagok, - ami lehet, sokszor, sok helyen látszik, de a szívünkben levő kép az egyedi és az a csillag - a magányos csillag sem magányos, mert két szívben ugyanaz a csillag fészkel.
Csillagokat figyeltem Rád gondolva. Nekem olyan, mintha évezredek óta ismernénk egymást - évezredek óta és mégis és mégsem
"Merj álmodni, mert az álmok álmodói meglátják a holnapot. Merj kívánni, mert a kívánság a remény forrása, s a remény éltet bennünket. Merj nyúlni olyan dolgokért, amit senki más nem lát. Ne félj olyat látni, amit senki más nem lát. Higgy a szívedben és saját jóságodban, mert ha így teszel... Mások is ezekben fognak hinni. Higgy a csodában, mert teli van vele az élet. De ami a legfontosabb, hogy higgy önmagadban, mert odabenn a lelkedben rejtőzik
"Barátságunk jeléül csokrot hoztam néked. Gyűjtöttem mezőn, színes dombok felett, S ím kész ajándékra a virágcsokor. Kérlek, bármerre is sodor az élet, Ajándékom vidd magaddal, Akár gyalog jársz, akár víg fogattal.
Csokrodban első virágszál a szeretet, Azért oly fontos, mert Istentől ered. Emberi sorsok összeötvözője. Ha elveken nyugszik, nem múlandó, Neked is ilyen szeretet a jó.
Türelem a második virágszál, Hogy ne sírj, ne zúgolódj, ne kiáltsál, Bármi is menjen végbe a szívedben. Vigyázz, hogy a szó, a könny ki ne essen, S vihar ne zúgjon el családod felett, Így gazdagabb lesz benned a szeretet.
Csokrod harmadik virága a hűség, Amit megkíván tőled a föld s az ég. Hű légy Istenhez és szent elveihez, Hű légy férjedhez és gyermekeidhez, Idegen arc soha ne ejtsen tőrbe, S szívetek legyen mindig összekötve.
A negyedik virágszál a kedvesség, Az arcod, ha olyan, mint a derült ég, Ha bosszúság fellege el nem fedi, S a gyűlölet soha torzzá nem teszi, Meghódítja még az ellenségedet is, Otthonodban nem lesz ború és tövis.
Az ötödik virágszál a szorgalom. Nem jelenti, hogy nagy legyen a forgalom A házban és minden csak terád várjon, Míg az idegek összetörnek fájón. a szorgalom az, ha végzed a munkád, Mint csillag az útját, lassan, de folyvást.
Virágcsokromat átnyújtom neked, S kívánom, a jó Isten legyen veled! Illatozz otthon, vagy a zord idegenben Mindig derülten, mindig kedvesebben, Míg eljön Urunk, s bú válik örömre
A gyermeki szeretet logikája: Szeretek, mert szeretnek. Az érett szeretet logikája: Szeretnek, mert szeretek. Az éretlen szeretet azt mondja: Szeretlek, mert szükségem van rád, Az igaz szeretet azt mondja: Szükségem van rád, mert szeretlek.
Egyre inkább az az érzésem, hogy az életünk egyetlen mondat, csak nem tudjuk kimondani, hogy mi az... A nagy találkozások, a lélekközeli pillanatok mindig azok voltak, amikor valakit megszerettem. Az igazi csoda a barátság, a valódi, emberközeli kapcsolat, amikor egyszer csak repül velünk az idő, és az az érzésünk, hogy mi már valahol találkoztunk. Néha egy pillanat többet ér, mint egy egész esztendő.
A lány végre rászánta magát, és elindult. Elindult megkeresni az Időt. Hiszen orvosra volt szüksége, s azt mondták, az Idő minden sebet begyógyít. Márpedig igen régóta viselte azt a sebet magán, mely furcsa módon sehogyan sem akart behegedni. Néha úgy látszott, már-már eltűnik, de elég volt egy zaklatott álom, egy illat, mely megtalálta, egy zene, mely fülébe kúszott, vagy egy ismerősnek tűnő mozdulat, és a seb újra és újra felszakadt. S ilyenkor újra érezte azt a régi szinte édes fájdalmat, amit szeretett volna már elfelejteni.
S most itt van, hogy gyógyírt keressen a bajra. Becsöngetett. Egy férfi nyitott ajtót, s mosolyogva betessékelte. Azt mondta, ő a Felejtés, és régóta dolgozik az Időnek. Hellyel kínálta a váróteremben, ahol már igen sokan ültek. Nem látott egyiken sem sebeket. Igaz, az övé sem látszott. Annál szembetűnőbb volt a tekintetek furcsa, megtört fénye. Mind ránéztek, mikor belépett, s csöndesen helyet szorítottak maguk mellett. Csend volt. Nem szólt senki egy árva szót sem, csak lopva tekintgettek egymásra. Az nyilvánvaló volt, hogy mindannyian valamilyen sebet kívánnak eltávolíttatni. S hogy ki mekkorát, azt a tekintete árulta csak el. Hirtelen lesütötte a szemét, nem akarta, hogy a többiek szánakozzanak rajta, miféle bánatot hordoz. Bár lehet, hogy semmiség a többiekéhez képest, s akkor meg furcsának tűnhet, hogy ő is itt ül.
Lassan fogytak mellőle a páciensek, s egyszer csak ő következett. Ott állt szemben az Idővel, s hirtelen nem tudta, mit is mondjon. Számon kérje, hogy miért nem tette eddig a dolgát? Vagy töredelmesen bevallja, hogy valójában nem is akar felejteni? Az Idő, mint aki megérezte vívódását, lágyan a vállára tette a kezét, s mélyen a szemébe nézett. Kérdések nélkül is látta benne az éveket, az átvirrasztott éjszakákat, a mosolytalan órák kínkeserveit. S ahogy ott álltak szemtől szemben, megértette végre, az Idő fölötte áll mindennek. Uralja őt, de szereti, és az ő oldalán áll. Ekkor, szinte varázsütésre, belépett a Felejtés. Kettejük közé lépett, és megkérdezte: akarsz engem? Itt és most? A lány könnyekkel a szemében bólintott. A férfi átölelte, és lágyan, de határozottan megcsókolta.
Nem tudta, mi történt ezután, csak arra emlékszik, hogy az Idő már sehol sem volt, megszűnt létezni. Mint az a seb, mely már csak egy apró foszlány az emlékei között.
Most múlik pontosan, Engedem had menjen Szaladjon kifelé belőlem Gondoltam egyetlen nem vagy itt jó helyen nem vagy való nekem Villámlik mennydörög ez tényleg szerelem.
Látom, hogy elsuhan felettem egy madár tátongó szívében szögesdrót csőrében szalmaszál Magamat ringatom, míg ő landol egy almafán az Isten kertjében almabort inhalál
Vágtatnék tovább veled az éjben Az álmok foltos indián lován Egy táltos szív remeg a konyhakésben Talpam alatt sár és ingovány
Azóta szüntelen őt látom mindenhol Meredten nézek a távolba otthonom kőpokol szilánkos mennyország folyékony torztükör szentjánosbogarak fényében tündököl
Egy indián lidérc kísért itt bennem Szemhéjain rozsdás szemfedő A tükrökön túl fenn a fellegekben Furulyáját elejti egy angyalszárnyú kígyóbűvölő
Földön hó, felhő az égen - Hát hiszen csak hadd legyen! Rajta nincsen mit csodálni, Télen ez már ígyen megyen. Én ugyan nem is tudnám, hogy Tél vagyon, Ha ki nem pillantanék az Ablakon.
Itt benn űlök a melegben, Környékez sok jóbarát, Töltögetve poharamba Egri bércek jó borát. Jóbarátok, jó borocska - Kell-e más? Kebleinkben a kedv egy-egy Óriás.
Kedvemnek ha magja volna: Elvetném a hó felett. S ha kikelne: rózsaerdő Koszorúzná a telet. S hogyha földobnám az égre Szívemet, Melegítné a világot Nap helyett! -
Idelátszik a hegy is, hol Dobó a hír könyvibe Nagy neve örök betűit Török vérrel irta be. Hej, az volt ám még az ember, Biz az ám! Míg olyan lesz, sok víz elfoly A Dunán.
Elvirúlt már a magyarnak Tettvirágos tavasza! Hosszu gyáva tespedésben Pang, sínlődik e haza. Megjövend-e még az elszállt Kikelet? Lesz virány e régtől puszta Hon felett?...
Eh de hagyjuk, hagyjuk ezt most! Úgyis ritkán vígadok; E napot ne háborítsák Legalább a bánatok. S a sopánkodásnak ugysincs Sikere, S mit tehet mást a lant gyönge Embere?
El tehát a hon bajával, Most ez egyszer el vele! A kitört bút minden ember Új pohárral öntse le. Új pohár bort hát, barátim, Új pohárt! S ismét újat, az előbbi Ha lejárt.
Igy!... de ím, mit veszek észre? Egy század minden pohár; A jelen hátam mögött van, Lelkem a jövőben jár. A jövőben vígan élek, Boldogon! Mert nem árva már az egykor Árva hon.
Hej, mostan puszta ám igazán a puszta! Mert az az ősz olyan gondtalan rossz gazda: Amit a kikelet És a nyár gyűjtöget, Ez nagy könnyelműen mind elfecsérli, A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.
Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával, Sem a pásztorlegény kesergő sípjával, S a dalos madarak Mind elnémúltanak, Nem szól a harsogó haris a fű közül, Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedül.
Mint befagyott tenger, olyan a sík határ, Alant röpül a nap, mint a fáradt madár, Vagy hogy rövidlátó Már öregkorától, S le kell hajolnia, hogy valamit lásson... Így sem igen sokat lát a pusztaságon.
Üres most a halászkunyhó és a csőszház: Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz: Mikor vályú elé Hajtják estefelé, Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül, Jobb szeretne inni kinn a tó vízébül.
Leveles dohányát a béres leveszi A gerendáról, és a küszöbre teszi, Megvágja nagyjábul: S a csizmaszárábul Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol, S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?
De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak, Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak, Mert a pince kulcsát Akár elhajítsák, Senki sm fordítja feléjök a rudat, Hóval söpörték be a szelek az utat.
Most uralkodnak szelek, a viharok, Egyik fönn a légben, magasan kavarog, Másik alant nyargal Szikrázó haraggal, Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő, A harmadik velök bírkozni szemközt jő.
Alkonyat felé, ha fáradtan elülnek, A rónára halvány ködök települnek, S csak félig mutatják A betyár alakját, Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló... Háta mögött farkas, feje fölött holló.
Mint kiüzött király országa széliről, Visszapillant a nap a föld pereméről, Visszanéz mégegyszer Mérges tekintettel, S mire elér szeme a túlsó határra, Leesik fejéről véres koronája.
Maradj velem , hisz nem kívánok semmit Tetőled, csak hogy néha lássalak. Maradj velem, csak hogy mint illat lengd be Néhanapján nagy árvaságomat! Maradj velem, szólj hozzám néha-néha, S ha én is szólok: rossznéven ne vedd Szeresd versem rendetlen ritmusát S számláld rendetlen szívverésemet! Különben maradj hites uradé Különben maradj Krisztus uradé
Az egyiktől is ennyit kértem én. A másiktól is ennyit kértem én. Te tudod Isten: bűn volt-e vajjon Ez a könyörgés és ez a remény ? Elvitted egyiket a föld alá, És más tájékra most a másikat. Itt hagytál engem tehetetlenül Könyörtelen csillagaid alatt.
Hisz néha fényes híd a messzeség, De máskor mégis nagyon-nagyon kell A biztonság, hogy kéznyujtásnyira Itt van valaki , kell egy kis "közel" A néhanapos drága lehetőség: Az egy-város, a szomszéd-utca kell. S egy hozzámhajló röpke pillanat, Mely megsimítson, mint virágos ág. Elmúlhat tőlem különben örökre: Mit szerelemnek szólít a világ.
Maradj velem! Leszáll az én napom. Bagoly huhog szálló napom felett. Maradj velem! E jajra ki felel: A világ végezetéig veled?! Maradj velem! Oly örök ez a kérés! És tiszta, mint a hó kristályai. Maradj velünk: Jézust is erre kérték Alkonyba-hulló tanítványai.
A kaleidoszkóp egyszerű és bámulatos. Elég, ha tíz különböző alakú, más-más színűre festett üvegdarabkát helyezünk el benne, mielőtt lezárnánk. A tükörrendszer elvégzi a dolgát. Aztán megrázhatjuk tízszer, tízezerszer, és soha többé nem fogjuk látni ugyanazt a mintázatot. Az ember nem egyszerű, de bámulatos. Őbenne nem tíz, nem is tízezer, és nemcsak más-más alakú és színű üvegdarabka van elhelyezve. Különben is, az ember nem lezárható, mint egy kaleidoszkóp, ezért folyton-folyvást belékerül valami új, és mégis van egy ismeretlen pillanat, amikor végérvényesen rögzülnek benne a tükrök. (...)
Minden embernek megvan a maga tükörrendszere, ami csak a sajátja.
S akkor a köd lassan feloszlott Mikor már minden reményem semmibe foszlott, megtaláltalak Megtaláltalak, mert mindig vártalak, mert reményt adott a Hit, hogy a Hold Lánya létezik
A Hit, mely mindennél erősebben élt bennem Hisz álmaim olyan helyekre vittek, hol hatalmas szirtek törik tenger árjait Erejük a vágyak ereje, mely megtöri a csalódások hullámait
Megtaláltalak Megtaláltalak, mert mindig vártalak, mert reményt adott a Hit, hogy a Hold Lánya valóban létezik
Hitemben hittel-hittem egy szép világot, reményben-reméltem egy szebb jövőt; nem vágytam soha túlzótt gazdagságot, de vágytam változásban újesztendőt. Nemzetem-népem rászolgált már egy jobb sorsban végbement változásra, fogy már türelme várni másra.
Én ellopnám, ha tudnám, a felkelő Nap fényét, A Hold ezüst sugarát, csillagok ragyogását, hogy Neked adjam mindet majd egy hajnalon. És ellopnám, ha tudnám, a hegyek tiszta kékjét, A mező selymes zöldjét, a nyugvó Nap bíborát, Hogy Tiéd legyen minden, minden, mit adhatok. Még ellopnám, ha tudnám, a Világ minden virágát, s e tarka színű tengert, mind lábad elé szórnám, minden virág minden szirmát ajkadra csókolnám! Én ellopnám , ha tudnám, a bánat sötét felhőjét, mely könnyet csal szemedbe, s helyébe gyémánt csillogását varázsolnám! Bárcsak megtehetném!
Csobog már a kis patak, Zöld a lomb, a rét; Méhe zsong, virág fakad, Szellő zúg mesét. Illat száll, madár dalol, Felhőtlen a táj. Halljátok-e gyermekek? Hív a napsugár!
Hív az erdő, hív a völgy, Hív a szép határ: Menjetek vidulni hát, Míg virít a nyár. Szedjétek gyümölcseit, Míg felétek int, Míg az őszi hervadás Itt nem lesz megint.
Ha megvirrad keleten S fölsuhan a Nap, Hálaima mondásra Ne légy hallgatag; És este se késlekedj Fohászt zengeni Ahhoz, ki a föld porát Átmelengeti.
Ahhoz, ki a hó alól Zöld tavaszt fakaszt S tarka nyárrá bűvöli Halkan a tavaszt. Ahhoz, aki őszt ad és Őszre szép telet, Áldásokkal hintve be Földi életed.
Márciusban még kisbaba, de gyorsan kibújnak hóvirág-tejfogai, áprilisban kamaszodik - az arca rügyek pattanásaival teli, s májusra nagylány - napsugár-sütővas bodorítja orgona-fürtjeit, egész nap magát cicomázza, s éjjel a hold tükre előtt biggyeszkedik.
Nyár
Hajtják a szél csikósai a búza kalász-sörényes, vad méneseit, s már dől a zápor, s fürge tűi a rét ingét virágosra hímezik. De most a felhő köpenye a villám- varrás mentén megreccsen s fölhasad, s házából, hol duzzogva ült, a rongyot összesöpörni kiszalad a Nap.
Ősz
Tegnap még puha tenyere a Szélnek kérges lett mára, a simogatásnak nem örül senki, - hát dühbe gurul, és végigpofozza a tájat. Tegnap zöld volt a lomb, s a fák között tarkán cikázott a madárhad, tarkállik most a lomb, de közte már nem szállnak, csak az árnyak.
Tél
Varjakkal gombolt hó-kabátba bújt a rét, de csak didereg, ránk a forgószél teker sálat, mégis majd megvesz a hideg. Míg be nem fed a hó, s az orrunk répává nem dagad vöröslőn, szánkóval, sível ki a dombra! - ott fölmelegszünk rögtön.
Lásd, felvázolta már a láthatárra a hegyek vonalát a pirkadat, szobámból surran, ím, az éjjel árnya, derengenek a jól ismert falak, oszlik az álom zavaros világa és visszatér a száműzött tudat. Te még alszol, az álom árja ellep, feledtél vágyat,bánatot, szerelmet.
Az én szívemben lassan felremegnek dadogva a dédelgetett szavak s melengetve, mint takaród a tested, szelíden-halkan megszólítanak. Mint gyerekkori, régi ima, reszket szívemben a rorátés áhítat és míg a nap kel és oszlik az éjjel. így szólongatlak szívem szép hitével: ,,Üdvözlégy nékem feleségem, párom, ki áldott vagy az asszonyok között, dajkáljon szelíd anyaként az álom és béke lengjen hunyt pillád mögött. Az ébredésed, kedves, egyre várom, mert véled életembe költözött a szeretet, amelyben hajdan hittem és ott fénylik hűséges szemeidben.
Felvillannak a friss hajnali fények, az új nap itt áll, ím, a küszöbön. Ki benned hisz csak, adj erőt szívének s én elviselem könnyen, bármi jön. Megtanultam, hogy mégis szép az élet s e tanulságot néked köszönöm. Maradj meg mindig, életemnek párja, az én világom szép világossága.
Égi könnyek egyre gyűltek, felhő párnákban feszültek. Lezuhogtak, leperegtek, a Föld arcára csendesültek. Sírt az ég és sírt a Föld az Isten meg csak könyökölt fejét kezébe hajtva a világ fájdalma rajta, s Ő hagyta, sírjanak mindenek; lenn az istentelenek, fenn a mennybéliek, hogy majd a könnyek özöne az égi földi harcteret bűntelen tisztává tegye! S a könny áztatta földeken, hol vértermett és vér terem, vadrózsa nyíljék a vérteken, margaréták a fegyveren. Könnyből eredt patakokat népesítik szelíd halak, madarak nem ragadoznak, béke fényből falatoznak. Így álmodtam özönvizet. Hajnal hasadt esőre ébredek.
Kél és száll a szív viharja Mint a tenger vésze; Fájdalom a boldogságnak Egyik alkatrésze; Az örömnek levegőjét Megtisztítja bánat, A kizajlott búfelhőkön Szép szivárvány támad.
Tegnap a remény is eltört, Az utolsó árboc, Csupán a kétség kötött egy Gyarló deszka-szálhoz: Ma fölöttem és alattam Ég és tenger sima; Zöld ligetnek lombja bókol Felém, mintegy híva. -
Nem törik a szenvedő szív Oly könnyen darabbá, Csak ellágyul, s az örömre Lesz fogékonyabbá; Mint egy lankadt földművesnek Pihenő tanyája: Kész boldogság lesz neki a Szenvedés hiánya.
Nincsen olyan puszta ínség Hogy magának benne A halandó egy tenyérnyi Zöld virányt ne lelne; És ha ezt a szél behordta Sivatag fövénnyel: Megsiratja... de tovább megy Örökös reménnyel. -
Sivatagja életemnek! Van pihenő rajtad; Vészes hullám! szív-hajómat Nem szünetlen hajtod; Ha nehéz bú és nehéz gond Rossz napokat szerze: Kárpótolja a nyugalom Enyhületes perce.
Az erdő közepén állott az öreg tölgyfa. Ő volt az erdő legtiszteletreméltóbb lakója, ha a madaraknak kalapjuk lett volna, bizonyára megemelték volna, mielőtt rászállnak. Mert többet tudott ő a madarak életéről, mint maguk a rigók és mátyásmadarak. Hiszen száz év alatt ezer és ezer fészket ringatott az ágain, ezer és ezer madárfióka röppent először világgá a lombjai közül. Egyik nap a bagoly elővette falevelekből készült kalendáriumát, és kiszámította, hogy másnap lesz a tölgyfa születésnapja. Össze is hívta a madarakat, és azt indítványozta, hogy lepjék meg valami ajándékkal a jóságos öreg tölgyfát. Persze mindnyájan örültek a bagoly indítványának, s annak, hogy a tudós madárnak kalendáriuma van, s így megünnepelhetik a tölgyfa születésnapját. Törték is a fejüket, hogy mi lenne a legalkalmasabb ajándék, de a bagoly ezt is tudta: - Mi lenne más, mint valami szép dal? Madarak vagytok, hát énekelni fogtok a tölgyfának. De nem akárhogyan! Megalakítjuk az első erdei dalárdát, tanulunk valami szép dalt, és egyszerre elénekeljük holnap hajnalban. Megkezdődött a nagy tanulás, de bizony nem sokra mentek vele. A rigó csak fújta, hogy "tillió", a szarka csak azt, hogy "csörgő-csörgő", a varjú csak azt, hogy "kár Pál, kár Pál". Végül össze is vesztek, s elszálltak, ki merre látott. De azért másnap hajnalban mind odalopóztak a tölgyfa ágaira, és mind elfújta külön-külön a maga nótáját. Úgy is volt jó ez, mert így tetszett a százéves tölgyfának, s meghatottságában azt ígérte, hogy még száz évig fogja ringatni a rigó-, szarka- meg harkályfészkeket.
Fejünket majd szépen lehajtjuk, most a bokrok közt hálunk, mint a madarak, neszelve, hogy ropog a fiatal őzbak csontja amint álmában elnyúlva csak nő a pázsiton, mert barátunk látod, és talán még két hét; agancsa helyén már szép apró dúdorok nőnek és elbőgi álmában magát, hogy fölriadunk; előbb, mint a virágok nyitnák ajkuk a harmat előtt, előbb,- előbb, a hangjukat imádó részeg madarak énekénél mert jaj! oly messze még a derengés is; majd heverünk csak alvó bokrok leveleit tépdesve félve ujjaink között babonásan nyitott szemekkel nézzük egymást.
Ha arcodat csillagfény melegíti, űr hidege szívedet nem dermeszti meg, s nem fáradsz el sohasem, mert az Út kiszabja életed a csillagok között, az emberek között, a sötétben, a fényben, a szívekben, a Létben, a az Út vezet is, mert az lette a dolga, mit régen kiszabtak neki: lábad alá bársonyt tenni, lépéseid könnyen venni, napmelegben árnyat lelni, s ha eljön az est a csillagok között, és meg akarsz pihenni, akkor bölcsőd lesz az Út, hol gyermekként ringva feleded a bút, s bűvös álomban homlokodra gyöngykoszorút teszek, gyengéden, szépen, mint régen, hogy bűvös álomban lásd, kit nem láthatsz napvilágnál, s előtte térdre omolj, és erőt kérj tőle, Életet, hogy ha eljön a reggel, tovább vándorolj, mert utad szép és örök a tündér- fényű csillagok között.
Az alvó házból csöndesen kijött a feleségem, egy könnyű felleg úszik épp fölötte fenn az égen.
Mellém ül és a hajnali nedves füvek most boldogan felé siklanak, hallani és fordul már a hallgatag virágok szára, jár a fény s megvillan rajtuk néhol, nesz támad itt, toll villan ott s kakaska kukorékol. Rigó pityeg választ s a kert susogni kezd, minden bokor alján apró fütty bujdokol, kibomlik sok hűvös levél, s felfénylik itt egy szalmaszál a fűben és két ág között kis pókok fényes szála száll. Ülünk a fényben, hallgatunk, fejünk felett a nap kering s leheletével szárogatja harmattól nedves vállaink.
Az alvó házból csöndesen kijött a feleségem, egy könnyű felleg úszik épp fölötte fenn az égen.
Mellém ül és a hajnali nedves füvek most boldogan felé siklanak, hallani és fordul már a hallgatag virágok szára, jár a fény s megvillan rajtuk néhol, nesz támad itt, toll villan ott s kakaska kukorékol. Rigó pityeg választ s a kert susogni kezd, minden bokor alján apró fütty bujdokol, kibomlik sok hűvös levél, s felfénylik itt egy szalmaszál a fűben és két ág között kis pókok fényes szála száll. Ülünk a fényben, hallgatunk, fejünk felett a nap kering s leheletével szárogatja harmattól nedves vállaink.
Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom, alszik a pókháló közelében a légy a falon; csönd van a házban, az éber egér se kapargál, alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály, kasban a méh, rózsában a rózsabogár, alszik a pergő búzaszemekben a nyár, alszik a holdban a láng, hideg érem az égen; fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.
Szeretni foglak tegnapig. Jövőd múltamba érkezik s múltadból érkezik jövőm. Csak tegnapig szeress, de hőn. Mielőtt megismertelek, már szakítottam rég veled, nem is tudtad, hogy létezem, és szakítottál rég velem, elváltunk végleg, mielőtt megjelentünk egymás előtt, én jobbra el - te balra át. S most jobb a ballal egybevág. Kiadtad utamat s utad kiadtam én is. Menj. Maradj. te érted ezt? A távozó nem el, de feltűnik. Hahó, hahó! Csak erre! Jöjj! Eredj! Isten hozott! Isten veled! Isten veled! Isten hozott! Futok tőled s hozzád futok, s te tőlem énhozzám haladsz, előlem is hozzám szaladsz - ki érti ezt? Ki érti azt? Megfoghatatlan. Képtelen. Szerelem ez? Alighanem.
Éjszaka a kedvesemmel szakajtóba gyűjtöttük a tófenékről a visszatükrözött csillagokat s a teli szakajtót egy topolyagallyra tettük. Amíg alatta csókolóztunk: vásott szellő kúszott fel sebesen a topolyafára s a szakajtót kedvesemre borította. Ahogy ott állt a lány meztelenül és remekbeszabottan a vállára, mellére záporozó csillagokkal: szürke kis verébnek tűnt föl mellette Évástól, Kleopátrástól, Loreleyestől és Lollobrigidástól a világ minden szépasszonya, aki csak volt, van és lészen eljövendő gyönyörűvé nehezíteni az életünket.
:)
Kép: Mikó Éva
SZERETETTEL!!!!!!!!
SZERETETTEL!!!!!!!!
