A számítógépes írás ismeretében több probléma merül fel. A karakterkészlet, mint tudjuk, tágabb fogalom az ábécénél, mivel a betűkön kívül tartalmazza a számjegyeket, írásjeleket, mi több, a szóközt is.
Azt hiszem, az igazi meghatározás az, hogy az ábécé a (eddig kielégítően meg nem határozott) betűk rendezett halmaza. Az ábécé sorrendje bizonyos szinten determinált, de nyelvspecifikus.
Mindenesetre az ábécékben többnyire közös, hogy az első betű az a.
Az ábécék már azért is különbözőek, mert az egyes nyelvek fonémakészlete különbözik.
Ez kétségtelenül fontos és tanulságos kiegészítés. Nézetem szerint azonban kicsit túlzó.
A lényeg az, hogy a különböző nyelvek az írásrendszerükben használt jelsorozatot hagyományosan ennek az írásrendszernek első néhány eleméről nevezték el. Így ebbe a sorba az abdzsad , az orosz азбука is beleillik.
És az akkor még valószínűleg csak a helyi írásrendszerrel foglalkozik.
A gond az, hogy a világon sokféle írásrendszer létezik.
Mit hívunk ábécének? Mit hívhatunk ábécének?
Ha valaki szőrszálhasogató, a görög és cirill betűsort se hívná annak, de ez valóban kissé kicsinyes.
Az arab betűsort már kevesebben. De akkor mi van a héberrel, amely lényegében majdnem homológ.
Ha továbblépünk pl. az indiai felé, tibeti, talalog, stb. írás felé, már betűről sem beszélhetünk, hasonlóképpen a japánnál. (És akkor ezek még nem a kínai fogalomírás!).
Szerintem elfogadható, hogyha az európai kultúrkörből származó mással- és magánhangzókat is kiíró betűírásokra (itt értsd betű az nagyon durván a fogalmazva: egy mai vagy régi fonéma vagy hang jele, az éppen alkalmazott nyelvben, vagy akár egy korábbiban) használjuk az ábécé fogalmát; ez elsősorban a latin, görög, cirill, glagolit, örmény és grúz írásokat foglalné egybe.
Egy tágabb értelemben megengedhetjük a földközi tengermelléki mássalhangzóírásokat, amely szerint ábécének hív(hat)nánk az héber és az arab, szír, stb. írást, valamint utódait, mint a klasszikus mongolt (Kínában Belső-Mongólia révén hivatalos írás, Mongóliában a cirill egy változatát használják (mandzsu, régi ujgur, stb.). [A mongol írás kiírja a magánhangzókat, de történelmi múltja inkább engedia közelkeleti írások közé sorolni, mint az európaikhoz].
Megjegyezném, hogy az angol tudományos nyelvben "alphabet"-nek a magánhangzókat kiíró betűírásokat hívják, a mássalhangzóírásokat (héber, arab,...) "abjad"-nak (ábdzsád) az arab írás első négy hangja után. A japán hiragana/katakana jelelgű írásokat (ilyen pl. az geez is) "syllabry"-knek hívják, a szótagegységre utalva. Az indiai jellegű írásokat "abugida"-nak. Az írások lényege, hogy az alapjelek egy fix magánhangzóra végződő nyílt szótagot jelentenek. Akár más magánhangzót akar írni az ember, akár csupán a mássalhangzót magában, mellékjeleket kell alkalmaznia. Plussz vannak csak-magánhangzójelek (pl. szó eleljére), de nem tudományos közegben lehet használnia a "Arabic alphabet" kifejezést, a "Japanese alphabet"-et azonban már nem "Japanese writing system" a helyesebb.
A beture mar kerdezni sem merek, pedig szivem szerint megtennem. :) Szuntelen motoszkalnak bennem regrol emlekek, az iskolapad gyotrelmeirol, mikor soha semmit nem magyaraztak meg igazan, igy leelhetunk egy eletet, nem erezve magunk biztonsagban , mert hianyoznak alapok. Leginkabb pedig az onbizalom, es a keszseg, hogy talalhatunk egyszeru kerdesekre jo valaszt. Zeneelmelet oran a professzorunk, hogy lassa diakjainak feledatmegoldo keszseget, foltette azt az egyszerunek latszo kerdest, mely korantsem egyszeru, hogy hatarozzak meg : Mi az okor? Joeszu diakok voltak, megis , szemmel lathatoan megizzasztotta oket a feladat. :) De osidok ota, a legjobb elmek is, igy a zeneben Arisztoxenosz, zenelmeleti traktatusaban mennyi gonddal probalja korulirni, mi is a magas, mi a mely, az anesi, az epitasi...:)
Még az angol Wikipédia bevezető meghatározása is óvatos, de pontatlan: "An alphabet is a standardized set of letters — basic written symbols — each of which roughly represents a phoneme of a spoken language, either as it exists now or as it was in the past." Mi van akkor a h betűvel a spanyolban, amelyet sose használtak kiejtett hang jelölésére, hanem csak tudós örökség a latin írásból? Eleink ráadásul nem is nagyon vizsgálgathatták, hogy egy adott hang fonémaértékű-e:-)
Talalhato az internetrol is megnezheto, szabatos, elfogadott meghatarozas, magyarazat? Meglehet iskolasnak tuno , ugyetlen kerdes, de talan nem haszontalan, ha megis , ugy elnezest...:)
Én elképzelhetőnek tartom, hogy viszonylag széles körben ismert lehetett, de véleményem szerint csak szűk körben alkalmazták.
Tehát úgy valahogy, hogy az emberek zöme, ha kellett volna, ki tudta volna betűzni, vagy rövid szavakat (lassan) leírni, de csak kevesen mindkettőt folyékonyan, ha egyáltalán volt ilyen. (Egyszerűen, mert nem sokaknak volt szükségszerű használni).
Ez változhatott korról-korra, mondjuk.
Hozzáteendő, hogy az ilyen "kibetűzés képessége" nem számít a alfabetizáció definíciója alá manapság, csak a folyékony, teljesen rutinszerű írás-olvasás esik alá, a fent említett csoportokat analfabétáknak számítjuk. (Azért van az, hogy több európai országban csak 95% körüli a felnőtt lakosság alfabetizációja a "várható" 100% helyett).
Itt a véleményt értsd "megérzés", "intuíciónak" minden tudományos alap nélkül.
Én nagyon fontosnak tartanám, hogy a rovásírással (legyen akár "eredeti", akár "hamisítvány") foglalkozzanak igazi tudósok, neves bölcsészek. (Első esetben a kultúránk, második esetben művelődéstörténetünk és a reneszánsz kor éredekes fejezete). Azonban érthető, hogy egyrészt egyesek lerágott csontnak tartják, mert nem kerül elő új adat, vagy ha igen: kétes eredetű és csak ritkán. -- Ugyanakkor a nyelvtörténetben is folynak kutatások, pedig ott sem tűnik föl egy ősmagyar beszélő hirtelen (de még komoly újabb írott forrás is csak felettébb ritkán). Másrészt az is érthető, hogy a "komoly tudósok" félnek, tartózkoknak tőle foglalkozni, hisz' ki akar komolytalan sumerológusokkal akár helytelenül is egy helyen említve lenni, vagy radikálisokkal, akik használgatják az írást, vagy önkinevezett "íráskutatókkal"? Én is ódzkodnék tőle, valószínűleg, ilyen pozícióból. És mégis: kár, érdemelne komolyabb figyelmet. Már csak azért is, mert így a fent említett csoportok ellensúly nélkül nagyobb kárt okozhatnak.
"Az írás és a kultúra viszonyát ebben a tekintetben tartom fontosnak: úgy gondolom, hogy a monumentális írás, az epigráfia nem igazán kultúraörökítő. Másképp fogalmazva, az elsősorban írás, és nem igazán olvasmány."
Egyetértünk.
"Ilyen értelemben gondolom, hogy a magyar rovásírás aligha volt a magyar kultúra közvetítője (bár kétségtelenül, a része)."
Egyetértünk.
Csak úgy emlékeztem, hogy "nem részének" minősítetted. Természetes, hogy nem közvetítője. Teljesen marginális szerepet játszik. Az is igaz, hogy célja valóban inkább az írás maga, mint az olvasás lehetett.
Valószínűnek tartom, hogy a rovásírást sokan ismerték, mindazok, akiknek szükségük volt a használatára. Azonban, az előző hozzászólásomnak megfelelően, ez nem olyan írás-olvasástudás volt, mint a mai tudásunk. Tehát, a rovásíró egyáltalán nem volt tekinthető írástudónak. A rovás aligha volt kognitív művelet, hanem olyan rutin, mint pl. a tánc.
A kultúra értelmezésére szeretnék picit visszatérni. Ezen egyáltalán nem azt értem, amit Te, ilyannyira nem, hogy nem is tekintem minősítő szónak. A kultúra alatt én egy embercsoport hagyományozódó közös tudását értem. Ennek során a csoportképző tényező sokféle lehet, akár etnikai, akár nyelvi összetartozás, de képezhető a csoport ezektől függetlenül, pusztán földrajzi szempontok szerint is. (Persze, a nyelvi összetartozásnak van elsődlegessége, mivel a nyelv a kultúra egyik örökítője, de az a zene és a tánc is, továbbá az ornamentikus szokás is.)
Ha a nyelv felől vizsgáljuk a kultúrát, különleges szerepet kell adnunk a narratívának. (Ez az, ami pl. metszetet hoz létre a nyelv és a földrajzi helyzet között, hiszen köztudott, hogy a mesék, mítoszok az érintkező népek között mozognak, nyelvi konverzióval (ami nem biztos, hogy fordítást jelent)).
Az írás és a kultúra viszonyát ebben a tekintetben tartom fontosnak: úgy gondolom, hogy a monumentális írás, az epigráfia nem igazán kultúraörökítő. Másképp fogalmazva, az elsősorban írás, és nem igazán olvasmány. A rovásírás, bár nem mélyedtem el a dologban, valószínűleg nem igazán alkalmas narratíva közvetítésére. Emlékeztető, de nem olvasnivaló. A régi pásztor a tűz mellett fejből mesélt, és nem a botról, hiába "beszélt a nyele".
A kommunikáció egyik nagy forradalma volt, amikor Platonék elkezdtek igazából írni. (Nem véletlen, hogy kiátkozták Homéroszt). Az volt az oralitás vége - de a monumentális írás, az epigráfia végigkísérte az oralitás századait, évezredeit.
Ilyen értelemben gondolom, hogy a magyar rovásírás aligha volt a magyar kultúra közvetítője (bár kétségtelenül, a része).
Én (elfogultság nélkül) érdekesebbnek tartanám, ha a magyarországi humanisták sikeresen összekoholtak volna egy "ősi" írást, minthogy a magyaroknak volt egy sztyeppei eredetű írásuk, amivel a becsesebb használati tárgyaikat díszítették és ez ebben a monumentális funkciójában fennmaradt az újkorig. Amit még érdekesnek találnék, az a társadalmi aspektus: ha volt egy ilyen hagyomány, akkor hányan ismerték ezt az írást ill. ez egy titkos tudás volt-e, amelybe beavatták a kevés kiválasztott újoncot. Mondjuk erről aligha fogunk már megtudni bármit is. (Arról többet lehet összeszedegetni, hogy milyen utakon-módokon terjedt a latin betűs írásbeliség az újkorban és azt nagyon érdekesnek találom.)
Europanak, vagy elrablojanak koszonetjuk az abecet? :)