Egy japán irodalmárnak rengeteg kanji-t (kínai írásjelet) kell megtanulnia: a régi szövegek (irodalmi művek, buddhista szútrák, stb) számos ritka és régies írásjelet tartalmaznak. Lehetséges, hogy Issa idős korában is rendszeresen gyakorolta a kalligráfiát, de minthogy a papír igen drága dolog volt akkoriban, ezért a hamuba írta ujjával a kanjikat.
Ráadásul a kalligráfia gyakorlásához nagyon sok papírra van szükség, mert általában egyetlen írásjelet, vagy egyetlen verssort írnak egy egész lapra. Én régóta gyakorolgatok odahaza, és már tonnányi papírt elpocsékoltam.
A pontosság kedvéért megjegyzem, hogy a haiku nem tartalmaz személyes névmást, ezért úgy is fordítható:
"(valaki) írásjeleket tanul a hamuba írva".
A sabi, a magány ebben a haikuban is rejtetten, kódoltan jelenik meg.
A hamuban játszadozás nem éppen társas tevékenység.
Én próbálkoztam, bár én is látom, mostanában nem nagyon megy nekem az írás. Azt hiszem, túl fáradt vagyok... Pláne, mire ide kerülök...
Zoli, én köszönöm neked ezeket a haikukat, a magyarázatokat, nekem ez mind sokat jelent, s ha nem is mindig tudok reagálni rá, örülök, hogy lehetőségem van ismerkedni ezzel a különleges világgal.
A második és az utolsó nekem nagyon tetszik, Zoli. Nem írtam verziót, mert minden kreatív impulzusom a munkámba ölöm, fennmaradó időben csak alapvető létfenntartó funkciókat látok el, beleértve a rovat olvasását. Most nem tudom magamban aktivizálni az álomharcost. Talán ezért is tetszik annyira az utolsó, bár én álmomban édes semmitteszek. Nehéz volt.
Ez egy híres haiku amelynek számtalan magyar fordítása létezik, pl. Kosztolányi is fordította. Basho a Fujiwara klán bukására utal egy 1187-es csatában. A haiku szövegkörnyezetével egyértelműen a Kantan Nó drámára utal, és erről szeretnék egy kicsit hosszabban írni.
A Kantan Li Pi (722 - 789) kínai író meséjén alapul, amelyet nem olvastam, de kb. arról szól, hogy egy utazó megszáll egy fogadóban, ételt rendel, majd elbóbiskol, és azt álmodja, hogy fejedelem lesz, éveken át uralkodik, háborúban vesz részt, összeesküdnek ellene, halálra ítélik, de megmenekül, és öreg korában meghal. Ekkor az utazó felébred, és megállapítja, hogy a köleskása, amit rendelt, még nem készült el.
A mese címe "az álom-párna", és mély hatása volt mind a kínai mind a japán irodalomra. Pl. Tu Mu (803 - 852) híres Tang-kori költő versében (saját fordítás):
Elbukott lélek - folyók, tavak útját járom - ittasan, karcsú lányok derekán két kezem. Tíz év a városban: egy tűnő álom, bordélyban szereztem kétes hírnevem.
A Kantan Nó-dráma szerzője ismeretlen. Egy Rosei nevű ember Kínában utazik, hogy fölkeressen egy bölcset. Kantan faluban megszáll egy fogadóban. Elbeszélget a fogadóssal, aki egy idős nő, és elmondja, hogy egyszer egy taoista szállt meg nála, és egy csodálatos párnát ajándékozott neki. Aki a párnán álomba merül, az megvilágosodottan ébred föl. Rosei-t érdekli a dolog, és elalszik a párnán.
De hamarosan egy hírnök ébreszti föl, akit a császár küldött. A császár lemond trónjáról Rosei javára. Rosei nem érti a dolgot, de beszáll a hordszékbe, és a palotába viszik.
Egy hosszú táncjelenet után egy minisztere köszönti Roseit, mint a császárt, aki immár ötven éve uralkodik, és felajánlja neki, hogy igya meg a taoisták titkos elixírjét, amelytől ezer évig fog élni. Rosei megissza, s ekkor az idő még jobban fölgyorsul, szinte másodpercek alatt váltakoznak az évszakok: alig nyíltak ki a virágok, máris hullanak az ősszel a levelek. Rosei kezdi sejteni, hogy csak álmodik, és észreveszi a csodapárnát a színpad közepén. Odatántorog, és gyorsan lefekszik. A fogadós lép be, felkölti Rosei-t, és jelenti, hogy a köleskása elkészült. Rosei megvilágosodik, és hazaindul.
Azt olvastam, hogy a dráma csúcspontja: amikor Rosei a párnához siet és lefekszik, a Nó tánc egyik legnehezebb, de egyúttal legcsodálatosabb motívuma.
Egy másik haiku, amely egyértelműen a Kantanra utal, Rokushi (1806-1881) utolsó verse, Somogyvári Zsolt fordításában:
egyetértek, kár méricskélni. amúgy pedig (teljesen szubjektíven) boldogan vállalom a általad említett kategóriát, ha már a saját belehelyezkedésemet nézem. az atya, a fiú, a saját nevemben.:))))
Ezzel egyetértek, ugyanakkor (nem a riposzt kedvéért:) szerintem meg van olyan lelki-, tudati, sôt akár spirituális állapot is, amibe könnyebben emelôdnek be azok, akik szülôk (van gyerekük) és esetleg szoros kötelékük van gyerekként.
Meglehet, a függésnek, áldozatnak, szenvedésnek, stb a megélése egészen másfajta tapasztalat... nem jellemzően buddhista-taoista... Bár... mintha ott is előjönne, valaki itt említette, a visszatérő-segítő szenteknél. Nem tudom, eldönthető, rangsorolható-e, vagy szükséges-e egyáltalán választani, melyik a több, nemesebb.
szerintem van olyan lelki-, tudati, sôt akár spirituális állapot is, amibe könnyebben emelôdnek be azok, akik nem szülôk (nincs gyerekük) és esetleg már nincs olyan szoros kötelékük gyerekként.
Nincs köztünk vita. Ámbár...mint minden filozófus, Lao Ce is tanított. Tanítványai pedig vagy gyerekek, vagy szülők, vagy egymás után mindkettők voltak. Szal sztem ez egyike a különböző filozófiákban oly gyakori elegáns humbugoknak.>:-))
"Csiga, gyere, költözz be hozzám - első téli eső."
Japánban csak a hegyekben és az ország északi részén szokott télen havazni, máshol a tél inkább eső formájában érkezik. Ez a shigure, amely egy téli évszak-szó (kigo).
Hogy visszautaljak korábbi eszmecserénkre a haiku lényegéről:
Issa itt is elkerüli, hogy ki kelljen mondania: magányos, egyedül él,
és fél a téltől, az öregségtől. Mindez benne van abban, ahogy
megszánja a csigát, aki ugyanúgy egyedül, kis házacskájában
(Elnézést mindenkitől, aki úgy gondolja, hogy nem való ide ez a diskurzus, elnézést, ha valaki úgy látja, hogy kár a haikuformát erre használni. Igaza van. De nem tudtam kihagyni a lehetőséget. Ezennel befejeztem.)
