Este már egy szót se váltottunk, korán oltottam, ne is lássuk egymást. Ő az ágyban aludt, én egy matracon bámultam a plafont, forgolódtam, kimentem az erkélyre rágyújtani, és hallgattam megszokott szuszogását. Mikor felébredtem, üres volt az ágy, a pokróc felgyűrve a földön hevert, és a fotelből eltűntek a ruhái. Elvitte a könyveit is a polcról, és az arckrémeit a fürdőből, de még éreztem dezodora szagát, még nedves volt a törölköző… langyos, és a konyhában egy bögre kávé várt.
Köszönöm szépen:-)...még egy kicsit köhögök, de most már itt a "jóidő", ez biztosan jót fog tenni:-)...Ma szabadnapos vagyok:-)...
***
Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy. Események, emberek, gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámzanak az ember lelkén keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak szerte az életben, mint apró haszontalan holmik a házban. Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, a szerint hogy mekkora bennünk a romantika. Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halkszavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol egyszer lemaradt."
Nagyon szép tavaszi nap van. Kék az ég, süt a napocs, még itt a kőrengeteg kellős közepén is csivitelnek a madarak. Nagyon jó a kedvem, már így hét elején is. Talán ezért is jutott eszembe, hogy megintcsak leírjam, mert komolyan gondolom: Eastwood kedves, csodaszépséges ez a topik. Meseszép képek, sok-sok szépséges vers, megszívlelendő gondolat, számomra igazi értékek.
Örökké van a táj, a fák, az almakertek, a fák végén a lomb vagy a diólevél, miket úgy hajt a szél, mint halakat a gyermek, ahogy ujjaival a víz széléhez ér.
Lenn ember ballag át, az aszfalt néma útja kígyózik bőrösen és lendül és ragyog, a lebegő ködök a levegőbe fúrva egyhelyben fekszenek, mint fáradt angyalok.
A levegő örök, a tűz, a fény, a mérleg, a billenő hegyen a tér sziklája áll, mint mértani idom, amelybe zárva él egy madár és énekel tízezer éve már.
Őrizz meg engem is, míg szelek hasogatják a szívemet, szegezz a fák közé oda, ahol ragyog a gally, mint rettentő igazság s aranyként tündököl a tárgyak homloka.
*** “… a változások csak akkor következnek be, amikor valami olyat teszünk, ami abszolút nem illik bele az általunk megszokott világba.” (Paulo Coelho: A portobellói boszorkány)
De hát mért nem voltál elég, ha így szerettelek? - Lassan derűlt ki, hogy mit értünk egymásnak: bűntudatod sokszor hitte: jobb, ha, bárhogy, szakít; a fájó üdv uj fájdalmakba vitt, s közösségünk így maradt zaklatott, ideiglenes: kegyetlen kapocs zárta gyönyörét és tiltásait. Gyöngék, gyávák, bolondok mind a ketten, nem bíztam benned eléggé, s te bennem; a legnagyobb jó voltál életemben és most mégis a kevésért siratlak: minden kincs a kezdete volt csak annak, mit bűneim benned eltékozoltak.
Valami örök...
Valami örök tovasuhogás valami csöndbe, puha végtelenbe, valami tegnap, mely mintha ma lenne, valami vízalatti ragyogás, valami messze, panasznéma gyász, valami jaj, melynek már nincs keserve, valami vágy s a vágy tilalma benne, valami könnyű, szellőhalk varázs, valami, ami nem is valami, valami még kevesebb, az, ami valami tűntén kezd csak sejleni, valami lassú, árnyhűs rejtelem, valami, ami újúl szüntelen, valami gyors, lőtt seb a szivemen.
nem volt kedvem olvasni, sírni, írni, az írást úgyis csak kíséri a szellem mint a szelet a vonat hol megelőzi hol lemarad
hagytam hát magam átadtam tenyéren a vérnek (a szívek úgyis együtt zenélnek ha jő az óra)
a szél az újságot elfújta nem kaptam utána tudtam úgyis álmomban újra látom a leélt s még megmaradt világom ahol forgószél görget betűrengeteget s Isten szemezget belőlünk időtlenül zajló barna vizek felett
ma nem ölnek csecsemőt és nem jön a számlás ma a zeneszerzők a zenébe beletesznek néhány szünetet, néhány szép csöndet, az anyák megsimítják a gyerekek fejét, a férj rámosolyog a feleségre, a boltos is köszön, ma béke van, köztünk járkál a szeretet. Ijedten és lopakodva.
De mégis... mindenekelőtt... és mindenek ellenére.
Szavak helyett verset mondok neked, hogy jobban megérts.
Nézem: ez a perc is messzebb vitt, mert nem tudtam semmit tenni, hogy közelebb hozzalak. Hiába mutatok neked mindenféle színű és ízű szavakat. Nem is akarsz megérinteni szavaiddal?
Mikor még ujjaink némán értették egymást, s egy időben összekapcsolódni vágytak, nem voltak szavak ujjaink között, és szó nélkül értettük egymást a jelenben, és szó nélkül értettük egymás szerelmes testét. De a múlthoz szavak kellenek, és szavak kellenek a munkához s a türelemhez. És hiába száműzöd közülünk a szavakat, mert fennakadnak az időben mozdulatlanul, mint elgurítatlan üveggolyók, s a fájdalom minden érintésére összeverődnek. Kimondatlan szavaink mérik közöttünk az időt kíméletlenül. Nézem: ez a perc is messzebbre vitt, mert nem tudtam semmit se tenni, hogy közelebb hozzalak.
Csak a szél. Már megint nem te vagy, pedig étellel, csenddel vártalak. A nagy szavakat, mint olcsó ruhát, levetettem. Nem várok csodát. Nem kérek semmit. Nem panaszkodom. Csak tenyered helye üres arcomon.
Ami lettünk volna, vagyok egymagam. Szavaimnak immár kettős súlya van. Szemeddel is nézem, amit láthatok. Veled járok, éppen hogy csak nem vagy ott.
Amit kimondani nem tudtam neked, látod, most a munkám okos része lett. S amit nem láttál meg elnyűtt arcomon, az szólít meg. Tekinteteddel rokon.
Köd alattam, köd felettem, a legjavát elfeledtem... Ezernyolcszáznyolcvanötben: rég volt, hogy világra jöttem. Születésem óta fáj: egyszer meghalni muszáj! Azt, mi közben történt velem, nem írja meg történelem. Kanyargós úton haladtam, kedv fölöttem, kín alattam.
Köd mögöttem, köd előttem... száz batyúból szedelődtem, szász lány tején nevelődtem, zsidó vérrel magyar lettem, tótok közé keveredtem, földjükön leheveredtem... Sok gyökérből eggyé nőttem, vád mögöttem, vágy előttem.
Sejtlit viselt a szépanyám, díszmagyart az édesapám, rokonságom pálinkát mért, bátyám meghalt a hazáért, egy pajtásom négyesen járt, a másikra börtönőr várt. Furcsa álmuk összeszőttem, had mögöttem, harc előttem.
Felem örül, felem búsul, tartogatom magam túszul - mindenik vér az én vérem - el ne áruljam testvérem. Ezt szeretem, azt megértem, ezt lázítom, azt meg kérem, ezt csitítom, azt meg szánom... Sír mögöttem, seb utánam.
Felrettenek pihenőben, visszanézek elmenőben: itt is haltam, ott is voltam, sajátomon vándorsorban. Szülötteim elszéledtek, idegen kenyeret szelnek... Házam forog kacsalábon, láp alattam, éj utánam.
Nincs templomom, csak - keresztem, nem találom, mit kerestem, nem azt kapom, amit kérek, nem érem el, amit érek. Azt a csóvát, ki én voltam, tarlótűzre pazaroltam. Görbe sorsom mégse bánom, köd előttem, köd utánam...
Szép napot minden kedves topiklakónak és topikot olvasónak!
...
Hervay Gizella: Két vers I
Annyira kellesz, hogy - látod -
megtanultam hallgatni érted,
annyira kellesz, hogy
álmaimból könnyedén kilépek,
annyira kellesz,
hogy téged kereslek, nem a szerelmet,
gondolataidba vegyültem,
mint anyja könnyeibe a gyermek.
II
Fáradt szemünkön összefogódzva guggol a szorongás. El ne menekülj, most kezdjük csak látni egymást. A mámor - rikító selyem volt csak - elszakadt - téged szeretlek immár, nemcsak magamat.
Kölyök-cicák, szunnyadva most a gyúlt nap Fényén, nyújtják így zsenge körmüket, Ahogy most a kedves, sunyi rügyek Görbén s lustán kis levelekké nyúlnak.
A felhők fenn, míg halkan tovamúlnak, Mint némely halk fogat, mely a siket, Fakockás uton lágy zajjal üget, Puhán, szelíden, vígan - úgy vonulnak...
Csak egy kicsit voltam becsületes, csak egy kicsit nem bántam, hogy mi lesz, csak egy kicsit próbáltam igazi szeretettel szólni, segíteni, csak épp elkezdtem, s máris visszavág s ellenem fordul a legjobb barát.
Csak épp elkezdtem? Gondoltam: ez az ember erős, az egyetlen igaz, ez az egyetlen, aki keresi és elbírja és hasznát is veszi, hasznát annak, amit mindenki tud s amit elrejt előle a hazug.
Arra gondoltam, hogy hogy szeretem, hogy megtisztítom, megkétszerezem az erejét s még szebb lesz, még nagyobb, s arra, hogy ő maga kért, biztatott, ő akarta? És szólni kezdtem? És egyszerre kiderült a tévedés:
kiderült, hogy itt is hazudni kell, hogy az igazat ő se bírja el, és hogy az elszánt hízelgő, aki a háta mögött csak kineveti, az nemes neki, az bölcs, az barát, én meg irígy vagyok, vagy még kutyább,
még gonoszabb? Mi lelt? ? förmed reám, az árulóra, s látom, az agyán hogy ömlik el a fájó, megriadt, tiltakozó s gyanakvó indulat: Mi lelt? Már te is?? ? és szavain át szinte robban a sértett hiuság.
Borzadva nézek a szemébe, és mosolygok és dadogok: Tévedés, félreértettél? És már hazudok, hazudok neki, csűrök-csavarok: mentek valamit, őt és magamat és szégyenkezem mindkettőnk miatt.
Az volt az édes pillanat mikor az árkádok alatt megláttad egy esten őt a hit mellett hitet tevőt kit áthatott az áhítat s egy röpke perc alatt már kapkodtad a levegőt úgy nézted egyre őt a lábad is már remegett a rejtő oszlopok megett ahonnan egyre nézted őt a térdet hajtó ifjú nőt
és nem tudtad, hogy így jövel minden este újra el s az esttel jő az áhítat mikor az árkádok alatt a kételyekre ráfelel egy arcon égő biztos jel
és nem tudtad már, mért teszed össze te is a két kezed magad nevetnéd, kész röhej hogy elvarázsol így e hely kacagni kéne rég, de nem lehet mert elborít a rémület hogy rabja leszel mindörökre ennek az áldott röpke percnek, amikor már majdnem kimondtad azt, hogy hát igen mégis, mégis létezik a mindenek fölötti hit de kár, hogy érdes lelkeden kevélyen ül a nem
– és széjjel vetted két kezed a rejtő oszlopok megett zsebre vágtad öklödet akár csak jövet
– elmentél a tagadások vonala mentén fejed magasra szegte fel a dac és kicsit szégyellted magad.
Te vagy a boldog szomjúság, a jóllakott és hosszú álom, tépetten eldobom beléd az életem, te végtelen, tapadva titkos méheden elhulltam éjes mélyeden, arany holdak forgása érlelt egy holtat. Élt, mert meg is kell egyszer halnia s te leszel a halálom.
Te kéjesen s én kényesen nézzük egymást. Testvér, ha kér testvértől részeg perceket, a test vért és testet a vér, cserélve ént, ösztönt, erőt, halálos játék vad dobása meglökte-labdát, szökdelőt, gyönyör-mezők gödrét megásva egymásba hullni, nesztelen, meglelni egymást, meztelen.
Én? Te?... Játék. Sok szóval én, egy testtel te. Olvad a festék a testeden. A lelkemen. Te dúsan állsz lámpásos esték utcasarkán és árulod kifestett gőgös testedet, éhesek légiója kér s Te vagy ki ad, ölel, etet - Te? Én? Játék. Festett szavamra nincs szomjas fül és nincs vevő se, neked hordom s kimérem grammra, testvér, hullott, te versek őse,
kebled fehér, gyöngyöt reá s fájdalmasan izzó a vállad, beszórom szórubinttal és magasztosnak aposztrofállak, te vagy a legjobb rokonom, a csókod ég homlokomon, neked halok és neked élek, kufár költő és eladó asszony, te kifestett test, én kimázolt lélek.
“… a változások csak akkor következnek be, amikor valami olyat teszünk, ami abszolút nem illik bele az általunk megszokott világba.”
