A var-khunokkal és alánokkal Hispániába érkező svábokról Tacitus elárulja (Germania 37), hogy nagyon összetett etnikum. Véleményünk szerint a valódi nordikus őseurópaiak zömét sejthetjük bennük: „Germania nagyobb részét ők tartják megszállva; máig külön elnevezésű törzsekre vannak tagolva, bár közösen suebeknek mondják őket”.
Miközben a germán veszély nagyságára hívja fel a figyelmet Tacitus, hangot ad a rómaiak parthusoktól való félelmének a Germania 37. fejezetében: „A samnisok, a punok, Hispania vagy Gallia, de még a parthusok sem idézték magukat gyakrabban emlékezetünkbe: mert hiszen Arsaces királyságánál vészesebb a germán szabadság. Mi mást, mint Crassus megölését vethetné szemünkre az a Kelet, amely maga is elvesztette Pacorust és lába elé vetette magát Ventidiusnak? Bezzeg a germánok megfutamítván vagy foglyul ejtvén Carbót és Cassiust, Aurelius Scaurust és Servilius Caepiót s Maximus Malliust, egymás után öt consuli sereget ragadtak el a római néptől, Varust és vele három legiót pedig még Caesartól is; és nem büntetlenül verte meg őket Gaius Marius sem Italiában, az isteni Iulius Galliában, Drusus, Nero és Germanicus pedig tulajdon földjükön. Ezután Gaius Caesar roppant fenyegetései csúfságba fulladtak. Majd nyugalom következett, mígnem a mi meghasonlásunk és polgárháborúnk eredményeképpen elfoglalták a legiók téli táborait, és még Galliára is szemet vetettek, de kénytelenek voltak meghátrálni, mert a legutóbbi időkben inkább csak diadalmeneteken szerepeltek, semmint igazi vesztesekként.”
Bizony-bizony, Sebestyén László is jogosan figyelmeztet rá, hogy ezek a "népvándorláskori" népek nem voltak mindannyian germánok, jelentékeny hányadukat csak a XIX. század túlbuzgósága indogermanizálta...
Hérodotosz (I, 125): „A perzsák számos törzsre oszlanak, s Kürosz azokat hívta össze s bírta rá, hogy elpártoljanak a médektől, amelyeknek a legnagyobb befolyása volt a többiekre: a paszargadák, a maraphiosz és a maszpiosz törzseket. Közülük is a paszargadák törzs tagjai a legelőkelőbbek, s rokonság fűzi őket az Akhaimenidák nemzetségéhez is, amelyből a perzsa királyok származnak. A perzsák közt a panthialaiosz, a dérusziaiosz és a germaniosz törzs tagjai földművelők, a többiek, a daosz, mardosz, dropikosz és szagartiosz törzs mind nomád életet élnek.”
Collins elmélete simán elbukik az antropológián: magát a népnevet még csak-csak magukkal hozhatták a különféle migrációk résztvevői onnan délről, Tacitus germánjainak embertani képlete azonban a perzsákétól annyira elüt, hogy az bármifajta ilyen kapcsolat lehetőségét kizárja.
Valóban: déli, Ázsiából érkező hódítók hozhatták magukkal a germán elnevezést a Visztula–Elba mellé. Tacitus világosan meg is mondja Germania c. művének 2. bekezdésében, hogy a név eredetileg a hódítók egy kisebb csoportjára vonatkozott csupán:
„Némelyek – már amint ezt a régiség meg is engedi – azt állítják, hogy több fia volt az istennek, és több megjelölése a népnek: marsusok, gambriviusok, suebek, vandálok, s mindezek igazi és ősi nevek. Egyébként a Germania név új keletű, és nemrég alkalmazzák, mivel annak idején azokat nevezték germánoknak, akik elsőnek kelvén át a Rhenuson, elűzték a gallokat, és akik most tungereknek mondják magukat: így egyetlen törzsnek a neve, nem a népé, vált lassan általánossá, oly módon, hogy valamennyiüket először a leigázottak nevezték el félelmükben a hódítóról germánoknak, majd ők maguk is, miután már megtalálták a nevet.”
Das Reich der Vandalen und seine (Vor-)Geschicthen
Osztrák Tudományos Akadémia, Bécs, 2008
Forschungen zur Geschichte des Mittelalters 13., Denkschriften der phil.-hist. Klasse 366.
Zwischen dem 5. und der Mitte des 6. Jahrhunderts bestand das Regnum der Vandalen und Alanen wie eine Reihe berberischer Territorien im römischen Nordafrika, welches sich in der althistorischen, mediävistischen und archäologischen Forschung zusehends als Testfall für ein besseres Verständnis der Umgestaltung der römischen Welt in Spätantike und Frühmittelalter erweist. Auf einer Tagung des Instituts für Mittelalterforschung der ÖAW gemeinsam mit dem Institut zur Interdisziplinären Erforschung des Mittelalters und seines Nachwirkens (IEMAN), Paderborn wurde im Jänner 2005 den Fragen des „Werdens“ einer vandalischen Identität nachgegangen. Die Teilnehmer/innen der Tagung, eine internationale Forschergruppe aus Deutschland, Frankreich, Italien, Österreich, Spanien, Tunesien, Ungarn und den Vereinigten Staaten, verfassten insgesamt 18 Beiträge, die nun der wissenschaftlichen Öffentlichkeit vorgelegt werden. Dabei spielen die nahezu völlig ungeklärten Bezüge zu frühgeschichtlichen Sachkulturen des östlichen Europa genauso eine Rolle, wie die vandalischen Migrationen durch das Imperium Romanum und die Strukturen der nordafrikanischen Provinzen im 5. und 6. Jahrhundert. Die seit den 1950er Jahren vernachlässigte und in den letzten Jahren wieder lebendige internationale Forschung zur Geschichte der Vandalen, Alanen wie Berber und der afrikanischen Provinzen soll mit diesem Band durch Antworten aus unterschiedlichen disziplinären Blickwinkeln weiter angeregt werden.
The Vandal-Alan Regnum as well as the Berber polities of the changing cultural landscape of 5th and 6th century North Africa offer historians and archaeologists a rich field for research concerning transformations in the Roman world. An international conference, held in January 2005 by the Institut für Mittelalterforschung of the Austrian Academy of Sciences together with the Institut zur Interdisziplinären Erforschung des Mittelalters und seines Nachwirkens (IEMAN) of the University of Paderborn, provided the platform for the 18 articles presented in this volume. An international group of scholars from Austria, France, Germany, Hungary, Italy, Spain, Tunisia and the USA contributed to the volume. The studies focus on North African archaeological questions as well as the much-discussed connections to archaeological finds outside the Roman world, historical questions concerning the migrations of Vandal groups through Gaul and Spain, and the 5th and 6th century organization of the Roman North African provinces. Scholars have long neglected the Vandal and Berber kingdoms. The present volume attempts to make up for this deficit, and to add to the recent international discourse.
Látni fogjuk, hogy a történelemben többször előfordult ilyen var-khun–alán összeolvadás. Egészen elképesztő (s nemcsak régészeti) bizonyítékok léteznek erre...
Hydatius említi, hogy Gallíciában a vandálok, akikben vengereket, azaz hun-avarokat lehet sejteni, az alánokkal egy néppé olvadtak össze, s innen költöztek délebbre, Baeticába, a későbbi Andalúziába, amely róluk kapta a nevét.
A 457. évnél beszéli el: „Alani et Wandali et Sueui Hispanias ingressi acra CCCCLVII, alii quarto Kalendas, alii tertio Idus Octobris memorant die, tertia feria, Honorio VIII., et Theodosio Arcadii filio III Consulibus.”1
A félszigeten először ezeket a helyeket szállták meg: „Subversis memorata plagarum grassatione Hispaniae provinciis, barbari ad pacem ineundam, Domino miseranteconversi, sorte ad habitandum sibi provinciarum dividunt regiones. Gallaeciam Wandali occupant et Sueui, sitam in extremitate oceani maris occidua. Alani Lusitaniam et Carthaginensem provincas: et Wandali cognomine Silingi Baeticam sortiuntur. Hispani per civitates et castella residui a plagis, barbarorum per provincias dominantium se subjiciunt servituti.”2
A vandálok tehát nemcsak alánok, vagyis ászok, hanem svábok (szvévek) is érkeztek Ibériába.
„Wandali Silingi in Baetica per Walliam Regem omnes exstincti. Alani, qui Wandalis et Sueuis potentabantur, adeo caesi sunt a Gothis, ut exstincto Atace Rege ipsorum, pauci, qui superfuerant, abolito regni nomine, Gunderici Regis Wandalorum, qui in Gallaecia resederat, se patrocinio subjugarent ... Wandali Sueuorum obsidione dimissa, instante Asterio Hispaniarum Comite sub vicario Maurocello, aliquantis Bracarae in exitu suo occisis, relicta Gallaecia ad Baeticam transierunt ... Castinus Magister Militum cum magna manu et auxiliis Gothorum, bellum in Baetica Wandalis infert. Quos cum ad inopiam vi obsidionis arctaret, adeo ut se tradere jam pararent, inconsulte publico certamine confligens, auxiliorum fraude deceptus ad Tarraconem victus effugit.”3
Végül aztán Afrikába távoztak, és majd onnan kiindulva veszik be 455-ben Rómát: „Wandali Balearicas insulas depraedantur: deinde Carthagine, Spartaria et Hispali eversa, et Hispaniis depraedatis, Mauritaniam invadunt.”4
1 André Duchesne szerk.: Historiae Francorum Scriptores Coaetanei;I. köt., Sébastien Cramoisy, Párizs, 1636, 186.
"The modern Iranian name of “Kermanshah” still bears witness to the fact that the forebears of some of today’s modern “Germans” (or “Kermans”) lived in that ancient Iranian region during the long reign of the Parthian Empire."
Hérodotosz (I, 125): „A perzsák számos törzsre oszlanak, s Kürosz azokat hívta össze s bírta rá, hogy elpártoljanak a médektől, amelyeknek a legnagyobb befolyása volt a többiekre: a paszargadák, a maraphiosz és a maszpiosz törzseket. Közülük is a paszargadák törzs tagjai a legelőkelőbbek, s rokonság fűzi őket az Akhaimenidák nemzetségéhez is, amelyből a perzsa királyok származnak. A perzsák közt a panthialaiosz, a dérusziaiosz és a germaniosz törzs tagjai földművelők, a többiek, a daosz, mardosz, dropikosz és szagartiosz törzs mind nomád életet élnek.”
Collins elmélete simán elbukik az antropológián: magát a népnevet még csak-csak magukkal hozhatták a különféle migrációk résztvevői onnan délről, Tacitus germánjainak embertani képlete azonban a perzsákétól annyira elüt, hogy az bármifajta ilyen kapcsolat lehetőségét kizárja.
Csak annyi a bajod vele, hogy akadémikusok is elfogadták?
Ha ez megnyugtat, László Gy. is elfogadólag közli az etimológiát. (Mást egyébként nem is nagyon tehetne, hiszen mindig hangoztatta, hogy ő nem nyelvész...)
Szarósziosz (Dul, Dula) alánjai a Maiótisznál éltek. Szempontunkból mellékes, hogy a csatlakozás előtt is gyula lehetett-e az alán vezér, vagy csak azt követően kapta a címet.
Mellesleg ha visszaolvasol a topikban, rájössz: akár úgy, hogy Szarósziosz alánjai az ide érkező var-khunokat 557 körül befogadták... A mi csodaszarvasmondánk is – lényegét tekintve – erről beszél. És nem magyarokról, hanem hungarusokról. A régészeti leletek pedig azt mutatják, hogy a VI. század közepén számottevő alán népelem jött a Kárpát-medencébe.
Szent atyaúristen. Nem hallottál még arról, hogy ugyanazok a méltóságok nem feltétlenül kötődnek egyazon néphez? Hát arról értesültél-e, hogy a titulusokat a középkorban az idegen szerzők gyakran perszonifikálták (azaz tulajdonnévként írták le)?
Szerintem épp elegendő annak a párhuzamnak a felismerése, hogy az Árpád-kori magyar aranybullákon ugyanezeket a motívumokat alkalmazták, ráadásul vannak olyan érmék Csácsból, ahol még az elrendezés is teljesen egyező
Guido M. Berndt–Roland Steinacher szerk.
Az észak-afrikai Hunugur–vandál (Kängäresz) Királyság
1,3–2 g
1,3–2 g
Még mindig a számodra érdekesen hangzó nevű településen vagyunk, annak ősrétegeiben...
Felirata az előbbiével megegyező
Szintén Csácsból, a VII–VIII. századból