Az első és második magyar vonatrablás
(1862, Szőreg-Oroszlámos.
1868 dec. 8. Petőfiszállás v. mh.)
Különösen a kiegyezés környékén próbálkoztak többször is az alföldi betyárok vonatrablással, ám mindössze egyetlen sikeres akcióval büszkélkedhettek. 1862-ben egy, a vasutasok fizetését szállító kézihajtányt támadtak meg és fosztottak ki máig ismeretlen tettesek Szőreg és Oroszlámos között. A többi próbálkozás kudarcba fulladt, ahogy a betyárvilág utolsó vasúti támadása is.
De mielőtt ennek részleteiről szólnék, ismerkedjünk meg a leghíresebb magyar vonatrablóval. Nem lesz nehéz. Nevét minden honfitársunk már gyerekkorában megtanulja.
Rózsa Sándor, igen, bizony róla van szó.
Az alföldi betyárkodás, ha más szereplőkkel is, de még ekkor is félelemben tartotta a puszták népét. Sőt mi több nemcsak a pandúrokkal hadakoztak, hanem azt is szerették volna bebizonyítani, hogy a modern kor vívmányai is képesek sikerrel megtámadni.
És most jutottunk el ahhoz a maga korában híres, még párizsi újságokban is megjelent vonatrabláshoz, amelynek pontos történetével még adós vagyok. Ezt az akciót a ma már nem létező Puszta-Péteri vasútállomás közelében vezényelte le egy bizonyos Csonka Ferenc, akiről az hír terjedt el, hogy Sándor bátyánknál sokkal kegyetlenebb martalócként fosztogatott a pusztában. Ám az ő személyét annyira beárnyékolta a Rózsa Sándort körbeölelő dicsfény, hogy sokan még ma is úgy tudják, ezt a vonatrablást Sándor bátyánk tervelte ki.
Pedig Csonka Ferenc is nagy tekintélyt vívott ki magának akkoriban a bűnözők körében. A halászból lett betyár bandája élén 1895-ben sikertelenül támadott meg egy vonatot, később a Pestről jövő vagy Hódmezővásárhelyre tartó postaszállítmányokat támadta meg vitézeivel. Garázdálkodott ő városban is: 1868 októberében Szeged legforgalmasabb utcáján támadták meg a vasútállomásról a postára tartó kocsit, s bár pénzhez nem jutottak, Csonka halálos lövést adott le a kocsisra. Húsz év raboskodás után 1896-ban Eszék mellett megölt egy fuvarost, ekkor felakasztották. Hetvennégy éves volt utolsó gyilkossága idején.
Visszatérve a Rózsával közösen elkövetett vonatrabláshoz: ha valaki pontosabb, ma is beazonosítható helyszínre kíváncsi, a Petőfiszállási tanyák megállóhely áll most ott, hol egykor a betyárok támadtak 1868. december 8-án.
Éjjel egy erdős rész fái között feszítették fel a talpfa szögeit és kiemelték az egyik sínszálat. Aztán ahogy azt a rablószabályzat előírja elbújtak a fák mögött és töltött fegyverekkel várták a Kiskunfélegyháza felől érkező vonatot.
Most pedig idéznék Porpáczy Richárd: Az utolsó magyar vonatrablás című írásából:
Tíz óra körül ért oda a III. számú személyvonat. A mozdony jobbra dőlt, három kocsit magával rántott, de nem borultak fel, mert megfogta mindet a bevágás oldala. A megdőlt mozdonyból a megállás pillanatában kiesett a fűtő, akit betemetett a szerkocsiból kizúduló szén. A sínen maradt kocsikra sortüzet adtak a betyárok. A lövések az első vagonokat érték, mert a betyárok itt keresték a postakocsit. De csalódniuk kellett: ilyen nem volt besorozva a vonatba. Elindultak a sötétben a sínen maradt kocsik mentén és az ablakok beverésével próbálták megriasztani és a helyükön tartani az utasokat.
A vonaton három vadászkatona is utazott. Ők nem ijedtek meg néhány bevert ablaktól, hanem kiszálltak a pálya mellé. Az utasok között volt egy katonatiszt, aki átvette felettük a parancsnokságot és fegyvert szegezve keresték a támadókat. Egyikük vaktában belelőtt a sötétségbe. Erre viszont nem számítottak a betyárok, csak zavarodottan rohangáltak a vonat mellett. Eltűntek az erdőben és a szekereken gyorsan elhagyták a helyszínt.
A mozdonyvezető két és fél kilométert futott Puszta-Péteri állomásig, ahonnan értesítette a főnökséget. Ceglédről és Szegedről indítottak segélyszerelvényeket a helyszínre, melyek szerszámokat hoztak a helyreállításhoz és továbbvitték az utasokat, akik reggel hatra érkeztek Szegedre.
Ráday Gedeont nevezték ki királyi biztosnak Szegedre, aki rövid idő alatt központi irányítású nyomozóhálózatot épített ki. Egy hónapon belül a szegedi vár börtönében ült az összes vonatrabló, kivéve a betyárkirályt.
De Rózsa Sándor is hamar Ráday kezére jutott, ám az újabb perre éveket kellett várni, közben Rózsa Sándor többször is sikertelenül szökni próbált. Végül 1872 végén ült össze a bíróság a szegedi várban. A vádlók ekkorra ezernyi információból térképezték fel a betyárkirály egész életművét, s végül 21 rendbeli rablás, 9 lopás és egy gyilkosság miatt kértek Rózsára példás büntetést. Ennek eredményeként megszületett Rózsa utolsó bírósági ítélete: a Pesti Királyi Ítélőtábla 1873-ban halálra ítélte a betyárkirályt.
Rózsát ezúttal a szamosújvári börtönbe szállították, 1872 májusában, s mivel Ferenc József ismét megkegyelmezett neki, békés rabként élte le hátralevő éveit, a boncolási jegyzőkönyv szerint 1878. november 22-én, 65 éves korában gümőkór végzett a leghíresebb magyar betyárral.