François Villon balladái / Faludy György átköltésében
RÖVID BIOGRÁFIA
A tizenötödik század elején Franciaország a pusztulás szélén állt. A százéves háború úgyszólván kiirtotta a parasztságot, a főurak váraikba zárkóztak és az ország pénze Angliába, Rómába és Németalföldre menekült. Párizsban 24.000 ház állt lakatlanul és az 1438-as dögvész egyedül a fővárosban 50.000 áldozatot követelt.
Az ország délkeleti felében Shaw Szent Johannájának "Charley"-ja, VII. Károly - ez a tehetetlen, álomkóros és valahogy mégis rokonszenves uralkodó, kinek 1425 táján alig néhány faluja maradt Franciaországból. Párizs az angoloké volt és az angolok pártján állt a papság és a nemesség nagy része, sőt az akkori idők legnagyobb hatalma: a párizsi egyetem. Csodával határos, hogy ez a lusta és álmos uralkodó alig húsz év alatt kiverte az idegeneket és egységes, erős Franciaországot hagyott fiára. A hadjárat története, melyben Armagnac, Dunois, Kékszakáll és mindenek előtt Jeanne d'Arc játszotta a főszerepet, meglehetősen közismert. Jeanne d'Arc az angol gyarmatosító törekvések ellen életre hívta a francia nacionalizmust és felszabadította Reinset, ahol VII. Károlyt királlyá koronázták. Rövidesen - Calais kivételével - egész Franciaország meghódolt. A nemesség és a klérus hirtelen a király mellé állt, ki 1438-ban nagy ünnepségek közepette bevonult Párizsba. A Notre Dame lépcsőjéről egy bíró köszöntötte: Nicolas Midi Rouenben néhány év előtt még az angolok zsoldjában állt. Ő volt az, aki máglyahalálra ítélte Jeanne d'Arcot, akinek a király trónját és országát köszönhette.
Villon ugyanabban az időben született, mikor Jeanne d'Arcot megégették Rouen piacán: 1431-ben. Életéről és haláláról csak nagyon keveset tudunk. Önmagát "szegény Villon"-nak nevezte, valódi nevén valószínűleg Montcorbiernek, versei stokholmi kézirata szerint Corbeuilnek, mások szerint des Logesnek hívták. Szegény családból származott, atyját korán elvesztette és még nem volt nyolc éves, mikor Guillome de Villon (Villon ó-franciául annyit jelent, hogy gazember), a St. Benoit templom káplánja fiának fogadta. Az öreg Villon káplán, nevét és az akkori papokról elterjedt hiedelmet meghazudtolva, derék és köztiszteletben álló személyiség volt, kit Villon nála szokatlan szeretettel "mon plus que pére"-nek szólított. Tizenkét éves koráig őmaga tanította a költőt; aztán beíratta a Sorbonne-ra.
Véletlenül ismerjük az utca nevét, ahol Villon lakott. A káplán háza nem esett messze az Ártatlanok Temetőjétől, mely az akkori Párizs Champs Elysée-je és Bois Boulogne-ja volt. Itt a polgárháború és dögvész közepette megsokasodott halottakat egymás fölé temették és egy-egy hullára lassanként már csak annyi föld jutott, hogy a nép az elföldelést "besózásnak" hívta. Mikor a sírkert dombmagasra emelkedett a szomszédos Rue de la Ferroniére fölé, a kiásott holtakat száradni akasztották a temetőfalra. És mégis ez a temető volt az akkori Párizs központja, ahol vasárnap polgárok, szerelmespárok és prostituáltak sétáltak. Legalábbis nyáron, télen a lakosság nagyrésze otthon ült, mert nem volt pénze ruhára, míg este rablók, bérgyilkosok és részeg diákok garázdálkodtak az utcán.
A város felett négy építmény uralkodott, melyeket látni lehetett mindenünnen: a le Temple börtön román főtornya, a Bastille tömör és borzalmas körvonalai, a Notre Dame és a mai Gare de l'Est helyén a tizenhat karú, negyvenméteres szálfákból összeácsolt montfauconi bitó, melyen tucatjával lógtak az akasztottak. Alattuk, aprón és meghunyászkodva terült el a középkor végének beteg, agyonsarcolt, félig rombadőlt és nyomorult Párizsa, mely kis szökőkútjaival, gót palotáival, alvilági udvaraival, szűk sikátoraival és feneketlen mélységből égnek törő csúcsíveivel sehol sem maradt olyan eleven valóság, mint éppen Villon költészetében.
Mikor Villon beiratkozott a Sorbonne-ra, az egyetem még hatalma tetőfokán állt. Párizsban akkoriban tizennyolcezer diák tanult; az előadásokat négy nyelven tartották és az egyetem valóságos állam volt az államban. A Sorbonne féllábbal már az újkorban állt. Az arab orvostudomány és bölcsészet mellett hírük kelt az olasz humanistáknak: Petrarcának, Poggio Bracciolininek és Lorenzo di Vallának is. Itt élt Nicolas de Autricuria, ki azt állította, hogy "Averrhoest és Aristotelest ki kell dobni az ablakon, mert a természetben nincs egyéb, mint az atomok mozgása". Itt élt Jehan de Brescain, ki harcot hirdetett a teológia ellen és Arnoldo de Brescia nevének hallatára még mindig a forradalom emléke kísértett...
Villon, bár kora fiatalságától kocsmákban és bordélyokban töltötte életét, sokat tanult. Műveiből értesülünk róla, hogy betéve tudta a Bibliát, Vergiliust, a klasszikusokat. Francia nyelven ő említi először a hellén és latin történelem nevezetesebb alakjait; minden bizonnyal ismerte Dantét, a humanistákat és Petrarcát, az egyházatyákat, Aristotelest, Szent Tamást, a római történetírókat, értett az orvostanhoz, a teológiához, a művészethez és az asztrológiához is. 1449-ben bakkalaureátus lett, majd 1452-ben elnyerte a licencia docendi-t, ami azt jelentette, hogy tanári minőségben előadásokat tarthatott az egyetemen. De erre már nem került sor.
Egy diákcsíny kirobbantotta az ellentétet az államhatalom és az egyetem között. A Sorbonne bezárta kapuit és Villon, ki valószínűleg már régebben elköltözött nevelőapjától, rablással és hamisjátékkal kereste kenyerét. Állítólag diáktársai vitték erre az útra; a párizsi egyetem könyveiben Villon neve mellett számos előkelő származású hallgató neve szerepel, akiket 1450 körül mint útonállókat kötöttek fel Franciaország különböző városaiban. Villon szerette a bort és a prostituáltakat: Baudelaire előtt alig volt költő, aki ennyit írt róluk. A káplán komor háza és a Sorbonne fegyelme után jól érezte magát az új környezetben. Később már nem tudott szabadulni innen. Vagy talán nem is akart.
A kocsmákban hallhatta először azt a két költőt, kikhez valami távoli rokonság fűzte: a bordalköltő Walterus Mapust és a csavargó Rutebeuf verseit, ki Szent Lajos korában élt. De a trubadúrok már régen hallgattak és néhány közepes tehetségen kívül (mint Károly orleansi herceg, Jehan Calais, Martial d'Auvergne) Franciaországnak nem volt költője, ki említést érdemelne. Villon balladái csakhamar szájról szájra jártak Párizsban és bár szerzőjüknek rossz híre volt, az "előkelő társaság" is érdeklődni kezdett iránta. Tudjuk, hogy a költő gyakran volt hivatalos Robert d'Estoutville rendőrfőnöknél...
Ekkor történt, hogy 1455 júniusában, egy esti verekedés alkalmával, hasbaszúrt egy klerikust, Philippe Charmoiset, ki egy asszony-személlyel ült egy padon a rue Saint Jacquesban. A papot kórházba szállították és kihallgatták, de Charmoise nem volt hajlandó verekedésük okát elárulni. Néhány óra múlva meghalt és ekkor a rendőrség Villon felkutatására indult. A költő eközben már megszökött Párizsból. Egy ideig Bourg-la-Reineben rejtőzött. Állítólag a Port-Royal kolostor hírhedt apátnőjénél, Huguetta du Hamelnél lakott, ki esténként álruhában szökött ki a klastromból és a bort és a férfiakat sem vetette meg. (Az apátnő kora egyik leghírhedtebb asszonya volt; befolyásos rokonai még a bíboros ellenében is megvédték és csak 1470-ben ítélték el, egyházi pénzek eltulajdonítása miatt.)
1456-ban Villon kegyelmet kapott és visszatért Párizsba. Valószínűleg ekkortájt csatlakozott a La Coquille nevű rablóbandához és, bár még csak huszonötödik születésnapjához közeledett, "fekete és sovány volt, mint a kéményseprő keféje". Alig néhány hete lehetett a fővárosban, mikor résztvett a Collége de Navarre kirablásában. Egy borbély elárulta cimboráit és a coquillardok nagy részét olajba főzték, vagy a montfauconi bitóra akasztották. Villonnak újra menekülnie kellett.
Először Dijonba ment. Majd, mikor itt is meleg lett lába alatt a talaj, Orleans felé indult. Útközben ellátogatott Bloisba, ahol "Franciaország csalogánya", Károly orleansi herceg lakott, finom és előkelő öregúr, ki szívesen látta udvaránál a művészeket. De Villon itt sem maradt sokáig. Bourgesbe ment és rövidesen - előttünk ismeretlen, de főbenjáró bűn miatt - innen is menekülnie kellett. Moulinsban egy másik dilettáns költő: Jehan de Bourbon herceg vendége volt. Ezután egy időre nyoma veszett. 1460 nyarán már az orleansi börtönben ült és kivégzését várta. Július 17-én csoda történt. Károly herceg kétéves lányával tartománya székhelyére érkezett és ebből az alkalomból Villon is kegyelmet kapott. Egy évvel később már Meungben, a püspöki tömlöcben raboskodott. Állítólag egy templom kifosztásával vádolták, amiért akkoriban halál járt. Villon életét újabb csoda mentette meg. VII. Károly meghalt és fia, XI. Lajos átvonult Maungön és kegyelmet adott a foglyoknak.
A börtönben borzalmasan megkínozhatták, mert verseiben a legválogatottabb átkokat szórta Thibault D'Aussigny püspökre. Egyes források szerint Villon nem templomi kelyheket lopott, hanem a püspök unokahúgát csábította el - lehetséges azonban, hogy mind a két feltevés megfelel a valóságnak. Annyi bizonyos, hogy Villon alig néhány hét múlva már a párizsi Châteletben ült. Ezúttal, minden valószínűség szerint, ártatlanul. Mindezek ellenére halálra ítélték. Villon kegyelmi kérvényt nyújtott be a parlamenthez - versformában. A parlament megkegyelmezett néki, (ami a legnagyobb ritkaság a középkori francia jog történetében), de, tekintettel "au vie mauvais du dit Villon", 1463. január 5-én tíz évre száműzte Párizsból.
Villon három nap múlva elhagyta Párizst. Ezután mindörökre nyoma veszett. Csak annyit tudunk róla, hogy utcai árus volt Rennesben és minden valószínűség szerint megfordult Európa többi országában is. Rabelais az angol király udvarába helyezi és ezzel kapcsolatban egy remek, de sajnos reprodukálhatatlan anekdotát beszél el róla (IV. könyv, 67. fejezet). Másutt a Gargantua egyik hőse, Episztémon, ki megjárta a poklot, azt is elmeséli, hogy odalenn rossz dolguk van a gazdagoknak és nagyuraknak: II. Gyula pápa pástétomot árul, Kleopatra kofa, Nerva császár kifutófiú; de Diogénesz bíborköpenyben ül és a szegény Villon aranyat csörget a zsebében és farba rúgja Xerxes királyt...
Haláláról nem tudunk semmit. Annyi bizonyos, hogy Franciaország egyik legnagyobb költője nyomtalanul és szegényen pusztult el. Alig néhány évvel rá, hogy a könyvnyomtatás elterjedt, Levet kiadta Villon Testamentumát (1489), de ekkora Villon már minden bizonnyal halott volt. Művei 1542-ig több mint harminc kiadást értek és Clement Marot róla írta az első francia esszét. Aztán, kétszáz évre majdnem elfeledték. 1723-ban újra kiadták, majd 1742-ben és 1832-ben. Azóta egyedül Franciaországban több mint ötszáz kiadást ért. Minden kultúrnyelvre lefordították és különösen az utolsó húsz évben szinte felmérhetetlen hatást gyakorolt az európai költészetre.
Biográfiák százával jelentek meg Villonról. A legfontosabbak: Théophile Gautier: les grotesques (Paris, 1832); S. Nagel: Villon (Berlin, 1876); Antoine Chapaux: Villon (Paris, 1859); Gaston Paris: Villon (Hachette, 1901); Marcel Schwob kitűnő könyve (Paris, Dumoulin, 1912); Louis Thuasne: Villon et Rabelais; Chapiro: Der arme Villon (Zsolnay Verlag, 1931) és végül Francis Carco érdekes Villon-regénye (Plon, 1926).
Végül a fordításról szeretnék néhány szót megjegyezni. Villon versei formailag éppoly nehezek, mint tartalmilag, tele vannak helyi és személyi vonatkozásokkal. Egyedül a Testamentum 50-60 oldal jegyzetet igényel; célzásai nehezen, néhol egyáltalán nem érthetőek. Az volt a célom, hogy a nagyközönség számára is érthető Villon-fordítást adjak, mely híven reprezentálja a XV. század és Villon szellemét. Hogy Villont érthetővé tegyem, rövidítettem és megtoldottam, egyszerűsítettem és komplikáltam, ahol ezt szükségesnek, vagy helyesnek találtam. Villon zsiványnyelvét, jobb híján, a korszerű argóval pótoltam. A magyar fülnek - balladánál - igen disszonáns francia stanza helyett versenként más és más formát választottam. Semmilyen anakronizmustól, semmilyen szabadságtól nem ijedtem meg és amennyire lehetséges, még a Villon-verseknél is jobb verseket igyekeztem adni. Munkámnál Babits Mihály, Wilde- vagy Tennyson-fordításaira gondoltam, melyeket a szerző csak szerénységből nevez Wilde, illetve Tennyson verseinek. E kötetben három nem autentikus Villon-verset, esztétikai és nem filológiai okokból, felvettem a többiek közé. Ez a három vers (Lovise, A brabanti borbély, Szerelmes ballada) a híres Jardin de Plaisance-ból való, egy 1480 körül készült versgyűjteményből, melyet Vérard adott ki Párizsban, 1501 táján. Ez az antológia névtelenül hozta Villon és követőinek költeményeit és Brecht, Ammer és Paul Zech - kik egyébként fordításomnál nagy hasznomra voltak - szintén felvették a Jardin de Plaisance verseit német Villon-átköltéseik közé. Példájukat én is követtem. Néhány balladának viszont nincs eredetije, így például a Haláltánc- balladának. A filológia sohasem fogja eldönteni, hogy a Jordin de Plaisance melyik versét írta Villon; és egyébként is az volt a célom, hogy a költőben egy kor szellemiségét tolmácsoljam. A humanizmus, a könyvnyomtatás és az ébredő szabadság korának szelleme volt ez és talán nem egészen érthetetlen, hogy e szellem napjainkban is szíves fogadtatásra talál, hiszem, mint Heine mondja:
Amíg hátulján kancsuka táncol
s hasára Junker-csizma lép:
egy-két nótát a szabadságról
szívesen hall a szolganép.
Budapest, 1937
AZ UTOLSÓ SZÓ JOGÁN
E kötet versei először a budapesti liberális napilap, a Magyar Hírlap hasábjain jelentek meg 1934 és 1937 között. Kivételt képezett néhány vers, melyek közléséért a Magyar Hírlapot elkobozták vagy betiltották volna; ezek a kolozsvári Korunkban és a moszkvai Új Hangban láttak napvilágot. A balladák közönségsikerén felbuzdultam és egy, ízléséről ismert pesti kiadó előtt megpendítettem: mit szólna, ha a Villon-verseket kiadásra felajánlanám neki? Az illető "ugyan ki az ördög olvas ma költeményeket, Gyurka?" felkiáltással hárította el tolakodásomat.
Saját költségünkön verseket kihozni: ezt Paul Verlaine-től József Attiláig semelyik költő nem tekintette megalázónak. Pénzt kértem kölcsön és megállapodtam az Officina Nyomdával, hogy 1937 könyvnapjára ezer példányban kinyomják a Villon-balladákat. Időközben két gond is gyötört. Az egyik, hogy 200 példányt sem sikerül eladnom és a kölcsönt nem tudom visszafizetni. És a másik: hogy az ügyészség elkobozza a könyvet. A fenti utószóban ugyan megírtam, hogy a Villon-versek átköltésénél semmilyen szabadságtól nem riadtam vissza, de a legfontosabbat elhagytam. Azt, hogy Villont azért választottam átköltésem tárgyául, mert a Villon álnév alatt sok mindent kimondhattam, amit, ha a magam neve alatt írom, nem tűrnek el.
Elkobzásra nem került sor. A félezrede halott francia költőt az ügyészség több elnézéssel kezelte, mint az eleven magyart. Ugyanakkor az igazságügyi minisztériumban a kitűnő dr. Csánk Béla osztálytanácsos mellett kettőnknek - mármint Villonnak és nekem - sok jóakarója, sőt rajongója akadt, akik nyilván kiálltak mellettem. Így aztán 1937 könyvnapján a Vörösmarty téren és az Operával szemben két színésznő - Muráti Lili és Fedák Sári - árulhatták a Villont, míg a Körúton, a Népszava könyvsátrában én dedikáltam. Harmadnap estére egyetlen példány sem maradt. A következő kiadásokat az Officina Kiadó adta közre jelentős példányszámban. 1944 elején - amikor már rég nem tartózkodtam Magyarországon - jelent meg a 11. kiadás. Ezt a kiadást égették el a nyilasok könyvmáglyán az év vége felé, többi könyvemmel együtt.
A Villon-balladák megjelenését a demokrata és baloldali sajtó, úgy hiszem, a megérdemeltnél nagyobb dicsérettel fogadta. A dicséret, ha ugyan helyesen látom, nem annyira a kis kötet költői érdemének szólt, mint annak, hogy a szabadság hangja és a fasizmus elleni támadás félreérthetetlenül kihangzott a versekből. A szélsőjobboldali sajtó fuldoklott a méregtől. Már-már azt képzeltem: valamelyik tollforgatójuk előszedi a francia Villont és rámhúzza a vizes lepedőt. Például azzal, hogy a kötet két legprominensebb verse közül az egyik, A haláltánc- ballada, hiányzik az eredetiből (minthogy én írtam), míg a másik vers, A testamentum 384 sorából csak kettő Villoné: "és őseim jeltelen sírhalmára sohsem ragyogtak gőgös koronák" (a maradék 382 pedig tőlem van). Még szerencse, hogy szélsőjobbról senki sem tudott franciául, nemhogy a 15. századi nyelvhez konyított volna.
Természetesen örültem a könyv sikerének: de volt ennek árnyoldala is. Több költőtársam, kiknek addig barátságával dicsekedhettem, a siker láttán nem érintkezett többé velem; akadt egy, aki köszönésemet sem fogadta. Saját verseim láttán sok olvasóm mondta: szép, szép, de nagyon sokat tanult Villontól; holott nem az én költeményeim Villonosak, hanem az én Villonom Faludys. Ehhez járult, hogy első verskötetem, A pompeji strázsán, 1938 könyvnapján jelent meg, egy évvel Villon után. Sikere volt, szinte mindjárt elfogyott, de Villont nem tudta beérni.
Márcsak azért sem, mert a következőkben - 1938 végétől emigrációban éltem Párizsban, Észak Afrikában, majd az Egyesült Államokban - minden könyv újabb kiadásához cenzori engedélyre volt szükség. Kiadóm, Lándy Dezső, hat hónaponként látogatta a cenzori hivatalt és A pompeji strázsán meg a Villon újabb kiadását kérelmezte. Az előbbit a főcenzor mindig megtagadta, ami érthető, mert a könyvben háborút, Budapest rommálövését jósoltam. A Villon kiadásába, a maga provinciális morgásával, beleegyezett: "Nagy gazember volt az a francia. Ha élne, a Gestapo rég lefogta volna. De nem él. Adja ki, egye fene." Így saját verskötetem újabb kiadása meg nem jelenhetett, de Villon balladái tízezerszám fogytak. Reinitz Béla, az Ady-versek megzenésítője, több Villon-balladához zenét szerzett. Esténként az ország legjobb dizőzei adták elő és a Szalmás kórus és más munkásdalárdák állandóan műsorukon tartották Villonomat a háború alatt. A francia, kit csináltam, győzött felettem.
Kinn az emigrációban sem volt jobb a helyzet. Igaz, a szellemi élet - Fejtő Ferenc, Fényes László, Jászi Oszkár, Károlyi Mihály, Kéri Pál, Szilárd Leó, Vámbéry Rusztem - az én verseimet ismerte és szerette, nem Villont. De az újabb emigránsok többsége nevem hallatára mosolygott: "Itt a Villon." 1941 elején a marokkói sivatagban utaztam Bir Mohrein felé. Egy reggel az oázisban, ahol megaludtunk, iszonyatos magyar káromkodásra ébredtem. Idegenlégióból szökött honfitársam volt a káromkodó, aki tevehajcsárként működött a különös környezetben. Kimentem hozzá a homokba és bemutatkoztam. Nevem hallatára nyomban elszavalta Az akasztófavirágok balladáját, nemcsak a vers 96 sorát, hanem azt is, amit ő maga költött hozzá. Ott álltam a sivatag hajnali hidegében és borzongtam, de jutalmul a hajcsár "a leglágyabban ringó tevét" adta alám.
A Villon-vitát - mert így hívták - a második világháborúval párhuzamosan vívták a magyar sajtóban. Emigráns voltam; nem sokat tudok róla. Azt hiszem, Eckhardt Sándor franciaszakos egyetemi tanár indította el a Magyar Szemlében közreadott támadásával. Sajnálatosan, a cikket csak emlékezetből tudom idézni, közel félszázad távlatából bizonnyal pontatlanul. A feltűnően durvahangú írásban Eckhardt trágársággal vádolt, kommunista suhancnak nevezett és förmedvénye végén felszólította a rendőrséget: tiltsa be a zeneakadémiai Villon-esteket, ahol a közönség elragadtatott tapsai közepette a színészek ezeket az ocsmányságokat adják elő.
A Villon-estek a Zeneakadémián végigkísérték a második világháborút; csak a német megszállás vetett véget nekik. Tüntetések voltak a magyar függetlenség és a demokrácia mellett, a háború és a németek ellen. A verseket az ország legjobb színészei mondták, a többi közt Gobbi Hilda, Greguss Zoltán, Ladomerszky Margit, Major Tamás, Somlay Artúr, Tapolczay Gyula, Timár József, Törzs Jenő. Ugyanakkor sokan vitába szálltak Eckhardt Sándorral és Wesselényi Miklós a Magyar Nemzetben, Gosztonyi Lajos, Mónus Illés és Szakasits Árpád a Népszavában, valamint Kéthly Anna, Kovács Imre, Supka Géza, Zsolt Béla és mások.
A Villon-versek védelmezői számtalan érdekes érvet hoztak fel. Egyebek közt a francia professzort arra figyelmeztették, hogy III. Napóleon idején a Bováryné és A romlás virágai szerzőit az erkölcstelenség hasonló vádjával illették és ítélték el a császári álszent és hőbörgő ügyészei. Mások arra figyelmeztették, hogy Fitzgerald világhíres Omár Khájjám átköltését, vagy Goethe West Östlicher Divanját - ahol egyetlen versnek sincs eredetije - soha értelmes ember még meg nem támadta; mi tehát az oka e nagy, Faludy-ellenes ricsajnak a magyar ugaron? Azért támadják, mert emigráns, vagy azért, mert nincs módja védekezni? Végül Szabó István érdekes megállapítása: a versek sorsát nem irodalmi viták döntik el, sem az, hogy ezeket a költeményeket Villon írta-e, vagy Faludy, vagy mindketten, vagy egyik sem, hanem az, hogy szép versnek tartjuk ma és tartják majd őket húsz, negyven, vagy akár száz esztendő múlva.
Mikor 1946 tavaszán hazaértem Amerikából, a Villon-versek új, 13. kiadása várt rám az Officinánál. A 14. kiadás egy évvel később jelent meg ugyanott nagy példányszámban, mintha csak a kiadó megsejtette volna, hogy ez lesz az utolsó eresztés. Pár hónappal később a kiadó megszűnt. Ami ezután történt, azt nehéz megérteni, de könnyű kitalálni. A 14. kiadást is felvásárolták és miután eltűnt a könyvkereskedésekből, kezdett eltűnni a könyvtárak polcairól. Tudtom szerint Villon sosem került a tiltott, vagy zúzdába küldendő könyvek jegyzékeinek valamelyikére. Mégis nyoma veszett.
1950-ben koholt vádak alapján letartóztattak. A támadások, mint 1938-as emigrációm után, ekkor indultak meg könyveim és személyem ellen; azzal a különbséggel, hogy ekkor senkinek nem volt módjában kiállni mellettem. Így a Horthy-időkben kommunista ízűnek bélyegzett és lázítással vádolt versek (két évet kaptam in contumnaciam) polgári csökevényekké változtak át. Sillabuszokban, irodalomtörténetekben a kötet erkölcstelenségét kárhoztatták. Egyes denunciáns kritikusok, mint pl. Keszi Imre, anarchizmussal vádoltak, egy másik kozmopolitizmusom miatt ültetett a vádlottak padjára, Rotterdami Erasmus, Goethe meg Voltaire mellé. A sírbeszédet Villon fölött Szegi Pál néhai barátom mondta el. Szerinte Villon-kötetem "szenvedélyes vitát is kavart, amelyben szakemberek, a jó ízlés és az irodalmi tisztesség nevében joggal tiltakoztak a Villonon elkövetett merénylet ellen." (Lásd: François Villon versei, 9. kiadás, Európa könyvkiadó, 1983, 179. oldal)
Amikor 1956 decemberében ismét emigráltam, nem kis csodálkozással vettem tudomásul, hogy időközben, 1948 és 1956 közt, öt Villon-kiadás látott napvilágot. Az egyik New Yorkban, a másik Dél-Amerikában, a harmadik ismeretlen helyen; az ilyen könyvek rendszerint impresszum nélkül jelennek meg. A negyedik és ötödik "Pea könyvek" cégér alatt, New York-Genéve helymegjelöléssel; a két városnév alatt Bécset kell érteni. Végül, felügyeletem alatt, a Big Ben könyvkiadónál Londonban, 1958-ban megjelent a 20. kiadás és azt hittem, ezzel Villon ügye elintéződött. Tévedtem.
Mikor a Columbia egyetemen tanítottam, azt hiszem még 1968-ban betévedtem a New York-i magyar könyvkereskedésbe; ez még nem Püski Sándor kincsesboltja volt. Az egyik polcon megpillantottam vagy húsz darab, mocskos-szürkébe kötött, rendkívül csúnya Faludy-Villont. "Ezeket ki adta ki?" - kérdeztem a tulajdonostól. "Nem tudja" - felelte. Minden 4-6 hétben beállít hozzá egy fiatalember, 30-40 Villon- kötettel a hóna alatt és eladja néki készpénzért. Jó, mondtam, adjon el nekem egyet. Így jutottam a 22. kiadáshoz. A következő orvkiadásról stokholmi magyar barátomtól értesültem. Azt mondta: nagyon csinos, kék könyv. A kiadó címét, nevét nem sikerült megtudnom: titkolta előttem. Üzentem néki; honorárium fejében küldjön tíz példányt, ha ezt nem tartja szerénytelen kérésnek. Annak tartotta, mert egyet küldött (27. kiadás). Dühöngjek? Kérdeztem magamtól. De ugyan miért dühöngenék? Hány költő érte meg, hogy verseit rablókiadás formájában terjesztetik?
1968-ban Hamza András református pap barátom gondozásában és az ő példamutató ízlésének megfelelően látott napvilágot, Szalay Lajos rajzaival, a Villon 24. kiadása. Egy másik, autorizált kiadás (a 28.) a Hadas kiadónál jelent meg Tel Avivban, 1977-ben; majd pedig Hamza István nyomdájában édesapja kiadásának újranyomata (29. kiadás, New Brunswick, N.J., 1978.) Ezt követte a Villon legújabb külföldi kiadása Összegyűjtött verseimben, a 31-től 80. oldalakon. (30. kiadás, Püski, New York, 1980.)
Örültem az orvkiadásoknak, örültem az autorizáltaknak, de legjobban azoknak, melyek Magyarországon jelentek meg sub rosa. Az első kutyanyelveken érkezett, naptár-módjára összefűzve, 1958 vagy 1959-ből (21. kiadás.) A következőt - látogató nyomdász hozta ajándékba: kb. 5x7 centiméteres, miniatűr könyvet, kék bőrbe kötve, színes fametszetekkel; soha szebbet! (23. kiadás, 1968 tájáról.) A harmadik sokszorosított kiadás (a 25.) 1969-70-ből. A negyedik kuriózum: az áll rajta, hogy a Borsod megyei TEMSZ kiadása 1971-ből és minden megvan benne, ami a teljes Villon kötetben található, egyes-egyedül a nevem hiányzik róla (26. kiadás).
Végül az ötödik és hatodik, a budapesti szamizdat kiadás 1983 és 1985-ből. (31-32. kiadások.)
Ez tehát a Villon-balladák 33. kiadása és ezzel Villon oda érkezik meg végleg, ahová szántam, a magyar nyilvánosság elé. Ez számomra édes is meg keserű. Keserű azért, mert ötvenegy éve harcolok Villonnal, amiért mindig előbb érkezik meg, mint azok a verseim, melyeket jobban a sajátoméinak érzek és többre tartok. Félszázadon át úgy voltam Villonnal, mint a színésznő, aki azt mondja partnerének; "te mindig elém állsz, Retteghi!" Ám most végre megvan a remény, hogy a Villon-balladákat a magam versei követik; amiért egyik szemem sír, de a másik mosolyog.
Torontó, 1988
