Keresem a választ magamban, és véleményeket hallgatnék ehhez szívesen, hátha okosabban döntenék - 15 év együttélés után nem tudom, merre tovább? A családot felborítani, lakást megosztani, új életet teremteni, vagy maradni a semmilyen, üres, de biztonságos családi létben?
Illetve Robert Enke kislánya kisgyerekkorában meghalt, vele született szívbetegségben. Ez persze komoly csapás, de aki különben egészséges, az azért, ha nehezen is, de túljut az ilyenen (ki is halt volna már az emberiség, ha mindenki belehalt volna a gyermeke elvesztésébe). Enke esetében ez a csapás elegendö volt a mélydepresszióhoz. Nála gyógyszer nem segített, így meghalt a szerencsétlen.
Na itt a gond. Ki tudja, hogy a depresszióra emlékeztető tünetek mellett valóban depresszió áll-e?
Csak egy példa: ha valaki korábbi jólétből hirtelen utcára kerül (szó szerint, tehát hajléktalanná válik) és nyilvánvalóan semmi esélye a visszakapaszkodásra, az depresszió, ha meg akar halni?
Vagy ha egy súlyos, gyógyíthatatlan betegségben szenved és csak a betegségétől akar megszabadulni, de más kiút nem létezik?
A legutóbbi - számomra ismerös - prominens példa: a német fociválogatott kapusa, Robert Emke. Kezelték, kezelték, aztán mégis a szuicid mellett döntött. Nála nem hatott semmi.
Vagy a szomszédunk, egy idös úr, aki nemcsak depressziós, hanem hozzá még demens is, és nem hat egyetlen antidepresszáns se. Borzasztó. (Nála elöbb jött a depresszió, és kb öt év múlva a demencia is csatlakozott.)
"a gyógyszeres kezelésre szorulók kb. 10 százaléka nem reagál semmilyen antidepresszánsra"
Ez itt nagyon off, de piszkálja a csőröm (egyébként én vetettem fel a depressziót, mint lehetséges probléma forrást) : biztos, hogy aki nem reagál az antidepresszánsra, az depressziós?
Valaki itt felvetette a férj depresszióját, mint lehetséges okot. Az ötlet nagyon forró, gáz lenne, ha nem foglalkoznál vele. Én átmentem rajta, és lett segítség Viszont a segítséghez az kell, hogy tudd, miröl beszélünk.
Mi is az a depreszió? NEM az, amikor egy 17 éves szöszke nyafizik, hogy "tisztára bedepizett", mikor tegnap délután nem hívta a barátja.....
A depresszió agyi anyagcserezavar, kémiai folyamat. Kiváltója valamilyen NAGY lelki megrendülés (gyerekkori abúzus, bántalmazó szülök, hozzátartozó elvesztése). Ha az ilyen esemény után HAMAR szakértö terápiára kerül sor, akkor meg lehet úszni sima pszichoterápiával. Ha a segítség késik (esetleg évtizedeket, mint az én férjem esetében), akkor az eredetileg pszichés baj fizikálissá válik: az agy rendellenesen gyorsan bontja majd a szerotonint ("boldogsághormon"), így az agy állandó szerotoninhiánnyal fog küzdeni.
A tünetek nagyon változatosak. Agresszió, autoagresszió (a szuicidig), apátia, érdektelenség, a külvilág felé való minden (valós) kommunikáció beszüntetése, állandó fáradtság, evési zavarok - tessék választani.
Megoldás: ebben a stádiumban már CSAKIS gyógyszeres, pszichiáter írja fel a szelektív szerotoninbontásgátlót (NEM nyugtatót). MIKOR rendezödtek a tünetek, AKKOR lehet elkezdeni a pszichoterápiát, de a keserves igazság az, hogy a gyógyszeres kezelésre szorult esetek legnagyobb része élethossziglan a tablettáira szorul.
Még egy rossz hír: a gyógyszeres kezelésre szorulók kb. 10 százaléka nem reagál semmilyen antidepresszánsra - az ilyenek mennek aztán ki az erdöre egy darab kötéllel....
Továbbá: a kezelés során a legtöbb betegnél több szert is ki kell próbálni, mert a mellékhatások is változatosak, és majdnem minden páciensnél próbálgatni kell 0-1 éven át, mire megvan a neki legjobb gyógyszer. Türelem is kell hát hozzá.
A gyógyszeres kezelés mellett nagyon fontos a megfelelö táplálkozás (újabban úgy látszik, hogy a glutén elhagyása jól támogathatja a gyógyszeres kezelést), valamint a sport, a legjobb a rendszeres kardiotréning, az ott felszabaduló hormonok sokat tudnak lendíteni a páciensen.
Ha a leírtak alapján nem kizárt, hogy a férjed depressziós, akkor rettenetesen fontos lenne (akár a házasságotok érdekében, akár csak már a férjed miatt), hogy elinduljatok a megfelelö úton. A magyar eü ellátás körülményeit figyelembe véve a magánorvos a legjobb megoldás.
Ne haragudj, de ez nagyon gáz volt. Hit nélkül is lehet élni teljesen normális szeretetteljes családi életet, te most az elkövetett hibákat gyorsan a "sátán"-ra kened, nehogy szembe kelljen nézni a hibáiddal.
Kedves Forgione! Ne ítélkezz ilyen szigorúan! ha hívő vagy (én is amúgy:)), akkor kérlek, hogy azzal a szeretettel írd meg a segítő szándékú meglátásodat, amivel nem a földbe akarsz döngölni, hanem az igazság felé vezetni. Ha taszigálni szeretnél, akkor keress egy boxzsákot!
Tudod ez önámítás. Igazolása a döntésünknek, de...
De hiába mondod a gyerekednek, hogy mindkét szülő imádja őt (és ez általában igaz is) ő azt érzi, hogy nem szeretik őt, elhagyták és ettől lelkileg sérül.
Környezetemben legalábbis az elvált párok gyerekei valamilyen módon magukon viselik szüleik döntését.
Jaj, ha tudnám, akkor de jó lenne! Bennem is ez a kettő vekeng: vállalni, amiben hittem az elején, a gyerekekért, a férjemért végig küzdeni, maradni, de üresnek lenni, bár így majd büszkének lenni, és visszatekintve azt mondani, hogy jó ember voltam? Vagy önzőn kilépni, magamat választani, és abban bízni, hogy ezzel talán több esélyt adok a páromnak is, aki talán ettől megerősödik, és ő is lábra áll? Tényleg jót szeretnék, neki is, a gyerekeknek is, és nem tudom, mi a jobb, ha üres leszek, de "szent", vagy ha önző, de hagyom, sodorjon arrafelé a szél, amerre akar? De olyan kedvesek vagytok, hogy írtok, nagyon köszönöm!
Nyugodtan mondd itt, mert érdekel a véleményed, hiszen ezért tettem ide fel a kérdést. És miért bántanál? Hiszen valóban keresem a megoldást, már sok éve, tulalajdonképpen próbálok segíteni már a kapcsolatunk elejétől, és biztos van sokminden, amiben vakfoltom van, és nem látom kívülről a dolgokat. Ha meg bántó, amit írnál, akkor vagy találó, vagy nem igaz.
