Ugyanígy vagyok ezzel én is. Én mostanában azért nem írok gyakrabban, mert olyan szakaszban vagyok, hogy menekülök magam elől, a valóság elől.
Arra most rájöttem, hogy az idő múlása semmit nem segít. Minél több nap telik el annál jobban hiányzik anyukám. Az az igazság, hogy ebben a rossz őszi időben még mélyebben, még erősebben mardos a fájdalom, hiszen tökéletesen emlékezem, hogy 2 éve, 3 éve, 4 éve és így tovább milyen jó volt hazajönni az otthon melegébe, ahol anyukám várt és beszámoltam neki mindenről. A tavalyi őszt éber kómában töltöttem, a fájdalomtól annyira megrogytam, hogy fel sem fogtam a történéseket igazán, a mostani ősz azért nagyon kemény, mert most fogja át a tudatom, hogy mindent elveszettem anyukám halálával. Egy esős őszi napon ilyenkor felkelni és csinálni akármit is felér egy kínszenvedéssel. Annyira bennem van, hogy milyen jó volt a körülményekhez képest a 2011 es év: jó ct eredmények, kiváló erőállapot, jókedv........ és aztán jött a 2012., a világvége.. szó szerint....
Úgy érzem magam, mint a Mad Max filmekben a világégés túlélői: nincs más csak a túlélés, a tartalmát vesztette az életem, mostanában már a kedvenc időtöltéseim se tudnak úgy kikapcsolni, mert az agyam mindig jelez: a háborút elveszetettem, mit sem ér a pár csatagyőzelem. Ennek ellenére van bennem egy nagyon erős tudati szint (engem is meglep, hogy mennyire erős tudok lenni néha), ami képes előre tolni és célokat adni, csak borzasztóan nehéz, hogy szinte egész nap túlélő üzemmódban kell lenni. Futásban is egyre brutálisabb mennyiségeket teljesítek, követeli a szervezetem, hogy minél többet és többet teljesítsek, ha ez sikerül, akkor aznapra ki kapcsolok és másnap újra kezdődik a küzdelem. Annyira hiányzik az otthon melege, amit anyukám teremtett meg, hogy majd belereccsenek.
Amikor kicsit sikerül összekaparnom magam pont sikerül valahogy olyan TV műsorra kapcsolni, ahol azt látom, hogy nálam 2* idősebb embereknek is természetes, hogy megy meglátogatni az anyukáját. Ilyenkor annyira fáj, hogy nekem sosem adatik meg, hogy 50 + éves koromban meglátogassam anyukámat és a lehető legjobban segítsek neki. Sokan irigylik a világ leggazdagabb embereit a vagyonuk, az életmódjuk miatt, holott nem tudják, hogy mekkora kincsük van, csak nem veszik észre, mert nem becsülik meg eléggé a családjukat.
Mindemellett megemlékezem arról a soroksári kisfiúról is, akinek ma van a 11. szülinapja és az anyukája nélkül kell ezt a napot átélnie, mert valami mocsokos, embernek se nevezhető lény megölte kocogás közben. Hálát adok Istennek, hogy legalább nekem az megadatott, hogy felneveljen az anyukám és olyan életre szóló útravalót kaptam tőle, amit soha, de soha nem felejtek el. Nagyon sajnálom ezt a kisfiút, irtózatosan szenvedhet szegény, sok erőt kívánok neki.
Anyukám okt. 26-odika óta nincs velem testi valójában. Ő nem daganatos beteg volt. Gyakorlatilag 1 hét alatt történt, 3 napot volt ágyban fekvő. Veseelégtelnség volt a halál oka. Végig mellette voltam, voltunk. 1 napot volt kórházban, de éjszakára is bent maradtam vele. Másnap délben hazahoztuk, úgy örült neki!! Csodát nem ígért az orvos, de azt sem, hogy ilyen gyorsan fog megtörténni.
anyukád mikor halt meg? azt hiszem még nem írtad. daganatos beteg volt?
érdekes, de én bizonyos dolgokra nem emlékszem még tisztán, talán a tudatalattim védekezik így.
pl. az utolsó napok elmosódtak. persze vannak bizonyos képek, amiket tisztán látok, néha bele is őrülök, ha nagyon belegondolok..
anyunál is voltak olyan dolgok, hogy ha azt kezelik, könnyebb lett volna az élete:( (étvágytalanság, szájnyálkahártya gyulladás, depresszió), nagyon oda kell figyelni sajnos.
nézz utána mindennek, mert sokmindent nem mondanak maguktól.
Én is nagyon féltem anyukám első születésnapjától, de itt volt velem, ugyanúgy köszöntöttem reggel, mint mindig. (De ezt már talán meg is írtam:)
1 hónapon belül vagyunk a halála évfordulójától. Már minden napra kristálytisztán emlékszem, őrjítő.
És itt van a bátyám, akivel egy nagyon nehéz héten vagyunk túl. Most jobban van (na nem az idegsebész és az onkológusa jóvoltáből, akik "elfelejtettek" a sugár mellékhatásaként kialakuló ödémával foglalkozni). Erre a családnak kellett rájönni és gyógyszerezni. Pedig a két legnagyobb fővárosi intézményben történt a műtét és a sugárterápia, gondolhatjátok, melyekben.
Sok erőt, egy kicsit könnyebb holnapot mindenkinek, mint a tegnapi nap volt.
Az édesanya az édesanya. Anyuval én is félig velehaltam. Idővel kevésbé őrjítő. Időnként eszembe jut, hogy mennyire jó nagymamája volt a testvéremék gyerekeinek. Az én gyerkőceim nem is ismerhették. Pedig az én gyerekeim sem vennék zokon, ha egy emberrel több szeretné őket és ők rajonganának érte.
Köszönöm, most egy hajszálnyit megnyugodtam a bátyámat illetően estére. Viszont megint meggyőződtünk az egészségügy állapotáról. Most nincs erőm részletezni, de egy csöppnyi odafigyeléssel megkímélhettek volna bennünket több napos rettegéstől.
Tényleg örülök, hogy neked így könnyebb, félre ne érts!
De mikor SENKI nincs, aki csak a Tiéd, mikor olyan csaaládtagjaid, hozzátartozóid vannak, akik önmaguk is iszonyú sebekkel élnek(özvegy nővéred, daganatos bátyád, anyukájukat szintén elvesztett unokatastvérek), akkor a rettenetes aggodalom, fájdalom csak megsokszorozódik. Nemhogy enyhíthetné valaki, de még mindig nekem kell talpon maradnom. Meddig bírom????
Ma a férjem reggel azzal kelt, hogy apuval álmodott. Azt mondta, hogy visszajött. Az ő álmában is derűs volt. Tudatta, hogy jól van, minden rendben, vigyáz ránk.
Igen a Tehetetlenség és a bizonytalanság a legrosszabb. Ráadásul anyu kiment az erdőbe meghalni. Az eltűnése után tíz nappal találták meg. Akkor megéltem a poklot. Ehhez képest apumat nagyon szépen el tudtam engedni.
Itthon halhatott meg, kapott szeretetet. A maximum, amit adhatunk, adhattunk. A gyerekeim viszont visznek tovább. Most meg, hogy elkezdődött az iskola, még annyi időm sincs gondolkodni. Néha boltból hazafelé tarva bevillan a pillanat, amikor már nem lélegzett. Akkor visszejön a búcsú, az utolsó puszi. S ez valahogy jó. Olyankor mosolyog a lelkem. Szeretetben elengedni és menni tovább. Az ő útjuk véget ért, de nekünk még menni kell tovább. Átélni, megélni az új dolgokat és a mindennapokat.
A mostani állapotomat úgy jellemezném, hogy bármi történik velem, sajog a lelkem. Mintha egy álomvilágban élnék, de már nem érdekel semmi, csak a futás és a hegyi munka tud kikapcsolni, semmi más. Úgy érzem, mintha egy teljesen idegen világban élnék, egyszerűen csak túlélek.
Érdekesek az álmok. Anyuval halála után regeteget álmodtam. Mivel hirtelen, öbszántából ment el közülünk az álmaimban előjött a düh a tehetetlenség és a kétségbe esés. Nagyon gyakran álmodtam azt, hogy nyílik az ajtó, bejön én meg nekiugrok dühösen, hogy most már tűnjön el. Minek jött haza, már menjen el, tűnjön el, ha elment maradjon is ott ahol van. Na és persze mindig sírva ébredtem. Apuval most éjjel álmodtam először. Nyugodt volt. Hazajött (nála is tudtam, hogy nem lehet itt mert meghalt) szépen tudott járni (egy agyvérzés miatt évek óta húzta a jobb lábát). Rám mosolygott. Én meg néztem a bolti listát, hogy akkor egy kicsit több kell ebből, meg abből, mert itt van ő is. Nagyon kisimultak voltak a vonásai és természetes volt, hogy itt van. Bár furcsáltam, de mégsem volt "nagy ügy". Olyan akár itt van akár nem az élet megy tovább.
szia :-) sajnos, ilyen az élet, hogy ilyen dolgokról kell írnunk :-( . úgy érzem, az agyam sokáig blokkolta magát, hogy ne bírjak a lezajlott dolgokra gondolni, de aztán lassan egyre inkább jön elő minden-hogyan zajlott a betegség, a szenvedés, stb... ezt ne úgy képzeld, hogy egész nap nyavalygok, és mindenki engem sajnáljon arckifejezéssel járkálok a világban/nem akarok senkit terhelni a bánatommal/, de amint magam maradok, jönnek a gondolatok... főleg vezetés közben tudom magam jól kisírni... nehéz ez, basszus.. de élni kell, vannak gyerekeim, férjem, nem hagyhatom el magam. pár napja mondta egy öreg bácsi: hölgyem, magán látni, hogy milyen pozitív ember, gyönyörű az aurája, látszik, hogy boldog :-) hát azonnal apukám ugrott be, szóltam is, hogy van bánatom is. erre azt mondta a bácsi, igen, az mindenkinek van... és milyen igaza van-mindenkinek megvan a maga baja..
Háromszor álmodtam vele,ebből az első alkalommal közvetlenül a halála után 1 nappal. Ugyanazon az éjjelen a kisfiúnk is... Biztos vagyok benne,hogy ez nem véletlen, hogy elköszönni jött. Azóta felváltva előfordul.
Az utolsó vele való álom óta 3 hét telt el, az nem volt jó. beteg volt,de valahogy más volt,de tudtam hogy ő az.
Talán azért volt az az álom olyan riasztó,hogy ne gondoljak rá annyit?
Mindig várom az álombéli találkozást, akkor újra velem van.
Az érzéseim a tiédhez hasonlóak. Néha olyan erősen rámtelepszik ez a fojtó,gyötrő érzés,hogy úgy érzem megfulladok. fizikai fájdalom fent lenni,tenni-venni.
Sokszor csak ülök és azt veszem észre órák teltek el.
És amikor az iránta érzett hiány végképp elhatalmasodna rajtam,mindig jön valami jel..
Nem érdekel ki mit mond (bár ezekről a dolgokról nem beszélek senkivel). De jó, hogy hasonló tapasztalatokról írsz.
Én kazah kőfejtő bányákba küldeném őket, ott még dolgozniuk is kellene és valamilyen szinten bűnhődnének is. Emellett remélni tudom, hogy az igazság fogalma nem csak egy üres valami, de a tapasztalataim alapján nem nagyon létezik.
Senki se ért, hogy mi miért történik, az biztos. Azt viszont vágom, hogy mindenkinek a maximumot kéne kihoznia egy adott élethelyzetből, jó példa erre ez a kínai kislány:
