Egy sort, egy versszakot, akár az egész verset is leírhatjuk feladványnak.
A következő beírja a vers címét és a költő nevét, majd ad egy újabb idézetet.
Az áttekinthetőség érdekében külön hozzászólásban adjuk a megfejtést és a feladványt.
Kertek, szőlők közt, Lombbal esőzten, Mi régi, vetkőzd. Szólok az őszben - Mi nyomna ott benn, És még közel dúlt: Ősz tép a csendben, Ami volt, elmúlt.
Messze a hév nyár, Tört szeme fáradt, Messze az év már, Vég szele árad; Romot betűzve, Fényét feledd el, Nézz újba, messze, Mély, ért sziveddel.
Nézz tova nyugton, Bár bús cserélnünk, Sok csuda futton Sokat megélünk. Mi ma sebez még, Zavart sziven kap: Holnap jó lesz, rég, Nyugodt, jó tegnap!
Én magzatom, szép katonafiam, szíve vérével ír neked anyád. Mióta a császár kenyerét eszed, vörösbe fordult itthon a világ. Most készülünk a döntő, nagy csatára, s ti lesztek ellenünk majd a sereg, ha ráuszítnak önnön véreidre: ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!
Az anyaföldnek most zsendül a méhe, már lesi a munkás szolgahadat, hogy szűz ölébe termő magot hintsen, várja az erőt, mely életet ad, most megmérjük irdatlan, nagy erőnket s nem ringatnak majd kalászt a szelek; a termőföld lesz a mi lázadásunk: ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!
Fiam, ez öreg, reszkető sorokban én sírok, ki méhemben hordtalak, ki eggyé tettem órát, napot, éjet, hogy etesselek, hogy dajkáljalak; hús a húsomból, vér a véremből, hogy emelhetnél te akkor kezet, ha én zokogom, sokoltom feléd: ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!
A Krisztusunk vagy, a mi Messiásunk, a reménységünk, mindenünk: az Élet! Te döntöd el most a mi nagy sorunk, a te felzúdult bús rabszolgavéred; borítson el a forradalmi mámor, ha hömpölyög a lázadó sereg, mint felkorbácsolt, zúgó tengerár: ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!
Most még csak háborog az óceán, s a kevély hajót már tépi, dobálja, mi lesz, ha majd ős medréből kitör, ha úrrá lesz a tenger akarása! Mi lesz, ha minden katonafiú szülőanyjától kap egy levelet, mely lázít, gyújt, vérbeborít: ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!
Nem is búcsúzott, elment szótalan, Az ifjúságom, íme, odavan. Nem is tudtam, hogy ő valaha volt, Hisz mindig búról és gondról dalolt. Nem is szerettem fanyar új borát, Asszonytalan és pénztelen sorát. Nem is sirattam el, csak csöndesen Elbámulok az eltűnt éveken: És ma sír, zúg, búg, zendül az avar: Holt ifjúságom most élni akar!
Ugye, szép a tavasz, mikor rügy születik s madár dalol? S ha daluk némul, szép, ugye, nyáron a méh- és virágzene? És nem szép, ha elmúlt a nyár, hogy a levél, lehullva már, cipőnk orránál kavarog vagy sarkunkban ireg-forog? Most tél van, beállt a patak; sétálgatok a fák alatt: öles hóban áll mindegyik, odvukban mókus aluszik, s bármily kicsiny az ág, a gally, mindent fehér szirom takar. Köszöntlek, tél! Te szépíted, nagy virággá te építed ezt a fát, ötven fekete karját fehérrel vonva be, míg a gallyakra millió kis fehér kesztyűt húz a hó.
Éjszakánként még felsóhajt a tenger lágyan, a fényes partszegélyre hullva. S az ész fagyába dermedt, messzi hangot ismétli újra, ahogy a sirályok örökös zokogása s áprilisban a tornyok hűvöséből langy mezőkre húzó madárcsapat lármája. Már mellettem szólalt meg, akár a hangod: s én azt akarom, hogy engem idézzen, ha pendül benned régesrégi emlék, miként a tenger bársony mormolása.
A nő: tetőtől talpig élet. A férfi: nagyképű kísértet. A nőé: mind, mely élő és halott, úgy, amint két-kézzel megfogadhatod; a férfié; minderről egy csomó kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó. A férfi – akár bölcs, vagy csizmavarga - a világot dolgokká széthabarja s míg zúg körötte az egy-örök áram, cimkék között jár, mint egy patikában. Hiában száll be földet és eget, mindég semmiségen át üget, mert hol egység van, részeket teremt, és névvel illeti a végtelent. Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér, alkot s rombol, de igazán nem él s csak akkor él – vagy tán csak élni látszik - ha nők szeméből rá élet sugárzik. A nő: mindennel pajtás, elven csak az aprózó észnek idegen. A tétlen vizsgálótól összefagy; mozogj és mozgasd s már királya vagy: ő lágy sóvárgás, helyzeti erő, oly férfit vár, kitől mozgásba jő. Alakja, bőre hívást énekel, minden hajlása életet lehel, mint menny a záport, bőven osztogatva; de hogyha bárki kétkedően fogadja, tovább-libeg s a legény vérig-sértve letottyan cimkéinek bűvkörébe. Valóság, eszme, álom és mese ugy fér hozzá, ha az ő köntöse; mindent, mit párja bölcsességbe ránt, ő úgy visel, mint cinkos pongyolát. A világot, mely észnek idegenség, bármeddig hántod: mind őnéki fátyla; és végső, királynői díszruhája a meztelenség.