Olcsó rímekre már nem ragadtatom magam, hiszen bármily verset írní nem kötelező... inkább ülepedjen, javítom, átgondolom, ha kicsit is nem stimmel, nem tetsző, tettre készen várom a megvilágosodást.
Ha éjjel nem jön ihlet, kivárom a nappalt, még ha közben többfelé vinne el az ötlet, friss fejjel általában megjön a megoldás. A várt szintemhez már ragaszkodnék, mert hűséggel választottam magamnak az írást.
A nő: tetőtől talpig élet. A férfi: nagyképű kisértet.
A nőé: mind, mely élő és halott, úgy, amint két-kézzel megfoghatod; a férfié: minderről egy csomó kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.
A férfi — akár bölcs, vagy csizmavarga — a világot dolgokká széthabarja s míg zúg körötte az egy-örök áram, címkék közt jár, mint egy patikában. Hiába száll be földet és eget, mindég a semmiségen át üget, mert hol egység van, részeket teremt, és névvel illeti a végtelent. Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér, alkot s rombol, de igazán nem él s csak akkor él — vagy tán csak élni látszik — ha nők szeméből rá élet sugárzik.
A nő: mindennel pajtás, eleven, csak az aprózó észnek idegen. A tétlen vizsgálótól összefagy; mozogj és mozgasd s már királya vagy: ő lágy sóvárgás, helyzeti erő, oly férfit vár, kitől mozgásba jő. Alakja, bőre hívást énekel, minden hajlása életet lehel, mint menny a záport, bőven osztogatva; de hogyha bárki kétkedőn fogadja, tovább-libeg s a legény vérig-sértve letottyan címkéinek bűvkörébe. Valóság, eszme, álom és mese úgy fér hozzá, ha az ő köntöse; mindent, mit párja bölcsességbe ránt, ő úgy visel, mint cinkos pongyolát. A világot, mely észnek idegenség, bármeddig hántod: mind őnéki fátyla; és végső, királynői díszruhája a meztelenség.
Egyszer egy bús, késő éjen, amint elmerülve mélyen, Rég feledt tan könyve mellett tört s bágyasztott a tudás, - Amint fő-lehajtva ültem, szinte félig szenderülten: Koppanás hallék az ajtón, némi gyönge kopogás... Talán vendég? - így susogtam, övé az a kopogás; Az lessz, az! és semmi más.
Ah! hisz' igen jól emlékszem: decemberben volt az épen; Árnyait a falra hímzé minden hamvadó sugár. A hajnalt epedve lestem, enyhet hasztalan kerestem Könyveimben bánatomra, hogy Lenóra oda már! Angyalok közt a dicső, szép lány Lenóra néven jár; Itt többé nincs neve már.
S a lefüggő bársonyleplek, amint búsan ott lebegtek, Megragadott némi rémes, még nem érzett borzadás. S hogy szívemen csillapítsak, egyre azt ismételém csak; Vendég áll itt az ajtómnál, övé ez a jeladás, Késett vendég az ajtómnál, övé ez a jeladás... Az lessz, az! és semmi más.
Mindjárt bátorodni kezdtem, s többé nem is révedeztem, "Uram! vagy hölgyem! kiálték, bárki légy ott, megbocsáss! De kissé elszenderültem s te oly csenddel jársz körültem, Oly halkan zörögve jöttél, oly lassú a kopogás, Hogy csak alig vettem észre; ajtót nyitok, íme láss!" Sötétség volt, semmi más.
Mélyen nézve a sötétbe, ott álltam bámulva, félve, Aggva, álmot álmodozva; nincs több ilyen álmodás!... Ámde a csend nesztelen volt, a sötétben senki sem szólt, Csak az egy Lenóra szócskát ejté némi suttogás; Azt susogtam s a Lenóra szó lett a visszhangozás, Csupán az, és semmi más.
Majd szobámba visszanéztem, lelkem fölgyulladt egészen; Újra hangzott s hangosabban, mint előbb, a kopogás. "Ah, bizonnyal! szóltam, ott áll valaki az ablakomnál. Hadd lássuk hát, vaj' mi lesz ez a rejtélyes látomás, - Hadd nyugtasson perczre is bár e rejtélyes látomás!" A szél volt, és semmi más.
Ekkor ablakom kitártam: s ím' suhanva, zúgva bátran, Nagy holló röppent be rajta, régi, régi származás. Magát még csak meg se hajtva, nyakra-főre neki hajta S úr vagy úrnő-módon ült le ajtóm felett, a csodás, Épen egy Pallás-szoborra ajtóm felett, a csodás: Szállt s leült - és semmi más.
És mosolyra bűvölé el bölcs, komoly tekintetével, Lelkem gyász, sötét eszméit ez az ébenszín madár. "Bár tollad zilálva, tépve, nem vagy, mondám, gyáva mégse. Régi, rémes, ritka holló, kit az éj vidéke zár, Mondd, becses neved mi légyen, ott, hol Plútó éje vár?" Szólt a holló: Soha már.
Igy szólván a furcsa állat, elfogott a nagy csodálat. Bár szavában értelem sincs s a vigasz csekélyke bár; De nem volt még így megáldva halandó, hogy élve lássa, Mint telepszik ajtajának tetejére egy madár S metszett szobron mint ül ott meg egy kis állat, vagy madár, Melynek neve: Soha már.
Ám a holló fent a szobron azt az egy szót vitte folyton, Mintha lelkét ez egyetlen szóba öntené ki már. Többet egy betűt se monda, többé meg se moccant tolla, Míg én alig hallva súgtam: "Barátom mind tova jár, Holnap reggel ő is elhagy, mint reményem, tova jár." A madár szólt: Soha már.
Ily találón törve csendet, az a válasz megdöbbentett. Egész tudománya, mondám, a mit fecseg, abban áll; Olyan gazdától tanulta, kit a végzet átka dúla S űze-hajta zordan, amíg minden bajt egy hangba zár, - Tört remények gyászdalából mindent ez egy hangba zár: Soha, soha, soha már.
Míg a holló lelkem búját mosolygássá bűvölé át, Én egy zsöllye-székre dőltem... szemben a szobor s madár. Szék bársonyán elheverve, képzeletet képzeletre Halmozék, hogy eltaláljam, vajon mit vél, mire vár Ez a baljós, furcsa, rémes, czinga, szörnyü, vén madár, Igy károgva: soha már.
Ezt forgatva üldögéltem, a madárhoz egy igét sem Szólva, ámbár tűzszemével szívemet égette már. - Ezt s több ilyet vetve, hányva, fejem a szék bársonyára Hajtottam le, melyen játszva rezg a lámpa-fénysugár; Ah! de ő a bársonyt, melyen rezg a lámpa-fénysugár, Nem érinti soha már!
Ekkor úgy tetszett, hogy a lég sűrűbbé vált s illat ömlék Látatlanul egy szeráfról, mely szobámban lengve jár "Isten külde, drága lélek! angyaltársaidra kérlek, Lenóráért nyugtot, enyhet adj egy pillanatra bár, A felejtés enyhe csöppjét, csak egy pillanatra bár!" Szólt a holló: soha már.
"Jós! rossz szellem! vagy jós mégis! ördög, avagy madár légy is, - Légy kisértő, vagy vihartól üzve lát e bús határ, E megbűvölt puszta kis hely, de mely félelmet nem ismer, Ez a borzalom tanyája; mondd igazán, ugye vár Majd ott gileádi balzsam, oh mondd, oh mondd, ugye vár?" Szólt a holló: soha már.
"Jó! rossz szellem! vagy jós mégis! ördög, avagy madár légy is, Kérlek istenünk nevére, kérlek az égboltra már: Mondd, e búterhelte lélek, ha a távol mennybe érek, Átkarolja még Lenórát, angyalok közt, ugy-e bár? Angyalok közt átkarolja még Lenórát, ugy-e bár?" Szólt a holló: soha már.
"El tehát el! e szavadra - felkiálték felriadva - Repülj vissza a viharba, a hol Plútó éje vár... Ne hagyd itt egy pelyhedet se, mely hazugságod jelentse; Hagyd magányomat magára, e szobrot hagyd oda már; Vond ki csőrödet szívemből s ajtómról szállj tova már!" Szólt a holló: soha már.
És a holló meg se rezdűl, mindig ott ül, mindig fent ül A halovány Pallás-szobron, ajtóm felett várva vár. Szeme úgy néz rám meredve, mintha démon szenderegne S árnyával a lámpa fénye szobám padlatára jár. Lelkem ez árnyképtől, a mely szobám padlatára jár, Nem menekszik soha már!
Egyszer néma rideg éjen ültem elmerülve mélyen Álmodozva valamely rég elfelejtett éneken... Bólingattam félálomban - ím egyszerre ajtóm koppan, Félénk lépés zaja dobban - dobban halkan, csöndesen. "Látogató - gondolám - ki ajtómhoz jött csöndesen, Az lesz, egyéb semmisem."
Ah! oly jól emlékszem még én: - késő volt, december végén, Minden üszök hamvig égvén - árnya rezgett rémesen. Úgy vártam s késett a hajnal! Könyveim - bár nagy halommal - Nem bírtak a fájdalommal - érted, elhalt kedvesem! Kit Lenórának neveznek az angyalok odafenn, Itt örökre névtelen!
De az ajtó s ablakoknak függönyei mind susogtak, S ismeretlen rémülettel foglalák el kebelem. S hogy legyőzhessem magamban a félelmet, váltig mondtam: "Látogató csak, ki ott van, ajtóm előtt csöndesen, Valami elkésett utas vár az ajtón csöndesen; - Az lesz, egyéb semmisem!"
S lelkem rögtön megerősbül, kikelvén a kétkedésbül, S "Uram" - szólék, - "vagy nemes hölgy! bocsásson meg kegyesen, Megvallom itt bólingattam, kegyed meg oly szépen, halkan, Lehető legfinomabban kopogtatott csendesen, Alig tudtam: jól hallék-e?" S ajtót nyitok sebesen - - Nagy sötét, más semmisem!
S kibámulva a sötétbe, csodálkozva, várva, félve, Álltam, álmot látva, mit még sohsem látott földi szem; De a csönd még egyre tarta, nesz, se' szó azt nem zavarta, Csak az egy "Lenóra"-hangra (amint halkan tördelem) Csak az egy "Lenóra"-hangra szólt a visszhang szüntelen; - Csak e hang, más semmisem!
S visszafordulék szobámba - egész lelkem izzó lángba', S újra hallom amint dobban - most már jobban kiveszem. "Úgy van, bizonyára" - mondtam - "valami van ablakomban, Hadd nézem meg: mi az ottan? - most e titkot kilesem - Nyugton légy egy percre szívem - most e titkot kilesem!" - Csak a szél, más semmisem!
Kinyitám az ablak szárnyát - és azonnal nyílatán át Százados holló csapott be, komoran, nehézkesen. Anélkül hogy meghajolna, sem köszönve se' nem szólva, Mintha az úr ő lett volna, csak leszállt negédesen, Ajtóm felett egy szobor volt, arra szállt egyenesen, Rászállt, ráült nesztelen!
A setét madár mikép ül, nem nézhettem mosoly nélkül, Komoly büszke méltósággal ült nagy ünnepélyesen. - Bár ütött-kopott ruhába' - gondolám - nem vagy te kába, Vén botor, nem jösz hiába, éjlakodból oda-lenn, Szólj! neved mi, hogyha honn vagy alvilági helyeden? Szólt a madár: "Sohasem!"
Csak bámultam e bolondot, hogy oly tiszta hangot mondott, Bár szavában, bizonyára, kevés volt az értelem. De példátlan ily madár, mely szobádba, mit négy fal zár el, Ajtódnak fölébe száll fel - s ott ül jó magas helyen, S nevét mondja, hogyha kérded, biztos helyén ülve fenn; És a neve: "Sohasem."
És a holló ülve helybe' csak az egy szót ismételve, Mintha abban volna lelke kifejezve teljesen. Azután egyet se szóla, - meg se' rezzent szárnya tolla, S én sugám (inkább gondolva): "Minden elhagy, istenem! Marad-é csak egy barátom? Lehet-é reménylenem?" A madár szólt: "Sohasem."
Megrendültem, hogy talál az én sóhajomra a válasz, Ámde - ezt sugá a kétely - nem tud ez mást, úgy hiszem. Erre tanitá gazdája, kit kitartó sors viszálya Addig ülde, addig hánya, míg ezt dallá szüntelen - Tört reménye omladékin ezt sohajtá szüntelen: "Soha - soha - sohasem!"
Rám a holló merőn nézve, engem is mosolyra készte, S oda ültem ellenébe, ő meg szembe ült velem. Én magam' pamlagra vetve, képzeletről képzeletre Szálla elmém önfeledve, és azon törém fejem': Hogy e rémes, vijjogó, vad, kopott holló, szüntelen Mért kiáltja "sohasem"?
Ezt találgatám magamban, a holló előtt azonban Róla egy hangot se' mondtam, s ő csak nézett mereven. S kedvesem nevét sohajtván, fejem' a vánkosra hajtám, Melynek puha bársony habját - érinteni kedvesem Ah! nem fogja sohasem!
S mintha most a szagos légbe' - láthatatlan tömjén égne S angyaloknak zengne lépte - szétszórt virágkelyheken... "Ah - rebegtem - tán az isten küld angyalt, hogy megenyhítsen, S melyre földön balzsam nincsen - a bú feledve legyen! Idd ki a felejtés kelyhét, búd enyhet lel csöppiben!" Szólt a holló: "Sohasem!"
"Jós! - kiálték - bárki légy te, angyal, ördög madárképbe', Vagy vihartól űzetél be, pihenni az enyhelyen! Bár elhagyva, nem leverve - kifáradva a keservbe', Most felelj meg nékem erre, könyörgök s követelem: Van-e balzsam Gíleádban - s én valaha föllelem?" Szólt a holló: "Sohasem!"
"Jós! - kiálték - bárki légy te, angyal, ördög madárképbe' Hogyha van hited az égbe' - és egy istent félsz velem: Szólj e szívhez keservében, - lesz-e ama boldog éden, Ahol egyesítve légyen, kedvesével, végtelen, - Kit Lenórának neveznek az angyalok odafenn?" Szólt a holló: "Sohasem!"
"Menj tehát, pusztulj azonnal!" - kiálték rá fájdalommal, "Vessz örökre semmiségbe, a pokoli éjjelen! Ne maradjon itt egyetlen toll, emlékeztetni engem, Hogy fölverted néma csendem - szállj tovább, szállj hirtelen, Vond ki körmedet szivemből, bár szakadjon véresen!" Szólt a holló: "Sohasem!"
S barna szárnya meg se lendül, mind csak ott ül, mind csak fent ül, Akármerre fordulok, csak szemben ül mindig velem. Szemei meredt világa, mint kisértet rémes árnya, S körülötte a bús lámpa fénye reszket kétesen, S lelkem - ah! e néma árnytól, mely körülleng rémesen - Nem menekszik - sohasem!
Amíg csupán lopjuk magunknak egymást: csak lopott holmi lesz, mi rég miénk, vezekelünk a rég megérdemelt nász visszaeső kis bűnözőiként, akié vagy, elvesz naponta tőlem, s ha néha visszakaplak egy napig: megint sután, csak félig-ismerősen puhatolom felejtett titkaid, heteken át, míg várom folytatását egy-két lopott órának, meglopok minden varázst, mit új találkozás ád, mert úgy kezdjük mi egyre újra, hogy már messze vagy, mikor megérkezel
Egyszer éjféltájt a rejtett únt magányban elfelejtett, Furcsa könyv mélyébe révült elborongva bús eszem, - S míg fejem lelankad, orvul koppan ajtóm, zára zordul Roppan és halk zaj csikordul, padló koppan, azt hiszem; "Éji vendég - mormogom - ki most betoppan, azt hiszem, Az lehet, más semmisem."
Emlékszem: december éjjel volt s a húnyt szén torz szeszéllyel Rémek árnyát szórta széjjel padlóm alján véresen. Lestem, míg a hajnalóra int s a könyv varázsa jóra Fordít minden gyászt, Lenóra érted, elhalt kedvesem - Angyal-néven ő Lenóra, fénylő, égi kedvesem, S itt nem él már híre sem.
Selymes bíbor-függöny alja borzongó neszét sugallja S ez beszúr, befúr belém mint át-nem-élt uj félelem; S míg szívem remegve dobban, ajkamon megint kicsobban: "Éji vendég jön titokban, az nyit itt be csendesen, - Késett vándor kér titokban éji szállást, csendesen: Az lehet, más senkisem."
Nem haboztam már, merészen szóltam én ki, bármi lészen: "Jó uram vagy drága hölgyem, megbocsásson, azt hiszem, Szundikáltam egyre jobban, s Ön be halkan jön, titokban Lépve, lopva, nesz se koppan, hogy betoppan sebtiben, Szinte el se hittem..." - Ajtóm jól kitárom sebtiben: Mély sötét, más semmisem.
Hosszan, ámulón kinézek még az éjbe, mint ki részeg Álmot álmodik, milyet nem álmodott még földi szem; Meg nem tört a csönd, sok óra száll, de jelt nem ad, s e szóra Melynek párja nincs, "Lenóra!" sírom bánatterhesen, Ezt nyögöm s a visszhang adja vissza bánatterhesen - Az susog, más semmisem.
S hogy szobámba visszatérek, láng mar, átkos lelki méreg, Mert a hang ropogva koppan, hangosabban, rémesen. "Persze - mondtam már hörögve - mintha ablakrács zörögne; Ej, hát nem megy így örökre: ezt a titkot meglesem - Csitt szivem rövidke percre, míg e titkot meglesem. Szél zsibong, más semmisem."
Ablakom kitárva, rajta szent-korú, nagy, ősi-fajta Holló száll be, lomha szárnnyal csapkodón, nehézkesen. Rám se biccent, száll az éjen át és úgy néz rám le mélyen, Lord- vagy ladyként kevélyen s már az ajtón ül lesen, - Fönt a Pallas-szobron, ajtóm ormán ül le, mint lesen, Ül csak - és más semmisem.
S lám, a gyötrő gyászt az ében rém mosolyra váltja szépen, Míg ott gubbaszt bús mezében, furcsa gőggel, peckesen; "Bár a bóbitád lenyesték - szólok - lényed oly nemes még, Zord kisértet, átkos esték kóbor árnya, kedvesem - Valld be, Plútó éji partján, hogy neveztek, kedvesem?" S ő lekárog: "Sohasem."
Nézem ámulón e szörnyet, mit felelget, bár a görnyedt Háttal elgajdolt szavakban szinte nincs is értelem; Ily csodát se látni már a földön: egy efféle pára Épp az ember ajtajára ül le szépen, rendesen, - Egy madár vagy rém a szobron ül le szépen, rendesen, S úgy hivják, hogy "Sohasem".
Ám a Holló ott ül árván, ezt a bamba szót darálván, Ezt az egy szót, mintha lelke benne volna teljesen. Mást nem is beszél a dőre, meg se rezdül tolla, csőre - Én nyögöm csak: "Jóelőre sejtem, elhagysz édesem - Mint barátok és remények, holnap elhagysz édesem." Ő csak károg: "Sohasem".
Szívriasztó csöndbe váj az erre illő furcsa válasz: "Persze - mondom - ezt az egy szót tudja nyögni kétesen, Tán elleste mesterének bús jaját, kit átkos évek Vertek, űztek, míg ily ének sírt belőle véresen - Míg a holt remény dalában sajgó gyásza véresen Nyögte: Soha - sohasem..."
És a Hollót nézve, bágyadt gúnymosolyba fúl a bánat, Párnás zsőlyém épp a Pallas-fejjel szembe görgetem; Bársonyára dőlve, részeg képet kép után idézek S hosszan eltünődve nézek: mit nyög ily rejtelmesen - Fönt e torz, mogorva, borzas, orv kisértet érdesen Mért kerepli "sohasem?"
Szörnyű titkot sejtek ebben... Tépelődöm... hang se rebben, S most a démon tűz-szemével, jaj, szivendöf élesen; Bár e rejtélyt már kitárnám! Lámpafénnyel festve vár rám Bársonyos-lilán a párnám, mig aléltan ráesem Párnám bársonyára, melynek lágy ölén a kedvesem Nem pihen már - sohasem!
Ekkor úgy tünt, sűrű ködben füstölőkből ámbra röppen, Angyal-tánc kering, csilingel szőnyegemről fényesen. "Égről szállsz nagy ünnepen te - mondom -, Isten éjjelente Küld vigaszt, hogy mint nepenthe kortyát idd ki kéjesen, Holt Lenórád elfeledni idd e mákonyt kéjesen", S szól a Holló: "Sohasem."
"Jós, felelj hát - így könyörgök - bármi légy, madár vagy ördög, Sátán küldött tán vagy orkán vert e partra vétkesen, Mégis büszkén jössz, vitézül, zord lakomba, hol ma vész ül S rémek őrült tánca készül - mondd ki hát fölényesen: Lesz-e balzsam Gileádban? mondd, no mondd fölényesen!" S szól a Holló: "Sohasem."
"Jós, felelj hát - így könyörgök - bármi légy, madár vagy ördög, Mondd a szent Egekre, kettőnk Istenére mondd nekem: Fönt egy Éden-kerti óra üdvén égi kézfogóra Vár-e még reám Lenóra, fénylő, szent szerelmesem - Angyal-néven szent Lenóra, tündöklő szerelmesem?" S szól a Holló: "Sohasem."
"Pusztulj ezzel mindörökre! - ordítok reá hörögve - Vessz a vad viharba, Plútó éji partján, vészesen! Tűnj el, itt ne hadd egyetlen tollad, emlékül kegyetlen Ál-igédre; adj helyet lenn bús-magamnak könnyesen! Húzd ki csőrödet szivemből, hagyj magamra könnyesen!" S szól a Holló: "Sohasem".
És a Holló meg se retten, ül meredten, ül meredten, Fönt a sápadt Pallas-szobron, ajtóm ormán szélesen; Rút szemén kikandikál ma dermedőn egy démon álma, Árnyat árny fölé dobálva pislog árva mécsesem; S lelkem már a padlón elnyult árny öléből ékesen Fel nem szállhat - sohasem!
Egyszer elmúlt régen éjfél, ültem álmos lámpafénynél, Régi, bűvös fóliánson tétovázott a kezem, S hogy nehéz fejem lehajtom, észrevétlen koppan ajtóm, Roppan félve és sóhajtón, zaj motoz a reteszen; "Éji vándor", így susogtam, "az babrál a reteszen; Az lehet, más senkisem."
Télidő volt, bús december, amilyent nem ért meg ember, Nőtt az árnyék, lomha tenger, a parázstól veresen. Lelkem a bánattól óván, olvastam az éji órán, Hogy feledjem holt Lenórám, fényes-régi kedvesem, Már az angyalok között van fényes-égi kedvesem, Itt lenn nincsen neve sem.
Most a függöny bíbor öble megborzad, zizeg zörögve. Félelemnek tőre szúrja - fúrja által a szivem. Nyugtatom és egyre dobban, várok és ver egyre jobban: "Éji vándor áll ajtómban, az motoz a reteszen. Éji vendég vár ajtómban, az babrál a reteszen, Az lehet, más semmisem."
Hirtelen felbátorultam és hadartam elborultan: "Megbocsásson jó uram, vagy asszonyom, de azt hiszem, Álmos, fáradt voltam roppant és az ajtóm csöndbe roppant, A babráló, halk, lopott hang nem hallatszott sebtiben." Erre felnyitom az ajtót - szétvigyázva sebtiben: - Künn az éj, más semmisem.
A sűrű sötétbe nézek, álmodok vadat, merészet, Mint az őrült, mint a részeg, bódorogva kétesen. Csöndes az éjféli óra, szám susogja csak: "Lenóra" S a visszhang a drága szóra halkan hívja kedvesem, Hívja-hívja, hívogatja, szólogatja kedvesem - A visszhang, más semmisem.
A szobámba már fehéren mentem vissza, forrt a vérem, Mert az ablak zára koppant, roppant újra érdesen. "Meg kell tudnom minden áron, hogy mi zörren ott a záron; Most az ablakot kitárom, az okát megkeresem; Csöndesülj szív, tébolyult szív, az okát megkeresem: Zúg a szél, más semmisem."
Nyílik az ablak s az árnnyal méltóságosan beszárnyal Óriási lomha szárnnyal egy vén holló peckesen. S mintha mi se volna ebben, a viharnál sebesebben A szobám szobrára lebben s úgy ül ott, mint a lesen, Pallasz szobrán mozdulatlan ül, csak ül, mint a lesen: Nem történik semmisem.
Én nevettem őt, hogy ében-tollal talpig feketében Gőgösen guggolt a szobron és szóltam fölényesen: "Bár alig van rajtad toll, ó fergeteg-vert csúnya Holló, Bús heroldhoz vagy hasonló, mondd, mért jöttél, édesem? Mondd meg nékem, a pokolban hogy neveztek édesem?" Szólt a Holló: "Sohasem."
Bámultam, hogy jár a nyelve és folyékonyan, perelve, Annyi szent, hogy locskaszáju - nem beszél értelmesen; Mégis furcsa, hogy e bátor csúnyatorku prédikátor Beröpül az éjszakából, bár nincs semmi oka sem, A szobám szobrára ül le, bár nincs semmi oka sem És úgy hívják: "Sohasem."
És a Holló vár komorlón a fehér és néma szobron S ez egy szóba lelke rezgett, reszketett rejtelmesen, Mást se mond, csak ül meredten, meg se rezzen, meg se retten, Végre halkan ezt rebegtem: "Nem örök a csoda sem; Minden elszállt, ez is elszáll - nem örök a csoda sem." - A madár szólt: "Sohasem."
Felriadtam, mert oly száraz, kurta-furcsa volt e válasz, "Bamba szajkó", így beszéltem, "nincsen egy ép sora sem. Bús különc volt a gazdája, biztosan az kapatta rája, Folyton erre járt a szája és hörgött keservesen. Benne lelke átka zörgött és hörgött keservesen, Hogy már többé: "Sohasem."
Még nevettem, hogy az ében holló ott ül feketében S párnás, mély zsöllyém elébe görditettem sebesen; Bojttal-rojttal elmotoztam és a zsibbadt csöndbe hosszan Tépelődtem, álmodoztam, mért néz e két csodaszem, Mért mered rám e két sanda, kúsza, kósza csodaszem, Mért károgja: "Sohasem."
Lestem a sötét madárra, szótlanul vigyázva-várva, S a szemével a szivembe szúrt le - fúrt le tüzesen: Süppedő bársonyra dűltem s a violafény köd-ülten Lengedezve szállt körültem, himbálgatta mécsesem, Itten ült ő, itt a párnán, pislogott a mécsesem S ah, nem ül le, sohasem!
Most egyszerre száz ezüstből angyalok csapatja füstöl, Száll a tömjén, cseng a léptük, trilláz a nesz édesen! "Angyalok, hát végre Isten elküldött, hogy megsegítsen, Elfeledni régi kincsem, eltemetni kedvesem, Elfeledni, eltemetni régi-égi kedvesem!" Szólt a Holló: "Sohasem."
"Jós! felelj nekem", könyörgök, "bármi légy, angyal, vagy ördög, Kit szobámba vert az orkán és kisértesz rémesen, Mondd meg itt e szörnyü házban - hol a Rémekkel csatáztam - Hol a Borzalom s a Láz van - nincs sebemre moha sem? Nincs-e, nincs-e ír szivemre? nincs gyógyító moha sem?" Szólt a Holló: "Sohasem."
"Jós! felelj nekem", könyörgök, "bármi légy, angyal, vagy ördög, Kérlek a Mindenhatóra, mondd meg végre kegyesen, Lát-e engem még a Kedves, aki most a mennybe repdes, Hajlik-e még e szerelmes szívre régi kedvesem, Hajlik-e még e szerelmes szívre égi kedvesem?" Szólt a Holló: "Sohasem."
"Pusztulj innen a pokolba", orditottam fuldokolva, Szállj a károgó viharba, vár a bús Éj Partja lenn! Egy tollad se hagyd itt, vidd el, és ne ölj kétségeiddel! Károgásodat te hidd el! Ne maradjon nyoma sem! Tépd ki csőröd a szivemből, ne maradjon nyoma sem! Szólt a Holló: "Sohasem."
És a Holló meg se moccan, néz reám meredve hosszan, A szoborról, a komorról tűz reám két tompa szem. Úgy ül mint egy omladékon, mélyen alvó éji démon, A padlón a lámpa vékony sávja himbál csöndesen: Nő az éjjel, nő az árnyék, terjed egyre csöndesen S nem virrad meg - sohasem!
Egyszer - únt éjfél közelgett - bóbiskoltam elfelejtett Tudományok furcsa könyvén, ellankadva terhesen, Fejem csügge... egyre jobban... s im egyszerre ajtóm roppan, Mintha egy kéz félve koppan - dobban ajtóm csöndesen. S szóltam: "Éji vendég toppan küszöbömre csöndesen: - Az lehet, más semmisem."
Ah, jól emlékszem valóban! Tél volt, bús december hóban, Szellemét a szén hunyóban földre hímzé véresen. Lassan nyúlt az éji óra; könyvem nem nyújtott a búra Enyhülést, óh holt Lenóra, érted, égi kedvesem, Kit a mennyekben Lenóra néven hívnak, kedvesem, - Itt lenn nincs már neve sem.
S bíbor kárpit selyme rezzen, bizonytalan zajra zizzen; Fájó, vájó, sohsem ismert féltés kínját érezem. S míg szivem dobbanva retten, mind ismétlem önfeledten: "Éji vándor vár ijedten ajtóm előtt, azt hiszem - Késett vendég kér ijedten bebocsátást, azt hiszem: - Az lehet, más semmisem."
Most kicsit magamhoz térvén nem haboztam, így beszélvén: "Jó uram, vagy drága hölgyem, ne akadjon fenn ezen: Tény hogy kissé szunditottam, és ön oly halkan koppan: S amint könnyű lépte dobban - koppan ott künn csöndesen, Szinte képzeletnek vélném" - s ajtót tártam csöndesen: - Künn az éj, más semmisem.
Hosszan néztem ott az éjbe bámulva, kétkedve, félve, Álmodva amilyent nem mert még álmodni senkisem; De a csöndesség töretlen, s a homály nem ad jelet, nem Hangzik más szó, mint egyetlen név: "Lenóra!" - kedvesem Neve, melyet én rebegtem, s visszanyögte édesen A visszhang - más semmisem.
Visszamenve a szobába - lelkem ég, a fejem kába - Újra koppanást hallottam, már nem is oly csöndesen. "Valamitől bizonyára megzörrent az ablak zára: Rá kell jönnöm az okára, nosza - mondtam - meglesem! Nyughass, szívem, pillanatra, míg e rejtélyt meglesem: - Csak a szél, más semmisem..."
S széttárva a rácsos táblát, íme, furcsán verve szárnyát Egy nagy őskort-látott Holló szállt be rajta peckesen. Rám se biccent, meg se hökkent, csak jött, mint egy idecsöppent Úr vagy hölgy: ajtómra röppent s megtelepült odafenn - Ott egy vén Pallas-szobor volt, a madár megült ezen, Ült, csak ült - és semmisem.
Akkor bánatom mosolyra csalta furcsa ében tolla, Ahogy ott morc méltósággal ült nagy ünnepélyesen. "Bár megtépve, zord kóborló" - szóltam - "te se vagy utolsó, Éji partok küldte Holló: úr-neved hadd kérdezem: Hogy hívnak, ha ott lenn röpködsz a plútói bús vizen?" - Szólt a Holló: "Sohasem."
Néztem a szárnyas bolondot, hogy egy szót ily jól kimondott S válaszolt szavamra - bárha nem is túl értelmesen: Meg kell adni, ilyet élő még nem ért, hogy egy beszélő Madár ajtaja fölé jő s rátelepszik kényesen - Ajtó fölött egy szoborra rátelepszik peckesen, - És a neve: "Sohasem"!
De a Holló fönn a szobron csak ez egy szót mondta folyton, Mintha abba volna lelke beleöntve teljesen. Másképp csőrét nem nyitotta s szárnyait sem mozditotta; S nyögtem: "Hozzám senkisem hű, még szivem reménye sem, Majd csak elhagy e madár is - nem lesz reggel nyoma sem!" - Szólt a Holló: "Sohasem."
Megdöbbentem, hogy talál az elsírt szóra ez a válasz: "Persze" - mondtam - "ennyi ennek kincse tára összesen; Tán egy régi bús gazdája oktatá, kit sors viszálya Dúlt és mart, míg síró szája erre járt rá, másra sem - Holt remények gyászdalához nincs is jobb rím semmisem, - Mint hogy: "Soha - sohasem."
De a bölcs madár mosolyra csalta méla lelkem ujra És egy zsöllyét gördítettem szembe, hogy majd ott lesem; S bársonyába besüppedve képzeletet képzeletre Halmoztam: hogy hol szerezte s mért ismétli vészesen - Ez a baljós vén vad holló mért ismétli rémesen Ezt a szót, hogy: "Sohasem."
Ezen tűnődtem magamban, noha egy betűt se mondtam A madárhoz - s már szivembe fúrt a két fém-élü szem... Óh ha titkát eltalálnám! S így fejem ledőlt a párnán, Melynek bársonyára lámpám fénye hullott kékesen, Violaszín bársonyára, melyen óh! már kedvesem Nem pihen meg sohasem.
Most, úgy tetszett, langy szellő kel s lengve titkos füstölőkkel Angyaltánc a szőnyeg bolyhát csiklandozta kéjesen: "Bús szív!" - nyögtem - "égi vendég szállt le hozzád: lám a szent Ég Angyalokkal küld nepenthét, elfeledni kedvesem: Idd, óh idd e hűs nepenthét és feledd el kedvesem!" - Szólt a Holló: "Sohasem."
"Jós!" - hörögtem - "választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek! - Sátán küldött vagy vihar vert hozzám, én nem keresem, Ki büszkén, bár megtépázva, érkeztél e puszta házba, Hol rémek dúlnak csatázva - mondd meg nékem kegyesen: Van-e balzsam Gileádban? megenyhűl-e zord sebem?" - Szólt a Holló: "Sohasem."
"Jós!" - hörögtem - "választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek! Hiszen egy égbolt borul ránk s egy Urunk van odafenn: Mondd meg, vár-e még e búra messze mennyben édes óra, Vár-e majd a szent Lenóra ölelése odafenn? Kit az angyalok Lenóra néven hívnak odafenn?" - Szólt a Holló: "Sohasem."
"Legyen hát e szód utolsó!" - szöktem föl - "sátán vagy holló! Menj, röpködj az éjviharban, a plutói bús vizen! Itt ne hagyd egy árva tollad, nehogy arról rágondoljak, Mit hazudtál e szobornak vállán ülve peckesen! Tépd ki csőrödet szivemből s hagyj magam, míg elveszem!" - Szólt a Holló: "Sohasem!"
És a szárnya meg se lendül, és csak fent ül, és csak fent ül, Fent ajtóm fölött a Pallas sápadt szobrán, csöndesen. Álmodó rémhez hasonló szemmel ül a szörnyü Holló, Míg a lámpafény elomló árnyát veti rémesen S lelkem e padlómon ringó árnyba fullad csöndesen: Nem szabadul - sohasem.
Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón, S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár, Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant, Künn az ajtón, mintha roppant halkan roppanna a zár. "Vendég lesz az", így tünődtem, "azért roppan künn a zár, Az lesz, más ki lenne már?"
Óh, az emlék hogy sziven ver: padlómon a vak december Éjén fantóm-rejtelemmel húnyt el minden szénsugár, És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár, Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár, S földi néven senki már.
S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymü zengés Fájó, vájó, sohse sejtett torz iszonyt suhogva jár, - Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csititottam: "Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár. Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár, Az lesz, más ki lenne már?"
Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze, S "Uram", kezdtem, "avagy Úrnőm, megbocsájtja, ugyebár? Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ön meg roppant Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár, Nem is hittem a fülemnek." - S ajtót tártam, nyílt a zár: Éj volt künn, más semmi már.
S mély homályba elmeredtem, szívvel, mely csodákra retten, Látást vártam, milyet gyáva földi álom sohse tár; Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen, Nem búgott más, csak egyetlen szó: "Lenóra!" - halk, sovár Hangon én búgtam: "Lenóra!" s visszhang kelt rá, halk, sovár, Ez hangzott s más semmi már.
S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem, Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent holmi zár, S szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak, No te zaj, most rajtakaplak, híres titkod most lejár, Csitt, szivem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár. Szél lesz az, más semmi már!"
Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár, S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár, Ajtóm felett, Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár - Ült, nem is moccanva már.
S ahogy guggolt zordon ében méltóságu tollmezében, Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár - S szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste, Zord holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ, Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói mély, vad ár?" S szólt a Holló: "Soha már."
Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár, Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó, Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár, Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny vagy madár, Kinek neve: "Soha már."
S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már; Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta, S én szólék, alig sohajtva: "Majd csak elmegy, messzi száll, Mint remények, mint barátok, holnap ez is messzi száll", S szólt a Holló: "Soha már!"
Megriadtam: csendziláló replikája mily találó - "Úgy lesz", szóltam, "ennyit tud csak s kész a szó- és igetár; Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott Ajkán leste el a jajszót, mást nem is hallhatva már, Csak remények gyászdalát, csak terhes jajt hallhatva már, Ezt, hogy: "Soha - soha már!"
S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár; S a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem, Elmerengtem, eltünődtem: mily borongó nyitra jár, Átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár, Mért károgja: "Soha már?"
Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve, Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már; S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt, Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár, S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár Ő nem nyomja - soha már!
Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek Füstölők s a szőnyeg bolyhán angyaltánc kél s muzsikál; "Bús szív", búgtam, "ím a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég Hoz vigaszt és önt nepenthét s felejtést ád e pohár, Idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!" S szólt a Holló: "Soha már!"
"Látnok!", nyögtem, "szörnyü látnok! ördög légy, madár vagy átok! Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár, Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan, Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár - Van... van balzsam Gíleádban?... Mondd meg - lelkem esdve vár..." S szólt a Holló: "Soha már!"
"Látnok!", búgtam, "szörnyü látnok! ördög légy, madár vagy átok! Hogyha istent úgy félsz, mint én s van hited, mely égre száll, Mondd meg e gyászterhes órán: messze mennyben vár-e jó rám, Angyal-néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár, Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?" S szólt a Holló: "Soha már!"
"Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög, Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ! Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon, Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár! Tépd ki csőröd a szivemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!" S szólt a Holló: "Soha már!"
S szárnyán többé toll se lendül, és csak fent ül, egyre fent ül, Ajtóm sápadt Pallaszáról el nem űzi tél, se nyár! Szörnyü szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló Míg a lámpa sávja omló fényén roppant árnya száll, S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll, Fel nem röppen - soha már!
Rosszkedvem van mostanában, tengek-lengek a szobában, kézbeveszek egy-egy könyvet, angol antológiát, s egyszerre csak, ni, a Holló, ez a puha selymes omló ráolvasáshoz hasonló, tébolyult vers rám kiált, alvilágból károgó hang, csábítóan rám kiált, dallamával legkivált.
Ó a titkos régi dallam, szellem moccan így a falban, régi költők, régi versek, olvastam mint kisdiák, égő füllel, felhevülve, skandáltam nagy lelkesülve, hogy ez a költészet üdve: Apolló elcsent nyilát mindig új íjból kilőve, korról korra lopni át a makacs melódiát.
És ha a vers csak zörömböl, csetres edényként csörömpöl, ha szövete csupa rongy is, akkor is Isten fiát menekítjük egy szamáron át valamilyen határon, gondoltam később, egy nyáron, már mint felnőtt, nem diák; akkor is jövőt jövendől, s lelj bár benne csak hibát, megújulhat a világ.
Dehát, mondd csak, világ ez még? Hol vannak a nagy koreszmék? Hol a megtervezett éden, melyet századunk kínált? Kósza, kóbor Edgar Allan, mire jó a vers, a szellem szédítette, gyönge jellem? Mire zenés mániád? Hiába a legszebb dallam, szebbé ő sem költi át e tragikomédiát.
S amire hivatkozik: Edgar Allan Poe hollója. Edgar Allan Poe: A Holló
Mesélj nekem apu, Mi az, hogy becsület? Hogyha az van nekem, Jár érte tisztelet? Milyen lesz apu, Az igaz szerelem? És ha majd elmúlik Akkor az fáj nekem?
Vannak-e apu, Ma is istenek? Hisznek-e még bennük, Most is az emberek? Van-e tényleg élet A halál után? És ha ezt kérdezem, Miért nézel bután?
És ha majd felnövök, Nekem is lesz sorsom? Mert most a tanulás, Az a legfőbb gondom. Miért lesznek rosszak, Apu, az emberek? Hogy lehet, hogy vannak Éhező gyerekek?
Ha a munkádért mindig Megkapod a béred. A hónap végén akkor Miért nincsen pénzed? Ha rám nézel, látom, Fátyolos a szemed. Hogyha én nem lennék, Könnyebb volna neked?
Hogyha öreg leszek, Nekem is lesz szagom? És az unokákat Én is elronthatom? A szomszéd néniből Mikorra lesz banya? Hogy lesz egy országból Mocskos zsiványtanya?
Sok mindent nem tudok, De egyet, elhiheted, Megmutattad nekem, Milyen a szeretet. Ne búsulj, apa, Nem számít a pénzed, Mert jó, hogy velem vagy, Én így szeretlek téged.
“Belehalhatok a bánatba, sírhatok a nehézségeken, átkozhatom szerencsétlen sorsomat. Csinálhatok magamnak poklot itt, a Földön. Vagy felállhatok, építkezhetek a fájdalomból, kereshetek vigaszt, örömöt. Én döntöm el, mit teszek.”
Van, hogy leveszem az álarcomat, És megmutatom valódi arcomat, szívemet, a százszor összeragasztottat. Nagyon törékeny, s csak kevesen láthatják, Próbálom elrejteni, hogy ne bánthassák, Mégis van, hogy néha hibázom, És amikor nem kell, akkor is kitárom.
Vicsorgó pofával röhög rajtam az élet, Mikor sebzett szívemet marcangolja két kezével, S vérem csorog rothadó, vörös tenyerébe. Hányszor keltem már harcra ezzel a szörnyeteggel, Küzdöttem könnyekkel és verejtékkel, De soha nem adtam fel, sose tettem, És szívem darabjait egyesével, Újra és újra összeszedtem.
Egyre ritkábban veszem le álarcomat, Nem érdemli meg a világ, hogy lássa arcomat. Elfáradtam. Nem viselném el az újabb sebeket, Túlságosan gyenge vagyok, ha őszintén szeretek.
Elérünk majd a hetedik szobába, túl az Idő csillagtörvényein, mely fölött a Hold, a Nap díszlet csak, halott ékszer. Nem él ott más, csak a volt: a múlt kifakult arca csak.
Odáig ível, és küszöbén zárul utunk, ahonnan nincsen visszatérés, ahova végül eljutunk.
Ez az ember maroknyi por lesz Szél táncában ki tudja hol lesz Száz porszem százfelé repül
Ez az ember kilyukadt dob lesz Elrepedt korsó – szétlocsolt szesz Erdő melynek vad karjait levágták Száj melyet a nagy hallgatás lezárt már
Kemény markában most még összeroppan a tükrök elszánt szelíd mosolya Vállának hirtelen mozdulata árnyak bársony bőrét ízekre tépi
És semmi más nincs az időben az emlékezés lötyögő zsebében csak ez az űr – ez az émelyítő – benn a szív helyén csak ez maradt
Ez az ember az lesz amik mi vagyunk: a jelen reszkető céltáblái kiket a süket nap a falra szegez s lessük: vajon belénk találnak-e – Szerelemnek vesszük a halált és homlokunkat úgy emeljük égnek mint akik az örök életre várnak!
Ennek az embernek arca olyan fakó mint ott az a széttaposott út melyre tétova léptei kopognak – ó a forrás mit keres nincs nincs sehol…
De ki mondja meg hogy mivé lesz a torkodban feszülő nevetés és ez a szerelem melyet te véres kínnal formálsz mint remekművet és
ki mondja meg hogy visszhangja mi lesz megrepedt halántékaidnak ha világhódító vágyad lehiggad s híres horizontod összeszűkül: akkora lesz mint a nő kit szeretsz –
A fegyelemről már ne is beszéljünk. Valamint hűségedről, hűségemről se túl sokat. Burkolózz fagyos hallgatásba, szép fokozatosan hidegülj tőlem el.
Lássuk be, ez így tarthatatlan. Hogy is boldogíthatná egymást hamvas bölcsészlány és vénülő kalandor? Ágytól, asztaltól, kalap, kabát: angolosan, csak ezt tanácsolom.
Végnapok méltósága? Remény, a csalfa, vak? Hagyjuk nyitva az élet nagy kérdéseit. Engem többé ne fárassz válaszokkal.
A hanyatlás ennyi legyen: csend, rend, stb... s hogy komfortérzetünk még ma visszatérjen, költözz otthonosabb négy fal közé.
