Egyszerre minden oly természetes, megbénító, ujjongó félelem, Csak áll, a fénnyel átszőtt ködbe les, Vár. Megmozdul. nem, nincs ott semmi sem. Szégyenkezik. Elindul hirtelen. A szél megint hűlő szívébe fúj. Fellélegzik: nem, nincs ott senki sem. És fájni kezd, gyógyíthatatlanul.
Ha könny csorog, ha kebel sír, ha jaj hallik, ha ég dörren, föld kerekén akármerre: az én könnyem, az én keblem, az én jajom büntetésem: föld kerekén akármerre járok, mindig csorog könnyem, sír a keblem, jajom hallik, az ég dörren -átkozott fej, az én fejem- átkozott fej te fölötted.
Drága barátim, kik gondoltok még a bolonddal nektek irok most, innen, a tűzhely oldala mellől, ahova húzódtam melegedni s emlékezni reátok. Mert hiszen összevegyült a novemberi est hidegével bennem a lassúdan s alig oldódó szomorúság. Emlékezzetek ott ti is, és ne csupán hahotázva rám, aki köztetek éltem s akit ti szerettetek egykor.
Ha könny a gyöngy: A fagyöngyök az erdő könnyei, Parányi könnyek, mozdulatlanok, Fák sudarára fagyott sóhajok, Az erdő gyöngybefagyott bánata, Élősködők, mint minden bánat, Amely az élet üterére támad És lassan, észrevétlen Felszürcsöli vérét a büszke fáknak
Szeretettel köszöntelek a topikban Barátocska, örülök, hogy idetaláltál:)
Én most egy szomorú Zsoltárt hozok:
Zsolt 88 Zsolt 88.1 (Ének, Korach fiainak zsoltára. A karvezetőnek a "Machalat" szerint énekelni - az eszrachita Heman tanítókölteménye.) Zsolt 88.2 Uram, Istenem, nappal hozzád fohászkodom, éjjel színed előtt panaszkodom. Zsolt 88.3 Imám hatoljon fel hozzád, hallgasd meg könyörgésem! Zsolt 88.4 Mert a lelkem tele gyötrelemmel, s életem közel van a holtak országához. Zsolt 88.5 Azok közé sorolnak, akik sírba szállnak, olyan ember vagyok, ki a végét járja. Zsolt 88.6 A halottak közt hagytak, mint kiket legyőztek, s már a sírban vannak: többé nem emlékezel és már gondot sem viselsz rájuk. Zsolt 88.7 A sír mélyére vetettél, a sötétségbe, a szakadékba. Zsolt 88.8 Súlyosan rám nehezedik haragod, minden hullámod összecsap fölöttem. Zsolt 88.9 Barátaimat távol tartod tőlem, borzalommá tettél a szemükben. Fogoly vagyok, nem szabadulhatok. Zsolt 88.10 Szemem elhomályosult a nyomortól. Uram, mindennap téged hívlak, kitárom feléd a kezem. Zsolt 88.11 Tán a holtakon akarsz csodát tenni? Fölkelnek még az árnyak, hogy dicsérjenek? Zsolt 88.12 A sírban emlegetik még jóságodat, és hűségedet a holtak országában? Zsolt 88.13 Felfogják-e csodáidat a sötétségben, és a feledés földjén kegyelmedet? Zsolt 88.14 Ám én, Uram, tehozzád kiáltok, már hajnalban eléd száll imám. Zsolt 88.15 Miért veted el a lelkemet, Uram, miért rejted el arcodat előlem? Zsolt 88.16 Ifjúkorom óta gyenge vagyok, s fenyeget a halál. Viseltem borzalmaidat és betegeskedtem. Zsolt 88.17 Haragod tüze átjárt, a fájdalmak semmivé tettek. Zsolt 88.18 Folyvást körülvesznek, mint az áradó víz, mind együtt szorongatnak. Zsolt 88.19 Barátomat, bizalmasomat elidegenítetted; már csak a sötétség ölel körül.
Verlaine:
Nagy fekete éj
Nagy fekete éj száll szívemre lágyan aludj, minden kéj aludj, minden vágyam!
Már semmi se fáj ó szomorú óra! nem gondolok már se rosszra, se jóra.
Bölcső vagyok én, ringat egy kéz engem sirom peremén - Hallga, hallga, csendben...
(Babits Mihály)
