"Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz."
Izzó vörös szív a nap, a reggeli ég tövén Lüktetése megcsillan a föld harmatos kövén. Őszi ruhát hullató színes tarka fákon Kicsi madár didereg, egy hajladozó ágon. Csöppnyi feje legubbasztva, szárnya összezárva Reménykedve föl-fölpillant, a nap melegét várja. S lám az erdő túlsó végén nyújtózik a pirkadat A sötétség szertefoszlik, híre-hamva sem maradt. Virágszirmok nyílnak méhek, lepkék szállnak Utolsó kortyát isszák, az elmúló nyárnak. Szellők szárnya csípőssé vált, a napsugár gyenge A nyár virágpor zászlaja mélyen leeresztve. Mint a hold fogytak el, az izzasztó napok S királyságuk eljöttét ünneplik a fagyok. A természet lassan lehunyja szemét, s takaróját várja Hosszú álma után köszönti majd, a tavasz kis virága
Ünnepi csendbe burkolózva nézett a város vissza ránk. Egy-egy halódó rózsa bokra még széthintette illatát. Város szélén, a kertek alján, harmatos lombszőnyeg fölött krizantémok remegtek tarkán lankadó dáliák között. A nyárfák aranytallért szórtak, rozsdás lombot a gesztenyék, a nyírek sárgán sápadoztak, a szőlők barna tenyerét november simogatta lágyan, járva az ázott utakon. Mi ott lépkedtünk szép nyomában, a puha, színes avaron. A hegytetőn még nyári zöldben álltak őrséget a fenyők, de városunkat lenn a völgyben ölelte már az őszi köd. Felettünk az ég opál kékje, míg szemben piroslott a nap, lelkünkben aranylott a béke, és fényben szállt a gondolat.
Nem, nem, nem, nem, nem ,nem, nem megyünk mi innen el, míg minket a házigazda furkós bottal ki nem ver.Ha nem tetszik a gazdának, hogy mi itten mulatunk, vigye el a házát innen, de mi akkor is itt maradunk! :O))
Ősz kószál a dombokon, rozsdabarna lombokon szellő lebben, ringató. Búcsúzik a nyárutó. Fényevesztett subáját, fák lehullott ruháját fújja a szél, táncra kél. Hajnaltájban jő a dér.
Hordóban a hegy leve, már pihenni kellene. Meg is tenném, nem lehet. Meg kell várni a telet. Fél árbócon lóg a nap, gólyák szárnyat bontanak. Eső koppan, hallgatom, őszre zárom ablakom.
Léptedet merre vezeted tovább, ha nem kavarog virágokkal szívem? Ráncokat ró arcomra minden ősz, míg a haldokló holdat cipelem. Észrevett már a tél, nekem havazik, arcomra fagy jégvirágos álom. Elfutott már tőlünk minden patak, s holt avaron lépteidet várom…
Fa vagyok, várok az ébredésre, ág vagyok, várok zöld levélre, rügy vagyok, várok tavaszi napra, virág vagyok, várok születő magra, termés vagyok, várok téli álomra, föld vagyok, várok hűs harmatra, élet vagyok, élek, s mindig várok, álmaimban ifjú fává válok..
Lindák Mihály Vagyok
Vagyok, fény és árnyék,
valóság és játék.
Vagyok, hideg és meleg,
szerető és rideg.
Vagyok, kit gyűlölnek
és szívből szeretnek.
Vagyok, hitehagyott,
eszmékért elhagyott.
Vagyok, jó szerető,
időnként fecsegő.
Vagyok, hű barátod,
alkalmatlan párod.
Vagyok, heroikus,
vagy melankolikus.
Vagyok, szókimondó,
mindent megtagadó.
Vagyok, egy álomkép,
máskor csupán rémkép.
Vagyok, még szertelen,
sokszor szégyentelen.
Vagyok, aki adok
és keveset kapok.
Vagyok, nagyon gazdag,
de rendkívül szegény.
Vagyok, a hit, a remény,
az elveszett esély.
Vagyok, a lenn és fenn,
talán érdemtelen.
Vagyok, olyan,
Reményik SándorSzáraz levélEgy lány hajába hullt, A véletlen, a szél Hozta. Gyűrött kis múmia-levél, A sötét fürtök közt pihen: Vándor, különös, oda nem való, Szomorú idegen, Egy lány hajába hullt, most ott pihen. A lelkem is, ha lány hajára száll, Ott úgy pihen, Mint ez a vándor, Ez a szomorú, száraz idegen. Hogy megpihent: tán maga sem hiszi, Egy pillanat - s a szél tovább viszi, Tovább, tovább...
Hűvös volt ez a nap, és az újságok szerint Jön az eső, jön az ősz, hosszú tél lesz megint Húzódj még közelebb, s ha egy kevés bor maradt Oszd meg velem a poharad, ugyanúgy, mint szebb időkben
Ez a csönd éve volt, körül zárt, átkarolt Gyere hát, legalább te légy kicsit bolond Ez a csönd éve volt, szinte fájt, ahogy átkarolt Gyere hát, legalább te légy kicsit bolond
Húzódj még közelebb, hajtsd a párnámra fejed S az a páncél, ami óv, földre hullik, lehet Ne beszélj, dal sem kell, már a zenék sem azok Amik nehéz napokon, végül is rólunk szóltak
Ez a csönd éve volt, körül zárt, átkarolt Gyere hát, legalább te légy kicsit bolond
Ez a csönd éve volt, szinte fájt, ahogy átkarolt Gyere hát, legalább te légy kicsit bolond
Ez a csönd éve volt, lassan elfogy, mint a Hold Gyere hát, legalább te légy kicsit bolond
Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk? Itt van a város, vagyunk lakói Maradunk itt, neve is van: Budapest
Reggelre kelve, ahogyan ez itt szokás Közértbe megy le tejért János és Tamás Házakon rések, azon kilépnek Házak közt járat, azokon járnak, indulnak el
Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk? Itt van a város, vagyunk lakói Maradunk itt, neve is van: Budapest
Reggelre kelve, ahogyan ez itt szokás Közértbe megy le tejért János és Tamás Tócsák tükrében magukat nézve Dohányszemcsékkel zakók zsebében, indulnak el
Kérdésem volna, pálinkát mérnek-e már Felismer tanár úr, vagy tán elfelejtett már Éva tegnap volt az abortusz bizottság előtt Téli kabátomra hasztalan keresek vevőt
Házmesterünknek adjunk szép mosolyokat Nézd, homlokomra egy boríték nem ráragadt Más vagyok, nem az, akit épp maga most keres Fáskerti elvtárs, legyen már olyan szíves
A fekete lyuk egy nem létező égitest Három év múlva nem vagyok hadköteles Felismer tanár úr, vagy tán elfelejtett már Kérdésem volna, pálinkát mérnek-e már
Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk? Itt van a város, vagyunk lakói Maradunk itten, maradunk itt, maradunk
Geisz László: Őszi vers
