Hosszú évek óta készültem egy RH koncertre, de mindig közbejött valami. Idén végre sikerült időben megvenni a jegyet a július 20-ai tullni estre. Még április elején meghozta a futár, így lélekben sokáig készülődhettem. Minden mást is lerendeztem, megszerveztem bár szeretem a meglepetéseket, hogy ez esetben mégse érjenek - : szállásfoglalás, buszjegy-elővétel, bécsi magyaroktól útbaigazítás a városi közlekedést illetően, tullni térkép és néhány német szó. Már július 18-án délután elindultam itthonról, s négy és fél óra buszozás után a lányoméknál töltöttem az éjszakát, hogy másnap az első, 7 órakor induló busszal utazhassak Bécsbe. Kicsit koraira volt tervezve az ébresztő: a telefonomat ¼ 6-ra állítottam be, de már ¾ 5-kor kinyíltak a szemeim. A lányom kikísért a buszpályaudvarra, mondván, nehogy eltévedjek. Megvárta, amíg elindulunk, integetett. Sajnáltam őt, hogy miattam ilyen korán kelt, ráadásul csak 8-kor kezdődött a munkaideje. Gyorsan haladtunk át a városon, s amikor mentünk át a Dunán, és elém tárult a fantasztikus panoráma, ki tudja hányadszor, ismét megállapítottam: Budapest gyönyörű! És a végig az út! Csodálatos tájakon haladtunk! Aztán át az országhatáron. Vártam a nagy csodát. Hogy miért is? Mert (pár napja betöltve a 64. évemet) ez idáig csak Jugóba, ott is a szabadkai piacra jutottam el a szomszédban lakó tanár nénivel, akinek így megemelkedett a vámmentesen behozható ital- és dohány kvótája. Visszatérve Ausztriára, oly sokszor hallottam, hogy átérve a határon minden más, hogy így meg úgy. Nos, én semmi különbséget nem tapasztaltam, sőt, a magyar táj jobban tetszett, s az utak mentén is minden rendben volt, szemétnek nyomát se láttam. Az utak minőségével se volt gond, simán haladtunk. Ám, éppen az osztrák részen, az országhatárt elhagyva, egy jó darabig olyan rossz volt az út, annyira döcögősen ment rajta a busz, hogy attól féltem, kiesik a kereke. És a bécsi buszpályaudvar is nagy csalódás volt a Népliget után. Kicsi és koszos és Hagyjuk! Úgysem akartam ott időzni, a Ferenc József pályaudvarra kellett átmennem. Kedves Bécsben élő magyar fórumozóktól kaptam az információt, hogy metróval érdemes, s annak egyik állomása ott van, méghozzá látható közelségben. Forogtam, körbejártam, semmi Megállítottam egy hölgyet: Bitte, wo ist der Metro? (Nálam minden der lett, amit nem nőneműnek ítéltem meg.) Ő kedvesen mutatta: Dort. Megindultam a nyíl irányába, de a metróra utaló M sehol. Álldogáltam tanácstalanul, s hogy közben hasznosan teljen az idő, küldtem egy SMS-t a lányomnak: Bécsben vagyok.
Nem tudom; én csak azt érzem, hogy elfáradok a semmitől is, későn ébredek, de nem vagyok kipihent, ebéd után aludnom kell, akár egy csecsemőnek, és este is korán behúz az ágyam.
Közben itt a sok tervem, a félbe hagyott munkáim... Alig haladok velük.
Úgyhogy valami "elszívja" az erőmet, de hogy az lenne, amit írtál - ki tudja?!
Régebben biztosabb voltam, hogy igen, erről van szó, de közben történt (vagyis inkább nem történt!) valami, ami elbizonyít. Azt gondoltam, hogy két összetartozó lélek mágnesként vonzza egymást, ha bizonyos távolságra kerül... Nem tudom azt se, mi szippantotta fel azt a nagy élményt, amelyre oly hosszú ideje készültem...
A kisfiút, a lovacskával, szorítottam volna magamhoz, emeltem volna, védtem volna, féltettem volna... ha tudtam volna! Elringatnám de ő sírva fakad.
Sírok én is. Vele.
Isten hozott... Isten hozott minden "ikerlelket", vagy hogy is mondjam... a másik feledet. Nem akarok New Age nyelven beszélni, de pontosabban nem tudom megfogalmazni. Hogy lehet valaki más a lelkem, a lényem, az életem, a sorsom része, amikor messze van, amikor a nyelvemet sem beszéli, amikor olyan távoli, és mégis... itt van egészen közel. A szívedben. A szívemben. Együtt. Vele. Örökre.
Másodszor... úgy érzem magam, mint a kútba esett szamár... Tegnap futott előttem a FB-on, de türelmetlenségemben nem olvastam el, hogy milyen furfangos módszerrel szabadította ki a gazdája...
Harmadszor... mi múlik ezen a topicon? Gondolom, semmi, mert ugyanott vagyok, ahol 2010-ben, csak szegényebben néhány illúzióval...
Negyedszer... három napja, mióta utoljára írtam ide, fáj a szívem, de ma reggel majd' meghasadt "valamitől", este meg ettől, amit Te idéztél...
Bennem most elég nagy a zűrzavar, azt hiszem, valaminek a határához értem... Lehet, hogy az erőm az?
Ezért jöttem, 2010 11. 20-án; emlékszel még? Ezt te írtad:
"
Ebben a végtelenben mindenütt fénylények lebbennek, suhannak csendesen, alakjuk alig különböztethető meg a kisugárzásuk teremtette opálos fényben. Időnként csoportba verődnek, és egy láthatatlan jelre néhányan kilépnek közülük, majd lassan kettéhasadnak. A többiek gyámolítják, támogatják a két lénnyé váltakat, akik láthatóan igyekeznek eltávolodni egymástól. Legtöbbször probléma nélkül zajlik az elszigetelődés, de olykor vannak, akik ellenszegülnek az elrendelésnek. Mint most is.
Egy éppen szétvált lény nem képes diszkrét távolságot parancsolni két fénytestté szakadt önmagának. Dacolva a szigorú szabályokkal, a két rész ismét összetapad, és mit sem törődve az utána kúszó dorgálással, messzire hussan. Amikor biztonságban érzi magát, két lénnyé hasad, akik kicsit eltávolodnak egymástól, majd ismét összeforrnak, szétválnak, egy ideig kergetőznek, aztán egymásba fonódnak, tekergőznek. Szédülten forognak, közben nagyokat szökkennek a térben, újabb és újabb alakot öltve, színüket váltogatva incselkednek egymással. Mikor egyikük lemarad, a másik kétségbeesetten pásztázza a végtelent, majd amikor felfedezi, odalebben, gyengéden átfogja, s összefonódva lágyan ringatóznak.
Időtlen időn át.
Aztán egyikük parancsot kap; indulnia kell, hogy teljesítse földi feladatát. Pár pillanatig kétségbeesetten kapaszkodnak egymásba. A kijelölt már menne, de a másik nem engedi, aztán mégis, de menne vele ő is. Szigorú fénylények állják az útját, csitítják, vigasztalják, ám ő hirtelen kitör közülük, és a párja után repül, vihart görgetve maga előtt, hátha azzal megtorpanásra készteti őt, de nem elég gyors.
Késve érkezik a Földre - abban a pillanatban, amikor egy pici házban felsír egy kislány.
Vihardúlta nyári délután van, bentről észre sem venni a nagy villámlások közepette, hogy a parányi ablakon átsiklik egy fénysugár, amely aztán lassan leereszkedik a gyermek mellé, s ragyogó fénnyel vonja be aranyhaját.
A kislány ettől kezdve nincs egyedül, a fény cirógatja az arcát, felszárítja a könnyeit, óvja az álmát. Játszik vele, s a gyermek hosszú percekig kapkod a falon ugráló fények után, miközben önfeledten kacag.
Nyolc hónap telik el, a magára maradt fénylény rengeteg időt tölt a kislány mellett. Nyolchónapnyi idill a végtelenből, amikor neki is mennie kell!
Még egyszer meglátogathatja a kislányt. Fénylepellé nyúlik, körbefogja, átöleli hosszan, szorosan, majd lassan lefejtődik a gyerekről, és gömbként gurul a szobában, fénylabdaként pattog néhányat a járókában is; a kicsinek ez nagyon tetszik, megfogja, a szájához emeli, meg akarja kóstolni, s közben hangosan kacag. A gömb lassan megnyúlik, az egyik része már indul, míg a másik maradna; végtelen hosszú fénykígyóként szenvedi meg az elválást. De muszáj mennie! Még egy utolsó simogatás, és a fény kisuhan az ajtón.
A kislány elpityeredik, kétségbeesetten nyújtja a kezét utána, és megfeszülve egyre magasabbra tolja fel magát, mígnem átbukik az ágy rácsos oldalán, és a padlóra zuhan.
A fénylény összerezzen, de nem segíthet, most már haladnia kell kijelölt útján.
Nem sokkal később a Föld egy távoli részén megszületik egy fiúcska. Látszólag olyan, mint a többi kisgyerek, ki sejthetné, hogy lelkének egy pici darabja ott maradt a kicsi házban."
Ezt meg én:
"Ne gondold, hogy most kerültem ide :-) Van itt egy Yes-es rajongói klub és benézek néha. Az angyalok zenéje most másnak szól. De most csak miattad vagyok itt. Hogy ne beszélj "magadban".
Jobban látom, hogy fúj a szél téged is... hol ide, hol oda csap. Mit tehetünk? Aminek el kell jutnia, az eljut.
Úgy két hete, amikor a kiskertemben megritkítottam a magasabb, megcsúnyult növényeket, észrevettem két kis jelző botot. Egymástól kb. 20 cm-nyire voltak, tehát biztos, hogy közéjük ültettem valamit. Tüzetesen átnéztem azt a szakaszt, bár azt se tudtam, hogy mit keresek, de nem találtam semmit.
És ettől kezdve már az foglalkoztatott: mit ültettem oda?
Hiába törtem a fejem, csak annyira sikerült visszaemlékezni, hogy 11 vagy 12 db valaminek a magját.
De mi lehetett az?
Kérdeztem a fiamat is, neki sem ugrott be.
Vagy csak megjátszotta, hogy nem emlékszik.
Mert a tegnapelőtti böngészésből hazatérve előszedett a zsebéből 12 szem kökényt.
Ó, hát persze!
Kökényt ültettem!
De hogy kikelt-e, csak nem figyelve rá, ügyesen kigyomláltam, már sose tudom meg.
Ezeket a mostani magokat nem bízom az emlékezetemre; kis műanyag poharakban ültetem ki, s akkor világosan megmutatkozik, ami kinő belőlük. :-)
Ma koncert!
Szép estét, varázslatosat!
Sok mosolyt, sikert, de legfőképpen ünnepet a lelkekbe! :-)
Délelőtt a patikában is voltam, de mindkét receptre felírt kenőcsért vissza kellett mennem, mert az egyiket keverni, a másikat rendelni kellett.
Úgy három óra felé mehetek, mondta a gyógyszerész. A délutáni nyitvatartás 3-6-ig van, de megvártam az öt órát, hogy sötétben mehessek.
Lehet, hogy ez valami betegség, de imádok rejtőzködni, bújócskázni.
S míg ballagtam az itt-ott homályos járdán, felidéződött, amikor a Koncert után szédelegtem haza a kivilágított, de teljesen néptelen utcákon. És eszembe jutott az is, hogy adós vagyok /kinek is?! :-)))))/ magával az úti beszámolóval, amit még ott írtam, részben egy parkban, részben a szállodai szobámban.
Mert nemcsak a Koncert izgalma felejthetetlen, hanem az utazás és a tullni tartózkodás is bővelkedett kalandokban.
De végül is minden jól alakult: egy "bitte" + egy mosoly =l egy "danke". :-)
Visszatérve a rejtőzködésre... Ezért érdemes feladni! :-)
Kezdettől fogva teljes bizalommal vagyok mindenki irányában, s csak akkor fogok vissza belőle, ha azt tapasztalom, az illető nem érdemesült a bizalmamra.
De hogy is lehetne másképpen elkezdeni egy párkapcsolatot, egy szerelmet, ha az ember tele van gyanakvással, bizalmatlansággal a másikkal szemben? Mit tudok akkor adni magamból, ha eleve attól félek, hogy visszaél vele?
Persze, ott vannak az emberben a korábbi csalódások, a valami miatt kisiklott kapcsolatok lenyomatai, amelyek óvatosságra intenek. Bennem is működik az éberség, és a legapróbb intő jelre sokszorozottan figyelek, s ha úgy ítélem meg, akkor visszavonulót fújok.
De mindig bizalommal indítok, hiszen a legszebbet, a legjobbat remélem a másiktól! :-)
Igen, valóban kell a bizalom, sőt nélkülözhetetlen, viszont a kiépítéséhez, vagy kiépüléséhez időre van szükség! És, ahogy a face-n is olvasható... sokszor évek kellenek a felépítéséhez, viszont egy pillanat alatt romba tud dőlni.
Én aztán tudom!
Mert pont Isten az, akiben nem vagyok képes bízni azok után... szóval tudod! Mindig ott van a hátsó gondolatomban, mi van akkor, ha megint hülyét csinál belőlem?
Hát csak furcsa, hogy így eltűnt hirtelen. Már Ottó. Oké, hogy rossz volt a gépe, de ennyi idő alatt akár újat is vehetett. Talán valóban lemaradt valahol Lepsénynél; ki tudja?!
Mara, én is nagyon sok mindent hittem szerelemnek, amíg meg nem ismertem az IGAZI szerelmet. Az igazi szerelem egy faltörő kos. Így aztán így hiszem, annyi válasz van, ahány ember.
Kinek mi a szerelem, vagy éppen mivel tévesztik össze?
Mert amíg nem jön az IGAZI, addig nagyon sokkal összetéveszti az ember... a ragaszkodással, a vonzódással, a szexszel, az egyedül maradás rémületével, vagy azzal a hízelgő érzéssel, hogy "végre kellek valakinek".
De ami az IGAZI szerelem... az túl van, messze túl van mindezeken!
Hát nézd meg mindig, hogy melyik üzenetedre válaszolok :-) Ott van az alsó sarokban feltüntetve, hogy mire milyen válasz érkezett. Így utólag én sem tudom már! :-))))
Egyszerűen nem tudom a lépést tartani Veled! Fogalmam sincs, hogy mire válaszolsz, pedig már ginseng cukorkát is szopogatok, állítólag serkenti az agyműködést, mellesleg eszméletlen pocsék íze van; a fiam kínált meg vele...
És némely dolgokat nem a rendező iroda intéz, hanem az odafenti koordinációs bizottság, amelynek előbbi bizony alá van rendelve. Így nem reménytelen semmi, még ha sokszor annak is látszik.
De mit csináljunk? Ottoval is olyan kedvesen bántunk, mint anya a gyermekével, mégis faképnél hagyott minket.
Legjobb lesz, ha mi is lelépünk! Jönnek a hosszú téli esték, előveszem a kötőtűimet... Talán hasznosabb lenne kesztyűt, sapkát kötni a szegény gyerekeknek, nem gondolod?
Egy évvel, de talán még fél évvel ezelőtt is mennyire tudtam volna örülni egy ilyen egybeesésnek!
Pedig játszani továbbra is szeretek.
Csakhogy azóta elveszett valami...
Egyszer valakivel a budai erdőkben barangoltunk, s játékos kedvünkben üzenetet írtunk: Aki ezt a levelet megtalálja, legyen olyan boldog, mint mi most!
Aztán belecsúsztattuk egy üdítős üvegbe, és elrejtettük egy fa odvában.
Egy idő múlva a megbeszélt találkozóra csak én érkeztem... S a magyarázat: elment megkeresni az üzenetünket...
Mondhatott volna mást is, az igazat leginkább!
Ettől a perctől kezdtem kihátrálni a kapcsolatból.
Őszinteség és bizalom nélkül nincs "jó íze" semminek!
X
Ma koncert.
(Tudom, tudtam, tegnap is volt, de felmerült itt némi technikai probléma, már amennyire egy részeg ex-férjet annak lehet tekinteni.)
Sikert, sok mosolyt, s odagondolok most egy pompás őszi levelet; vajon mi lehet benne?! :-))))
