Együtt vagyunk, miként a csont s a bőr, hogy meghalunk, ha szétválasztanak, mert összetartasz s összetartalak, s talán gyűlöllek, mint a börtönőr a rábízott rabot, s miként a rab, talán gyűlölsz te is, hogy végre föl- oldozzalak, mert mind egymásra tör, aki egymásra lel, és mind szabad szeretne lenni, s így fohászkodik majd Istenéhez is, hogy változik fű is, fa is, s hogy ő is álmodik egy másik életet, de nincs remény, s jel sincs az ég fekete üvegén: "a dallam nem változtat szövegén".
Halálom után sok-sok évvel hihetetlenül öreg leszel, szerelmem, akár egy téli kaptár, amelyben alszik már a méz, és alszik a gyilkos fullánk is, kívülről csak egy korhadt szerkezet, de bent a zümmögés, bent a virágok illata, a magasság és a messzeség, bőrödet fújja kint a szél, ráncosodsz, de csak mint almán a héj, mert legbelül a szürke tömkelegben virraszt, ki egykor teljesen te voltál, de most csak akkora, mint egy méhkirálynő, s a kaptárból ki már sohase röppen, ott táncol bent egy kicsi leányka, olyan kicsi, akár a kisujjam, ő parancsol minden pillanatban, de ha nyílik tavasszal a kaptár, akkor sem jön ki a verőfényre, ott énekel bent a sötétségben, ott énekel egyre távolabbról...
Megtanulsz beszélni befelé, tele fon, tele van, valaki válaszol azok közül, akik hiányzanak. A lámpa süt rád, minta-Nap. Hang kéne most, lassan kérdező, történet, csorgó esőről szavak, hogy ülsz a pléh zajcölöpök között, az ég leve rongy gerezdbe szakad. Mint egy puli, vízszőrön nézel át. A hang a tért rácsosra zárja, befogja pofa szobád,
de nem vagy közepe semminek, ne véld, mért önkörödből nem mozdulhatsz el. A szemlélet kölcsönveszi a hely, helyzet nevét. Roppantó csönd játszik dióval és pereccel.
Ne szánakozz rajtam, ha keserü is távozásod - mily szép az emlék, mit bennem felejtesz s a fájdalom, mivel visszagondolok reád mosolyként bólogat szikkadt ajkamon.
S látlak majd, ahogy mellém ülsz s ugy csüngnek lábaid alá, mintha patakban fürösztenéd őket s ugy nyulsz az oktalan cigaretta után, mintha gyümölcsöt tépnél lehajló ágról.
Lám, el se mégy te, csak énekké válsz: lombosodó ének árnyában fekszem én - s ajkaim közt, mint csiklandó virágszál örökös nyilásra kifakad neved.
A holdfényben e lekaszált rét alattam a hosszú rendekkel mint gyűrűző hullámival egy összeállt tenger Az alvó meg-megzizzenő hullámokat elfogódva lépem köröttem szép változás van titkos ébredésben.
Habról-habra im úgy jövök életem e percein felétek mint a könnyü-léptű Krisztus Judea vizének átlátszó-kék habjain rég holdsütötte arcomon a béke s a lappangó szeretetnek gyermek-merészsége.
Csillognak az ezüst fényben a kanyargó messzi sarjúrendek mint a büszke gondolatok gyöngyös habot vetnek Képzelem hogy állok bátran fölinduló dagály tetejében egy sülyedő világ felé magos küldetésben.
Mozduljatok sodorjatok sorsom utján susogó hullámok kisérjetek lábam körül úszó szarkalábok Ki vasat forgató karok intésitől most lapulva fekszel intek neked tengerem föld s földből lett nép kelj fel.
Mintha egy szebb multból szállna üzenettel a széna illatja emelkedő szivem könnyű bátorság dagasztja ó ti távolba hangosan fölzokogók nagy bajba esettek ti virrasztók kéztördelők kétségbeesettek:
vessétek fel könnyel-küzdő szemeteket: kiben bizalom van száraz lábbal járhat az új özönvíz-habokban könnyben vérben... tekintsetek a tárt karú suhanó csodára hajam a közelgő hajnal hűs szele dobálja.
Verébrejtekek pajtamelegére dőlt az öreg fűzfa. Kétemberes emlékeink nem találtak már kapaszkodót. A kezek a semmit markolták. Patakpartok suhángjai vesztett időre majd felnőtté sokasodnak. A mélyben valami hasad, reped. Más ír majd szavakká engemet
Mindennapi kínjaink között is hallgass meg minket, s adj nyugodalmat, hogy mindennapi kenyerünk sós legyen, akár a tenger, szavaktól fehérülő, és ajkadról édes az áhítat, hogy üdvözüljünk megváltott szerelmünk jogán...
...adj megváltást nekem, mert hosszú e cédrusi halál...
A föld még megköt, nem enged, - valahol megásott vermed - omlik az idő, így rajtunk átsiet, munkálja alul a bedőlt termeket...
Megszabadít a szél, porrá válsz felül; most örülnél, ha tudnál, emberül. Majd repülni tanulsz, föld leszel, humusz: táplálsz és éltetsz, ...és többé nem hazudsz.
Holnap majd odaülünk a négylábú vasasztal köré Arcunkat egyetlen gyertyaláng világítja meg Hallgatunk Arcok: tegnap és ma Szavak súlyától zúzódik szét a csend, szánk véres a szilánkoktól, s az asztalon fémesen koppan a kimondottság A múlt ül a tenyeremben; egyszer elmondják ami a redők közé szorult; addig csendben őrzöm: ujjaim hegyére ül a valóság
Alkony, időcsend, fénytelen magány. Este éjszakára jár. Csillagfény-percek holdfénnyel üzennek. Hajnalodik. Az órák reggelre kelnek. Fény motoz. Mennek tovább az óra-vándorok. Ki feltekint, ruhájukra tán az rálegyint. Rongyokká szakadt az idő alatt megtépett vakolat. Suhannak mégis, fényben ázva. Zúgnak a percek. Intenek alkonyi fények: ezüstök, kékek; s az éjjel mögött a végtelen. Számára jelentéktelen, hogy óránk most semmit sem mutat. Hiába keresünk kiutat. Nem hallik tik-tak, csupán itt belül zakatol valami...
Most kell, hogy jót tégy, most törekedj arra, hogy angyal légy, most légy lankadatlan, most légy pótolhatatlan, és mosolyogj, mosolyogj...
most adj vigaszt, reményt, simogasd szíved melegével a rád szoruló gyengét, most segíts, ha hívnak, most eredj, ha várnak, és mosolyogj, mosolyogj...
most áldj, ha erre kérnek, most bocsáss meg mindazért, mit ellened elkövettek, most hallgasd a panaszlót, vigasztald a gyászolót, és mosolyogj, mosolyogj...
most mondd ki: szeretlek, s ha mondod, érintsd őt meg... mert a Most az most van, soha vissza nem tér, és ki érzi, ki tudja, életünk gyertyája vajon meddig ég még...
A jelenben mindig ott vannak az árnyak, a gondok, küszködések, és sötét félelmek, mert nem tudhatjuk, mit rejt a holnap, s a gyöngyszemet eltakarják titkos rejtelmek.
Nem tudod, hogy megoldható-e a csomó, hogy szabad akarattal feloldható-e a görcs, hogy pótolható-e a hiány, mit nem tölthet be semmi, a jelent illetően úgy tűnik, nem lehetsz bölcs.
Ha visszagondolsz a múltra, előhíva az emlékeket, akkor eszmélsz rá igazán, mikor voltál boldog, ha már nem játszanak szerepet mellettük az akkor kísérő, nyomasztó, fájdalmas dolgok.
A múlt maradandó gyöngyszemei a jelenben már fényesen ragyognak, s mindig utólag döbbensz rá, hogy gyöngyszem volt egy homoknak, kavicsnak hitt mozzanat.
A múlt akkor fénytelennek tűnő dolgaiból egy akkori perc, óra, hónap vagy év most vált jelentőssé... s egy pillanat, egy arc, egy mozdulat, egy kéz - melyeket el még nem felejtettél - talán most lett szép.
Miféle kegyelem vagy folyamat, melynek akár másodpercek alatt - ha akarod, ha nem - már rabja vagy? Váratlan és kiszámíthatatlan, mikor jöhet el a pillanat... Már tudod, anélkül hogy megszólalna, érzed, anélkül hogy érintett volna... szeme tükrében látod tiszta-magad s õ a te szemedben pont így látja magát: fontosnak és értékesnek... Egyszerre megszűnik a világ, átértékelõdnek a napi gondok, az ember minden ok nélkül is boldog, legyõz észérveket, s a semmiségek is óriási dolgok, vagy épp ellenkezőleg... Megrendítõ és számonkérhetetlen, hatalmas, mély és kifejthetetlen, elmondhatatlan és elemezhetetlen, indokolhatatlan és valószerûtlen; nagyszerűsége él minden sejtedben... Ilyen bizonyosság hányszor adódhat vajon az életben?
