Ebben a topikban szeretném összegyűjteni Sapphotól napjainkig az irodalomban tevékenykedő nők költeményeit, rövidebb prózai írásait, a műveikből kiragadott, rövidebb idézeteket (a mű alkotójának, címének és a keletkezés évszámának feltüntetésével). Várom ebben az irodalomkedvelő netezők segítségét.
Odakint esik, újra próbálom teremteni a szerelmet, nemcsak testi vággyal gondolok rád, ebben a kiismerhetetlen, végnélküli labirintusban, ebben a furcsa, régi városban, és szinte reményvesztetten, bolyongunk, mi elhagyott szeretők, már nem akarunk átkozódni sem, mert az is hiábavaló volna, egyetlen vágyba kapaszkodunk, talán az utolsóba – attól várjuk a megmenekülést, aki talán vesztünket hozhatja egy napon. Valaki fényes nappal fetreng az aluljáró padján, – de senkit nem érdekel a pesti magányosság, a lélek kivetkőzése? A betonfalak felőrlik a tündöklő napokat...
Miért hívtál? – A vaksötét halál mélyéről visszahozlak! – De te hívtál! Szép, gyöngéd, halott kedves, aki értem haltál, helyettem haltál, úgy hihettem –
Szerelmem mégsem lett teljes halálod?
Ág kristálya, patakvíz elfolyó áttetsző tündér-köve, avar-ágy – dunnája, földet vajúdó tavasz, Te – ahol születtél, az lett nászi ágyad –
Mért születtél újra a nászi ágyból?
Ismertem már a csöndet, holt szívem csöndjét. – Panasz-szavadra felzokogtam, és ember-hangom, egykor néma lények visszhang-szavában sírok. Szép halottam,
Szerelmem, hallod patakzó halálom?
Orpheus útja
Azzal, hogy átlépett, megszűnt a tér. Függőleges lappá lettek a lépcsők. Maga anyaggá a sötét anyagba olvadva, de tovább is önmaga. Egyszerre rész és egész a halottak testéből sárrá taposott agyagban.
A Föld tömörebb, mint mikor csak látta és sűrűbb. Nem ereszti át a fényt. Rétegei egymásba préselődnek felszín a felszínen, de láthatatlan földpát-lapokból lett amorf göröngyök. A tér a látás. Talán a besüppedt szem csarnokában apadt el a víz vagy a fény égette el önmagát? Vagy valóban anyaggá lett a lélek?
A folyó kiszáradt, az árnyak útja eltömődött, ő, aki ott feküdt sírjában mint egy képzelt nászi ágyban szétbomlott. Nem volt megfordulni hely. Talán egy villanás, egy metafora majd a képek nélküli létezés.
Férfiként indult a szorosba érte. Aztán a teste tűnt el, majd a lelke. Magát kereste az üres tükörben.
Mint köd vagy füst nem tapad semmihez, Mint bodros gőz szétszéled a levesről: Holtat szeretni: lengő pókfonál.
Amikor visszafordult nem a semmit Látta. Már semmit se látott. Nem tudta: Orpheus vagy Eurydiké?
Igen: még rám mosolygott s csókja ért... De szívem mintha lassan már kihűlne, S reá a sejtés rettegése ülne... A lelkem is szól egyre érthetőbben: - A szerelem tünőben!
Igen: mint mindig szívemen pihent. De arczom halvány, s bárminő negédes, Takarni a valót mosoly se képes... A fáradság s a szürke unalom Ül arczomon.
És fogy szerelme, mint fövény kisiklik A kézből újjak résein keresztűl... A légben bús panasz jajszója zendűl: Szegény szívem kiáltja szüntelen: Szerelem! Szerelem!
Mindkét kezembe rejtem arczomat, Ne lássam, mint közelg az éj felém. Szívemben űl búsongva a Remény: Körültekint. Keres az éjszakában Egy fénysugárt. - Hiában!
Magam őszéből nézem a tavaszt: párás eget, barkabizsergést, levelet csipkés virágkorában. Megtanultam örülni, hogy ingyen van ennyi mutatvány és ablakkeretemben is a festmény hol hajnali rózsa, hol fehér felhők barokk bodorban, vagy naplementeláng.
Szemlélődni derűsen fiatal szememnek nem volt szokása – de nemcsak vitt, hozott is az idő káprázatkeresés helyett nyugalmat, hogy megbecsüljek minden könnyű órát.
Már végleg téged hordlak a szememben, Mióta abszurd angyalként előttem Ezen a foszló, végtelen napon Megjelentél, hogy – ma már jól tudom - Kiments a végső némaságból engem.
Hurcolnak hullámos vizek, Énünkből kék forrás ered; Ki tudja, milyen part a szerelem? Én nem gyújtogató szemed, Nem is bronzszobor testedet: Homlokodon a ráncot szeretem.
Mint a dió, magamba kövesedtem, Az életem csupán irodalom - Nézlek belül, s nincs más mit mondanom Latinul akár, vagy dal-keresetlen: Már végleg téged hordlak a szememben.
Már végleg téged hordlak a szememben, Mióta abszurd angyalként előttem Ezen a foszló, végtelen napon Megjelentél, hogy – ma már jól tudom - Kiments a végső némaságból engem.
Hurcolnak hullámos vizek, Énünkből kék forrás ered; Ki tudja, milyen part a szerelem? Én nem gyújtogató szemed, Nem is bronzszobor testedet: Homlokodon a ráncot szeretem.
Mint a dió, magamba kövesedtem, Az életem csupán irodalom - Nézlek belül, s nincs más mit mondanom Latinul akár, vagy dal-keresetlen: Már végleg téged hordlak a szememben.
Ha majd végképpen el kell mennem, ha majd nem leszek, ha bármi is elszakít tőletek, legyek egy haldokló lélegzet közös lélegzetetekben, időtálló sóhajtás eltiport életekben,
De, bocsáss meg Uram, bocsáss meg anyám, ha nem tudtam szeretni!
hány vidéken kóboroltam mennyi tájon mennyi korban sziklaösvényekre másztam háltam úton palotában tévelyegtem őszi éjben gyalog vagy egy rossz gebével Krisztussal vagy csak magamban mennyi csizmát elszaggattam mennyi izmom mennyi tervem mennyit hiába kerestem pedig a fák a virágok itt is ott is felviláglott hol egy kőben hol egy arcban hol a megállíthatatlan hömpölygő út ritmusában mennyiféle fényt is láttam mennyi kékről énekeltem tengerekben és szemekben könyökhajlati vénákban márványoszlopok hibátlan bőre alatt fellobogva őszi égről ablakokra tükröződni észrevétlen ragyogással mennyi kékben mennyi úton mennyi szemben szenvedésben is kerestem néha szinte megtaláltam arca súrolta a vállam de mikorra odanéztem csak mellemre csurgó vérem mennyi tájon mindig újra mire jó a magamfajta csak az út és csak az ének dicsőség az ő nevének
Ne továbbítsátok a pusmogásokat a könnyen odavetett bántások fóliazizegését a félmosolyok, félköszönések vacogását vackaink szétrúgott álmait ne továbbítsátok ne továbbítsátok a sérelmek légypöttyös filmkockáit és ne emlékezzetek: az elválasztóra, a kiközösítőre, az elnémítóra. Ne vegyétek fel elődeink elszórt tévedéseit és festett vágyaikat se vegyétek ne nyúljatok mérgezett szavaik után étel-ital tisztasága a lélek tisztessége legyen. Ne továbbítsátok a pusmogásokat...
Várakozik a félelem, várakozik a bátorság. A választás is várakozik. A küszöbök megvilágítva. Lépd át, halandó arcnélküli s vedd arcoddá a feltámadó örömet a feltámadó bizonyosságok biztonságát. Íme a gyónás perce. Elhagyhatod bántó kellékeidet. Mellékes bűneidből a megújulás csírázik szüntelen.
Ülök csendben a szobában, Mintha csak itt volnál, Mintha csak szólnál, Mintha csak kimennél, Mintha csak bejönnél, Mintha csak lennél, Ahogy lenni szoktál, Amikor voltál, Amikor szóltál, Amikor kimentél, Amikor bejöttél, Amikor léteztél. Most csak ülök csendben Ebben a szobában, Ebben a minthában, Színlelt valóságban, Más frekvenciában Mintha megszólalnál, Minthogyha kimennél, Minthogyha bejönnél, Minthogyha kérdeznél, Minthogyha felelnél. Én mintha nem lennék, Csak idegen vendég, Éppen betévednék, Mintha én te volnék, Lassan elvonulnék, Minthogyha meghalnék.
A decemberi fagyok még dér-ruhában járnak, köntösbe bújt remény tárja karjait felém. Csupasz fák tövében didergő, csonka árnyak új tavaszt várnak a szunnyadó lét csönd-peremén.
Újjászületni vágyom már én is úgy e Földre, ahogy a szirmok bontanak új illatokat. Lélek-színekben pompázva fényleni végre – kérges múlt alatt hagyva a véres korbácsokat,
vagy szabadon engedni mind, mi gyötört és kínzott, mert szűkülő időmben lassan elfogy a tér... Talán a nyomor falaiból rám táblázott részvét egyszer majd beteljesítő kincseket ér.
Ha hátat fordítanék e vajúdó világnak, nem látnám siratva, mi az, mit szégyellni kell. Kényszerű vaksággal temetném a hibákat, s nem láttathatnék a szavak vádló szemeivel.
Remélek hát kegyelmet, és ringatok szerelmet, álmokat hordozok haldokló koldusokért... Éjeket virrasztva gyónom meg vétkeimet, s a tavaszba simítom tört létem csönd-peremét.
Dér hull virágsziromra, hölgyemet rágalom fojtogatja, nappalt az éjszaka, engem egy ösvény, mely tekereg köldökzsinórként nyakam körül. Hétfőn azt teszem, amit kedden kell, mondom, újramondom…
hát nem figyelsz jó Úr? Hölgyem ártatlan – mint a hajnal – én pedig büszke, szabad vagyok. Kinyitom az imakönyved, elkárhozom vagy üdvözülök, ahogy parancsolod.
Hölgyem egy hölgy. Rút rágalmat úr nem ízlelget. Csak kagylót, madársalátát, vérszínű szamócát, sült madarat, mit hölgyem tesz orrod elé. Kösz, hogy befogadtál (kössz!). Kóstolgatjuk a szabadságot és a ragadós muskotályt, a nedvet, mely földeden terem. Kapcsold fel a hangulatvilágítást a télikertben! Elő a reflektorokkal! Lásd, hó hull eleven tavaszra…
