Én nem tudok semmiféle indoeurópai térhódításról. Ugyanezek a népek (médek-szarmaták, parthusok, hattik-szkíták stb.) hatottak India felé, és hatottak a korabeli barbár Európa felé. Innen a hettita-szaszkrit-germán nyelvrokonság. Nincs szó semmiféle indogermán őshazáról vagy szétvándorlásról, sőt egyáltalán semmiféle indoeurópaiságról. Persze a kép ennél jóval árnyaltabb volt.
A magam reszerol mar vagy 4 eve ezen az allasponton vagyok: a ma MAGYARnak nevezett nyelv O"SE volt a sztyeppei vilag LINGUA FRANCA-ja az IE terhoditas elott, es utana meg jo darabig , de mar egyre csokkeno szigetek formajaban...
Ebben a fórumban "Hunok és médek" című dolgozatomban foglalkoztam a magyarok (médek) egy részének - valószínűsíthetően - az i.e. VI. században Mezopotámiából történt elvándorlásával, a szargatkai kultúrával és a hunokkal együttes nyugatra indulásával.
„A Batu kán által hódoltatott keleti magyarok Sejbani kán országrészének, az Aranyhorda »jobbszárnyának« hadrendjébe kaptak besorolást. Amikor később, a XV. század második felétől a XVI. század elejéig tartó időszakban a Keleti Dest-i-Kipcsak (az Aranyhorda keleti »szárnya«) Dzsucsida uralkodói, Sejbani kán leszármazottai az egyre erősödő orosz nyomás elől az Ázsiába való visszatérésről döntöttek, a keleti magyarok részt vettek a döntés következtében végbement kazak (és az üzbég) honfoglalásban. Azóta a Kazahsztánt megalapító 92 törzs egyikeként tartják őket számon.”
A Volga mellé ugyanakkor Médiából vándorolhattak fel... Az lehetett az igazi „őshaza”, ha szabad egyáltalán ilyesmiről beszélni.
„A mongol támadás előtti időszak végére a Volga–Urál folyóközben, a magyar törzsek egyik csoportja, betagozódott a kipcsak törzsszövetségbe. Ez a tény világosan kifejeződésre jut a kazak sezserékben (genealógiai táblázatokban). A kazak nép Középső Hordájának (etnikai-területi egység) nemzetiségi-törzsi szerkezetén belül, a kipcsak törzsek leszármazási táblázatain, nemzetségi szinten megtaláljuk a »magyar« etnonymet. Ugyancsak a Középső Hordában, az argün törzsszövetségben is vannak magyarok.”
A Julianus barát lső útjáról készült 1237. évi jelentésből:
„a tatárok, harcba bocsátkozva velük, nem tudták őket háborúban legyőzni, sőt az első csatában vereséget szenvedtek. Ezért barátokká és fegyvertársakká fogadták őket, úgyhogy együttesen tizenöt tartományt teljesen elpusztítottak. A magyaroknak ezen a földjén az említett barát találkozott tatárokkal és a tatár vezér követével, aki beszélt magyarul, oroszul, kunul, németül, szaracénul és tatárul.”
Ibn al-Athír beszéli el, hogy 1223-ban a tatárok, miután legyőzték a kunokat és oroszokat, a volgai bolgárok ellen támadtak, de ezek a tatár sereget bekerítették és megverték (Marquart: Über das Volkstum der Komanen, 145). A bolgárok mellett lakó magyarok minden bizonnyal részesei voltak a győzelemnek, s erre utal Julianus. Julianus szűkszavú jelentését egészíti ki Rubruk, aki elmondja, hogy Baskíria alá volt vetve a szomszédos mohamedán bolgároknak, és többen a magyarok közül mohamedánokká lettek.
Györffy György: „Az a körülmény, hogy a tatárok a Julianus által fellelt magyarokat szövetségessé kényszerítették, s velük együtt hadakoztak, hogy a magyarok közt tatárok, sőt egy tatár követ is volt, továbbá, hogy a tatár sereg ötnapi járóföldre a magyaroktól helyezkedett el, arra mutat, hogy ezek a magyarok a Volgától keletre laktak. A tatár sereg valószínűleg az Ural folyónál helyezkedett el.”
SZAVÁN FOGOTT ŐSTÖRTÉNET Benkő Mihály: Magyar-kipcsakok
2008.08.26.
GERE ZSOLT KRTIKÁJA.
www.revizoronline.hu/article.php%3Fid%3D731+revizor+Benk%C5%91&hl=hu&ct=clnk&cd=1&gl=hu
Benkő Mihály
MEGJEGYZÉSEK GERE ZSOLT KRITIKÁJÁHOZ A „MAGYAR KIPCSAKOK” CÍMŰ MŰVEMRŐL. (TIMP, BUDAPEST, 2008).
A kritikát, mint műfajt nagyon nagyra értékelem. Bonyolult és felelős munka a kritikus tevékenysége, hiszen írásában mérlegelnie kell egy-egy mű érdemeit és hibáit. Alaposnak, pontosnak, és meggyőzőnek kell lennie, csúsztatások és manipulációk nélkül. Sajnálatos módon, az én könyvem esetében a kritikus tökéletes tájékozatlanságát tapasztaltam a közép-ázsiai, és ezen belül a kazak történelem és historiográfia kérdéseiben. Művemet csak felületesen olvasta el. Mindebből származó tárgyi tévedései nem zavarják meg abban, hogy kérlelhetetlenül szigorú legyen. Gere Zsolt cikkének durvább hibái közül kénytelen vagyok néhányat kiigazítani, ha másért nem, azért, hogy a kritikájának félrevezető jellegét ellensúlyozzam.
1) Szembeszökő, hogy a kritikus korábbi, a témában megjelent tudományos cikkeimet, könyveimet [Pl.:Benkő Mihály, Julianus nyomdokain Ázsiában, Budapest, 2001; Benkő Mihály, A Torgaji Madiarok, Budapest, 2003; Benkő Mihály–Babakumar Khinayat, A Keleti magyarság írott emlékeiből, Budapest, 2007.] nem olvasta, sőt, azok még csak a kezében sem voltak. Ha nem így lenne, nem szerepelne kritikájában a következő, kissé faramuci állítás: Benkő Mihály azért ment 2003-2006 között két alkalommal is Északnyugat-Kazakisztánba és Nyugat-Szibériába kipcsak-magyarokat keresni, mert Tóth Tibor antropológus 1968-ban állítólagos kipcsak-magyarok között végzett volna antropológiai méréseket Közép-Ázsia délnyugati részén, Üzbegisztánban. (A két terület több ezer kilométernyire esik egymástól) [A nyugat-szibériai magyar-kipcsak expedícióink valóságos előzményeiről lásd: Benkő Mihály–Babakumar Khinayat, A keleti magyarság írott emlékeiről, Budapest, 2007, 65 sk.; Benkő Mihály, Magyar kipcsakok, 2008 Budapest, 27].
Tóth Tibor 1965-ös útja nyomán a Torgaj-vidéki argün-magyarokhoz szerveztünk expedíciót 2002-ben a Kazak Akadémia Keletkutató Intézete támogatásával és segítségével. Ellentétben Gere Zsolt állításával, Tóth Tibor 1965-ös torgaji útjáról, és a többi keleti magyarról, akikkel a magyar kutatók közül ő találkozott először az utóbbi évszázadok során, számos jelentős tudományos publikációt jelentetett meg Magyarországon és külföldön is. Szó sincs tehát arról, hogy a neves antropológus „hipotézisét tanulmány formájában ki sem fejtette”. A „visszhangtalanság”, valamint az, hogy „a történész szakma elutasította”, nem az ő lelkén szárad. Tóth Tibornak a „közép-ázsiai ősmagyar relictum” kérdéséről írt legfontosabb munkájának adatait a kritikus fellelheti többek között a fentebb hivatkozott korábbi könyveim jegyzeteiben is.
2) A magyar-kipcsak és argün-magyar törzsnevekben a „magyar” szónak nincs kiejtésbeli árnyalata. Így nem is volt mit „elmosnom”. Mély „a” hanggal, „magyarként” nevezik meg az adott nemzetségek, törzsek tagjai önmagukat. Mindössze néhány magyarországi kutató nevezi őket szóban és írásban a saját feje után, többnyire megkülönböztetésként, „madjarnak”. Ezt az állításomat a kritikus nemrégiben akár maga is ellenőrizhette volna. Nem is kellett volna ehhez Kazakföldre utaznia. Elegendő lett volna, ha 2008 augusztus 9–10-én, kijön a kunszentmiklósi Bösztörpusztára, a méltán híressé vált kurultájra, és ott személyesen az argün-magyar küldöttség tagjaitól érdeklődik önelnevezésükről.
3) Ellentétben a kritikus állításaival, „Magar” etnonym vagy helységnév, toponym Közép-Ázsiában és Kazakisztánban még csak véletlenül sem fordul elő. Nepálban lehet találkozni vele. Továbbá: a Kaukázus-vidéken sohasem létezett Madzsar vár. Volt viszont arrafelé három Madzsar város is: kettő közülük (Ulu-Madzsar és Kicsi-Madzsar) Dagesztánban, egy (Al-Madzsar) pedig a mai Buggyonovszk város szélén, a Kuma-folyó bal partján. Hasonló tévedésekkel találkozva, csak örülhetek annak, hogy ez alkalommal „feltűnően kerültem” a témámhoz nem közvetlenül kapcsolódó kérdéseknek a tárgyalását. Egyébként könyveim előszavában, akár én magam írtam őket, akár neves magyar, vagy külföldi orientalisták (Harmatta János, Erdélyi István, Babakumar Khinayat), bőségesen kitértünk a keleti magyarok kutatástörténetére. Szóltunk a nagy felfedezőkről is, így többek között Julianus barátról, Turkolly (és nem Torkolly, ahogy Gere Zsolt írja!!) Sámuelről, Kőrösi Csoma Sándorról, Vámbéry Árminról, Ujfalvy Károlyról, Zichy Jenőről, Almássy Györgyről, Mándoky Kongur Istvánról.
4) A sezserék (genealógiai táblázatok) Kazahsztánban értékes írott történeti forrásnak számítanak, a pusztai hagyományok írásba foglalt emlékei. A régi példányok, mint például a könyvemben publikált „omszki arab betűs sezsere”, ráadásul nagyra becsült ritkaságok is. A kritikus azért ír lekezelő hangon a (szerinte nyilván kizárólag általam) „feltételezett bizonyító erejükről”, mert jelentőségüket a közép-ázsiai historiográfiában nem ismeri. A kazak tudósok számára valamely törzsszövetség nagy genealógiai táblázatán egy-egy etnonym szimbolikus megjelenése személynév formájában, egyértelműen azt jelenti, hogy a törzsszövetségben, valamikor megjelent egy bizonyos etnikum. (Valamennyi kazak törzsszövetség, törzs, különféle területekről származó nemzetségek, törzsek konglomerátumából áll). Minderről megjelent könyveimben részletesen szólok [Vö.: Benkő Mihály–Babakumar Khinayat: A keleti magyarság írott emlékeiből, Budapest, 2007, 25 skk; 78–83; Benkő Mihály, Magyar Kipcsakok, Budapest 2008, 57, skk.].
Bolat Kumekov turkológus professzor, a Kazak Tudományos Akadémia rendes tagja, az almatii Kipcsakológiai Intézet vezetője, a magyarokat és a kunokat (kipcsakokat) leíró közép-ázsiai arab és perzsa források világszerte ismert, kiváló szakértője. A magyar-kazak közös gyökerekről szóló cikkében a következőket írja:
„A mongol támadás előtti időszak végére a Volga-Urál folyóközben, a magyar törzsek egyik csoportja, betagozódott a kipcsak törzsszövetségbe. Ez a tény világosan kifejeződésre jut a kazak sezserékben (genealógiai táblázatokban). A kazak nép Középső Hordájának (etnikai-területi egység) nemzetiségi-törzsi szerkezetén belül, a kipcsak törzsek leszármazási táblázatain, nemzetségi szinten megtaláljuk a „magyar” etnonymet. Ugyancsak a Középső Hordában, az argün törzsszövetségben is vannak magyarok. 1965-ben Tóth Tibor magyar kutató antropológiai méréseket végzett a kazak nemzet argün-magyar etnikai csoportjának tagjain. Az antropológiai kutatások módot adtak Tóth Tibornak arra, hogy jelentős morfológiai hasonlóságot állapítson meg az argün-magyarok és a kipcsakok azon csoportja között, akik akkoriban ugyanabban a zónában, a Torgaj-kapuban, a Szarükopán éltek. A magyarok argün közegben, legkorábban a XVI. században jelenhettek meg. A XIV-XV. századok fordulóján az argünök egy része délről északra költözött, majd a XVI. században megtelepedtek az Isim-folyónál és a Torgaj-vidéken. Nyilvánvaló, hogy az argün törzsszövetségben, ebben az időszakban jelenhetett meg a magyar etnikai csoport, amikor is a kipcsakok és az argünök között sokoldalú együttműködési folyamatok és kölcsönhatások voltak megfigyelhetők.”
B. A. Kumekov professzor cikkét orosz, vagy magyar nyelven szívesen a kritikus rendelkezésére bocsátom, de oroszul meg is jelent Magyarországon. [Б. Е. Кумеков, Казахи и венгри: общие исторические корни, 144. In: A magyarság és a Kelet. II. őstörténeti konferencia. Régészet és írásos források, történelem szekció. 139–155].
Az „omszki magyar-kipcsak sezsere” ezen a néven ismert a kazak történetkutatásban. A kazak tudósok évtizedek óta keresték. Nekünk sikerült megtalálnunk, és könyvemben konzerválnunk, megmentenünk az utókor számára. [A közép-ázsiai sezserék forrásértékéről, szerepükről a történetkutatási módszertanban, vö: Р. Г. Кузеев, Башкирские шежере. Уфа, 1960, 5–23].
5) Ellentétben a kritikus feltételezésével, nemcsak a sezserék nyújtanak történeti értékű információt a kazak-magyarok elődeiről. A XIV–XVII. századi arab és perzsa nyelvű közép-ázsiai források számos fontos adatot közölnek a keleti magyarok XIV-XVI századi történetéről. A Batu kán által hódoltatott keleti magyarok Sejbani kán országrészének, az Aranyhorda „jobbszárnyának” hadrendjébe kaptak besorolást. Amikor később, a XV. század második felétől a XVI. század elejéig tartó időszakban a Keleti Dest-i-Kipcsak (az Aranyhorda keleti „szárnya”) Dzsucsida uralkodói, Sejbani kán leszármazottai az egyre erősödő orosz nyomás elől az Ázsiába való visszatérésről döntöttek, a keleti magyarok részt vettek a döntés következtében végbement kazak (és az üzbég) honfoglalásban. Azóta a Kazahsztánt megalapító 92 törzs egyikeként tartják őket számon. Az idevonatkozó forrásokra, legutóbbi könyvem 1), 2), és 24) számú jegyzeteiben hivatkozom.
A további eseményekről már valóban elsősorban a sezserékből és a hozzájuk csatlakozó, terepen gyűjtött, évszázadokon keresztül fennmaradt népi hagyományokból, legendákból értesülhetünk. A kazak kutatók, például B. E. Kumekov is felhasználják ezeket a forrásokat. A XVI. századtól kezdve a keleti magyarok Kazakföldön elsősorban a kipcsakok között éltek, és a velük együtt költöztek a XVIII. század folyamán az északi sztyeppékre.
6). A kritikus epés megjegyzéseket fűz Kudajbergen Ordabajev celinjei tanítónak a könyvemben magyar nyelven leközölt, Szarübáj batürről szóló elbeszélő költeményéhez. Ez ellen önmagában még nem is emelnék kifogást. Irodalmi ízlések és pofonok különbözők. Azonban nem világos számomra szövegében a „más irodalmi hagyomány nélkül” kifejezés, arra vonatkozólag, hogy „a verset Toldi és a János vitéz nyelvén és stílusában próbálom magyarul megszólaltatni.” Gere Zsoltnak a könyvem iránt érzett zsigeri „jóindulata” alapján arra kell következtetnem, hogy burkoltan arra céloz: szerinte a verset az ujjamból szoptam, vagy esetleg a versformát magam ötlöttem ki.
A költemény publikált, formája ellenőrizhető. Kudajbergen Ordabajev celinjei tanító kazak nyelvű versét Almatiban átadtuk Amirzsanov Kaliakbar Köskimbajev magyar-kipcsak akszakalnak, a Kazah Szocialista Szovjet Köztársaság egykori kulturális miniszterhelyettesének. Ő a művet 2006 novemberében leközöltette a „Kazak Batürlarü” (Kazak hősök) című, Almatiban megjelenő irodalmi újság két teljes oldalán. A „Szarübáj vitéz” című elbeszélő költemény formája: Négyütemű, 11-12 szótagos verssorok, AABA rímrendszerű négysoros szakaszok. Ez a hazánkban magyarosként ismert, de Közép-Ázsiában is elterjedt versforma a kazak kis- és nagyeposzok formájának egyik általánosan elterjedt változata. Tehát azért fordítottam le a Szarübáj vitézről, a magyar-kipcsakok XVIII. századi vezéréről szóló verset a Toldi és a János vitéz stílusában, mert a kazak költő úgy írta meg. Nem is tehettem volna mást, hiszen műfordításnál a formahűség elemi követelmény. A puszta és a pusztai pásztorélet életképeinek lírai ábrázolásáért is a költő a „felelős”.
Gere Zsolt könyvemből csak arra képes reagálni, amit megértett belőle, az pedig nem sok. Így nem ítélhet érdemben annak sem szakmai, sem irodalmi színvonaláról. Azt a dorgálását viszont, hogy „az eredet, a rokonság kérdését nem pusztán tudományos, hanem elsősorban nemzeti kérdésnek tekintem”, emelt fővel vállalom. Ma is méltatlan lenne bármely, a magyarság történetével kapcsolatos kérdést nemzeti érzés nélkül, a magyar identitástudat kiteljesítésére való törekvés nélkül kutatni. Elvégre magyarok vagyunk. Saját múltunkat, és mindazt, ami Eurázsia területén hozzá kapcsolódik, nem vizsgálhatjuk olyan „tárgyilagosan”, mint a biológus egy bogár lábán az ízeket.
Gere Zsolt cikkének minden szempontból ellenpéldája az a kritika, amely a”Rénszarvas” portálon jelent meg képeskönyveimről, köztük a legújabbról, a „Magyar kipcsakokról” is. Idevonatkozó szöveg:.
http://renhirek.blogspot.com/
Pont ezt fejtegettem pár napja valamelyik topikban. Az uralkodó nyelvjárás, vagyis az uralkodó nép nyelve magához idomítja a többi dialektust (Konsztantinosz is dialektoszokról beszél az itt élők esetében), és ez az uralkodó nyelvjárás egyes szavakat képes ki is szorítani idővel. Horvát Istvánnak az egyik tanulmánysorozata ezekről a nyelvjárásokról, a hunok, alánok, avarok, kazárok stb. idiómáiról szól: Amagyar nyelvnek fényre bocsátott ágozati címmel 1833--34-ben közölte folytatásokban a Tudományos Gyűjteményben.
Lehetséges, hogy a magyar birodalmi nyelv. A birodalmat irányító nép nem tanul meg más nyelvet, de a birodalomhoz tartozó más (szövetséges, csatlakozó, alávetett) népek a saját nyelvük mellett megtanulják a vezető nemzet nyelvét, így kétnyelvűvé válnak (lásd angolok és indiaiak v. magyarok és szlovákok). Egy újabb birodalomhoz való csatlakozás esetén a saját nyelvüket megőrzik, de a másik nyelvet az új irányító nemzet nyelvével váltják fel (németről az oroszra majd angolra váltás Magyarországon a XX. században).
Mindezek alapján feltételezhető, hogy mind a honfoglalók, Árpád magyarjai, mind az itt élők, avarok, székelyek, bolgárok, mind a csatlakozók, besenyők, kunok tudtak magyarul, azaz a korábban az egész Közép-Ázsiát uraló Hun Birodalom nyelvén.
No lám, Mészáros Gyula, akit annyit gúnyoltak, akit annyit mellőztek – mégsem írt ostobaságokat? Csak egy kicsit meg kell vakarni a történeti forrásokra rárakódott újabb kori porréteget, és máris egészen más színben tűnnek fel ezek az összefüggések a modern régészeti megfigyelések fényében. Elegendő, ha kezünkbe veszünk néhány komolyabb tanulmányt...
Az Arminia, Armenia külső elnevezés (exonima), amely kétséget kizáróan óperzsa feliratokban bukkan fel először a Kr. e. VI. század végén. Az örmények saját országukat a Hayk' névvel illették.
Hérodotosz szerint (VII, 73): "Az arméniaiak, a phrügek gyarmatosai, éppen úgy voltak felszerelve, mint a phrügek." Nincs okunk kételkedni a történetírás atyjának eme tudósításában, bár az etruszkok lüd származásáról mondottak alapján meg kell jegyeznünk, hogy az általa használt etnikai-földrajzi fogalmak olykor diakron módon szemlélendők. Azaz lehet, hogy az örmények elődei csupán arról a területről vándoroltak kaukázusi hazájukba, ahol Hérodotosz vagy az általa forrásul használt szerzők idejében már a phrügek éltek.
Asszír források már a Kr. e. XII–IX. században emlegetnek egy mušku nevű népet a Murat és az Euphratész összefolyása táján, amely a VIII–VII. században már Kilikia területén szerepel. Ezeknek volt egy Mita nevű királya, akit a modern történettudomány a hellén források Midasz királyával azonosít. A görög elbeszélésekben Midasz egy phrüg király. A hellének Μόσχοι-ját Josephus az ószövetségi Mešekhkel (משך) személyesíti meg, egyes modern szerzők pedig kapcsolatba hozzák őket a délnyugat-grúziai meskh (később: moskh) etnikummal.
Témánk szempontjából Gordiasz és Midasz phrüg királyok rendkívüli érdeklődésre tarthatnak számot, a források ugyanis felváltva emlegetik őket a Kr. e. VIII–VII. századból. Gordiasz volt az, akit Gordiusz néven ismerünk elsősorban, neki egy ekéjére leszálló sas jövendölte meg, hogy egy nap király lesz. A rege szerint valóban ő robogott be ökrös szekerén elsőként a templomba, és ez egy jóslat, illetve a phrügek megállapodása szerint azt jelentette, hogy őt illeti a trón. Szekerét ezután az általa alapított Gordium városában, az ottani fellegvárban őrizték, mégpedig egy furfangos csomóval rögzítve, melyet csak a makedón Alexandrosz tudott "megoldani" Kr. e. 333-ban az ismert módon.
Midasz neve az asszír feliratokon, ahogy láttuk, Mita alakban jön elő. Mita ugyanezekben a kútfőkben a médek népneve volt. Talán ennél is érdekesebb, amit a VI. században munkálkodó bizánci Jóannész Malalasz állít a krím-félszigeti Boszporosz város mellett lakó hunokkal kapcsolatban, ugyanis azt írja, hogy királyuk, Gordasz Konstantinápolyba érkezvén felvette a keresztséget, sőt maga Jusztinianosz császár lett a keresztapja. Szerinte a gazdag ajándékokkal megrakodva hazatérő Gordasz otthon buzgó térítésbe kezdett, alattvalói azonban nem nézték ezt jó szemmel. Meggyilkolták, s fivérét, Muageriszt választották helyette uralkodóul. A történettel kapcsolatban szeretnénk emlékeztetni rá, hogy Prokopiosz szerint a hunok régebbi népneve a kimmer volt. Mint Hérodotosz és más források alapján egyértelmű, Gordiumot Kr e. 696 körül pusztították el a kimmerek, Phrügia bukását okozva ezzel.
Gurdis: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből.1138/1329: In villaHodus … nomina servorum: Gurdis, Behis, Osci, Ebedi, Wasadi, Naiadi (MNy 1936: 131). – Cf. Gordos1Gordos, Gordus, Gord: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből.1255: de Garyg … mete terrarum Martini comitis filijs Tusk ac fratris ipsius nomine Gord, que uulgariter Borsonouch nuncupantur … predictus Martinus et frater ipsius Gordus (ÁÚO VII: 424–426; Sztp I: 344); 1256: in Zabordna … ad magnam viam ad metam sub arbore horoztfa … usque ad duas metas, quarum una est filiorum Berizlay altera Gordos curvi, deinde … cadit in rivulum Yelsowa; incipit prima meta terre Gordos curvi, que Ilsva vocatur (ÁÚO XI: 416, 419; Sztp I: 345: Gordus); 1256/1357: iuxta terram Gordus … due mete, quarum una est Koyani et altera dicti Gordus (HO VII: 54); 1265: in Garyg … duas metas quarum una est, Gordos et altera filiorum Brezval (HO VII: 101); 1273: Zlobask filio Gordos (Blagay 23). – Cf. Gardas, Gurdis2Gordasa, Gordosa, Gurdosa: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből.1232/1248: Mortun filius Gordasa (EngelPozs: Terpény, Bedecs); 1261/1382: commetaneis … terre Gergeu … nobilibus de Blyna … Gordasa filio Godymer (HO VIII: 87); 1271: nobiles de Blina … Georgius filius Gurdimiri … et fratre suo Gurdosa (HO VIII: 138); 1271: Capitulum Zagrabiensis Ecclesie … de Gredech … commetanei terrarum … Comites Gordosa filius Zauid, Magdanus filius Petri (ÁÚO VIII: 369–370); 1280: Mutimer f[ilius] Negani, Gurdosa f[ilius] Zlaumeni de Churkunyk iobagion[es] castri (EngelPozs: Cirkvenik)31 Fehértói i. m. 357. o.
2 Uo. 346. o.
„There are interesting parallels between the self-designationof Georgians - Kart-veli - with the initial meaning resident of the acropoles10 and the name of the eponymous forefather of Georgians (i.e. Kartvelians) – Kartl-os – on the one hand and the name of the Phrygian capital – Gordium ("town, stronghold"11) - and the nameof the mythical founder of this town12 as well as of the Phrygian state – Gordias (Justin., XI, 7, 5;Arr., Anab., II, 3-5) – on the other.”
10Kartii was the initial name of the oldest residence of the Iberian kings (34, 238f.).
11 E.g. Manegordium – "the town of Mane"; cf., Hittite gurta – "castle" (34, 239; 9, 119).
12Gordium/Gordion is considered to be a contracted form of Gordeion, "the place or the seat of Gordius", presumably of Gordius who fathered the king Midas of Phrygia (37, 1148f.).
"Az oroszok muszka elnevezése miatt érdekes, hogy Kis-Ázsiában valóban éltek muškuk az asszír források szerint, és egyesek a régi orosz helynevekkel hozzák kapcsolatba őket."
Giorgi Leon Kavtaradze:
„Among all other Georgian tribes the Meskhs (the Moschsof classical authors5 were nearest to the old Anatolian (Hittite-Phrygian) world, and not only geographically. Josephus Flavius, the Jewish-Roman historian of the first century A.D., considered the Moschs, as well as the Iberians, as being of Anatolian origin. In his commentary to the biblical Mosoch he wrote that the Mosocheans were derived from Mosoch (Gen., 10.2, I Chr., 1.5; Isa., 66.19; Ezek., 27.13; 32.26; 38.2,3; 39.1) and that they afterwards received the nameofCappadocians, though from the designation of their capital Mazacaitis obvious that the name of their whole tribe was the same (Josephus, Antiq., I, 124–125).6 Scholars agree that later, in the Byzantine historiography, Cappadocians – the inhabitants of Central Anatolia – were the same as the Meschs (Moschs), a tribe of Kartvelian (i.e. Georgian) origin (24, 233).
Hecataeus of Miletus wrote already in the sixth centuryB.C. that the Moschs were a Colchian tribe who lived near Matienians (fr.188). Another remark of the same author about the location of the Matienians' town Hiope in the neighbourhood of Gordies and about the Paphlagonian type of the clothes of the population of this town (fr. 189), makes obvious that among the above-mentioned Matienians western Matienians were implied who lived near the Phrygians of the city of Gordion as well as near the Paphlagonians. Because of this fact, it is possible to localize also the Moschs in Cappadocia (23, 19-34).
Some indirect indications about the presumable former homeland of Georgians outside the Transcaucasia can be deduced from Greek sources (Dion. Per., 697-699; Josephus, Antiq., I, 124-125; Euseb., Praep. Evang., IX, 41, 7) as well as from the old Armenian (Xor., II, 8, 77) and Georgian chronicles.
Because of the data of the History of the Armenians by Moses Xorenac'i, the author of the fifth century A.D. (in reality the text is dated to the eighth century), and of the Georgian chronicles, the modem Georgian historiography assume that the origin of the Iberian (East Georgian) kingdom as well as the distribution of Hittite-Phrygian religious cults7 and the appearance of some new toponyms there8 must be connected with the expansion of Hellenistic states of Asia Minor or of South-West Georgian tribal (supposedly Meskhian) societies (34, 47–50, 233). The Georgian tribe of the Meskhs lived at Classical and Medieval times in the Moskhian Mountains - between the upper flows of the rivers Kara-su (Northern Euphrates), Araxes, Kura and Chorokhi (Chorukh). Where, by the generally accepted opinion Arian-Kartli, mentioned in the ninth century's Georgian chronicle – the Christening of Kartii – as the former homeland of Georgians, must be located. This suggestion can be proved by the data of other old Georgian chronicles (21) and by the above-mentioned Anatolian character of the pantheon of deities of the Iberian royal court.
In the opinion of Georgian archaeologists, after the middle of the fourth century B.C., especially after the breakdown of the Achaemenian Empire as a consequence of Alexander the Great's victory and against the backrground of the new political situation (the struggle of diadochs, the emergence of the new Hellenistic states), the distribution of Meskhs, bearers of Hittite-Asia Minor traditions to the north had taken place. Consequently a quite new culture was spread in the eastern regions of Colchis (Western Georgia) and in Iberia which had nothing in common with the native Late Bronze-Early Iron Age traditions (29, 312).
Southward of the Moskhian Mountains, immediately southeast of the conjunction of the Kara-su with the Murat-su (Eastern Euphrates), the regions captured by Mušks in the twelfth century B.C. were located9.
By the Middle Assyrian inscription of Tiglath-Pilesar I, in ca. 1164 B.C., the land of Alzi, alias Enzi/Enzite, the same as Sophene, on the lower stream of Murat, and the land of Katmukhu, in the valley of the upper Tigris, were occupied by Muški and their allies Urumeans and Kaskaeans. This fact makes it possible to establish a cultural attribution of the Mušks: the territory where Aizi was located, 25-30 years ago was thoroughly studied by the Keban Dam expedition. In the opinion of archaeologists the Early Iron Age pottery discovered there, in the Elâzığ region, and which must be attributed to the Mušks, has no connection at all with the Western Anatolian homeland of the Phrygians and reveals traits typical of the South Caucasian, North-Eastern Anatolian and North-Western Iranian materials (4, 98, 161; 39, 96f.). As well as the Assyrian written sources do not support the idea about the possible identity of the Mušks and the Phrygians, though there are indications that they were for a time under the supremacy of the Phrygians (see 36, 494).”
5 In the text of Eustates, Archbishop of Anriochia of the first half of the fourth century, as well as in the Chronography of the Byzantine writer Leon the Grammatikus, the name of this tribe is nearly identical with that of the Georgian tribe of Meskhs – Meskhinoi.6 By the information of Leo Allazius in the commentary to Josephus Flavius' above-mentioned fragment, the Meschians were a people known by the old authors as Moschikoi or Mosynoeci. At first they lived in the Pontic littoral and afterwards they had become Cappadocians, but finally they once again were forcedto remove to the north.
7 According to some scholars, the old Georgian gods of Mtskheta like Armazi, Zadeni, Gatsi and Ga correspond to the Anatolian deities: Arma, Santa, Atis and Kibela (48, 45–50). It was noticed that the Georgian divine trinity – Armazi, Gazi and Ga (with Armazi as a supreme deity) – erectedonthe Mountain of Kartii, above the Iberian capitals – Armazi and Mtskheta – and described by the "Christening of Kartii", structurally repeateda modelknown from the Hittite-Anatolian world (11, 147–157).
8 Among them the name of the Iberian capital – Mtskheta – which means the place of Meskhs (34, 111ff). It is interesting that the East Georgian mountain-dwellers are known to their North-Eastern Caucasian (Daghestanian) neighbours as Mosok/Masek/Mosoch (51, 22).
9 The Assyrian-Urartian ethnonym muški correspondsfrom the phoneticalpoint of view to the Greek ethnonym moschi (cf. 8, 15; 47, 111–118). At the same time, in the opinion of linguists, the form mosxi/musx represents a West Georgian (Colchian) equivalent of the East Georgian ethnonym meskh-i (44, 118–122).
A fellegvár 
A 
Kilátás a Van-tóra a tušpai romokról
Menua 
Így 
II. Szárdúr évkönyveit is megtalálták...
Az 1915. évi ásatások
Vázlat a XIX. század végéről
A mai látkép
