Ezutá majd begépelem a tulajdonképpeni írást. Bocsának, de a felvezetés kellett, nélküle sok dolog érthetetlen,. Kihagyom az írás szinte össze fejezetét (pedig talán belepasszolna a topik témájába), csak az 1990-91-es eseményekre korlátozom. Mert ez több, mint 1400 oldal (a napló és többi nélkül). DE majd ahogyan akarjátok.
Nem volt szándékomban, kiemelve a Haza történelmének egyes oldalait, összekevrni a kutató és elméleti munkám palettáján létrehozni a sötét árnyalatok színkombinációját. Ez elsősorban nem lenne történelem-jellegű. A Hazánk történelme tanúbizonyságul szolgál az alkotó munkára és emberi merni-akarásra, egy gyönyörű országra és egy nagyszerű népre, akit senkinek, - senkinek - sem sikerült térdre kényszeríteni; sem egy birodalmi jogart birtokló császármak vagy cárnak, sem egy többszörös ,,Szovjetunió Hősének". Igen, országunk népe sokat elbír és megbocsájt. Talán senki más nem lett volna képes emelt fővel elviselni ennyi megaláztatást és becsmérlést, amit kénytelen volt elviselni, és közben nem vált néma rabszolgává. Az embertelen körülmények között, megtévesztve és meglopva, kifosztva minen méltóságában és meggyalázva, képes volt kitartani, függetlenül a ,,békés építés" torzszülött súlya alatt, amit a rendszer egy katonai kaszárnya életté változtatott, és nem csak kitartott, hanem avval, hogy felemelte hangját - példátlan hőstettet hajtott végre, ami az Életnek, emberi ÉLetnek állít szobrot. És, ahogyan az most már egyre nyilvánvalóbbá válik, és amit írásomban ki akarok emelni - soha sem hallgatott. Az antihumanitás minden megnyilvánulásával szembeni ellenállás szelleme sohasem húnyt ki belőle, és a Szabadság lángja soha sem húnyt ki az emberek lelkében és szívében. És az, hogy 1991. június 12-én, mi, mindannyian valóban történelmi döntést hozunk szavazatunkkal, döntő kérdés: a totalitarizmus láncaitól - a jogállam, a valódi Respublica felé, az ,,emberi tényezőtől" amik eddig voltunk a statisztikákban - az Emberhez. Úgy jött ki a sors lépése, hogy az elsők, akik a hazai történelmet megpróbálták megreformálni, az írók és történészek voltak, a statisztikával foglalkozó emberek és és a publicisták. A profi történészek egy bizonyos idő után kiváró álláspontra helyezkedtek. Számukra is egy szenvedés-teli elmélkedési időszak kezdődött. Át kell értékelni dolgokat, néha meg meg kell szabadulniuk attól, amit az előző évek munkásságával szereztek vagy építettek. Valaki nem lesz képes leküzdeni önmagát, és ezt meg kell érteni, és el kell fogadni. Egy elveknek élő embert csak tisztelni lehet, de nem szabad megalázni. Így, meg lehet érteni egy anyát, akit megvakít a gyermeke iránti szeretet, és aki már nem képes meglátni azt, hogy többé nincs kis mosolygó gyerkőc, hanem egy felnőtt férfi áll előtte, aki gyakran nem csak jót cselekszik, hanem gyakran gonosz. Viszont sokan áthidalták a krízit - talán az eszüknek, elveiknek, talán a megélhetési kényszernek köszönhetően, - és nem feledkeztek meg történészi ,,Hippokráteszi esküjüknek". Ők újra elindultak az archívumok irányában, kezükbe vették a dokumentumokat, elkezdték kavicsról kavicsra újra építeni a hazai történelem épületét. Tulajdonképpen én is ezzel szeretném segíteni munkájukat, saját , szerény lehetőségeim szerint. Tisztában vagyok azzal, hogy valószuínűleg soha senki sem fogja olvasni a leírtakat, és az is lehet, hogy én fogom megsemmisíteni a kéziratot. Ha valamikor mégis megírom ezt a nagy nyilvánosság számára - akadnak biztosan kritikusok is. Legyen, ha ez a közjót és az igazságot szolgálja. Az is lehet, hogy majd valamikor az aprólékos olvasó pontatlanságokat talál benne. Egy valamiről biztosíthatom - egyet nem fog találni: alakoskodást, rosszindulatot, és a tények szándékos meghamisítását. Érdekes lenne tudni, milyen lesz ez az írás, mondjuk 2000-ben, ha még akkor mindannyian élünk még. Még valami. igyekeztem elkerülni írásomban mint a régi, úgy az új sablonokat. Lehet, hogy valamikor az eddig publikálatlan, vagy jövőben elfeléedett források általam közölt adatai önmagukért beszélnek. Nem kérek sem szánalmat, sem megértést, sem kioktatást. 1920-ban, a harcoló lengyel munkások és parasztok a zászlóikra azt hímezték, ami most a mi mozgalmunk zászlóján és karszalagjainkon olvasható:
Írásomben sok a tragikum, amit nehéz felfogni egy nem Oroszországban jelenleg élő ember számára. Az is lehet, hogy még a jelenlegi honfitársaim közül is sokan, mivel a társadalmi dogmákon nőttek fel, úgy tekintenek a mozgalmunk fejlődésére, mint a ,,győzelemtől győzelemig" kényszer-folyamatra, ismét felhozhatják a Grobacsov-adminisztráció kedvenc vesszőparipáját, - ,,maguk ,,feketíteni" akarják történelmünket. A valóságban a ,,feketítés" akkor zajlik, amikor a köz beleeggyezésével a fehéret feketének nevezik, amikor magyarázatot próbálnakl kreálni olyasmire, amit nem lehet megmagyarázni, amikor heroikus palástot borítanak olyan eseményekre, amik megalázzák, lealacsonyítják az embert biológiai mivoltában. Viszont az igazság, bármennyire is nem tetsző, soha sem válik feketítéssé. Fordítva - az igazság, csakis a tények a társadalmi és történelmi öntudat gyógyírja. Gyógyír mindarra, amit a totalitárius hazúgság rákent. Ő a megtisztulás és a nép szellemi szervezetének újjászülető éltető forrása. Az igazság nem lehet ,,feketítő", hiszen a lényege - az elme és tudat fényessége. ............
Különösen szabadjára engedett mifológia uralkodott az osztályharc és forradalmi mozgalom terén. Az osztályharc mindent elmagyarázott, mindent az égvilágon, beleértve a legbonyolultabb kultúr-történeti eseményeket. A forradalmi mozgalmakkal magyarázták Oroszország ugrás-szerű fejlődését a XIX. század végén. Közben lekezelően bántak a történelmi evolúció fogalmával, ami az egész évszázadot átölelte (mint Európa más államait), és Oroszországot a világhatalmak közé emelte, melynek neve gyakran döntő tényezővé vált a politikai és egyéb viták során. A '60-'70-es évek reformjai, a XIX. században, a tömegek történelem-felfogásában nem úgy szerepeltek, mint egy ország első lépései a polgáriasodás és jogállam felé, hanem mint a feodalizmus utóhatásai, amiket ezen reformok alatt nem sikerült leküzdeni. Viszont ennek égisze alatt, még a népfelkelésekre vagy éhség-lázadásokra is, amik gyakran nyilvánvalóan kegyetlen és barbár formákat öltöttek (Pugacsov-felkelés, például), igyekeztek ráhuzni a ,,parasztháborúk" elnevezést. A történelem reformátorai mintha a történész-társadalom csónakján kívül rekedtek volna, viszont minden lázomgó és renitens elem (,,forradalmárok") majdhopgynem a társadalmi fejlődés demiurguszaivá váltak. ..............
Sajnos el kell ismerni, hogy a mifologizációnak, az ideológiai és propaganda feladvány-szerűségének nem csak az úgynevezett ,,szovjet periódus" történelmét vetették alá ennek a folyamatnak, - de, talán, jóval tágabb értelemben is tárgyalhatnánk a dolgot, - hanem az egész XX. század történelmét, és a messzi múlt eseményeit. Ma, 1991-ben, már senki sem próbálja állítani, hogy szkíták - a szlávok közvetlen rokonai, mint ahogyan azt súlykolták a '40-es években, de az autohtonitás elmélete (a ,,mindig is itt éltünk", vagy a ,,kettős- többös honszerzés" elmélete)még mindig életképes, pedig sokan nem tudják, hogy a jelenleg is hatalmon lévő párt-ideológia szülöttje. A jóval bonyolultabb ethnogenezis és népek migrációja helyett, és az államok, kúltúrák, társadalmak, népek, nemzetek fejlődése helyett leegyszuerűsített sémák épülnek: bizonyítani próbálják a népek, nemzetek és jelenlegi ideológiák múltból származó ,,örökségeit", amik ,,mindig is ezen a földön éltek". Minden a saját történelmünk ,,öregbítésére" törekedett, és ezzel egy perverz eszme ,,gén-beli/faj-béli örökségét" próbálták/próbálják megteremteni. Az évszázadokba visszanyúló, Kijev előtti szláv államiság eszménye ennek a folyamatnak a szülöttje. A ,,hazafias" eszme torzszülött-ként tükröződik két, első látásra egymást kizáró alapban: a nagybirodalmi és a nemzeti alapokban. Hiszen nyilvánvaló, hogy a a szövetségi, birodalmi és egyébb státuszna megfelel egy másik ellentétnek - a nagyhatalmi köztársaságnak. Nem arról van szó, - had ne vádoljanak meg más népek ,,hazafiai", - hogy kicsinyítsűk egyik, vagy másik - bármely! - nemzet történelmét. Minden népnek, még a legkisebbnek is, megvan a saját küözösségi etno-, kultúrális- és társadalmi története, amire méltán büöszke lehet, de ennek - és erre mindig emlékezni kell - igaznak és mellébeszélések nélkülinek kell lennie. Megalázó egy erőszakkal birodalomhoz/szövetséghez behódoltatott nép számára megtudni a hivatalos történelem-írásból, tudományos munkákból azt, hogy ők ,,önként jelentkeztek/beléptek". Ez teljes mértékben áll, mint a cári, birodalmi időkre, úgy a szovjet törtáénelemírásra is. És nincs elvi különbség a II.Sándor alatt ,,önként" csatlakoztatott Türkménia, vagy az 1921-ben bekebelezett Grúz köztársaság között. Csak is az egész ,,gyarmati igazság" - mint birodalmi, mint szovjet - elismerése segíthet megszabadulni a nagyhatalmi és agresszívan nemzeti érzelmektől. ..............
Viszont az egyre ,,rövidebbé tett" múlt helyébe új ,,zarándokhelyek" (hivatalosan: ,,a megemlékezés helyei") épültek: az elhúnyt ,,népi vezérek" szentligetei, emlékművek és emlékhelyek, a kétszeres és háromszor hősök mellszobrai, a rituális ,,forradalmi szent helyek". Az ideológia odáig fejult, hogy a Hazáért meghalt katonák sírjaira is kirakatták a pártjelvényeket, ami idővel - valószínűleg tartom - sok gondot fog okozni. A szabaddá vált emberek, népek, szégyenteljesen a jelképek eltűntetése égisze alatt a jobb sorsra érmes katonák sírjait fogják használni politikai játékaikra és bolygatni emiatt. (Mostani megjegyzés: na bumm - erre nem emlékeztem az írásomban! Pedig most is igaz! 2007.majusa). Az országban krónikus hiány mutatkozott papírban, amire a klasszikusokat vagy a tankönyveket lehetett volna nyomtatni, de több-milliós példányban (akár külföldön is) nyomtatták a párttitkárok beszédeit. A könyvtárak polcai roskadozatak és dagadtak a propaganda-hulladékpapír áradatától. A költők és zeneszerzők dicsérő ódákat zengtek a vezérekről és fontos, ideológiai eseménekről. Csoda, hogy - mondjuk - a XVII pártkongresszust még nem csinálták meg balettban. A nép a háború után éhezett, miközben a mozivásznon lovakon vágtattak a ,,Kubáni kozákok" hőseposz jólakott szerelői. Mennyire embertelen ,,embernek" kellett lennie annak, aki ezt a filmet - rendelet útján - vetítette a GULAG-on raboskodó ,,kozáktalanítottaknak"). Az ország a propaganda-hazúgság tüköroszágában élt. A köznyelven lévő vicc, hogy ,,A Szovjetunió - az elefántok őshazája" még mindig egy igazságot takar Hazánkről - hogy a totalitarizmus hazája. Ezért hajtottak végre mindent, és hajtanak végre most is, hogy az emberekből mankurtokat× gyártsanak. ---------------- Mankurtok- H.Whales angol schi-fi író novellájában (,,Időutazó") a boldogan, tudatlanul élő emberek faja, akiket egy másik csoport tápláléknak tekint.
Miért ideologizálták a történelmet, és a többi, emberről szóló tudományokat? A történelem elsősorban arra szolgált, hogy bizonyítsa a marxizmus-leninizmus hellyességét és megingathatatlanságát, az - úgymond - általa ,,felfedezett" örök érvényű törvényszerűségeket. Ebből következően, ő, ez a falszifikált történelem, megalapozta a rezsim szükségességét és legitimitását. A bolsevikok, saját forradalmi-reformáló praxisukban, mint azt súlykolták, megvalósítják a történelmi fejlődés törvényszerűségét. Be kellett bizonyítani, hogy mi a szocializmust, az egyenlő emberek társadalmát építettül mindeddig, és nem egy, világtörténelemben példátlan, súlyos tragédiát éltünk meg, - az önkényuralmával, kegyetlenségével, bűneivel, vandalizmusával, és semmivel sem magyarázható primitívségével, minden logikát felrúgó állatiasságával. Elhallgatták a tömegterrort, a repressziókat és a GULAG rémtetteit, a saját kormányunk által generált éhinséget, a ,,megbüntetett" népekkel szembeni genocídiumot, a katonai és politikai kalandorságot, amivé - szintén törvényszerűen - idővel degradálódott a világforradalom eszménye. Mindezt eddig, a ,,szocialista építés" kategóriáiban nem lehetett kifejezni és leírni. Egy megoldás maradt - mítoszokat teremteni, egyiket a másikra építve, az emberi agyakba súlykolni ezeket a különböző ,,rövid kurzusokon". Nem véletlen, szerintem, hogy rendszeresen születtek különböző direktívák a ,,társadalom-tudományok oktatásáról". Végeredményben a ,,nép ellenségeinek" tárgyalási folyamatai ötvözödtek a tudományos élet folyamatainak fejlődésével. Egyrészt, folyamatosan ment a nép elemi, természeti csapás-szerű kollektív emlékezetének törlése, másrészt - mesterségesen épült a ,,szükséges" emlékezet, ami erősítette és védelmezte a totalitárius rendszert, amit büszkén neveztek ,,szocializmusnak". A hatalom céltudatosan kárhoztatta a ,,világ legszabadabb ország népét" az emlék-fosztásra, egy sajátos amnéziára. Így érthetővé válik, hogy a letartóztatásoknál miért vitték el elsősorban (természetesen az embereken kívül) a küönyveket, fényképpeket, személyes levelezést és archívumokat. Az emberek, akiket életben hagytak, az ismeretlenség homályába vesztek - ,,levelezési jog nélkül". A hallgatás bélyege, amit a rendszer a személyes sorsokra nyomott, saját részről nem tette lehetővé a róluk szóló emlékek közös emlékké történő összecsomózását, azaz, nem válhattak a kollektív emlék részévé. ,,Nem sajnálom, nem sajnálom én a széttapasott cári koronát, de sajnálom, nagyon sajnálom a lerombolt fehér templomokat", - írta Nyikoláj Rubcov orosz költő. Igen, lerombolták és meggyalázták a pravoszláv templomokat, a mecseteket, kirchékat, dacánokat. Átneveztek városokat, falvakat, utcákat, földrajzi tájegységeket, emlékműveket romboltak. Megsemmisítették az emberi gondolkodás legbecsesebb termékét - a könyveket. A ,,tiltott listán szereplő" könyveket. A megmaradt, egyes számban fennmaradt példányokat pedig szintén börtönbe zárták - a ,,szpechranokba" (,,különleges megőrzés"), a megbízható párttagok és szakértők számára.
Immáron ezek a tények egyre nagyobb rétegekhez eljutnak. Innen ered a mi, - egyszerű emberek, és a történészek sosem tapasztalt, és sosem látott felelőssége, hogy mit fogunk ,,általánosítani", ,,profanizálni", mmi kerül majd a közoktatás praxisába. Nem, semmi képpen sem akarjuk a népoktatásunkat visszavezetni egy hivatalos tankönyvhöz, ami alternatívák nélkül taglalja a történelmi eseményeket, vagy valami misztikumot kölcsönöz a nemzeti és világtörténelemnek. Hiszen ez blődebbnél blődebb ,,őseredet" meséket fog szülni. A társadalom, ami nem képes szembenézni saját történelmével mindig is fogékony lesz a mesékre. Viszont mi most kezdjük világosan megérteni, hogy eddig milyen tényeket rejtettek el a nép elől, és ezek milyen következményeket vontak maguk után, mivé fajultak. Hiszen az emlékezet nem csupán egy eleme, hanem szinte a társadalmi öntudat majdhogynem vezető eszméje, ami mélységes, embertani alapjáiban nem lehet ,,nem-történelmi". Ami pedig a ,,történelmi öntudatot" illeti, mivel egy igen bonyolult fenomén, nem korlátozódhat a múlt ismereteire, amit a történelem, mint tudományág szolgáltat neki, bár, szó mi szó, nélküle is, természetesen, csupán tárgytalan és lehetetlen. A történelem-tudomány a történelmi morális öntudatnak köszönhetően fejlődik, kinyilatkoztatja azt, és egyben rendkívül nagy hatást gyakorol rá. Egyszerre végeredmény, és az okok egyike. Emlékezet-történelem-öntudat. Az egyik a másikkal össze van kötve, az egyik eredményezi a másikat, az ok és okozat között nincsenek határok, grádiensek. A történelmi öntudat - a múlthoz való viszonyulás, ami összeköti elképzeléseinket róla, a jelen társadalmi és politikai eseményeivel. A műlt eseményeinek mérlegelése - a jövő generációinak társadalom-tudatának része. Ennek köszönhetően nyernek a történelmi tények értéket, alkalmazhatóságot. A múlttal történő bárbeszéd a valódi értékek kutatásává válik, az ember neki köszönhetően talál társadalmi célokat és prioritásokat. Nem lehetünk közömbösek a múlttal szemben, ha életben akarunk maradni. Mint ahogyan az amnézia (az emlékek teljes hiánya, illetve az emlékek részleges, hiányos felelevenítése) szétrombolja az ember személyiségét, úgy a történelmi emlékek amnéziája barbarizálja, értelmetlenné teszi a társadalom életét. AEz a szocializmus egyik legszörnyűbb öröksége, ami - sajnos! - még mindig lekűzdhetelen, az egyik legjobban falszifikált történelem, önmagában is; ennek alapján jött létre a deformált társadalmi öntudat. A társadalmat évtizedekig erőszakkal arra kényszerítették, hogy magolja be azt a történelmet, amit a valóságban soha sem élt meg. .............
Mndez nagy mértékben érthetővé teszi mindazokat az akadályokat, amik különböző, mai kutatók és szerzők előtt állnak. Ők még akkor kezdték munkájukat, amikor egy-párt rendszer működött, és akkor fogják befejezni, amikor Oroszország történelmében először lesznek végrehajtva a valóban első, talán tényleg szabad választások. Az ország mindezek után is történelmi válaszút előtt áll. Az események dinamikája egyszerűen orkán-szerű, néha követhetetlen, és nem lesz túlzás, ha azt állítom, hogy a nép öntudata jelenleg szemmel láthatóan is gyorsabban változik, mint sem a társadalom-tudományok munkáikban képesek lennének ezt lereagálni; az oktató és tankönyvekről már nem is teszek említést. Viszont kétségtelen, hogy ilyen tananyag megalkotása életbevágóan fontos. Nem csak országunk, hanem az egész emberiség egy társadalmi törés-mechanizmus szemtanúja és szenvedő alanya. A szemünk láttára, és közvetlen részvételünkkel megy végbe az emberi társadalmak új állapotára történő átmenet. Az emberek - valóban - évszázadokon át egy ellenségeskedés és háborúk nélküli világról álmodott, amiben nincs szociális és nemzetiségi genocídium, kegyetlenség, és a személy elleni erőszak. Bármennyire is paradoxon módon hangzik, de éppen most, amikor létezik a termonukleáris, vegyi és bakteriológiai fegyverek - az emberiség pusztításának, - tömegarzenálja, miközben a természetvédelem problémái bolygó-méretűvé váltak, először van reális lehetőség a népek és államok konszolidációjára, aminek nevében meg lehet menteni az emberiséget, biztosítani lehet a békét, és - ennek értelmében, - a sokat szenvedett bolygó boldogulását. Legyünk őszinték. A '80-as évek közepén még nemigen mondhattuk volna mindezt. Pontosabban, ha nem is ilyen, de hasonló kijelentések voltak. A kérdés (és egyben válasz) csak az, hogy ki beszélt erről, hogyan, és kinek szánták a mondandót... Folytatódott a gyalázatos háború Afganisztánban, több-ezer tank állomásozott az NDK-ban, Csehszlovákiában, Lengyelországban, a történelmi hazámban - Magyarországon...A szovjet tanácsadók, tisztek, katonák Hazájuktól több ezer kilóméternyire távol haltak meg, a világ különböző pontjain. A hadiipar felzabálta az ország nemzeti kincseit, a nép génalapját, több-millió embert szegénységre kárhoztatott... .............
A változás, ami a '80-as évek második felében elkezdődött az országban, nem csak kiváltotta az emberek élénk érdeklődését a múlt iránt, de a történelembe először tudatosította több millió szerencsétlen emberben az utóbbi évtizedek drámai és tragikus hibáit. Bárki bármilyen véleménnyel lehet mindavval kapcsolatosan, ami most történik a Szovjetunióban, de 1985 áprilisa, számunkra történelmi töréspontot jelent, a szó legszorosabb értelmében. Az antik világ despotáinak néha sikerült izolálniuk társadalmukat, birodalmukat több évtizedre a külvilág ,,barbárjaitól". De amikor a Krisztus Születése utáni XX. században az ,,egy, külön vett országban" megpróbálták - eddig sosem látott méretekben, félrerúgva az emberiség által mindeddig összegyűjtött tapasztalatokat - ,,acél kézzel és akarattal bevezetni a népet a felvilágosult, fényes jövőbe" - mint ahogyan azt az agyszülemény által felépített konstrukció sugallta, - a ,,másik világ" által sugallott hatásra a halmozott ellentétek súlyos, közel hetven évig tartó erkölcsi, történelmi és társadalmi válságot eredményezett. Hová menjünk tovább? Hogyan végezzünk az embertelen rendszerrel? Mit tegyünk még, hogy visszatérhessünk a civilizált nemzetek családjába? Inkább nem is sorolom a felmerülő kérdéseket... Egyet tudok világosan: a történelem megkerülésével ezekre a kérdésekre nem lehet választ adni. Viszont van még valami, ami szintén kétségtelen. A jelen sorok szerzője, családja, ismerősei ezt magukon is megtapasztalták: mennyi szenvedéssel jár, és mennyire nehéz megszabadulni a sztereotípiáktól és dogmáktól, amiket az ember gyermekkora óta magába szívott, amit utánna megszilárdított a közoktatás és társadalmi nevelés. A géasznoszty sok érdemleges eredménye dacára, az új, éppen hogy megjelenő információ rétegektől függetlenül, a rengeteg publicisztika megjelenését, és az első komoly, tudományos, egyenlőre szamizdat kiadványok megkerülésével, továbbra is elérhetetlen az archívum anyagok jelentős (elviekben fontos!) tömege. Több évbe tellik, míg sikerül pótolni a történelem- és társadalom-tudományok kádereiben mutatkozó drasztikus hiányt. Nem kell elmagyaráznom, hogy miért éppen erre van szükség, és semmi másra - elég elolvasni a ,,Nyezaviszimaja gazeta" 1991. június 18-ai, gyorsírásos tárgyalási jegyzőkönyvből született írását. A gyűlés a ,,Szovjet nép Nagy Honvédő háborúja" tízkötetes mű szerző-társadalmának Fő Bizottsági ülésén készült. A szerzői közösség vezetőjének, a híres, és mindenki által elismert D.A.Volkogonov professzornak majd kitörték a kezeit, amikor az ,,igazság-párti" tábornoki szakértő gárda kivezette az ülésről, miközben katonás egyenességgel kijelentették: ,,Az iratokat nem fogjátok látni, az archívumokba szóló engedélyeket nem kapjátok meg". Az SzKP KB titkára, V.Falin, jezsuíta cinizmussal ekkor jozzátette, minden szégyen nélkül, pedig több ujságíró is volt a teremben: ,,A munkát el kell végezniük, de az archívumokba az állandóan változó szuerzői gárdát nem engedhetjük be. Meguk olyanok, mint egy szabad csapat. Szabadosság pedig ilyen kérdésekben nincs, és nem is lehet." Ezt a hozzáállást nem nevezhetjük másnak, mint szentségtörésnek és alpáriságnak, a halottak és még élők emlékének meggyalázásának, a társadalom lenézésének, melynek kötelessége ismernie saját történelme legrémesebb korszakát. Nem is tudom másnak nevezni, mint fars-nak, tragi-komédiának. ............
Jelen írásomban más utat választok. Nem csak arról van szó, hogy nem úgy tekintek a munkámra, mint az országunk népeinek anyagi és szellemi életének rendszerezett beszámolójára, ami magában hordozza a több-évszázados tapasztalatot. Lényegében, a humán-tudomány még csak keresi az utakat egy modern tankönyv felé, ami átöleli a hazai politikai történelmet. Számomra egészen más dolgok fontosak. A világ többi részén szerintem senki sem tudja, hogy nálunk, a Szovjetunióban, 1917-től 1934-ig a történelem, mint tantárgy, hiányzott a közoktatásból. Egyszerűen nem oktatták! Nehéz elhinni, de több millió ember úgy lépett a nagy életbe, dolgoztak jobb szándékuknak megfelelően, változtattak az ország arculatán anélkül, hogy még a leghalványabb elképzelésük is lett volna az emberiség és saját Hazájuk történelméről. Csupán Sztálin, Kirov és Zsdanov ,,híres" rendelete után kezdték el kidolgozni az első, Oroszország történelméről szóló tankönyvet. Ebben más is jellemzőnek mondható. Ezek szinte egy időben íródtak, és kerültek a középiskolákba (a tantárggyal együtt)a ,,VKP(b) rövid történetének kurzusával". Eredményképpen, a '30-as évek második felétőla politikai történelem agyszüleményei, kimérái, beleívódtak az iskolások, diákok, egész lakosság ,,passzív" emlékezetébe. Ráadásul ez a beépítés egy monopólium terméke volt, mint valami megkérdőjelezhetetlen igazság, amelytől nem lehetett eltérni, mert az ideológiai diverziónak számított a párt és az államrend ellen. Évtizedek múltak el, de minden további generáció (egészen a '80-as évek közepéig) továbbra is vagy a hasonló, '30-'40-es években íródott tankönyvekből tanult, vagy ezek ,,modifikációiból", amik gyakorlatilag ismételték a bevett sémákat, meghamisították a tényeket, vagy egyszerűen meg sem említették az igazságot. Ugyan így íródott minden oktatóanyag, ami más országok történelmével foglalkozott. Nincs mit csodálkozni azon, hogy a mai napig a lakosság döntő többsége (beleértve a felsőfokú iskolázottsággal rendelkezőket) a XX. század történelmét az SzKP történelemmel tárgyalja, párhuzamosan. Nem is lehetett ez másdképp, hiszen az iskolákban és az egyetemeken a történelem-oktatás nem is követett egyébb célokat. .......... Folyt.köv. (bontok egy üveg bort, mert idegeskedem.)
Rátekintünk a múltra, úgy nézzük, mint egy tükröt, és nem ismerjük meg magunkat benne. A tükörképp apró szilánkokra törik, mint Andersen Jégkirálynőjének tükrében. Egyre több és több ember kezdi megérteni, hogy így tovább élni nem lehet. Sokan a reális kiutat is látják - helyreállítani a rendszer által ellopott történelmi emlékezetet, visszaadni az embereknek az elveszet multat. Ezt meg nem lehet anélkül megtenni, hogy ne szüntessük meg a róla szóló monopóliumot. A múlt előadásmódjának monopóliumát. Hiszen ez mindenkié, és nem lehet csupán egy ember, egy rendszer, egy párt, vagy egy réteg tulajdona. Ebből meg az következik, hogy az emlékeket nem kongresszusoko, és nem a pártbizottságokon kell ,,újratárgyalni", hanem tudományos hozzáállást igényelnek, azaz a könyvtárakban, archívumokban, laboratóriumokban kell kutatni és újratárgyalni. Ráadásul ezt a munkát nem a ,,végrehajtó titkároknak" és a ,,felelős elvtársaknak" kell végezniük, hanem társadalom-tudományokkal, történelemmel és pszichológiával foglalkozó szakértőknek és jogászoknak. Mint az köztudott, a tankönyvek és az oktatókönyvek nem rendelkeznek utószóval. Ebben az esetben a szerző változtatott a tradíción: az utószó egyben az előszó.
(Bocs, máris folytatom) * (Ez volt az iskolai végzősök vizsga-fogalmazványának a címe, az 1991-es évben az iskolákban.)
Ha nagyon nincs időd megírni, sörözés közben is elmesélheted! Majd próbálok csendben maradni... :-) Elképzelhető, hogy a következő hetekben megyek Frankfurtba egy hétvégére, milyen messze van tőled?
Jól van. Egye fene. Nem beszéltem és nem írtam erről, de egyszer csak el kell kezdeni (ráadásul 33 éves fejjel némileg másképpen látom a világot, mint akkor, 17 évesen.
Röviden: 1989-ben (15 évesen) volt egy kis punk-zenekarunk, amivel eljutottunk Moszkvába. Itt kapcsolódtam be az igen intenzív politikai életbe. Végül a DSz-nél kötöttem ki, hogy milyen minőségben - már írtam előbb. Igen komoly kapcsolatot építettünk ki az Ukránokkal (RUH) és a baltiakkal (leginkább ,,Sajudis"-szal. A hatalmi ellenállásban egyike voltam azoknak, akik saját ismeretségi körében (jelen esetben diákság) a milíciákat szervezték, hogy megvédjék a kollégiumokat a házkutatásoktól és egyéb rendőrségi akciókttól, illetve részt vettünk (teljes diák-tagsággal) minden hatalom-ellenes tüntetésen (kezdve a bányászok által a Mosszovet (polgármesteri hivatal; városi tanács) és a Moszkva-folyó partján felvert sztrájk-táborokkal, végezve a tüntetéseken állandósult, OMON-elleni összecsapásokkal. 1991. március 12-én tartóztattak le engem, és még 40 embert, amikor a vörös terror vértanúinak napján tüntettünk a KGB épülete előtt (előtte már volt két komoly priuszom Kijevben és Vilnjuszban (ott voltam a TV épülete előtt, láttam az OMON intézkedéseit és halottakat) letartóztattak (vörös festékkel megdobáltuk az épületet). Két hónapot töltöttünk előbb a rendőrségi gyűjtő fegyházban, majd a Matrosszkaja Tyisinában. Minden papírunk arról, hogy tüntetésről vittek be - ,,eltűnt". Egyszerű ,,huligánkát" (garázdaságot) majd ,,a szovjet államrend megdöntésére irányuló szervezkedést" inkrimináltak nekünk. Csak azután engedtek ki minket, miután a városi tanács több tagja éhségsztrájkot kezdett érdekünkben, és átvette az ügyünket az SzSzKSz Ügyészségi Hivatalának Emberi Jogokért felelő Bizottságának titkára, Kotov az ügyünket. Utánna következett pár hónap bujdosás, menekülés az országban, szegény anyámat majd megütötte a guta a sopk telefon-lehallgatás, postai küldemények perlusztrációja és a kerületi rendőrség ,,igazolvány ellenőrzései" miatt. Augusztusban átjöttem a határon, nagybáttyám segítségével. Akkor tudtam meg, hogy a családom minden követ megmozgatott értem. Akkor mondták nekik (éppen a Ljubjanka vendégszeretetét ,,élveztük"), hogy ,,temessék el lélekben a gyereket - semmi esélye, hogy onnan valaha is kikerül." Úgy látszik, hogy rohadtul nagy mázlista vagyok az életben. Az adott írás még 1990-91 telén született, majd 1993-ban, és 1997-ben átírtam, kiegészítettem. Nekem ez leginkább egy sajátos magamnak szóló rendszerezési kísérlet volt, arra az esetre, hogy amennyiben egyszer szükségem lenne rá, akkor legalább tisztában legyek azzal, hogy mi is történt valójában. Két részből áll. Az egyik, tulajdonképpen, egy esszé. A másik fele pedig a napló, amely tartalmazza a beszélgetéseket, helyszíneket, emberek névsorát, események leírását, saját életemet ebben az időben; az akkori politikai irodalom és kiadványok bibliográfiáját, lábjegyzeteket és a városi gerilla-hadviselés und propaganda alkalmazásának tananyagát 8bocs, utóbbi részt nem írom be:(((
Nekiállok beírkálni, de el fog tartani egy darab ideig, mivel más könyvön is dolgozok közben. Elnézést a néha megjelenő fogalmazási babikért - vegyék figyelembe, hogy egy 17-22 éves ember írta.
Ruckoj és Haszbulatov már 91 augusztusában kezdtek kétségeket táplálni Jelcin programjával (a SZU szétverésével) szemben, lényegében a puccs után rögtön kezdtek távolodni Jelcintől. Az orosz közvélemény 60-70%-a (főleg vidéken, Moszkvában kevésbé) a SZU fenntartása mellett állt, 91 decemberében az ukrajnai népszavazás után ez átmenetileg 40%-ra esett, de 92 áprilisában már kb. 70% nyilatkozta azt a kérdezőbiztosoknak, hogy "sajnálja" a SZU szétesését, és "jobb lett volna egybentartani".
Szerintem nincs hozzá köze. Legalábbis nem találtam erre semmi utalást. Az interneten esetleg keresgélhetsz, a második világháborús neve Borisz Saposnyikov, a kilencvenes évekbelié meg Jevgenyij (Yevgeni) Saposnyikov.
A moszkvai helyőrség (és a többi odavezényelt alakulat) parancsnokai nem álltak egyértelműen Jelcin mellé, hanem látva Gracsov és Saposnyikov kétértelmű viselkedését, hezitálni kezdtek maguk is. Aztán amikor a Dzerzsinszkij-hadosztály átállt Jelcinhez, és két nap után se történt semmi (nagyjából ekkorra lehetett látni, hogy a puccs sikertelen lesz: egyébként valahol azt olvastam, hogy a történelemben ha egy puccs nem sikerült az első hat óra leforgása alatt, akkor megbukott; nem tudom, igaz-e, de valószínűleg van benne valami, a sikeres puccsok nagyon gyorsan eldőlnek) akkor a csapatok elkezdtek tömegesen átállni: de ez nem kimondott jelcinizmus volt a részükről, hanem csak szimpla opportunizmus.
Nem mindenkinek volt elege belőle. A közvélemény-kutatások szerint Gorbacsovnak olyan 25%-os tábora volt, Jelcinnek meg 50-60%-os. Ez semmi gondot nem jelentett volna*, ha Gorbinak engedelmeskedik a hadsereg, és ahogy írtam, semmilyen komoly függelemsértés Gorbival szemben nem történt egészen 1991 augusztusáig, sőt decemberéig.
A GKCsP-dolgot eredetileg Gorbi saját maga akarta végrehajtani, de aztán hezitált, és a végén ugyanazt tette, mint amit Saposnyikov marsall és Gracsov tábornok: nem állt egyik oldalra se, szóban jóváhagyta, hogy a kormánya (akikből létrejött a GKCsP) azt tegye, amit jónak lát, de egyúttal el is határolta magát tőle: nagyjából Saposnyikov, Gracsov, és Gorbacsov is arra játszott, ha sikerül a GKCsP, akkor melléjük áll (Gorbacsov "meggyógyult" volna, és diadalmasan bevonul Moszkvába), ha meg nem sikerül, akkor meg szintén a győztes oldalon tudhatja magát. Saposnyikov annyiban eltaktikázta magát, hogy ő túlzottan nem örült a szovjet hadsereg felszámolásának, Gracsov védelmi miniszter és piti maffiafőnök lett, Gorbacsov meg teljesen megbukott.
*Burmában a katonai diktatúra (a "burmai szocializmust" építette) valami tévedés folytán kiírt egy szabad választást. A tömeges csalások ellenére az ellenzéki vezető (egy nő) 80% fölötti eredményt ért el. A tábornokok erre megsemmisítették a választási eredményeket, rendkívüli állapotot hirdettek ki, és belegéppuskáztak a tüntető tömegbe. Azóta is hatalmon vannak, noha ez már vagy tíz éve volt.
A hadsereg két része állt igazán mellette tudtommal, a moszkvai helyőrség csapatai és a moldvai, emlékezetem szerint XV. hads. ( ugyebár az egyik legfiatalabb és tehetséges parancsnokkal az élen). A belügyből pedig az OMON állt Jelcin mellé. Ez elég is volt, hogy a puccsistákat lesöpörje, később meg a Duma megszállóit.
A távoli garnizonok puccsok idején nem osztanak, nem szoroznak, mindig a centrum.
Utólag könnyű kimondani. Egy katonai hatalomátvétellel egyben maradt volna a birodalom, de mindenképpen egy kökemény ember kellett volna. Végülis Jelcin egy karrierista volt, elkötelezett emberre lett volna szükség.
Jelcinben lehet, hogy volt lendület, ambició, de benne volt már a korban, nem volt egy modern alkat, amennyire innen látni lehetett. Kb, mintha Grósz építené a kapitalizmust. Egy fiatalabb, energikusabb, egészséges ember kellett volna.
Akkor az ilyen karizmatikus és talpraesett ember Jelcin volt (Ruckojjal és Hazbulatovval, und másokkal). Egészen 1993 októberéig senki sem gondolta, hogy átesik a ló túloldalára.
Volt valahol egy cikkem, amit anno az 1990-91-es események kapcsán írtam egy magyarországi lapnak, de tudtommal soha sem publikálták.
Ha valakit érdekel - kikeresem.
Elég jól ismertem akkoriban a helyzetet, mivel a DSz (Demokratikus Szövetség; a reformozgalémakat tömörítő pártok szövetsége volt) egyik ifjúsági milíciájának helyi vezetője voltam (a Moszkvai, Kalinyin nevét viselő iparművészeti főiskola diáktanácsában). Kevesen tudják, de 1990-91 augusztusa között az ország egy újabb polgárháború szélén lavírozott:(((
Hogyhogy nem tűnt fel egy karizmatikus vezető? Hihetetlen, hogy a párt és az államgépezet, a titkosszolgálatok nem termeltek ki egy talpraesett embert, aki megszervezett volna egy profi hatalomátvételt. Egy Putyin típusu ember kellett volna. Ha ez az ember 15-20 évvel korábban kerül hatalomra, a Birodalom összeszedi magát.
Hát, ez jóval másképpen történt. Ehhez ismerni kell az 1990-91-es oroszországi helyzetet. MINDENKINEK TELE VOLT A TÖKE GORBACSOVVAL! Mint ahogyan azzal is tisztában volt a nagy többség, hogy az egész GKCsP show-t maga Gorbi és környezete rendezte, hogy növelje saját népszerűségét.
Ha nem robbantanak ki atomháborút, vagy fullscale polgárháborút, akkor csak jobbak lehettek volna az 1991 utáni orosz kormányzatnál. Legalábbis a saját szempontjukból, a baltiak mindenképpen jobban jártak így, meg szerintem talán mi is.
Egyébként természetesen fel se merült egy katonai puccs, a katonák fantáziája Oroszországban sose terjedt ki addig, hogy puccsal eltávolítsák a kormányzatot, a legtöbb, amit tettek, hogy egyik, vagy másik politikus mellé álltak.
1991 augusztusa előtt a szovjet hadsereg, rendőrség, és rendvédelmi erők Gorbacsov és más feletteseik minden parancsát teljesítették, még a legmeghökkentőbbeket is. (Pl. szó nélkül elkezdték a kivonulást Kelet-Európából, folytatták a fegyverzetcsökkentéseket, stb.)
1991 augusztusában pedig a katonai alakulatok egy része (a légierő Saposnyikov marsall, és a deszantosok Gracsov tábornok parancsnoksága alatt) nem volt hajlandó a GKCsP parancsait végrehajtani, mivel Gorbacsov elnök személyes parancsaihoz ragaszkodtak. Gorbacsov elnök pedig ismeretes módon el volt vágva a külvilágtól (pontosabban csak a GKCsP-vel maradt kapcsolatban, meg tévében tudta nézni az eseményeket), és ezért ez lehetetlen volt (és ezt Saposnyikov és Gracsov egyaránt jól tudták). Ez azonban nem Gorbacsovval szembeni engedetlenség önmagában, sőt.
A Dzerzsinszkij-hadosztály átállása következett ezután. Ahhoz két dolog kellett: 1991 januárjában Vilnius-ban randalíroztak Gorbacsov elnök parancsára, ám az összecsapások során meghalt egy tisztjük (talán százados). A tisztnek talán még katonai temetést se adtak, és Gorbacsov a tévében kábé azt a benyomást keltette, hogy parancsai ellenére, függelemsértő módon tartózkodott Vilniusban... Ez érthetően jelentősen rombolta a hadosztály morálját. Augusztusban ezért a hadosztály katonái és tisztjei írásos parancsot követeltek Krjucskovéktól, amit azonban sem Janajev, sem Krjucskov nem volt hajlandó aláírni. Így egy-két napi hezitálás után a hadosztály átállt Jelcinhez. Ezután a hadsereg más alakulatai is tömegesen kezdtek átállni.
Hangsúlyozom azonban, hogy ez nem kimondott Gorbacsovval, hanem az alkotmányellenes GKCsP-vel szembeni függelemsértés volt. A katonák elvileg a puccs után is Gorbacsovnak és nem Jelcinnek engedelmeskedtek, bár a gyakorlatban nem nagyon került sor szakítópróbára, ahol kiderülhetett volna, hogy melyikük is az igazi főnök. 1991 decemberében az ismert módon Gorbacsov nem próbált erőszakkal a helyén maradni.
