Folytatás ................... Én először 1938 augusztusában tudtam meg, hogy elrabolják és likvidálják a trockistákat és átállókat. Ezeket az akciókat a 30-as években az OGPU-NKVD vezette Európában, és én lettem az akciók egyik kurátora. Ebből a szempontból némi korrigálásra szorul az elhíresült, úgynevezett Reiss-ügy (igazi neve Poreckij), aki illegális hírszerző volt Nyugat-Európában. Meglehetősen nagy összegeket kapott, amikkel nem tudott elszámolni, így Reiss tartott attól, hogy a repressziók áldozatává válik. Ő az operatív célokra szánt összegeket sajátította ki és felszívódott. A pénzt az amerikai bankok egyik kirendeltségébe helyezte el. Az 1937-es szökése előtt Reiss írt egy levelet a szovjet polképviseletnek, Franciaországban, amelyben elítélte Sztálint. Ez a levél utána megjelent az egyik trockista lapban és számára sorsdöntőnek bizonyult, bár Reiss dossziéjából nyilvánvalóvá válik, hogy ő soha sem szimpatizált Trockijjal, sem olyan csoportokkal, amelyek támogatták volna a trockista mozgalmat. Ettől függetlenül, miután a trockista sajtóban megjelent ez a levél, Reissre kimodták a halálos ítéletet. Reiss meglehetősen rendezetlen életet élt, így Spiegelglas ügynökhálózata nagyon gyorsan a nyomára bukkant, Párizsban. A likvidációt két ügynök hajtotta végre Svájcban: egy bolgár (a mi illegális ügynökünk), Afanaszjev, és annak rokona, Pravgyin. Ők odaültek az asztalához egy kicsiny étteremben, Lausanne külvárosában. Reiss örült a két bolgár üzletember asztaltársaságának, sokat ivott. Afanaszjev és Pravgyin imitáltak egy veszekedést, öszekaptak Reissel, kivitték az étteremből, majd berakták saját kocsijukba, majd elvitték. Három kilométerrel arrébb agyonlőtték Reisst, a hulláját rablás nyomaival otthagyva az útszélen. Én fogadtam Afanaszjevet és Pravgyint egy biztonsági lakáson, Moszkvában, ahová ők visszatértek a művelet végrehajtása után, és részletes jelentést tettek. Velük együtt ott volt Spiegelglass is, a másik kurátoruk. Afanaszjevet és Pravgyint kitüntették érdemrendekkel. Egy rendkívüli kormányrendelettel Pravgyin édesanyja, aki Párizsban élt, élete végéig kiemelt állami nyugdíjban részesült. Afanaszjev a hírszerzés tisztje lett és egészen 1953-igszolgált, Pravgyin pedig munkába lépett Moszkvában, a Külföldi irodalom kiadójába, ahol egészen 1970-ben bekövetkezett haláláig dolgozott, mint szerkesztő. Véleményem szerint még valamit tisztázni kell az ügy kapcsán: a mendemondák arról, hogy Szergej Efron, Marina Cvetajeva költőnő férje, az egyike volt azoknak, akik Reiss nyomára vezették az NKVD-t, száz százalékig kitaláció. Efron, aki saját tudtán kívül dolgozott az NKVD-re Párizsban, semilyen információval sem rendelkezett Reissel kapcsolatban.
Folytatás ................... 1938 júliusában Spiegelglasnak, mint azt korábban tervbe vették, találkoznia kellett Orlovval egy szovjet hajó fedélzetén, a belga felségvizeken, hogy átvegye tőle a rendszeres jelentést és fontosabb dokumentumokat. Spiegelglas sejtette , hogy francia és belga titkosszolgálatoknak minden okuk megvan letartóztatni őt, mivel egy évvel előtte letartóztatták néhány ügynökét, akik érintve voltak a fehér emigráció katonai vezetőjének, Miller tábornoknak az elrablásában. Az adott okból kifolyólag, Spiegelglas félt partra lépni. Orlov viszont teljesen mástól félt: úgy gondolta, hogy a találkozó a hajón egy csapda, hogy elkapják őt és letartóztassák. A Spiegelglasszal megbeszélt találkozóra nem érkezett meg. Orlov eltűnt, és csak novemberben tudtuk meg, hogy feltűnt Amerikában. Még azelőtt, hogy ez megtörtént volna, én írtam meg az úgynevezett ,,orijentyirovkát", azaz felkutatási értesítőjét, amit saját csatornáinkon keresztül el kellett juttatnunk minden rezidentúránknak. Ebben a dokumentumban szerepelt Orlov teljes leírása, szokásai, illetve a feleségének és lányának adatai, akiket utoljára vele együtt láttak, Franciaországban. Az orijentyirovkában szerepeltek az Orlov család eltűnésének okai, verziói is - első esetben, hogy egy külföldi titkosszolgálat rabolta el őket: a brit, német vagy francia szervek. Külön ki lett emelve az a tény, hogy Orlovot a brit és francia hatóságok igen jól ismerték, mint a szovjet delegáció szakértőjét, aki részt vett, méghozzá két alkalommal, a Nemzetközi, spanyol polgárháborúba történő be nem avatkozás Bizottságának tárgyalásaiba. A másik oknak a hazaárulás lett feltüntetve: a rezidentúra páncélszekrényéből, Barcelonából, eltűnt hatvan ezer dollár, amit operatív célokra szántak.Az eltűnése azért is nyugtalanított minket, hogy Orlov jól volt informálva az ügynökhálózatunkról Angliában, Franciaországban, Németországban, és persze Spanyolországban. 1938 novemberében engem hivattak Berijához és az, végighalgatva a jelentést, hírtelen úgy rendelkezett, hogy azonnal állítsuk le Orlov felkutatását. A további keresést kizárólag az ő parancsára kezdhettem meg. Orlov, mint kiderült, Amerikából levelet küldött Sztálinnak és Jezsovnak, amelyben szökését azzal magyarázta, hogy félt a szovjet hajó fedélzetén esetleg bekövetkező letartóztatásától. A levélben, továbbá, arról számolt be, hogy amennyiben kísérlet lesz arra, hogy megállapítsák tartózkodási helyét vagy megfigyelés alatt fogják tartani, ő megkéri ügyvédjét, hogy az hozza nyilvánosságra azokat a dokumentumokat, amelyeket ő egy svájci bankban helyezet letétbe. Ezekben információk voltak arról, hogyan hamisították az adatokat, amelyeket a Nemzetközi be nem avatkozási bizottságnak nyújtott be a szovjet fél. Orlov azzal is fenyegetőzött, hogy közhírré teszi az egész történetet, hogy miképpen került nagy titokban Moszkvába a spanyol arany, természetesen azt alátámasztva megfelelő dokumentumokkal. Ez a leleplezés igen kellemetlen helyzetbe hozhatta mind az egész szovjet kormányt, mind a nagyszámú spanyol köztársasági emigrációt, mivel a köztársaságiaknak a háború alatt nyújtott katonai segély hivatalosan önzetlennek számított. A kifizetett összegek, arany és egyéb értékek formájában, nagy titoknak számítottak. Orlov kérte Sztálint, hogy ne tegyék ki üldöztetéseknek idős anyját, aki Moszkvában maradt, és amennyiben a feltételeit elfogadják, ő nem leplezi le a külföldi ügynököket és az NKVD egyéb titkait, amikről tudomása van. Nem hiszem, hogy Orlov azért nem adta ki az ,,Ötöket" vagy Miller tábornok elrablásának körülményeit, mert hogy lojális lett volna a szovjet hatalomhoz. Egyszerűen saját és családja túlélése volt a tét.
Orlov-Nyikolszkij valódi neve - Feldbin, aleas ,,Svéd" vagy ,,Ljova" az operatív levelezés aktáiban. Bár Nyugaton úgy ismeri mindenki, mint Alekszandr Orlovot. Találkoztam vele Nyugaton is, a Központban is, bár ezek a találkozások igen véletlenszerűek voltak. Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy igen fontos elidőznünk egy kicsit ezen a figurán, mivel éppen az ő leleplezései az '50-60-as években segítették elő jelentős mértékbena 37-es Szovjetunión belüli repressziók megértését külföldön. Mellesleg, saját állításával ellentétben, Orlov soha sem volt az NKVD tábornoka. A valóságban az államvédelem őrnagya rangot viselte, egy különleges rangot, ami 1945-ben megfelelt a hadsereg ezredesi rangjának. A 30-as évek elején Orlov vezette az OGPU Külföldi részlegén belül a gazdasági hírszerzés ügyosztályát, közvetlen résztvevője volt a nyugati üzletemberekkel fenntartott kapcsolatoknak, és fontos szerepe volt abban, hogy Németországból és Svédországból technikai és tudományos termékek kerültek a Szovjetunióba. Ráadásul Orlov egy rendkívül tehetséges újságíró volt. Ő nem tartózkodott Moszkvában, amikor 1934-1937 között ott éppen folyamatban voltak a letartóztatások és leszámolások, de az adott események általa írt könyvverzióját a publikum úgy fogadta, mint megkérdőjelezhetetlen igazságot, pedig a történetek sok esetben igen messze álltak a valóságtól, és mindössze a szerzői irodalmi termék kategóriájába tartoznak. Egyes mostani szerzőink még ma is használják ezeket a verziókat saját kutatómunkáikban, hogy leírják a sztálini rezsim rémtetteit. Természetesen abban, amit ő leírt, sok igazság is van, de arra is emlékeznünk kell, hogy ez az ember nem ismerte túlzottan azokat az eseményeket, amelyek távollétében történtek otthon. Orlov nagyszerűen ismerte az angol, német és francia nyelveket. Meglehetősen sikeresen játszott a német tőzsdén. Ő írt egy nagyon jó tankönyvet az NKVD legfelsőbb iskolája számára, amely arról szól, hogyan bírjunk együttműködésre külföldieket és hogyan folytassuk le velük az ügynöki munkát. Raisza Szobol, a feleségem legközelebbi barátnője, aki nagyon ismert írónő lett később, Irina Guro álnév alatt, a 20-as években a GPU Gazdasági részlegében dolgozott, az ő vezetése alatt, és nagyon nagyra értékelte személyét. Saját informátoraiból Orlov kiépített egy nem hivatalos auditori ellenőrző szervet, amely felgöngyölítette a nepmanok valódi jövedelmeit és azok pénzforrásait. Orlov eme nem hivatalos revíziós szolgálatát személyesen Szluckij vezette, a Gazdasági részleg akkori vezetője, aki később, amikor a Külföldi részleg élére állt, magához vette Orlovot, és elhelyezte a külhoni felderítés szerveinél. Az 1934-35-ös években Orlov volt az illegális rezidensünk Londonban, és neki sikerült megerősíteni a kapcsolatokat a jelenleg világhírű csoporttal: Philby, MacLean, Burges, stb. azaz az ,,Ötökkel". 1936 augusztusában elküldték Spanyolországba, hogy eltussolják egy tragikus szerelmi kapcsolat következményeit, ami közte és az NKVD munkatársa, Galina Vojtova között alakult ki. A lány a Lubjanka épülete előtt lőtte fejbe magát, miután Orlov teherbe ejtette majd elhagyta, mivel esze ágában sem volt elválni a feleségétől. Szluckij, a személyes jó barátja, azonnal előléptette Orlovot, és elküldte rezidensnek Spanyolországba, közvetlenül az előtt, hogy 1936 szeptemberében Jezsov került a belügyi népbiztos beosztásba. Orlovra a legfelelőség teljesebb feladatokat bízták, melyek közül az egyik, a Spanyol köztársaság arany tartalék egy részének átszállítása Moszkvába. Ezért a dinamikus és nagyon betyár akcióért előléptették. A ,,Pravda" újság beszámolt arról, hogy a nemzetbiztonság fő őrnagya, Nyikolszkij, mekapta a Lenin-érdemrendet, egy fontos államérdeket szolgáló feladat végrehajtásáért. Az újságban, ugyan abban a számban, hírül adták, hogy a nemzetbiztonság őrnagya, Naumov (a valóságban - Eitingon) megkapta a Vörös Zászló érdemrendet, a nemzetbiztonság századosa, Vaszilevszkij pedig - a Vörös Csillag harci érdemrendet. Orlovot nagyon tisztelték az olyan emberek is, mint Spiegelglas. Utóbbi gyakran járt Spanyolországban és arról mesélt nekem, hogy az ott lévő Orlov nagyszerűen hajtotta végre a külföldi ügynökök beszervezésére irányuló akciókat. Mellesleg, amiről elfelejtett említést tenni a könyvében, Orlov fontos szerepet töltött be a spanyol trockisták likvidálásában, Andrea Ninaval az élen. Az egész művelet, mely során kiszabadították a börtönből Ninat, Orlov-Nyikolszkij személyes részvételével került végrehajtásra. Az akciót a parancsnoksága alatt álló különleges csoport hajtotta végre - a Sztarinov és Ungria által vezetett diverzáns partizán csoportból kirendelt, német és magyar antifasisztákból álló különitmény. A csoport katonai parancsnoka Gustav Ruberlein volt, aki később, az NDK korában a Német Egyesült Szocialista párt KB-jának a külföldi kapcsolatok hivatalát vezette. A németek részvétele az adott akcióban mintha alátámasztaná Nyikolszkij ama, könyvben szereplő verzióját, hogy a német szolgálatok szöktették meg a köztársaságiak börtönéből saját ügynöküket. Ettől függetlenül a botrány, amely Nina szöktetése után robbant ki, soha sem lett lecsittítva. A köztársasági kormány rendkívül betegesen reagált az adott incidensre. Éppen az adott körülmények miatt Nina-t, miután a Barcelonában kirobbantott trockista zendülést követően letartóztatták, majd Orlov kommandója kiszabadította, nagy titokban agyonlőtték, Barcelona közelében. Nina likvidációja az NKVD archívumokban úgy szerepel, ha valaki majd kutatni fogja ezt a témát, mint ,,Nyikolaj" művelet. Az adott eseménylánc előtörténete kapcsolatban van Orlov-Nyikolszkij ügynökeinek sikeres beszivárgásával a trockista mozgalomba. A katalán kormány egyik miniszterén, Gaodocio Oriviero-n keresztül, sikerült blokkolni az anarchista erősítés érkezését a Barcelonában fellázadt trockista alakulatokhoz, 1937 júniusában. Ezenkívül, a Nyikolszkij által beszervezett katalán köztársasági biztonsági szolgálat főnöke, V.Sala (,,Hota"), rendszeresen jelentéseket küldött a trockisták titkos szervezkedéseiről, és elősegítette azt, hogy teljes kontroll alatt tartsuk a trockisták levelezését és tárgyalásaikat a katalán baloldali erők egyéb vezetőivel, mivel Katalónia volt a spanyol trockista erők fő támaszpontja. Éppen ,,Hota" fogta el azokat a német ügynököket, akik kiprovokálták Barcelonában a zavargásokat, amelyek hamarosan fegyveres zendüléssé majd felkeléssé nőtték ki magukat. A német titkosszolgálatok kétségtelen részvéte a barcelonai felkelés szításában kardinálisan aláásta a trockista vezetést. Már csak a kegyelemdöfés kellett. Ezt használta ki Orlov, megírva egy trockista-ellenes panflettet, amit Andrea Nina nevében terjesztettek, és a valódi tényanyagot kihasználva, megszervezte Nina szöktetését a ,,német ügynökök" által. Ez az akció komoly csapást mért a spanyolországi trockista mozgalomra. Orlov sikeres dezinformációs műveleteiről és a trockista vezetés likvidálásáról Jezsov közvetlenül Sztálinnak tett jelentést.
A spanyol aranyat saját célra felhasználták, utána nem tettek mást, csak szép csendben kifizették a kapcsolatok normalizálása érdekében. Anno a komcsi Magyarország is fizetett a fű alatt az államosított nyugati vagyonok után. Szóval nem egyedi eset. Akárcsak az sem, hogy az oroszok az olajat használták fizetőeszközként. Ezt tették pl. a nyugati moszkovita szervezetek pénzelésére is. Fal - manapság offshorenak mondanánk - cégeket alapítottak az embereik, akik igencsak baráti áron kapták az olajat, majd az extra profitból visszaforgattak a szervezetre, illetve a szovjetek által fontosnak tevékenységek (pl. békemozgalom, sztrájkok) finanszírozására.
Aktuálpolitikát kerülve egy megjegyzés: nem Zuschlag találta fel a spanyol viaszt, hanem a KGB :)
Folytatás ................... A revizorok két héten át dolgoztak a Gohranban, ellenőrizve az egész dokumentációt. Hiánynak semmi nyomát sem találták. Sőt, mint kiderült, 1936-1938 között a Spanyolországban és Franciaországban található NKVD rezidentúrák sem aranyat, sem drágaköveket, vagy egyéb értékeket nem használtak operatív célokra, minden kiadás kizárólag az otthonról érkező pénzösszegekkel történt. Akkor tudtam meg, hogy az iratokat az arany átadásáról a Spanyol Köztársaság miniszterelnöke, Francisco Largo Cabaliero írta alá, és a szovjet részről a külügyi népbiztos helyettese, Kresztyinszkij, akit később kivégeztek, mint ,,nép ellenségét", Buharinnal együtt, a híres, 1938-as mintaper után. Spanyolországbólaz aranyat egy szovjet teherhajón szállították el, amely a rakományt a spanyol haditengerészeti bázisról, Cartahenából szállította Odesszába, majd onnan került a Gohran pincéibe. Akkoriban teljes értéke 518 millió dollárt tett ki. Más értékek, amelyekre a spanyol kormánynak operatív célokra volt szüksége, illegálisan Franciaországba voltak szállítva, majd onnan, diplomáciai postával, Moszkvába. A spanyol aranyból jelentős mértékből fedeztük később a köztársaságiaknak nyújtott katonai segély kiadásait háborújúkban, amit Franco, és az őt támogató Hitler és Mussolini ellen vívtak,; ebből tartottuk fenn a spanyol emigrációt. Ugyan csak ezekből az összegekből finanszíroztuk a felderítő tevékenységet Nyugat Európában, a háborút megelőző években, egészen 1939 végéig. Az arany kérdése, miután Orlov leleplezte ezt az akciót, 1953-1954-ben új életre kelt. Franco spanyol kormánya többször felvetette annak kérdését, hogy a Szovjetunió szolgáltassa vissza az értékeket. Az arany sorsáról engem és Eitingont többször hallgattak ki a KGB felderítő hatóságainak emberei az 1950-1960-as években, amikor mi börtönben ültünk. Eredményképpen, ahogyan azt nekem jelentették, ,,fent" döntést hoztak a '60-as években: az 1937 óta elpazarolt pénzösszegeket úgy pótolták, hogy Franco kormányának a szovjet állam, nagy titokban, nyersolajat szállított, méghozzá szállítási áron. 1938 júliusában, Orlov, a spanyolországi rezidensünk szökését megelőzően, híresztelések kaptak lábra belső köreinkben, hogy hamarosan ő kerül Passzov helyére, az NKVD hírszerzés élén. Viszont apósa, Kacnelson, letartóztatása (ő volt Ukrajna belügyi népbiztosának helyettese), és akit kivégeztek, vagy 1937-ben, vagy 1938-ban, Orlov megijedt.
Az új munkám kezdetét nem nevezhetjük sikeresnek. Gyorsan megértettem, hogy a főnököm, Passzov, semilyen tapasztalatokkal sem rendelkezett a külföldön végzett operatív munka területén. Számára az ügynökök Nyugaton történő verbuválásának és a velük történő kapcsolattartásnak a kérdései igazi ,,terra incognita" volt. Ő teljesen megbízott minden olyan információban, amit a külföldi ügynökök küldtek, és még alapjaiban sem volt tisztában, hogyan lehet ellenőrizni ezeket a híreket, amiket a határontúli forrásaink biztosítottak. A kémelhárításban, illetve a ,,nép ellenségei" ellen vezetett nyomozati munka tapasztalatai jelen esetben semmi hasznosat nem hozhattak e-téren. Egyszerűen szörnyűlködtem, amikor megtudtam, hogy aláírt egy direktívát, mely engedélyezte, hogy a külhoni rezidentúrák minden egyes ügynöke rendelkezhet önálló sifrírozó rendszerrel, és azt alkalmazhatja,gyakran közvetlenül a Központba küldve, a rezidens megkerülésével az üzeneteket, ha volt oka a bizalmatlanságra főnökével szemben. Csak később vált számomra világossá, hogy egy ilyen dokumentum miképpen is jöhetett létre, egyáltalán. A párt KB Plénumán, 1937 márciusában, az NKVD-tól megkövetelték, hogy ,,erősítse a kádereket" a Külföldi részlegben. Az adott követelmény bűnössége abban rejlett, hogy ezzel az ország vezetése meg akart szabadulni a kényelmetlenné vált régi operatív és vezetői gárdától, a hírszerzésen belül. 1936-ban a spanyol köztársaságiak beleeggyeztek abba, hogy Moszkvába küldik megőrzésre a spanyol arany tartalék egy részét, melynek értéke meghaladta akkoriban a fél milliárd dollárt. Ezenkívül, 1939 tavaszán, Mexikóba, a köztársaságiak hajóján, Franciaország érintésével, szintén hatalmas értékeket szállítottak át. 1939 márciusában Agajanc Párizsból táviratot küldött a Központnak, melyben jelentette, hogy nem minden arany, nemes fém és drágakő-készlet került Moszkvába. A táviratban külön kitért arra, hogy a készletek egy részét, úgymond, eltulajdonította a spanyol köztársasági vezetés, méghozzá a spanyolországi NKVD rezidentúra részvételével. A táviratról azonnal jelentést tettek Sztálinnak és Molotovnak, akik megbízták Beriját azzal, hogy ellenőrizze az információt. Viszont amikor mi Eitingonhoz fordultunk, a spanyolországi rezidensünkhöz, hogy szolgáljon valami magyarázattal az ügyre, az válaszul egy felháborodott hangvételű tíviratot küldött, ami szinte csak káromkodásokból állt. ,,Én - írta, - nem vagyok sem könyvelő, sem hivatalnok. Ideje lenne a Központnak végre eldöntenie, hogy mennyire bízik Dolores Ibarruriban, Jose Diasban, bennem és más spanyol elvtársakban, akik nap mint nap kockára teszik az életüket a fronton, a közös ügyünk érdekében. Minden ilyen jellegű kérdést kéretik átirányítani a jövőben a spanyol és francia kommunista pártok KB-jának fontos beosztású vezetőinek, Jacques Duclosnak, Dolores Ibarrurinak és más elvtársaknak. Mindeközben azt se felejtsék el, hogy az értékek és arany elszállítását hadműveleti területeken hajtottuk végre." Eitingon távirata hatalmas benyomást tett Sztálinra és Berijára. Jött az azonnali parancs: vizsgálják ki azt az egészségtelen kapcsolatot, ami a franciaországi és spanyolországi NKVD rezidentúrák dolgozói között alakult ki. Én is kaptam egy személyes parancsot és feladatot Berijától, hogy ismerkedjem meg minden irattal, ami a spanyol értékek szállításához és az SzSzKSz Gohran általi átvételéhez kapcsolódnak. Viszont ezt könnyebb volt kimondani, mint megcsinálni, mivel a Gohran irattárában történő munkához az engedélyt Molotovnak kellett aláírnia. Annak titkára pedig nem volt hajlandó átadni az iratot, aláírásra, Jezsov, az NKVD komisszárjának vízuma nélkül, - Berija aláírása akkoriban még nem volt elegendő. Akkoriban én még egyáltalán nem ismertem ezeket a bürokratikus szabályokat, így az iratot átadtam közvetlenül Jezsovnak, a titkárságán keresztül. A következő reggel még mindig nem volt aláírva. Berija lehordott engem a telefonon a lassúságomért, én meg azt válaszoltam, hogy nem tudom megtalálni Jezsovot, mivel az még mindig hiányzik a Lubjankáról. Berija ingerülten odavágta: - Ez nem személyes, hanem fontos állami ügy. Küldjön futárt Jezsovhoz a nyaralójába. Most betegeskedik és ott tartózkodik. Ez a lekezelő hangnem, amivel Jezsovot, a Politbjuro tagság várományosával szemben használt némileg gondolkodóba ejtett és igen meglepett. A futárral együtt minket elvittek Ozeribe, a népbiztos dácsájára, ami nem messze Moszkvától található. Jezsov nagyon furcsán nézett ki: nekem úgy tűnt, hogy én vagy egy halálosan beteg embernek adom át aláírásra a papírt, vagy pedig olyan embernek, aki több napja szakadatlanul iszik. Ő aláírta a papírt, egyetlen egy kérdést sem tett fel, és semilyen módon sem fejezte ki a véleményét az üggyel kapcsolatban. Én azonnal a Kremlbe indultam, hogy átadjam a dokumentumot a kormány titkárságára. Onnan elmentem a Gohranba, két revizor társaságában, akik közül az egyik, Berenson, a VCsK-NKVD főkönyvelője volt, egészen 1918 óta. A forradalom előtt ő revizor volt az Orosz Állami Biztosító társaságnál, melynek irodaházát foglalta el Dzerzsinszkij intézménye.
Folyt. ............... Az utazásaimból meglehetősen gondterhelten tértem vissza Mozkvába, mivel rokonainktól nagyon sokat hallottunk az Ukrajnában folyó kegyetlenségekről. Sehogyan sem bírtam felfogni, és nem akartam elhinni, például, hogy Hatajevics, aki akkorára már az ukrán kommuista párt KB titkára volt, a nép ellensége. Kossiort, aki állítólag kapcsolatban volt a Komintern által feloszlatott lengyel kommunista párttal, letartóztatták Moszkvában. A letartóztatások valódi okai, mint ahogyan én akkor hittem, a munkájuk során valóban elkövetett hibák lehettek. Többek között tudtam arról, hogy a nagy éhinség alatt Hatajevics adott parancsot arra, hogy kezdjék el kiosztani a lakosságnak azokat a liszt készleteket, amelyek a háborús vésztartalékok raktáraiban voltak. Ezért 1934-ben még pártfegyelmit is kapott Moszkvából. Az is lehet, gondoltam akkoriban, hogy elkövetett valami más, hasonló dolgokat is. Ismétlem: sajnos akkoriban én is ugyan olyan naiv voltam ezekben a kérdésekben, mint mások. Moszkvában Passzov is, és Spiegelglass is azt mondták, hogy új beosztás vár rám: a Külföldi részleg vezetőjének helyettese leszek. Ezt a kinevezést, viszont, még jóvá kellett hagynia a párt KB-nak, mivel olyan beosztási helyről volt szó, ami már a belső nomenklatúrához tartozott. Így, bár nem érkezett meg a hivatalos jóváhagyás, én - gyakorlatilag - 1938 augusztusától novemberéig elláttam ezt a tisztséget.
Berija nagy érdeklődést tanusított a Barcelonában állomásozó partizáncsoport iránt. Személyesen is ismerte Vaszilevszkijt, a partizánparancsnokok egyikét - valamikor amaz a parancsnoksága alatt szolgált a grúz GPU kémelhárításánál. Berija választékosan jól beszélt oroszul, egy nagyon enyhe grúz akcentussal, és velem szemben, legalább is, rendkívül előzékenyen és tisztességesen viselkedett. Viszont nem maradt kiegyensúlyozott a beszélgetésünk teljes időtartama alatt. Így, például, Berija erős nyugtalanságot mutatott, amikor vázoltam, hogy milyen érvekkel győztem meg Konovalecet, hogy az OUN ne hajtson végre terrorista akciókat a szovjet hatalom képviselői ellen, Ukrajnában. Azzal érveltem, hogy ez az egész ukrán illegalitás pusztulásához vezethet, mivel az NKVD nagyon gyorsan rá fog lelni a terroristák nyomára. Konovalec viszont úgy gondolta, hogy az ilyen jellegű akciókat akár izolált, teljesen autonómcsoportok is végrehajthatnak. Ez, erősködött, a hősiesség nimbuszát fogja kölcsönözni nekik a helyi lakosság szemében, inspirálhatja a széleskörű, szovjetellenes kampány beindulását, amelybe majd beavatkozik Németország és Japán. Mivel rövidlátó volt, Berija csiptetőt hordott, ami szerény szovjet hivatalnok látszatát kölcsönözte személyének. Valószínűleg, gondoltam én, direkt ezt a stílust választotta magának: Moszkvában őt akkor még senki sem ismerte, és az emberek, természetesen, találkozásnál nem fixálják tudatukban az ilyen hétköznapi, jelentéktelen külsejű embereket, ami ráadásul lehetőséget ad arra, hogy járja a biztonsági lakásokat és ott találkozzon saját ügynökeivel, miközben teljesen ismeretlen marad mások számára. Arra is emlékeznünk kell, hogy azokban az években az NKVD által fenntartott biztonsági lakások egy része, Moszkvában, tanácsi bérleményekben volt. Később megtudtam: az első, amit megtett Berija, amikor Jezsov első helyettesévé vált, átirányította magához az összes, legértékesebb ügynökkel kiépített kapcsolatot azok közül, amik korábban az NKVD vezető igazgatóságaihoz és részlegeihez voltak beosztva, és melyek vezetőit leváltották a repressziók során. Kaptam egy öt napos szabadságot, hogy meglátogathassam anyámat, amely még mindig Melitopolban élt, majd elutaztam a feleségem szüleihez, Harkovba. Úgy volt, hogy visszatérve Moszkvába megkapom a Külföldi részleg főnökhelyettesi állást. Spiegelglass és Passzov nagyon lelkesedtek a Berijával történt találkozómtól, és búcsuztatva engem a Kijevi pályaudvaron, biztosítottak arról, hogy visszatérésem után szintém engem fognak megbízni a spanyolországi felderítő-diverzáns tevékenységünk irányításával. Az utazásunk alatt a feleségem elmesélte nekem mindazokat a tragikus eseményeket, amelyek az országban és a biztonsági szolgálatnál történtek távollétemben. Jezsov iszonyatos repressziókat hajtott végre: 1937-ben letartóztatta az NKVD kémelhárításának teljes vezetését. 1938-ban a repressziók elérték a Külföldi részleget is. Nagyon sok barátunk vált a tisztogatások áldozatává, akikben mi teljesen megbíztunk, és akiknek a hűségében soha sem kételkedtünk, hiszen többükkel együtt dolgoztunk külföldön, éles körülmények között! Akkor mi úgy gondoltuk, hogy mindez csupán Jezsov súlyos inkompetenciája miatt vált lehetségessé, mely szakmai analfabetizmus még a hírszerzés kezdő tisztjei számára is nyilvánvaló és roppant mód szembetűnő volt. Itt most, megragadva az alkalmat, fel szeretnék hozni egy tényt, amely minden fontossága dacára soha sem volt megemlítve egyetlen egy komolyabb könyvben sem, amiket a szovjet szakszolgálatok történelméről írtak. Mielőtt Jezsov bekerült volna az NKVD-ba, azon belül soha sem volt olyan szerv, amely nyomozati munkával foglalkozott volna, azaz, nem rendelkezett nyomozati szervvel. Egy operativ tisztnek Dzserzsinszkij korában (illetve Menzsinszkij alatt is, úgyszintén), amikor egy ügynökkel vagy informátorral dolgozott egy adott, alája tartozó szakaszon, magának kellett lefolytatnia a nyomozást, kihallgatásokat, magának kellett megírnia a vádiratot. Jezsov és Berija alatt viszont felállításra került egy különleges nyomozati hivatal, amely gyakorlatilag kiverte a vallomásokat a letartóztatott személyekből különböző ,,állam és szovjetellenes" ügyekben, és amelyeknek többségükben semmi közük sem volt a valósághoz. Egyszóval, ha korábban a túlkapásokért és hivatali szabálytalanságokért a konkrét operatív tiszt felelt (az ő neve szerepelt az aktán), akkor most már lehetetlen volt megtalálni a túlkapásokban vétkes személyt, ugyanis az aktán a nyomozati hivatal pecsétje állt a konkrét, nyomozást vezető tiszt neve és aláírása helyett. Egy operatív tiszt, aki konkrét ipari vagy állami szervek kurrátori tisztségét látta el, többé kevésbé világosan látta, hogy milyen munkát folytatnak ezek, és kikből tevődik össze az adott szervezet létszáma, milyen emberek dolgoznak az adott hivatalokban. A pártmozgósítás során verbuvált fiatal, gyakran még alapvető szaktudással vagy élettapasztalattal sem rendelkező tisztek elejétől kezdve bekerültek egy bűnös körforgásba. Nem ismerve az operatív tevékenység alapjait, az okmányok valódiságának ellenőrzéséhez szükséges tudnivalókat, akarva és akaratlanul is résztvevői lettek annak a pusztításnak, amit a párt és államvezetés felsőbb és középső szintjein kezdeményeztek. Eredmény: egy egész letartóztatási hullám, amit elsősorban az alsóbb szintű nyomozók beteg fantáziája inspirált, és melyek bizonyításának érdekében az ártatlan emberekből egyszerűen kiverték a ,,beismerő vallomásokat". Mindannyian azt reméltük, hogy miután 1938 decemberében Beriját nevezték ki belügyi népbiztosnak, a magasfokú szakmai képzettsége, illetve a KB megjelenő rendelkezésének tükrében, a korábban véghezment túlkapásokat igyekeznek majd orvosolni. Egyértelmű, hogy ez az akkori reményünk meglehetősen naiv volt, de mi akkoriban őszintén hittünk a vezetőink tisztességében és a becsületességük megkérdőjelezhetetlen axióma volt számunkra. Tudtuk, például, hogy Szluckij és Spiegelglass evakuálták Moszkvából és vidéken helyezték el több, letartóztatott kollégánk családjait, segítettek nekik új papírokat és munkát szerezni. Így igyekezték elkerülni azt, hogy őket is elővegyék a tisztogatások alatt.
Azzal azért vitatkoznék, hogy egy fővárosban sem dolgozik annyi kém, mint Washingtonban. Vannak közismert kémparadicsomok, mint pl. Bécs, ahol a keletiek, nyugatiak mellett a közelkeletiek is jelen vannak...
De, van egyszerűbb. legális megoldás: hivatalosan átadják, mint történt pl. 1982-ben a falklandi háború idején az angoloknak. Minden bizalmas információ kiszivárogtatása, külföldi (akár szövetségesnek is) átadása saját meggondolás alapján tilos és büntetendő.
Egyébként meg a szövetségesek is előszeretettel kémkednek egymás ellen. Anno az oroszok ezt a VSZ-en belül hivatalból megtehették, a NATO-ban és egyéb USA relációban jogállamok esetében kicsit bonyolultabb. Ebben a körben jelenleg a legjelentősebb tevékenység a gazdasági kémkedés. Ajánlom figyelmedbe pl. az USA-francia relációt.
Már miért ne sértette volna meg az USA érdkeit, amikor vagon számra adta át a dokumentumlokat az izraeli katonai attasénak és kapott egy vagon dollárt.
Azt a sok pénzt csak úgy ingyen kapta?
Szólj ha tudsz ilyen helyet, ahol ingyen adják a dollárt, én is megyek oda.
Elkéstek vele, ugyanis már Bush 2 hete aláírta az utolsó amnesztia rendeletét, tehát, ha nem szerepel benne Mr. Pollard, akkor már nem is fog kegyelmet kapni. Már csak azért sem, mivel fontos USA törvényt szegett.
Egyébként maga az ügy érdekes, a szövetségen belüli információgyűjtés igen kényes téma. Viszont létező probléma, amit általában egymás közt elsimítanak a szakszolgálatok, ha fény derül rá (aztán a cégen belül némi fejhullás és irgum-burgum is van, na nem a tevékenység, hanem a lebukás miatt).
Hja! Pokorny ugyan olyan klasszikusa a titkos háborúk történetének, mint a szintén magyar Galgótzy Antal, Kálnoky Gusztáv, Gondos, Dr.Simon, Huszár Károly, Wild József, Miller István...
Pofonegyszerű, amiért az ingabombázásokat csinálták az amik pár hónappal később. Normandia előtt voltak és attól féltek, hogy nagyobb számú német gépesített csapatot dobnak át a keleti-frontról a nyugatira... (ez be is következett, de nem jelentős méretben). Ha a térképre tekintesz akkor láthatod a balkáni és délukrajnai vasútvonalak többsége Magyarországon át ment nyugat felé...)
Biztos, hogy voltak beépített emberek köztük, de nem valószínű, hogy kiderül, kik voltak valóban azok és kik akiket csak megvádoltak vele később. A komcsi emigráció soraiba beépült rendesen a magyar elhárítás, ezért tudták csírájában itthon elfojtani a szervezkedést, illetve lekapcsolni a vezetőket.
Olyan érdekes emberek voltak ekkor például magyar szolgálatban, mint a morvaországi Pokorny Herman, tökéletes német-cseh tudással (mellesleg a világháború előtt moszkvai szolgálatban, majd a háború alatt feltörte az oroszok összes rádió rejtjel kulcsát, a tanácsköztársaság alatt a magyar felderítést vezette Bécsben, volt Vrangel mellett a Krimben, majd csapattiszt a Horthy hadseregben, a háború végén az oroszok internálták, majd az új magyar kormányt szolgálta).
Hát ez az! A köztes időszak az, ami igazán érdekes lehet! Kapásból azt nem tudom elképzelni, hogy hol a francban találkozott az OGPU-NKVD a magyar kémelhárítással vagy hírszerzéssel? Csak találgatni merek - például a magyar szakszolgálatok tevékenysége Szovjet Oroszországban majd a SzU-ban a helyi magyar kommunista emigráció és Kominternes hálózat feltérképezésében. Ez az, ami igazán fehér folt, pedig gondolom hogy csak lehettek valami érdemleges és komoly akciók és eredmények, ha már ennyire elismerő véleményezést kaptak. Sajnos csak az igen szomorú hírű, vagy inkább hírhedt frank-hamisítási ügyről lehet olvasni valamit...
Hm, most eszembe jutott egy érdekes lehetőség. Amikor megtörtént a volt tanácsköztársasági górék és sleppjük cseréje a Trockij által túszúl ejtett magyar katonatisztekre, lehetett-e (akár elméletileg is) olyan lehetőség, hogy Horthyék saját embereiket, vagy esetleg beszervezett kommancsokat ,,adoptáltak" az adott akció alatt a magyar SzU-n belüli emigrációba? Mi a véleményed erről?
A WWII. alatti hírszerzésről és elhárításról elég sok helyen lehet olvasni, a köztes időszakot nem igazából ismerem. A háború alatti magyar hírszerzés legnagyobb teljesítménye szerintem a román kiugrás kiszaglása volt, az más kérdés, hogy érdemben mi se használtuk az információ és az akció közti időszakot felkészülésre (ellentevékenység, vagy titkos tárgyalások), a németek meg nem is hitték el (jellemző rájuk a magyar-román viszonylatban).
Tavasszal (még nem tudom, hogy áprilisba vagy májusban) fog megjelenni egy nagyon érdekes könyv+dokumentumgyűjtemény a lengyel ,,Defensiwa" (,,Dwujka"; kémelhárítás) akcióiról Nyugat-Belorussziában und -Ukrajnában, illetve Litvánia, Csehszlovákia, Kelet-Poroszország és a SzU ellen. Nem éppen hírszerzés, de szerintem egy fehér folt megszüntetésére irányuló kísérlet mindenképp. A lengyel hírszerzés azért a 20 években és a 30-as évek derekáig Európa egyik legerősebb szervezete volt az angolok, franciák, szovjetek, magyarok és svédek mellett. A németek és a román Sigurancamár csak a 30-as évek elejétől tudták feltornázni magukat erre a szintre.
No, például itt van még egy fehér folt - a magyar hírszerzés és kémelhárítás a 20-30-as években. Eddig róla csak az oroszoknál olvastam ezt-azt, és a legnagyobb elismeréssel írtak róla (több gyakorlati technikát át is vettek tőle, p.l. pár évvel ezelőtt írtam itt arról a őpisztolyos közelharcról, amit az oroszoknál a mai napig ,,sztrelba po magyarszki", azaz ,,lövészet magyar módra" nevezik.) Foglakozik egyáltalán Magyarországon valaki a hazai titkosszolgálatok történelmével? (Az utolsó könyv, amit a témában olvastam, és nagyon szeretem használni, a Franklin társulat ,,Kémkedés világtörténelme" háromkötetes, de abban a magyar szolgálatokról szóló részek úgy 1925-tel lezárulnak).
Mindez szép és jó, de az árulás fogalma elsősorban feltételezi azt (ami a legfontosabb eleme a tettnek, vagy cselekménysorozatnak) az pedig az, hogy az illetőnek MINDENKÉPPEN annak az országnak az állampolgárának kell lennie, amely ellen tettét elköveti. Ellenkező esetben az illető nem lehet hazaáruló.
És? Mit csináljak vele? Egy gyenge cikk egy olyan személyről, akiről semmit sem hallottál addig, míg le nem írtam a nevét. Ha már itt tartunk, akkor talán érdemesebb komolyabb irodalmat olvasni az illetőről, mint holmi netes cikkek, például:
Ronald Kessler ,,The Spy in the Russian Club" USA, New York, Charles Scribner's Sons, 1990.
,,az USA soha nem volt megszállva a szovjetek álltal" viszont több ország volt megszállva az USA által a XX. század folyamán (és ez a folyamat manapság is folytatódik).
,,soha nem fenyegette az állam a saját állampolgárainak a teljes megsemmisítését egy idegen megszálló stratégiai érdekeinek kiszolgálásáért." Ezek szerint rosszul ismered az amerikai történelmet. Ajánlom az indián háborúk, a függetlenségi háború, a texaszi-mexikói és amerikai-mexikói háborúk történetét.
Ne fényezzük agyon az USA-t sem.
Apropo: az általad használt nicken már egy jóideje létezik egy fórumtárs. Ha szabadna ajánlanom - válts nicket, mert az ilyen megtévesztést nem nézik jó szemmel a moderátorok.
