Ez a helyet azért hoztam létre,hogy minden olyan mű,gondolat,szerzemény,ami nem fér bele logikailag,vagy jó ízlésileg a Vers,vagy amit akartok.. topikba,ide kerülhessen.Legyen hát ez a topik azoknak az irodalmi gondolatoknak a gyűjtőhelye,amelyek az apatopikban eretneknek számítanak.
Úgy vélem ebben a topikban feloldhatjuk még az alapvető tilalmat is.Tehát ha valakinek olyan ingere támad,ám próbálja ki magát és lepjen meg bennünket néhány "sajátverssel"! Vagy ha szégyenlős az illető,akkor megteheti helyette más,hisz ugye az apatopikban az a kiskapu is tiltott,hogy bármely klubtag saját művét idézze egy másik klubtag.
Nosza!:-)
Ezt pedig -engedelmeddel- megismétlem normál karakterekkel.
Tehát Siyotanka előző beírása:
Sziasztok, kedves "Rosszalkodók"!
Az alábbi verset szívbéli szeretettel küldöm közületek Mindazoknak, akik elkövették azt a rosszalkodást, hogy gyönyörű élményt jelentő élvezetes, ízes stílusban vallottak a gyerekkorukról! Köszönöm Nektek!
BENKE László: Hazafelé
Kicsi gyerekként hazafelé, este, apám erős háta mögött szénásszekerünkön hanyatt fekve néztem a csillagos eget s ragyogott, ujjongott a lelkem. Ott fönn a bizonyosság, - látod, apám? - örök. Utat mutat szekerünknek a te fényes Göncölöd.
Nem volt a hazafelé vezető dűlőutakon fény, városi ostorlámpa, díszkivilágítás, mégsem féltem, hogy nem érünk haza. Fénylettek fönn a csillagok, szállt a széna illata, s az úton, mint a lelkem, meg-megcsillant Szent János sok-sok fényes bogara.
Itt mennyi fény van körülöttem, mennyi fény, de nincs e sötét városi égnek csillaga, nincs e fényes városi szekérnek szénaillata, félelem recseg és ropog szívemben, hogy nem érek haza, nem érek haza.
Az alĂĄbbi verset szĂvbĂŠli szeretettel kĂźldĂśm kĂśzĂźletek Mindazoknak, akik elkĂśvettĂŠk azt a rosszalkodĂĄst, hogy gyĂśnyĂśrĹą ĂŠlmĂŠnyt jelentĹ ĂŠlvezetes, Ăzes stĂlusban vallottak a gyerekkorukrĂłl! KĂśszĂśnĂśm Nektek!
BENKE LĂĄszlĂł: HazafelĂŠ
Kicsi gyerekkĂŠnt hazafelĂŠ, este, apĂĄm erĹs hĂĄta mĂśgĂśtt szĂŠnĂĄsszekerĂźnkĂśn hanyatt fekve nĂŠztem a csillagos eget s ragyogott, ujjongott a lelkem. Ott fĂśnn a bizonyossĂĄg, - lĂĄtod, apĂĄm? - ĂśrĂśk. Utat mutat szekerĂźnknek a te fĂŠnyes GĂśncĂślĂśd.
Nem volt a hazafelĂŠ vezetĹ dĹąlĹutakon fĂŠny, vĂĄrosi ostorlĂĄmpa, dĂszkivilĂĄgĂtĂĄs, mĂŠgsem fĂŠltem, hogy nem ĂŠrĂźnk haza. FĂŠnylettek fĂśnn a csillagok, szĂĄllt a szĂŠna illata, s az Ăşton, mint a lelkem, meg-megcsillant Szent JĂĄnos sok-sok fĂŠnyes bogara.
Itt mennyi fĂŠny van kĂśrĂźlĂśttem, mennyi fĂŠny, de nincs e sĂśtĂŠt vĂĄrosi ĂŠgnek csillaga, nincs e fĂŠnyes vĂĄrosi szekĂŠrnek szĂŠnaillata, fĂŠlelem recseg ĂŠs ropog szĂvemben, hogy nem ĂŠrek haza, nem ĂŠrek haza.
Csak merülj bele nyugodtan! Mikor olvasom olyan, mintha magam is átélném, és ez az amit ... izé.... minek is nevezünk?:)
Szívesen olvasnék tőletek ilyen írásokat, akármiről. Gyerekkorról, jelenkorról, olyan blogfélét. Rendszeresen olvasom pl. Kacat blogjait az árvácskáiban, és ha hosszabb ideig nem ír, nógatom.
Vannak itt, a földön is emberek, akinek nagyon hiányoznál, akik maguk közé tartozónak éreznek Téged is. Nagyon szeretnék látni a lencsevégre kapott pillangóidat, madaraidat, virágaidat... Akiknek hiányoznak a képeid!
Én meg azt sok- sok gyermekkori barátot, rokont, családtagot, akik már nincsenek, vagy ha vannak is, valamilyen ragyogó égi mezőkön kergetik a sok-sok csillagpillangót és egy felhő szélén lógatva lábukat kaján vigyorral tekintenek rám, a későnjövőre, mert lám, én vagyok az, aki lekéste az égi híradót és csak utána ülhetek be a nagyfilmre, hogy végre....végre azok között lehessek, akikhez mindig, egész életemben igazán tartoztam.
Milu, kedves, én olyan régen voltam gyerek, hogy tán nem is voltam gyerek.:-)
De azért....talán...igen......mégis. Igen. Voltam gyerek én is. Talán nem is nagyon különbözik a környezet, ahol felnőttem, attól, amiről Ti is meséltek. Voltaképpen városban születtem, de ennek a városnak egy olyan részén töltöttem egész gyermekkoromat -sőt kamaszkoromat is- ami inkább számított falunak. Kicsiny, földszíntes házak, poros, eső után földszagú utca, ahol néha - forró nyarakon- megjelent egy öntözőautó -tudjátok, ahol hátul a tetején volt egy nyitott "fülke", abban állt a kezelő és egy kar huzogatásával szabályozta, hol és mennyit öntözzön. Ilyenkor ahányan voltunk kölkek, mind szaladtunk az öntözőautó után utcahosszat, egy szál klottgatyában, mezítláb tapicskoltunk a vízpermettől nedves utcaporba, megfürdetve magunkat a kellemesen hűsítő ajándék -vízesésben. /bevallom, sokszor ez volt a "fürdőszobánk" is.:-)/ Aztán a jeges! "Ittttt a jeggges, ittt a jegggeeees!!" hallatszott az utcáról és mi megint szaladtunk egy kis "potyajégszopogatásra". Mert amikor valakinek kimérte a jégszekrénybe való hatalmas jégtömböt és belevágta a kocsin lévő kupacba a kampóját, mindig lepattant néhány törmelék, amit mi azonnal felkapdostunk -igen-igen, az utca porából is!:-)- és egy gyors "fertőtlenítés" után /értsd: klottgatya szárában megtörlés/ élvezettel elszopogattuk. Az volt ám a csodajégkrém!
Sok folyó városa vagyunk. A korai életem jelentős részét - a gyermekkoromat- gyakorlatilag a vízparton /na és persze az utcán/ éltem le. No persze nem csak én, hanem az egész "brancs", az egész csipet-csapat. Nem voltunk persze igazából utcagyerekek-legalábbis a szó negatív értelmében semmiképp- és nem is voltak igazi "gengek". De mégis valahogy rétegekre, csapatokra oszlott a "falu". Még az egy utcában lakó srácok is külön csoportot alkottak, úgy 10-15 srác volt talán egy csapatban, akik aztán együtt járták a vízpartot, erdőt, rétet ,együtt dézsmálták a gyümölcsöskerteket a gazdák nem kis örömére. Hú, hányszor is kellett futnunk, menekülnünk egy-egy kertgazda jogos -persze szerintünk jogtalan- haragja és ásónyele elől! És- mivel én voltam a legkisebb a csapatban -mármint korra- én futottam leghátul és én kaptam is a se....nyakamba néhányat. de igazán nagy baj sosem volt belőle. Talán a kertgazdák is valahol beszámították ezt a "vámszedést" a terméshozamba, legalábbis a szülőkig soha nem jutott el a panasz, pedig hát névről ismert szinte mindenki mindenkit a környéken.
Úszni majdnem előbb tanultam meg,mint járni.:) Akkoriban még sokkal gyakoribb volt a "zöldár", mint mostanában és persze mi nyáron szinte minden nap órákat töltöttünk a vízben, a folyóban. A miniárvizeket nagyon kedveltük. Olyan romantikus volt a kiöntésekben gázolni, búvárkodni. Ma már szinte nem is látni azon a környéken fürdőző embert, de akkoriban mindennapos volt, hogy beúsztunk a folyó közepére, szépen felfeküdtünk a felszínre, vagy csak tapostuk a vizet magaunk alatt - és lecsorogtunk sokszor 5-6 kilométert, hogy aztán a nagyrétnél kikecmeregjünk egy kis barangoláshoz, ürge és tücsököntéshez, pitypangoláshoz, madártojás-szedéshez, békavadászathoz. Készítettünk magunknak íjat, faragtunk hozzá nyílvesszőket és kezdődhetett a békavadászat! Összelődöztünk magunknak vagy 15-20 hatalmas kecskebékát, levágtuk a combját, megnyúztuk és nyárson megsütöttük. Az volt ám a finom csemege!:-) Hát igen: ma már egy hangyára se lépek rá, ha elkerülhetem, de akkoriban gyerekek voltunk és a magunk módján kegyetlenek. Bizony, bedobtuk a vízbe a macskakölyköket és vidáman nevetgéltünk, ahogy a nyomorult próbál kikecmeregni a vízből. Szívfájdalom nélkül kitekertük a galambfióka nyakát és megsütöttük a békapecsenye mellé. Kegyetlen a gyermekkor a maga kíméletlen módján. Ha a verebeknek van túlviláguk, bizony sok száz madár fog szemrehányóan rámnézni, ha oda kerül a sor. De nem tudtuk, hogy kegyetlenek vagyunk. Gyerekek voltunk, olyan természeti lények, akiknél mindez szinte ösztönös volt és nem tudatos. Nem "akartunk" mi fájdalmat okozni senkinek és semminek szándékosan, csak......
Akkoriban a folyó partja - a rakpart- tele volt gyümölcsfákkal. Barack, meggy, cseresznye, szeder....rogyásig. Mi annyi gyümölcsöt zabáltunk egész nyáron, hogy jóformán otthon soha nem voltunk éhesek. Jó szüléink legfeljebb egy nagy karéj zsírosdeszkával vártak bennünket, hogy mégis valamivel ellensúlyozni lehessen a rengeteg "édességet". Az összes fát megmásztuk a környéken. Minap éppen arra jártam és a híd ,melletti egyik fára - vagy 30 méter magas nyárfa- felnézve elgondolkodtam: 8-10 éves kölyök létemre hogyan tudtam én rendszeresen órákat tölteni annak a fának a tetején gubbasztva?:-)
Soha, semmi komoly bajunk nem volt a "rosszcsontkodásokból". Jó, persze azért néhány olyan doldog megesett, amitől egy mai srác -és az anyja, persze- rögvest elájulna. Például, amikor focizás közben -természetesen "meztélláb" - beleléptem egy százas rozsdás szögbe és jó két centi mélyen belefúródott a talpamba. Talán 12 éves lehettem, de emlékszem, nem sírtam, nem is nagyon panaszkodtam senkinek. Hazasántikáltam - a rozsdás szög /na jó, SZEG!/ meg lifegett ki a talpamból- és az egyik szomszédunk -egy öreg néne- majd rosszul lett, amikor meglátta. De azért "elllátott", vagyis kihúzta a talpamból -na jó, akkor majd összecsináltam magam, erre emlékszem- és jól megfürösztötte jódban. Kutya bajom nem lett belőle. Anyámék talán meg sem tudták...
Na jó, nem merülök bele jobban, mert talán túlságosan is unalmas ez annak, aki nem maga élte meg....
Hát neked milyen volt a gyerekkorod, Karakom? Szaladgáltál- e te is a réten, építettél-e kunyhót gallyakból? Vívtál-e csatákat botokkal, és másztál-e fára madárfészek után? Vagy otthon ültél, könnyvvel a kézben egész nyáron?
Szikrázó gyerekkori rét! Kék lepke villog fölötte. Már soha többet az a kék! Az ég üvegje összetörve. Emlék kékje: vakító nyárég! Aranykor, alvó öntudatlan. Szívben fénylő holdmessze tájék. Azúr lepke boldog magasban! Ha csak egyszer egy rebbenésig! Ha nemcsak a versbe, a szóba. . . Ha csak egyszer még az a rét. Ha egyszer még az az óra!
A vadsóskát én is szerettem, és margarétából, búzavirágból, szarkalábból mi is szoktunk koszorút fonni a réten... A patakparton volt olyan hosszú szárú fűféle, amiből békaszéket szoktunk készíteni, ja és bogáncsból bababútort...
Hol vannak már azok a helyek, hol van az én gyerekkorom?
Elbontották, kiparcellázták, ráépítettek...Már meg sem találnám...