Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Ágaink egybecsavarodtak, gyökereink összefogóztak, árnyunkba utasok heveredtek, lombunkból madarak szárnyrakeltek, - magunknak mi már megmaradjunk, másnak, egymásnak annyit adtunk, annyit kinlódtunk és mulattunk, hogy vígak, búsak, rosszak és jók, lettünk egy kicsit már hasonlók.
Mikor a sors összeültetett, csemeték voltunk még, gyerekek, fiatal társak, szövetkezők, rosszabbak elől menekülők, játszottunk tündéri fuvolákkal, haragos, fekete trombitákkal, nem törődve senki fiával: elszakadók és összehajlók, valami titokban hasonlók.
Aztán nőttünk - Védett az isten, nincs fejsze, amely leterítsen, jöttek ránk fénylő fegyverekkel, mi álltunk hallgató sebekkel, s ki ellenünk tört, keze fonnyadt, szúrós tűzben csontja megolvadt, háza bedőlt, szeme kisorvadt, - s mi álltunk, két fa, virágba bomló, elrendelt csodához hasonló.
S ez biztat, ez, az érthetetlen. Mesében állunk, csoda-kertben, - s ha mese, a fának is lehet szive, zengünk is, ugy zeng a kettőnk hite, mint a harangok, ha vasárnap Kálvin lelkével nekiszállnak az illatos, napos határnak: jövőt zeng két hang, muzsikáló, szétlüktetve egybefonódó.
Kétszer-egy sors az isten előtt, szövetség nem lehet más se különb: hogy én mi vagyok, nem tudom, csak azt, hogy benned bizhatom: bármennyit sírtál, hadakoztál, jönne uj vihar, rámhajolnál, magad ellen is átkarolnál: egymásra fájva rászorulók, lettünk mindenkihez hasonlók.
Két fa, együtt, testvéri lombban, egyek vagyunk sok fájdalomban, örömökben és kényszerekben, máskép tán élni is lehetetlen: magunknak hát már megmaradjunk, gyökereinkről ne szaladjunk, tavaszban, őszben gyarapodjunk, legyünk hívők, bátrak, kitartók: az örök reményhez hasonlók.
nem olyan vagyok mint mások azazhogy éppen olyan vagyok mint mások sose érkezem meg időben s mindig nem vártan bukkanok fel azt mondják nincs semmi jövőm s hogy a múlt után kutatgatok folyton mindig csak az árnyékban állok s cipelem ezt a barna kézitáskát (olyan könnyen felejtek) ám álmodozni is tudok arról álmodni hogy időben bukkanjak fel a megfelelő helyeken mivel: valamit elmondanék ott szívesen azaz szeretném hallatni a hangomat olyan örömmel mondanám el: hogy láttam itt mindezt hogy mindezt itt megőriztem magamban
Benjámin László: A Vadaskerti úttól a Kálvin térig
Előbb az 56-oson, aztán a 63-ason viszem álmos rosszkedvemet keresztül a fél városon, a Vadaskerti úttól a Kálvin térig háromnegyed óra hosszat most folytatom tegnapi töprengésemet, ahogy majd holnap a mait. Mellettem elkésett diák toporog, batyuik felett trónoló solymári kofák magukfeledt diskurzusát, zajos pletykáit hallhatom előbb az 56-oson, aztán a 63-ason.
Lőrincen, Kispesten, Budán, Angyalföldön - zötyög velem, csak visz, csak visz a villamos keresztül a fél életen. Arcok cserélődnek, falak - iskola, műhely, hivatal - de az út változatlan az örök egyforma kocsival. Harminchat éve utazom, megőszült közben a gyerek, gyűjteménye sincs már, csupán a megtett kilométerek; ha számolnám, kijönne tán százötven vagy kétszázezer - akárhány világutazó beérhetné már ennyivel.
Előbb az 56-oson, aztán a 63-ason, hallgatom a világ zaját, az újságot kiolvasom. Ez a világ: a nyomtatott, s amennyi kétoldalt az út futásában föl- s eltűnik, s ami a kocsiba szorult; világom a papírba-zárt emberiség, az absztrahált élet intézete, ahol "tudományos főmunkatárs" címen kapom a fizetést, mélázva sorsom humorán, hogy így nevem mellé került a munka meg a tudomány.
Esőben mégis a fedél, sötétedésben menedék - fáztomban ez a kis-világ lehelte ember-melegét; itt volt találkozóm velük, kik lelkem belső zugain tanyáznak már azóta, mint kedves öcséim-húgaim, nevük szerint Anni, Kati, Románka, Ibolya, Piri, Évi, Dici s Attila és Áron, Tibor, Pista, Feri; mindőjüket megilleti, hogy ez a néhány rímem is szeresse őket, mielőtt elcsavarognék innen is,
előbb az 56-oson, aztán a 63-ason, aztán honnan-tudnám-hová, a mit-tudom-én-hányason. Indultam ifjan és mohón a Tág Világ, a Hír felé - csak visz, csak visz a villamos a nyugdíj felé, a sír felé. Harminchat éve utazom, közben eltűntem nyomtalan; aki elindult, elveszett, nem őrzök mást, csak nyugtalan csavargó-kedvét, holtomig viselve zárt, fegyelmezett arcom mögött, a gyászt, azért, aki már sohasem leszek.
Így szabálytalanul szabályos. A kis káosz nagy geometria. Görbe ágak közt görbe szél, örvény a lélek mélyein, alvás, evés, szeretkezés, henyélés, munka: ködgomoly, nyúló, forgó, magába botló, hunyászkodó, erőszakos, földön fekvő, ágaskodó, s mind együtt: ritmus, rend, zene.
Szívig hat a csecsemősírás, velőkig a halálüvöltés, ez is, az is forgat, zilál. Káprázatos, mi van a réten, lapulevél-árnyéknyi réten, egy csöppnyi vízben, fönt az űrben, macskaszemben és kutyaorrban, népek meg emberek között, évszázadok árkaiban: zűrzavar - ritmus, rend, zene.
Holnap, vajon mi lesz velem? Dzsungel-ösvényen értem eddig: eleven örömök, bajok fújtak rám fagyot, meleget; kardok kísértek és ölek, szövetségek és árulások, kibuggyanó vér s kacagás. Akármi lesz holnap velem, valahány béke, háború: a vége: ritmus, rend, zene.
Szó sincs itt semmiféle gyászról az ősz teljes iparkodással ténykedik: szervezi a kerti brancsot a kezdőket kitanítja a haladókat emlékezteti s fokozatosan adagolja a kopárságot hideget olykor a gürcölésbe csöpp játékot is kever: például ökörnyálat úsztat szusszanó sündisznóval zörgeti végig az avart s a gyöngyvirág-tövön piros bogyót fakaszt
De persze többnyire mégiscsak dolgozik hogy meglegyen aminek meg kell lennie: az ál-halál a visszatartott lélegzet a tág-üres terek a hasznos türelem mikor majd agresszíven és hatalmasan a zúzos talpú tél megérkezik.
Próbálok néha elképzelni Egy kevésbé zsúfolt égboltot. De nem sikerül, Mert nem akar róla lemondani Se a mítoszokat látó, Sem a gépeket látó szemem. Íme, éppen ebben a pillanatban Egy repülő És Niké, a szárnyas istennő Összeütköztek És alázuhantak Ellentétes indokoktól megzavart Két szemem előtt, S mivel egyik Nem tudja megmagyarázni A gép meghibásodását, A másik meg A győzelem istennőjének halálát, Fáradtan, Mindketten elalszanak És álmodtak Egy olyan csupasz égboltot, Melyen csak felhők És madarak vonulnak át.
Csak két nap a tél, alig havazik, egy kicsit mesél, aztán elalszik, hiszen sarkában jár a kikelet, ki két napot kap, s máris elmehet, mert a falánk nyár a nyakára jár, s bár alig van itt épp két napja már, az ősz tüsszögve bekebelezi, de csak két nap s két éj juthat neki, mielőtt jön a tél, s kicsit mesél… Felénk egy évszak épp két napot él.
milyen mindenség kellene milyen törvénye az anyagnak hogy egyszer mégis szárba szökjön minden elmaradt beteljesülés hogy mégis találkozzanak kik közé évezredek álltak s azok is akik a vitát nem tudták végül befejezni hogy átléphesse a határt akit a határon lelőttek hogy életmentő vallomását a haldokló még megtehesse hogy kiszemelt áldozatát mégis megölhesse a gyilkos hogy mi akik szeretjük egymást merjünk mégis bátran szeretni
Mindig nélküled ébredek fel álmaimban, ezért már lassan elaludni félek. „A kis halál.” Kötelező gyakorlatoknak hívom inkább. Egyszer tökéletesen megcsinálom, s ott ragadok végleg.
Ha álom-ébredés váltóárama nem küldi majd lelkem kapszuláját oda-vissza, a túlpartról még utoljára reád nézek, s akkor arcod homokját a Léthé magába mossa.
Most mit mondjak Yorick szar ez az egész szar itt nem vagyok több nálad ne mondd tudom a választ kezemben tartom üres koponyádat és igazán nem érdekel a sorsod csontkupádból hörbölt bor zsibbasztja a torkot.
Olyan kurva egyszerű az egész olyan tiszta feltesszük a kérdést mint megnyúlt pulóverében Kormos Pista Cicelle Párizs nem hülyéskedett csak bámult szegény Yorickra.
Az ifjú dán puffasztott rizs lett tűnnek a koponyák az asztalokról megöregedve se lettem bölcsebb valahogy nem jön soha a jobb kor remélve élünk napra nap királyfi belőled is mi maradt To be or not to be ha a kérdésig eljutunk már az is valami.
Mikor az embert lebombázott házának romjai alól kiráncigálták, megrázkódott, s azt mondta: Soha többé.
Legalábbis nem azonnal.
(Günter Kunert: Egyesekről, akik túlélték Kalász Márton fordítása)
a kerti tó partján fűzfa sápad haja elomlik nézi a vadkacsákat játszó gyerekek a nyárban fény ragyog az útra virágok díszszemle-rendjét hófénnyel kíséri a murva muskátlizuhatag az ablakokban pillangó szárnya rebben vasárnapillatú béke lehet-e szemérmesebben betakarni a múltat kardvirágvitézek a fekete földbe szúrnak mintha messziről marlene hangja szólna letakarítja köpenyéről a vért a suhanc-katona fölkél a kerti tó mosolyáról ne sejtsed bombatölcsér
Mikor az embert lebombázott házának romjai alól kiráncigálták, megrázkódott, s azt mondta: Soha többé.
Legalábbis nem azonnal.
(Günter Kunert: Egyesekről, akik túlélték Kalász Márton fordítása)
amikor nagy nehezen kikászálódott múltja romjai alól belenyilallt a gondolat elfelejtett élni nem volt bátorsága hozzá egy megbocsátani nem tudó kegyetlen isten talpát nyalta mindvégig elhatározta hogy soha többé …
Mikor az embert lebombázott házának romjai alól kiráncigálták, megrázkódott, s azt mondta: Soha többé.
Legalábbis nem azonnal.
(Günter Kunert: Egyesekről, akik túlélték
Kalász Márton fordítása)
mint letakart bútorokon a hófehér lepel hegyet-völgyet formáz rajzolni kellene ráncot vet unottat nevetőst sírósat részeget hová mit gyűrtek az évek évtizedek nincs eleje vége ha lerántaná egy kéz hogy titkaim elérje azt sem tudná hol fogja meg csippentse össze vagy csak húzza-húzza nem olyan fontos legyintene
szép lassan eltünedezik minden alóla felejtek egyesével és csoportosan mi hiányzik, mi nem hiányzik egy emléknek annyi verziója van szorgos hangyák hordják el ami történeteimből megmaradt férfiak nők távoznak futószalagon mozdulatlanul hanyatt apám anyám bárkik lehettek elveszítettem tényleges korom szerelmeimmel együtt vonulnak a legvégsőbb soron felülről nézem mint műtétjüket visszatérésük előtt egyesek
a nagy fehér vászon lebeg levitál elég sok bűvész irigyli trükkömet
A harmadik nap alkonyán pedig kilépett a bolt keskeny kapuján, és csendesen megindult az úton. Kétoldalt feketén füstölögtek a romok. Lent a kiszáradt árok fenekén találta az elsőt azok közül, akik Pilátus háza előtt kiáltozták Barabbás nevét. Elfeketült nyelvvel vonított a vörös felhők felé. Megállt előtte és csendesen így szólt: – Itt vagyok. Az pedig felnézett rá és zokogni kezdett. – Rabbi! Rabbi! – zokogott. És a mester szelíden folytatta: – Ne sírj! Állj fel és jöjj velem! Mert visszamegyek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé, és új törvényt kérek magamra és reátok, akik Barabbást választottátok, s akikkel ezt mívelte Barabbás. A nyomorult pedig feltápászkodott és az ő öltönyét megragadta. – Mester! – kiáltott elfulladva és könnyek között. – Ó mester, jövök! Mondd meg, hogy mentsem meg magam! Mondd meg, mit tegyek. Mondd meg, mit mondjak! – Semmit – mondta ő szelíden –, csak azt, amit három nap előtt kellett volna mondanod, mikor Pilátus megállt a tornácon és megkérdezett titeket: ,,Kit engedjek hát el közülük: Barabbást, a gyilkost, vagy a názáretit?" – Ó, én bolond! – kiáltott a nyomorult fejét öklével verve –, ó, én bolond, aki Barabbást kiáltottam! Barabbást, aki ide juttatott! – Jól van – folytatta szelíden a mester –, most hát jöjj velem Pilátus háza elé, ne törődj semmivel, ne figyelj semmire, csak rám, és amikor én intek neked, kiáltsd, egész szívedből és egész tüdődből: ,,a názáretit" mintha azt kiáltanád: ,,az életemet!" Az pedig követte őt. És találának útközben másik nyavalyást, akinek Barabbás elvette házát és feleségét, és gyermekét, és szemeit kiszúratta. És ő homlokát érinté csendesen kezével és így szólt: – Én vagyok az. Jöjj velem Jeruzsálembe, és amikor én kezemmel érintelek, kiáltsad: ,,a názáretit", mintha azt kiáltanád: ,,a házamat! a gyermekemet! a szemem világát!" Az pedig felzokogott és követte őt. És találtak még másikat is, kinek kezei és lábai kötéllel voltak összekötve és nyakára hurkolva, őt magát pedig arccal lefelé bőzhödt mocsárba nyomta le Barabbás, tetvek és csúszómászók közé. És odament hozzá, és megoldotta kötelékeit és így szólt: – Ismerlek téged. Te költő voltál, aki a lélek rajongó repülését hirdetted. Jöjj velem, és amikor intek, kiáltsd: ,,a názáretit!" mintha ezt kiáltanád: ,,a szabadságot!, a léleknek és gondolatnak szabadságát!" Az pedig megcsókolta az ő saruját, és csak a szemével könyörgött, mert a szája még tele volt sárral. És így mentek tovább, és egyre több béna és sánta, és nyomorult bélpoklos csatlakozott hozzájuk, akiket Barabbás tönkretett. És mindegyik, külön-külön, zokogva verte mellét és könyörgött neki, hogy intsen majd, ha kiáltani kell: ,,a názáretit!", mintha azt kiáltanák: ,,békesség! békesség! békesség e földön!" Estére pedig megérkeztek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé. Pilátus a tornácon ült és estebédjét költötte Barabbással, a gyilkossal. Kövéren és fénylő arccal ültek ott, nehéz borokat ittak és drága ételeket ettek aranyedények fenekéről: skarlátpiros palástjuk messze világított. A názáreti pedig, élén a sokaságnak, mely követte őt, a tornác elé járult és felemelvén átszegezett kezeit, szelíden szólni kezdett: – A pászkák ünnepe nem múlt még el, Pilátus. Törvény és szokás, hogy húsvétkor egyikét az elítélteknek elbocsássad, úgy, ahogy a nép kívánja. A nép Barabbást kívánta s engem megfeszítettek – de vissza kellett térnem halottaimból, mert láttam, hogy a nép nem tudta, mit cselekszik. E sokaság mögöttem megismerte Barabbást, és most új törvényt akar – kérdezd meg őket újból, amint az törvénykönyveinkben meg vagyon írva. Pilátus pedig gondolkodott, aztán vállat vont, s kiállván a tornác szélére, csodálkozva nézett végig a sokaságon és szólt: – Hát kit bocsássak el már most, Barabbást vagy a názáretit? És ekkor ő intett nekik. És ekkor zúgás támadt, s mint a mennydörgés zengett a sokaság. És a sokaság ezt kiáltá: ,,Barabbást!" És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik azt kiáltotta: ,,a názáretit!" A mester pedig halovány lett, és megfordulván végignézett rajtuk. És külön-külön megismeré mindegyiknek az ő arcát, de e sok arcból egyetlen arc lett az esti homályban, óriási fej, mely ostobán és gonoszul, és szemtelenül vigyorgott az ő arcába, véres szemei hunyorogtak, és szájából bűzös lé szivárgott, és torkából úgy bömbölt rekedten: ,,Barabbás!" mintha azt hörögné: ,,halál! halál! halál!" Pilátus pedig zavartan lesütötte az ő szemeit, és mondá neki: – Te látod!... Ő pedig bólintott fejével és csendesen felmenvén a lépcsőn, kinyújtotta kezeit a hóhér felé, hogy kötözze meg.
A parkban bronzgyík hever tapintásra hideg, de szeme rám mered, mintha élne – csak a pillanat mozdulatlan, jó lenne itt élni, eltölteni két vagy három évet, imbolygó lámpák fényébe burkolózva tekerni a kanálisok partján szorosan összetapadó mézeskalácsházak mellett, a sárgán világító ablakokban összeérő fekete sziluettek, a virágföldek színes sávjai a vonat ablakából lassan elmosódnak, az ajtók nesztelen csukódnak, újra nyílnak.
Hajnalban jövök el, a piroslámpás negyed lámpái még égnek, sötétített üvegű caféból kannabisz édeskés szaga dől rám, csomagjaim a kikötőben, pontban nyolckor jelenjen meg érvényes vízumával, útlevelével – kockaépület előtt csoportba verődve marokkóiak, szurinámiak bagóznak, földre köpnek, spreek je Nederlands, please end of the line – tartózkodási engedélye kibocsájtásához fél évig nem lépheti át az országhatárt – ismétlem, fél évig nem utazhat spreek je Nederlands please don’t cry a vonat ablakából a haragoszöld sávok lassan elmosódnak, az ajtók nesztelen csukódnak, újra nyílnak.
Itthon újabban mindig csak a tél, évente egyszer szúrós gyapjúszvetterek, nedves kesztyűk fullasztó töltött káposzta szaga tör rám, lucskos latyakban sorok araszolnak az utcai lámpák hideg fénykörében, és mindig ugyanaz, gyerek mikor lesz? Nagyanyám már kilencven, még két évet él majd. Nem tudja, hogy megéri a dédunokát. A gép ablakából figyelem az ismerős sávokat, a szürke és zöld ritmusát megtöri az üvegházak ragyogása, menekülök a megnyugtató geometriába, welkom in Nederland, átléptem a határt, az ajtók nesztelen csukódnak újra nyílnak. Végül majd máshol, és egészen máshová.
Semmi sem ugyanúgy, de egy meglassult, esti trillákkal fodrozott madárdalnyi különbséggel megismétlődik. Eldöntheted, rólad szól-e az ének.
Követed az ösvényt – vagy az ösvény nyújtózik eléd ezúttal is? –, a házhoz érsz, ahol sohasem jártál, ahol ott élsz már időtlen idők óta. Idegenül ismerős, kopottas, zegzugos szegletek.
A kapuja zárva. A hosszan nyitva tartott kaput is beteszik egyszer, behajtják és elreteszelik. Nem jött, aki beléphetett volna?
„Ott vagyok” – gondolod –, „egyedül. Ezért húztam magamra az ajtót”. És mintha a gondolat kettészelné az embert, benn bóbiskolsz a búbos padkáján, miközben kinn ácsorogsz a kerítés előtt,
száguldó felhők alatt. Gazda és vándor. A szomorúság szívedig mar… Nyúzza, húzza… Magadat fájod, a bentit, aki zörgetésre sem moccant.
„Lelkem rajta”, súgod, és a kanyargó útra lépsz, mely rengetegen át szántóföldekig visz. „Hogyhogy ezeket nem hajigálták vissza?”, kérded a lepottyant csillagok láttán, melyek
szétgurult nyaklánc-gyémántokként hevernek az ázott göröngyökön. „Éppen fordítva? A fénylőbb, keményebb és mívesebb testek keverednek végül a csorbák, kényesek és kihunytak közé?”
Lehajolsz, felcsippentesz egyet. Fejed fölé emelve még tündöklőbb. Benn, a házban összerezzensz, jól hallottad-e: „Érkezett valaki?”
„Ha a virágoknak szár- nyuk volna, az emberek kö- zeledtére elrepülnének” (M. M.)
Ott van mindjárt, példának okáért, mondta, a közönséges ember, ez a vagy vérengző, vagy gyáva, de mindenképpen beleszületett utcai harcos, aki, miközben kúszik előre egy örökös utcai harcban a következő s a következő fedezékig, egy, legalább egy olyan vonással eleve rendelkezik, amelyikre nem terjed ki a történelem hatálya, nevezetesen, mondta Korim, az árnyékával, arra nem terjed ki ez a hatály, így, függetlenül attól, hogy mi teremti meg, a nappal-e vagy az éjszaka, ez az árnyék mintegy túllóg az utcai harcok végtelenül bonyolult hálózatán, túllóg tehát a történelmen, mert gondolja csak meg, intett a férfinak Korim az üres pohárral, aki azonban ezúttal sem adta semmi jelét, hogy észrevette volna, vagy hogy észrevett volna itt bármit is, gondolja csak meg, bele lehet például lőni ebbe az árnyékba?, nem lehet, felelte Korim élesen, ezt az árnyékot nem fogja a golyó, és biztos benne, jelentette ki, hogy a másik már ennyiből egyértelműen látja ő, tudniillik Korim, érti a dolgot, és pedig helyesen érti, nem fogja a golyó, és kész!, ennyi bőven elég, az ember árnyéka nem része a történelem leírhatatlanul szövevényes s látszólag mindent magában foglaló szerkezetének, kész!, sűrűre fogva ennyi, ezen nincs mit tovább részletezni, nem kell bizonygatni a dolgot, így van, és ezzel az egész le van zárva, ami pedig erről az árnyékról szól, ami megnevezi és leírja, s ami ezzel a megnevezéssel és leírással mintegy irányt ad neki, az, természetesen, mondta Korim, s az üres pohárral megint figyelmeztetően jelezni próbált a pincérnek, aki viszont, mondhatni, ennek az éjszakának a vakító szerkezetéből lógott ki, éspedig úgy látszott, végérvényesen, az tehát, természetesen, mondta, a költészet.
A sárga, aranyszín s reszkető-barna Lomb, lám lebbenni kezd S lassan kiválik az egyszínű zöldből A kék, piros gerezd; Lágyulnak a fények és olyanokká Lesznek majd, mint a méz, Az ember szeme gyönyörrel telik meg, Miközben szertenéz.
Elmúlt a vad nyár, hév, mértéktelenség, A láng ideje múlt, S a könnyü, kora évszak gyenge szírma Sorra a földre hullt; Fojtó illat leng, érnek a gyümölcsök, Ma az, holnapra ez, Sűrűl az árnyék, édes a csend: és mind Hamarább este lesz.
Zárul a világ, magába hull lassan, A táv mind szorosabb, De mit is keresne messze, ki meghitt Melegén puha rab. Boldog, ki boldog! s nem érzi a bút, mely Ilyenkor szíven üt, Pedig úgy enyhítne a táj: hisz oly sok Szépség van mindenütt.
Ne szeress meg. Szeress. Úgy szeress, ahogy növekedsz vagy öregszel, ahogy a bogár bogár. Szeress, ahogy glóg tukompi litta-litta. Ne szeress meg, azt szeresd meg, hogy a szomszéd nő beparkol az udvarra, hogy a telefon önarckép készítésére is alkalmas, hogy valaki a szemgödrébe akasztott kampókkal húz el egy uszályt, meg a többi ilyen folklór dolgokat. Ne szeress meg. Mit szeretnél meg, valami vonást? Fintorgok. Ne ismerj meg. Mit akarsz a fülem ismerős hajlásától? Felismersz, mint egy hangot, mint a megszokott hangot az új versben? Émelygek. Ne ismerj meg. Csak szeress. Én vagyok az a krokodil, szeress. Nem tudom lenyelni a nyálam, szeress. Ne szeress, szeress. Reszess. Sesere. Ezt nem kérem, nem mondom, nem fütyülöm, szeress. Hármas iker vagyok, csak éppen mindhárman pontosan ugyanazon a helyen vagyunk, szeress. Szeress, hogy valaki az albérletre össze tudja szedni a pénzt, hogy hétvégi házat vehessen a hajléktalan, hogy stabilizálódjon a nemzeti valuta, hogy holtig sírdogáljanak záporozó szemeink, hogy életemet visszaélni ne bánnám. Ha ki tudod mondani, hogy szeretsz, nem szeretsz. Ha nem szeretsz, szeretsz. Ha minden ember halandó, és Szókratész ember, szeress. Szeress, szere, szer, sze, szö, ó, szeress. Szeress, ahogy a vakond a sötétet, ahogy a kövek szeretik a létet, ahogy ószereit az ószeres. Szeress, ahogy a szív ver, vér veres, ahogyan a semmi valamivé lett, ahogy az élőt szereti az élet, hűhót a hős, hű húst a húsleves. Szeress, mint ki ég, mint ki kvázi fázik, mint aki épp csak elmászik hazáig, ahogy a győztes fut egy tiszteletkört. Ahogy egy mísz miszterrel tvisztel egy görl, ahogy a legszegényebb lányt a herceg, ahogy futnak a, futnak, futn a percek. Szóval szeress. Tettel szeress, mulasztással. Egyhangúlag. Dömpingszerűen. Úgy szeress, hogy mindent szeretsz. Ától zéig, beleértve az összes egyéb grafémát. Mint egy amatőr. Úgy szeress, mint egy slágert. Úgy szeress, hogy szívizomlázat kapj. Úgy szeress, mintha lenne szeretet, nem csak ez a rohanás. Úgy szeress, ahogy szedsz, szenderegsz, szepegsz. Különben nincs semmire garancia.
Kék tornyok, elszálló magasság, tejutak tejüvegfolyói. Őrült angyal zokog a Holdban, párzó macskák szeme beszűkül. Földre zuhan egy haldokló madár, csillagokat szór le az égi Kéz. Kiterjesztett, nagy, fehér szárnyakon lebegnek a borzongó szeretők.
II
Az éjszaka könnyes beszédei, gyónás tördelt igéi az ágyban.
III
Holdig magas fák.
IV
Két szentjánosbogár-tudat, a hideg csillagok alatt. Mikor a fölzuhogó csendnek melled réz-csúcsai felelnek.
V
Léptem feléd s eltakartak a bokrok. Őszig hasztalanul kerestelek Feltakarnak a hulló levelek. Lépnék feléd – és erkölcsömbe botlok…
VI
Vad áradással torlódnak a fák.
VII
Innen, gyáva hős, ne szaladj el! Mert mielőtt még megöregszel, szabad boldognak lenned egyszer!
VIII
Az a kis ringlószilva-kékség, ahogy a selymen átdereng.
IX
Szeress, ha tudsz! Csak egy kicsit szeress! Csak annyira…
X
Őszi tücsök fölvérzett szájjal tépi a sötét tarlót, fekete boronával.
XI
Hozzám dőltél, úgy csatoltad föl a harisnyát.
XII
Egy mozdulat több, mint tízezer mérföld, egy mozdulat több, mint tízezer év, egy mozdulat örök halálba ránt, egy mozdulat s nincs visszavonni érv.
XIII
Majd kifújja az őszi szél, az őszi szél majd kifújja belőlem – – –
XIV
Megkóstoltam a szelet: nyelvem elégett. Megkóstoltam a záporokat: földhöz vertek. Megkóstoltam a húst: torkomra forrott. Megkóstoltam a simogatást: csontomig metszett. Megkóstoltam a fölső terek csöndjét: jéggé fagyasztott. Megkóstoltam minden gyökerek ízét: keserű volt!
XV
A neve fáj, a neve gyász: csöngettyűk sötét csöngetése; a neve fáj, a neve gyász: dobok fekete döndülése; a neve fáj, a neve gyász: lobogók hollószárnyverése; a neve fáj, a neve gyász: nem akarom feledni mégsem!
Én most eltávozom, el az élők sorából. Hogy porként-e vagy sugárzás formájában, ki tudja? Nincs különösebb bizalmam a modern fizika képszerű megfogalmazásai iránt. Szalmai tanár úr hősiesen szembeszállt Heisenberggel, Einstein álláspontján volt, miszerint Isten nem kockajátékos. Kitelepített szerzetestanár lévén lehet, hogy többet tudott nálamnál afelől, hogy hol lakik az Úristen. Gyiriköm, gyiriköm — mondta nekem —, tedd ezt szépen le." Feszület volt a kezemben, amivel éppen indián csatatáncot jártam. akkor néma csend lett. (Elfelejtettem mondani, hogy a Jeney kocsmájában már eléggé beszívtunk — kisfröccsök, ilyesmik.) Szalmai tanár urat csak Protonnak hívtuk, s játékos kedvünkben egyszer kotonokkal aggattuk fel a physicum függesztőrácsát. Aztán jött a történelmi jelentőségű érettségi ügy. Sz. tanár úr arra kért föl, hogy rajzoljak egy szinuszgörbét, én pedig dacosan húztam egy vonalat, és föl-le menő négyszögeket rajzoltam föl:
Hősnek véltem magam, Sz. tanár úr megszemlélte a produkciómat, és azt kérdezte: „Hallott már maga a Poisson-eloszlásról?" Én mondtam neki, hogy a poászon, az vagy hal, vagy méreg. Ő azt mondta: „Menj helyre, gyiriköm." Ő már meghalt. Én próbálok a helyemre menni.
_____________
Mivel Proton könyörtelenül buktatott, csak a pót- vizsgán tudtunk átmenni. Azzal büntettük, hogy az érettségi banketten egyedül ő nem kapott virágot. Az öregember érzékelte a felé áramló igazságtalan gyűlöletet, és azt mondta: „Ilyenkor már le szok- tam pihenni. Mulassatok jól.”
Görbe hátú, vaksi öregasszony, ez lett belőlem. Kétrét görnyeszt az örökös hideg. Fátumom — e hosszú mondat — végén, sötét kérdőjel, állok. Oly könnyedén tékozoltam bűneimet:
hű társaim, hamarább fogytatok el, mint az életem. Mit kezdjek ily egyedül immáron? Egyetlen árva, körbenyírt obulusom sincs már, hogy a Styx vizén velem átevezhessen Kháron.
II
Ó, én nem áldoztam kakasszókor az isteneknek! Hiábavalóságok napszele röpített föl az űrbe. Csak az ujjongó magasságra emlékeztem, a fuldoklásra soha, közétek visszakerülve.
Neked elárulom, te szép szemű, hogy egy kéz sorsomra a kockát most veti. Valahol felsorakoztak már a titkos jelentésű számok, de cinkpohár-életem még szájával mindet lefedi.
III
Menj el. Kháron folyója benedvesítette lábam, s én még nem kerestem meg a fuvardíjravalót. Elsőszülöttje vagyok a halottaknak, e jogon legszegényebb. Csengve gurulnak szét előttem az ezüst napok.
Éhem poros fóliánsokkal verem el. Eklogákból iszom. Semmim sincs, így semmit sem adhatok. Ludvérc, kecskerágó legyenek eztán tanúim: csak jót cselekszem, hogy emlékeztessen, milyen rossz vagyok.
Léptem sok falon átvitt, És erdő-mező belerengett, Megmásztam a nagy hegyeket, A világra pillantani egyet, És vitt haza már köves út, S lám, vége van ennek.
A levelek holtak a földön, Csak a tölgy, ki övét nem ereszti, Hogy egyenként hullassa el, És hagyja gurulni, zörögni Végig a kérges havon, Míg alszik a többi.
A holt avar összesimul, Nem fújja a szél se tovább, Már őszirózsa se nyit, Elkókad a fán a virág, A szív még vágyna keresni, De kérdi a láb: „Hova hát?”
Ó, más-e az emberi szív, Mint hitszegő, gyáva eretnek, Ha a dolgokkal tovasiklik, Ha az érveknek teret enged, S elhiszi, hogy elmúlt egy évszak, Vége van egy szerelemnek?
