Ez egy ujkori történet. Ugy az 1100-as években egy igazàn megtörtént esemény alapjàn, Japànban.
A legenda szerint Kyushu tartomàny egyik szamuràja: Ohashi elvesztette a shogunat bizalmàt és bebörtönözték (barlangba zàrtàk, hogy bàrmikor kivégezhessék). Felesége éppen babàt vàrt, tehàt Ohashi nem làthatta màr meg születö gyermekét. A fiut mikor 7 éves lett, anyja beadta egy kolostorba tanulni, de a tàrsai sokat csufoltàk, hogy nincs apja. Egyszer megkérdezte az anyjàt, hogy hogyan lehetséges ez? Anyja végül is elmesélte, hogy apjàt még születése elött bebörtönözték, s azt sem tudja él-e, hal-e azota. Ezen a fiu nagyon elszomorodott és azt kérdezte, hogy mit tehetne ö ezutàn. Anyja azt vàlaszolta: - Azért küldtelek ebbe a kolostorba, hogy teljesithetsd hàlàdat apàd irànt. Tégy adomànyt a Buddhànak és olvasd a Szutràt az ö emlékére. A fiu visszatért a kolostorba és attol foggva éjjel- nappal mondogatta a Lotusz Szutra verseit, addig, hogy fejböl képes lett az egészet elszavalni . Tizenkét éves koràban elhagyta a kolostort, mert megfogadta, hogy megtudja él-e még apja, vagy nem. Attol fogva jàrta a templomokat és imàtsàgokat mondott, szavalta szutràt. Egyszer az egyik szentélyben éppen ott tartozkodott a shogun felesége és nagyon meghatotta a fiu csengö hangja, miközben a szutràt szavalta. Hazatérte utàn elmesélte férjének, hogy soha senkit nem hallott ilyen szépen szavalni a Szutràt, aki maga is meg akart erröl gyözödni, s a fiut magàhoz hivatta. Miközben a fiu a hàzàban tartozkodott, meghallotta, amikor arrol beszéltek, hogy a foglyot ki kell végezni. Erre el kezdett sirni, mert apja jutott eszébe. A shogun kérésére elbeszélte egész történetét. Mire a shogun elrendelte, hogy vezessék elö az apjàt börtönéböl. ugy adodott, hogy apjàt éppen aznap vezették a kivégzöhelyre és a kûldönc az utolso pillanatban érkezett. Ohashi nem értette, hogy minek köszönhette megszabadulàsàt, amig nem talàlkozott sosem làtott fiàval. A shogun pedig annyira meghatodott a fiu rendithetetlen hitétöl, hogy az elkobzott földjeiket is visszadta és igy szolt: - Hallottam màr a Lotusz Szutra hatalmàrol, de most személyesen is megtapasztaltam azt a ti példàtokbol....
Iraki hàboru: az amcsi katonàk kereskedelmet folytatnak a még meglevö, kisebb muzeàlis tàrgyakkal... hàt nem tudunk mit megköszönni Szaddàmnak, mert a butasàga àltal (hogy elkezdte az elsö hàborut) minden ösi emlék le lett rombolva vagy el lett kotyavetyélve....Szomoru!
Utoljàra hagytam ezt a mesét, mert egyszer màr beirtam a Ki van itt buddhista? c. topikba...
A VAKOK ÈS AZ ELEFÀNT
Egyszer egy vakok gyülekezete megjelent a kiràlyi udvarban. A kiràly igy szolt hozzàjuk: - Milyen sajnàlatos, hogy nem làthatjàtok csodàlatos palotàmat és gyönyörüszép viràgos kertemet! Lenne-e valami, amit szeretnétek megtapogatni? A vakok kis gondolkodàs utàn azt mondtàk, hogy még soha nem tapogattak meg egy elefàntot. Erre a kiràly elövezettetett egy elefàntot, a vakok körülàlltàk és mindegyik megtapogatta a maga elé esö részét. Az egyik a fülét, a màsik a farkàt huzkodta meg, a harmadik a làbàt karolta àt, a negyedik az agyaràt, az ötödik az ormànyàt fogta meg...stb. - Na miutàn megtapasztaltàtok, hogy milyen is az elefànt - mondta nekik a kiràly egy idö utàn - ki tudnà nekem meghatàrozni? - En! - kiàltotta az elsö - az elefànt széles és vastag mint egy fal. (ez az lehetett, aki az elfànt hasàt, hàtàt tapogatta meg) - Nem igaz! - mondta egy màsik - inkàbb hosszu és vékony, mint egy kigyo. (ez bizonyàra az volt, aki a farkàt huzta meg) - Dehogyis! - bizonygatta a harmadik - Mindketten tévedtek, az elefànt vastag és hosszu, mint egy oszlop! (valoszinüleg az volt ez, aki a làbàt karolta àt) - Mindnyàjan tévedtek - kiabàlt a következö -, én jol kiatapasztaltam. Az elefànt olyan mint egy hegyes karò! (ez az agyaràt foghatta meg). Es igy tovàbb és igy tovàbb, egymàs szavàba vàgva erôsködött mindegyik, hogy neki van igaza. A körülöttük levô közönség pedig dölt a nevetéstöl. Végül is a kiràly igy szolt: - Mindnyàjan jol szorakoztunk ezen az eseten, amely azonban tanulsàgos lehet szàmunkra. Mindnyàjunknak megvan a sajàt véleménye a vilàgrol, ez azonban hatàrokhoz kötött, s a valosàgnak egy kicsi részét képezi csak. Mint a vakok esetében. Ha azt képzeljük, hogy a valosàg ezen része egyenlö a teljes valosàggal, akkor mi is vakok vagyunk.
[A buddhizmus (Nicsiren) azt tanitja, hogy a valosàgnak minden részecskéje megtalàlhato az univerzum alapvetö Törvényében, amely nem màs, mint Nam Myoho Renge Kyo. Ha hiszünk ebben a nagy Törvényben, melyet a Buddha nekünk meghagyott, akkor megvilàgosodunk. Szük làtokörünk kiszélesedik és képesek leszünk meglàtni az Eletet, a maga teljes valosàgàban, ugyanugy, mint az a valaki, aki jo làttàssal rendelkezik és igy teljes egészében làthatja az elefàntot.]
A Lotusz Szutra legfontosabb parabolàja (IV.fejezet: Hinni és megérteni)
TÖRTÈNET A GAZDAG EMBERRÖL ÈS ANNAK SZEGÈNY FIÀRÒL
Amikor Shakyamuni a Lotusz Szutràt tanitotta, kijelentette, hogy mindenki buddhàvà vàlhat. A négy legnagyobb tudos-tanitvànya: Subhuti, Kahtyayana, Mahakashyapa és Maudgalyayana szòt kértek: - Mindezidàig hanyagok voltunk, megelégedtünk az alsorendü tanokkal, azt képzeltük, hogy màr megvilàgosodtunk. Mekkora öröm volt hallani most egy ilyen csodàlatos és ritka Törvényt! (a Lotusz Szutràt) Annak bizonyitàsàra, hogy megértettük a Buddha tanitàsàt, szeretnénk elöadni a következö tanmesét:
Képzeljünk el egy fiatal embert, aki elhagyja a csalàdi hàzat, messzire a falujàtol, több évre. Nagy nyomorban vàndorol egyik munkàltatòtòl a màsikig, hogy valami kevés ennivalot és ruhanemüt szerezzen. Egy idö utàn apja elindul a keresésére. Elhelyezkedik egy vàrosban és sikerül meggazdagodnia. Hàza fényüzöen berendezve, raktàrai tele kincsekkel. Sok szolgàt tart és vagyonàt màs vidéken is gyümölcsözteti. De nem birja elfelejteni a fiàt. "Öreg vagyok màr, minek ez a nagy vagyon, ha nincs kire hagynom?" -gondolja magàban. S hogy hogy nem, egy napon a fia véletlenül ebbe a vàrosba érkezik...elmegy apja lakhelye elött, ugy, hogy nem tudja kié lehet. "Ime egy kiràly -gondolja- itt biztos nem talàlok munkàt". Amikor apja észreveszi, odaküldi egyik szolgàjàt, hogy vezessék elé a fiut. A fiu megijed, mert azt hiszi, hogy ki akarjàk végezni valamiért, amit nem követett el. Nem ismeri föl apjàt. "Ki kell talàlnom valamit, hogy a fiam visszajöjjön hozzàm" - gondolja az apa és azt mondja szolgàinak: - Adjatok neki takaritàsi munkàt! - Amit a fiu el is fogad. Kap egy kis elöleget és attol fogva mindenféle szemetet kell összetakaritania. Apja szànalommal nézi, majd tàmad egy ötelete. Felöltözik szegényes ruhàba és odamegy a takaritòkhoz: - Ne lustàlkodjatok! - mondja nekik, majd a fiuhoz szol: - Ugy làtom fiam, hogy te nem vagy lusta és méregbe sem gurulsz, mint a többiek. Szivesen fiammà fogadlak, a fizetésedet is felemelem és nem lesz többé semmi gondod. A fiu azonban tovàbbra is alsobbrendünek tartja magàt és megtartja a piszkos munkàt. Egy napon a hàzigazda megbetegszik, magàhoz hivja fiàt és azt mondja neki: - Megismertetlek minden vagyonommal és annak intézésével, mert mostantol nincs különbség közted és köztem. A fiunak àtad minden tudàst és az intézi a gazdasàgot. Azonban tovàbbra is ugyanazon a helyen marad és ugyanugy él, mint azelött. De lassan kezdi kibontakoztatni tehetségét és elkezd bizni magàban. Apja, amikor érzi, hogy màr nincs messze halàla, bemutatja fiàt a kiràlynak, a minisztereknek és a hàz urainak. - Uraim, tudjàk meg, hogy ez a fiu az én gyermekem. Fiatal koràban megszökött otthonrol és sokàig kerestem. Végülis sikerült megtalàlnom és most minden vagyonom ràhagyom. "Soha nem kerestem kincseket és maguktol jöttek hozzàm.." - gondolja a fiu.
- Nagytiszteletü! A mesében a gazdag ember az a Buddha és mi hasonloak vagyunk a fiàhoz. Ugyanugy, ahogy a fiu nem tudta felismerni gazdag apjàt és megelégedett egy nyomorusàgos élettel, mi sem értettük eddig, hogy mindnyàjan a Buddha gyermekei vagyunk és képesek vagyunk ugyanabba a létàllapotba kerülni, mint ö, s igy megelégedtünk a kevés tudàsunkkal. Miutàn a Buddha meglàtta befogadoképességünk hatàrait, elvezetett bennünket valodi tanaihoz. Ugyanugy, ahogy a gazdag ember tette a fiàval, tehetségének felimerése és önbizalma elnyerése érdekében. Ilyen modon kaptuk meg a legnagyobb kincset, anélkül, hogy kerestük volna.
Egy nap Urashima Taro, halàsz, észrevett egy teknöst, melyet gyerekek bàntalmaztak. Odafutott és pénzt adva a gyerekeknek, hogy hagyjàk abba a teknös kinzàsàt, megmentette azt. A teknös visszament a tengerbe, de nem felejtette el a halàszt, s hamarosan ujra eljött, hogy meghàlàlja tettét. Elvitte magàval Urashimàt a tenger mélyére, a Sàrkàny-kiràly palotàjàba. A Sàrkànykiràly leànya nagy vendégszeretettel fogadta, s hàrom évet töltött el palotàjàban gondtalanul, boldogan. Amikor végül ugy döntött, hogy mégis hazatér, a kiràlylàny adott neki egy làdikòt ajàndékba. A teknös visszavitte és ugyanott letette a tengerparton, ahonnan 3 évvel ezelött elmentek. A Sàrkàny-kiràly palotàjàban eltelt 3 év azonban 3 szàzadnak felelt meg a Földön. Urashima megrökönyödve làtta, hogy a tàj mennyire megvàltozott azota, felismerhetetlen lett. Minden csalàdja és baràtai régen eltüntek, egyedül érezte magàt egy ismeretlen vilàgban és szörnyen kétségbeesett. Minden reményét elveszitve, végül is kinyitotta a sàrkàny-kiràlylàny ajàndékàt, a làdikòt. S azon nyomban vénséges aggastyànnà vàltozott.
Lehet, hogy ezàltal megértette, amiröl idàig fogalma sem volt, hogy mit is jelent a vilàg àllandosàgànak a hiànya.
[Szerintem ez egy nehezen megérthetö mese, én is csak kapisgàlok valamit. Lehet, hogy valaki meg tudnà magyaràzni? ]
Egy vén hindu legenda meséli, hogy volt olyan idö, amikor még az emberek is istenek voltak. De annyira visszaéltek "istenségükkel", hogy Brahma elhatàrozta: megfosztja öket isteni hatalmukrol. A kérdés csak az volt: hovà dugja el az emberek isteni természetét, ugy hogy ne talàljàk meg? Összehivta tanàcskozàsra az alsobbrendü isteneneket és feltette nekik ezt a kérdést. Azok igy vàlaszoltak: - Assuk el a föld mélyére. - Ah, az nem elég! - mondta Brahma - az ember fölàssa a földet és megtalàlja. - Akkor tegyük isteni természetüket az oceànok mélységébe. De Brahma megint azt mondta, hogy az sem lesz elég, mert az ember elöbb utobb felfedezi majd az oceànok mélységeit és megtalàlja. Mire az istenek tanàcstalanul néztek Brahmàra: - Hàt akkor nem tudunk egyetlen helyet sem, ahol az ember egy szép nap ne érné el és ne hoznà elö. Brahma erre azt mondta: - Tudom màr mit csinàlunk az ember "istenségével"! Legbensöbb énjébe fogjuk eldugni, mert ott biztos, hogy soha nem fogja keresni.
Azòta - zàrja be a legenda -, az ember megkerülte a Földet, felfedezett (földrészeket), felmàszott (a legmagasabb hegyre is), lemerült (a tengerek mélyére), lyukakat furt, àrkokat àsott a talajba egy "valaminek" a megtalàlàsa céljàbol - amely mindig is öbenne volt.
Sziaaaa! Köszönöm, hogy hozzàszoltàl. Màr kezdtem azt hinni, hogy "pusztàba kiàltò szò vagyok" ! :) ( ha igy lenne, akkor is folytatnàm...)
Igen, ez a történet sok legendàban megtalàlhato, kissé màs formàban. Bàr nem buddhista, hanem hindu, de majd beirok egy màsikat legközelebb.
A Lotusz szutràban természetesen azt akarja àbràzolni ez a kincs - amely bennünk van, csak nem tudunk rola - , hogy minden emberben megtalàlhato a buddhasàg. El van rejtve, s ha az ember nem tud rola és nem keresi, akkor soha nem lesz képes hasznositani azt , gazdagitani magàt vele.
"A szegény ember akkor jön rà, hogy az inségek közepette is magànàl hordozta az értékes kincset, csak nem tudott rola. Nagyon megörül, amikor végre kibontja ruhàja bélését, s megtalàlja a dràgakövet.... [Tanulsàg?...]"
Ez a szep mese emlekeztet (nem veletlenül)
Mani Gyöngy-himnuszara, meg a többi ismert apokrif
törtenetre a magunknal hordott, megtalalando
dragaköre (alkimista-hermetikus BÖLCSEK KÖVE!).
Ez a kö, mely mindenki szamara ertektelen, aki azonban
megleli (önmagaban) annak elhozza a mindenseg legnagyobb
kincset. Örök, univerzalis szimbolum ez is a bennünk rejtezö
India északi részén emelkedik a vilàg legmagasabb hegye: a Himalàja. Régen ugy nevezték: az örök hò hegye. Ezen a hegyen éltek a "kankucso" nevü madarak (jelentése: a hideg àltal ide-oda hànyòdott madàr). Minden este, a fàk àgain dideregnek, reggelre a hò belepi öket és megfogadjàk, hogy amint felkel a nap, meleg fészket épitenek. Azonban napfelkelte utàn csak az éhségükre gondolnak és egész napjukat azzal töltik, hogy tàplàlékot szerezzenek. S megint eljön az este, megint hideg van, dideregnek a fa àgàn és megint igéretet tesznek, hogy holnap majd fészket épitenek. Màsnapra azonban ujra elfelejtik igéretüket, amikor szépen süt a nap és nem fàznak. Még arra is jut idejük, hogy aludjanak egy kicsit. Amikor a nap kezd lemenni, eszükbe jut, hogy mit is akartak csinàlni, de màr késö, megint el kell viselniük egy havas éjszakàt. S ez igy megy a végtelenségig....
[Nicsiren ezzel a mesével magyaràzza egyik tanitvànyànak azt a tényt, hogy mi, a Lotusz Szutra gyakorloi is hajlamosak vagyunk elfeledkezni a gyakorlàsrol, ha éppen jol megy a dolgunk, nincs különösebb gondunk. Felhivja a figyelmét, hogy a kellemes pillanatokban ugyanugy, mint a nehéz oràkban, meg kell tartania erös és rendületlen tudatàt.]
Réges régen, Indiàban, az öserdö egyik fàjàn, a tenger közelében élt egy erös és ügyes majom. Nem messze ettöl a fàtol lakott egy teknösbéka-pàr. A nöstény éppen terhes volt és igy szolt tàrsàhoz: - Dràgàm! Ugy kivànok egy kis majommàjat! Ennek a màjàt itt a fàn. - Kedvesem - vàlaszolt a teknös - mi a vizben élünk, a majom meg a fàn. Hogy tudnàm elkapni? - Erövel...vagy ésszel! Ki kell hogy talàlj valamit, mert ennek majomnak a màja nélkül elpusztulok! - Na jol van, ne aggodj! Màr van is egy öteltem. Vacsoràra elhozom neked a majom màjàt. A teknös megvàrta, hogy a majom a viz közelébe jöjjön és megszolitotta: - Nagysàgod miért marad itt ezen az oldalon, ahol a gyümölcsök nem olyan jo izüek? A màsik parton van sok fa, melynek gyümölcse édes, mint a méz. Nem érné meg àtmenni a vizen és megkostolni ezeket? - Teknös urasàg - vàlaszolt a majom - a tenger mély és széles s én nem tudok uszni; hogy érhetném el a màsik partot? - Ha akarja én àtvihetem a hàtamon... A majom gyorsan felmàszott a teknös hàtàra, mert màr alig vàrta, hogy megkostolhassa azokat a finom gyümölcsöket. A teknös pedig uszni kezdett vele a mély viz felé. - Micsoda szép utazàs! - mondta a majom. - Es ehhez mit szol nagysàgod? - kérdezte a teknös és hirtelen lemerült a viz alà. A majom ijedten kérdezte, mikor ujra levegöhöz jutott - Mit csinàlt kend? Tudja jol, hogy nem tudok uszni! - Miért, mit gondol nagysàgod, hogy kedvességböl hurcolàszom a hàtamon? A feleségem megkivànta a màjadat, ezért elöször vizbefojtalak, majd elviszlek neki. A majom mikor magàhoz tért ijedtéböl, gondolkozni kezdett, majd igy szolt: - Ah, jol tette, hogy elmesélte szàndékàt. Ugyanis, ha nem tudta volna idàig, mi majmok a màjunkat nem a testünkben tartjuk, mert összetörne a fàkon valo ugràlàsok között. - Hàt akkor hol tartjàk a màjukat? - kérdezte a teknös csodàlkozva A majom ràmutatott egy nagy fügefàra a parton: - Làtja kend, oda akasszuk föl a màjunkat. - Hozd el nekem a màjadat és meghagyom az életedet - mondta erre a teknös. - Jo, de akkor vigyél ki a partra a fügefàig. A teknôs pedig kiuszott a majommal odàig, aki azon nyomban felugrott a fàra és nagy nevetésbe kezdett. - Ha-ha-ha, ostoba teknös! Elhitted, hogy létezik olyan àllat, amely a fàn tartja a màjàt? Ravaszabb voltam nàlad! A teknöd erös, de nincs sok eszed. A màjam sosem volt a testemen kivül, itt van belül és senkinek sem hagyom elvenni. - Furfangosnak gondoltam magam, de te nàlam is tultettél. Ezért ezentul békén hagylak. - Köszönöm, teknös! A màsik oldalon levö fàk gyümölcsei biztos nagyon izletesek, de én megelégszem az itteniekkel is, nekem ezek is finomak.
[Ezt a buddhista hagyomànyok egyik legismertebb meséjét Nicsiren Dàjsonin az egyik tanitvànyànak mesélte el levélben. "Azok, akik a Lotusz Szutra lényegét (gyökerét) a cimén (Myoho Renge Kyo) kivül keresik, hasonlòak ehhez a teknöshöz, aki a majom màjàt a majmon kivül akarta megtalàlni, vagy a majomhoz, aki a tò màsik partjàn lévö gyümölcsökre àhitozott. Mennyire sajnàlatos, mennyire sajnàlatos!" - irta]
Kishimojin egy démonnak a lànya volt. Rajagrihàban, Indiàban élt, ötszàz gyerekével.
Szàmos gyereke tàplàlàsàra elrabolta a környék lakosainak ujszöletteit.
A rémült lakossàg Sàkjamunihoz fordult segitségért.
A Buddha elrejtette Kisimozsin legkisebb gyermekét: Binkaràt. Kisimozsin az egész vilàgot felforditotta, de egy hét alatt sem sikerült megtalàlnia kisfiàt.
Kétségbeesésében megkereste Sàkjamunit. Sirva könyörgött, hogy segitsen neki megtalàlni a gyereket. - Nézd milyen szomoru lettél egyetlen gyereked elvesztése miatt. Pedig nagyon sok gyereked maradt még. Gondolj bele, mekkora szomorusàgot okoztàl azoknak a szülöknek, kiknek gyermekeit megölted. - mondta a Buddha és visszaadta neki Binkaràt. Kisimozsin nagyon megörült és fogadalmat tett, hogy összes gyerekével együtt, de föleg 10 lànyàval, az idök végezetéig védelmezni fogjàk a Lotusz Szutra követöit.
Egyszer egy szegény embert meghivta vacsàra gazdag baràtja. Miutàn jot evett-ivott, elszenderedett. A gazdag embernek hirtelen el kellett mennie valahovà, de nem akarta felébreszteni baràtjàt. Mielött elindult volna, ajàndékként egy felbecsülhetetlen értékü dràgakövet varrt be baràtja ruhàjànak a bélésébe. Amikor az felébredt és làtta, hogy gazdag baràtja eltàvozott otthonrol, elindul ö is egy hosszu utazàsra. Természetesen nem is sejti, hogy mit visz ruhàjàban. Utazàsa közben sok nehézség, megprobàltatàs éri, szükölködik mindenben, s megelégszik azzal a kevéssel, amit talàl. Egy napon ujra összetalàlkozik gazdag baràtjàval, aki megkérdezi töle, hogy mire hasznàlta a dràgakövet, amit ajàndékozott neki. A szegény ember akkor jön rà, hogy az inségek közepette is magànàl hordozta az értékes kincset, csak nem tudott rola. Nagyon megörül, amikor végre kibontja ruhàja bélését, s megtalàlja a dràgakövet....
Az òceàn mélységében él egy félszemü teknösbéka. Nincs se làba, se uszolàba. Teknöje olyan hideg, mint egy jéghegy, hasa pedig olyan forro, mintha egy kovàcs hevitené a vas megmunkàlàsàra. Ennek a teknösnek csak egy vàgya van éjjel és nappal: lehûteni a hasàt és felmelegiteni teknöjét. Példàul ha talàlna egy darab piros szantàlfàt a viz felszinén, melynek a közepén mélyedés lenne, hogy abba helyezhesse a hasàt, miközben teknöjét melegithetné a napsütés àltal. Tudvàn, hogy milyen ritkàn talàlni egy darab fàt az oceànban, hàt akkor még egy szantàlfàt! Azonkivül àllitolag ennek a teknösnek ezer évenként van csak lehetösége, hogy a viz felszinét elérje. Végül is képzeljük el, hogy mindezek a körülmények összejönnek és a teknös meglàt egy lyukas szantàlfàt a vizen uszni. Igen àm, csakhogy a hiànyzo szeme miatt nem làt teljesen szimmetrikusan és nem képes eltalàlni a fadarabot. Hol balra, hol jobbra céloz mellé, vagy a lyuk tul kicsi, igy nem fér bele a hasa; vagy tul nagy és àtesik a lyukon....
Ezt a tanmesét alkalmazta Shakyamuni (Sàkjàmuni) annak magyaràzatàra, hogy mennyire nehéz megismerkedni a Lotusz Szutràval. S ha még meglenne is ez a joszerencsénk, akkor is ami a legnehezebb: megtalàlni benne a Csodàlatos Törvény "daimoku"-jàt (dàjmoku), s azt recitàlni (szavalni).
[Nicsiren Dàjsoninnek sikerült ez és a dàjmokut az utokorra hagyta, hogy minden ember képes legyen megvàltoztatni karmàjàt és boldog lehessen màr ebben az életében.]
Képzeljünk el egy bölcs és tehetséges orvost, aki olyan gyògyirokat képes késziteni, melyekkel minden betegség gyògyithatò. Egy nap, amikor otthonàtol tàvol van, gyerekei mérget nyelnek. Amikor hazatér, s betegen talàlja öket, nagy szenvedések közepette, gyorsan elkésziti a gyògyszert szàmukra. - Ez az orvossàg nagyon hatékony, szine és illata is kellemes, gyorsan vegyétek be, gyerekek! Meglàtjàtok hamarosan meggyògyultok töle. - mondja nekik. A gyerekek közül egyesek megisszàk a szert és rögtön meg is gyogyulnak. Màsok azonban, akiknek a méreg màr elvette a jozan eszét, visszautasitjàk a gyògyszert. Apjuk gondolkozni kezd, hogyan is tudnà ràvenni ezeket a gyerekeket a gyògyir bevételére? Végül is igy szòl hozzàjuk: - Öreg vagyok màr, életem a vége felé jàr. Itt hagyom nektek ezt a jò szert. - ezzel eltàvozik egy màsik helyre... Késöbb pedig hazaküld egy hirvivöt, aki azt mondja a gyerekeknek, hogy apjuk meghalt. A gyerekeket nagyon elszomoritja apjuk halàla, s hogy nem hallgattak rà. Nagy bànatukban felismerik, hogy a gyògyszernek szép a szine és jo az illata és ùgy döntenek, hogy beveszik. Meg is gyògyulnak rögtön. Apjuk mikor meghallja, hogy minden gyereke meggyòogyult, hazajön, gyerekei nagy örömére.
Merné valaki azt àllitani, hogy ez a kivàlò orvos egy hazug?
Angulimala egy kegyetlen gyilkos volt, aki a nyakàban làncként hordta àldozatainak levàgott ujjait. Egy nap talàlkozott Shakyamunival és megismerkedett a buddhizmus tanaival. Felismervén eddigi viselkedése helytelenségét, ugy döntött, hogy ezutàn koldulàsbol fog élni. Az emberek azonban tovàbbra is gyülölték és kövekkel dobàltàk meg. " Kedves Angulimala, kitartàs, kitartàs!" - mondta neki Shakyamuni biztatàsként. "most hirtelen ràdzudulnak a következményei eddigi cselekedeteidnek, melyeket màskülönben szàz vagy akàr ezer éven keresztül kellett volna elviselned a megàllithatatlan szenvedések poklàban".
A vilàg összes madara összegyült egyszer, hogy megkeressék SIMORG-ot, az oriàs madàrbölcset. Az egyik azt mondta, hogy ö tudja hol lehet megtalàlni. Egy magas hegyen él. Erre megegyeztek, hogy mindnyàjan követni fogjàk ezt a madarat egy hosszu utazàsra, vezetönek vàlasztjàk. Atrepülnek 7 különbözô völgyet. Sokan leszàllnak ut közben, feladjàk a keresést. Nem marad màr csak 30 madàr, amikor megérkeznek Simorgnak a magas hegyére. Nem talàljàk sehol a madàrbölcset. S akkor eszmélnek rà, hogy ök maguk a a bölcsek, ök maguk a "madàrbölcs", ugyanis perzsa nyelven "simorg" azt jelenti "harminc madàr".
/Lehet elmélkedni mit is akar mondani ez a mese?...)
A következö történet az egyik legfontosabb parabola.
AZ ÈGÖ HÀZ
Képzeljünk el egy rendkivül gazdag, idös embert, akinek van egy olyan nagy hàza, melyben ötszàz embert is el lehetne szàllàsolni... Azonban ez a hàz màr öreg, omladozòk a falai és furcsa mòdon csak egy keskeny ajtò van rajta. Csipôs rovarok rontjàk benne a levegöt és mindenféle vad àllatok, szörnyetegek lakjàk. Emberevô oriàsok és démonok egymàsra vicsorogva orditoznak benne. Egyszer tüz üt ki a hàzban. A megrémült àllatok hanyatt homlok menekülnek ki, a szörnyek pedig utànuk, hogy fölfaljàk öket. A füst lassan elàrasztja az egész hàzat. Valaki értesiti a tulajdonost, a gazdag embert a helyzetröl, s hogy a gyerekei bementek jàtszani ebbe a hàzba. Az apa azt gondolja: "meg kell öket mentenem!" - rohan be a hàzba és kiabàl a gyerekeinek: - Gyertek gyorsan ki! Ez a démonok és kiéheztt szörnyek lakta hàz ég! De a gyerekek annyira el vannak merülve jàtékukban, hogy meg sem halljàk apjukat. "Gyerekeim még fiatalok, nincsenek tudatàban a veszélynek, ki kell talàlnom valamit, hogy megmeneküljenek." - gondolja és igy szol: - Gyerekek! Tudjàtok-e, hogy odakint van egy csomo ritka és csodàlatos jàték? Ha most nem jöttôk ki értük, késöbb bànni fogjàtok! Szekerekre vannak rakva a jàtékok: az egyiket birka huzza, a màsikat egy szarvas, a harmadikat pedig egy marha. A gyerekek erre felfigyelnek: - Hol vannak? - Gyertek ki gyorsan, nektek adom mindet. - Miutàn a gyerekek màr régota vàgytak ennyi csodàs jàtékra, egymàst taszigàlva futnak ki a hàzbol. - Papa, hol vannak a jàtékok, amitt megigértél? -kérdezik a gyerekek odakint. Az apa amikor làtja, hogy mindegyik épségben megmenekûlt igy vàlaszol: - Gyerekeim adok én nektek ennél még csodàlatosabb ajàndékot! Nézzétek ezt a gyônyörü, aranyozott, dràgakövekkel, viràgfüzérekkel diszitett szekeret, melyet egy nagy fehér marha huz, amely olyan gyors, mint a szél! Mindnyàjan kaptok egy ilyen szekeret, melyen szabadon jàtszhattok majd. A gyerekek vidàman szàllnak fel a kocsikra, szabadon és boldogan jàtszani.
Shakyamuni Buddha igy magyaràzta ezt a parabolàt tanitvànyànak, Shariputrànak: - A jàtékukban elmerült, öntudatlan gyerekek àbràzoljàk az embereket, akik àldozatai a születés, betegség, öregség és halàl szenvedéseinek és a 3 Méreg (telhetetlenség, harag és tudatlansàg) bodito hatàsànak. A gazdag ember egyenlö a Buddhàval, akinek minden vàgya, hogy megmense az embereket és a felismerésre vezesse öket. Mint ahogy a mese öregembere, ö is minden ügyes modszert kitalàl e cél elérésére. A hàrom féle szekér melyet a gyerekek figyelmének a felkeltésére hasznàl jelenti a különbözö fokon levö tanitàsokat, melyet a Buddha hasznàlt az elsö idökben. Ugyanugy mint ahogy az apa a gyerekeinek, akik kijöttek a hàzbol ajàndékoz egy csodàlatos fehér marha àltal huzott szekeret - a Buddha is felajànlja minden embernek a leghatékonyabb, legcsodàsabb lehetöséget arra, hogy a buddhasàgàt minél elöbb elérhesse. - Ha képesek rà, hogy hittel elfogadjàk a tanitàsaimat, mindnyàjan megvilàgosulnak és boldogok lesznek. Te is Shariputra, a hit àltal voltàl képes megérteni ezt a Szutràt.
/a Lotusz Szutra egyik szövegéböl: 3 fejezet "A parabola"/
Erröl jut eszembe, hogy tegnap làttam egy riportot a tv-ben Mexico legkövérebb emberéröl. (Mexico màsodik helyen van a vilàgon, Usa utàn, ahol a legtöbb elhizott ember él). Ez a fiatal ember 600 kg körül volt, amikor elkezdett fogyokuràzni. Jàrni màr nem tudott, csak feküdt àllandoan. Négy év alatt kb. kétszàz kilot sikerült lefogynia, màr el tudja hagyni a hàzat, de mindig szàllitjàk. Valami mütétet fognak rajta végrehajtani (levàgjàk a hàjszöveteket?), a következö négy évben ujabb kétszàz kilot tervez lefogyni. Az az ember, aki mondjuk csak 100 kilot nyom, még örül is, hogy vannak nàla kövérebb emberek, ha ilyen riportokat làt. Azonban ha nem vàltoztat rossz életmodjàn, nem vesz eröt magàn, nem sportol, mozog...a kilok csak mennek fölfelé, s egyre nehezebb leadni öket.
Mielôtt megint eltünne a topik a süllyesztöbe, itt a következö történet.
A NAGYETKÜ KIRALY
Réges régen Indiàban, a KOSALA kiràlysàgban (ez közvetlen Maghada orszàg mellett volt talàlhato, nyugatra) élt egy kiràly, neve Prasenajit volt. Ugyanazon a napon született, mint Shakyamuni Buddha, akit mesterének tartott. Valahànyszor zsàkutcàban érezte magàt (nem talàlta a megoldàst problémàjàra) Shakyamunihoz fordult tanàcsért. Ennek ellenére volt a kiràlynak egy oriàsi problémàja: hogy tul sokat evett. Minden étkezéskor irdatlan mennyiségü ételt eresztett le a torkàn. Csak akkor volt megelégedve, ha gyomra teljesen meg volt tömve. (természetesen ez àltal egyre kövérebb lett). Egy napon, miutàn jol belakott, megkereste Shakyamunit ezzel a problémàval. Shakyamuni derüs arccal, joindulattal fordult Prasenajit felé és azt mondta: - Az az ember, aki mindig ovatos és odafigyel az étel mennyiségére, amikor tàplàlkozik, kevesebbet fog szenvedni, lassabban öregszik és ezàltal meghosszabbitja életét. Elmagyaràzta Prasenajitnak, hogy ha mértékkel eszik, tovàbb megtartja fiatalsàgàt és sokàig fog élni. Beszéde mindig vilàgos és pontos volt. Prasenajit nehéz szivvel hallgatta, de tudta, hogy meg kell szivlelnie a Buddha szavait és eröt kell vennie magàn. Tàmadt egy ötelete: hogy mindig emlékezzen ezekre a szavakra, megkérte egy kiséröjét (neve Sudarshana), hogy szorol szora mindent jegyezzen meg, amit Shakyamuni mond és visszatértük utàn, minden étkezés elött ismételje el neki. Igy is történt. Attol fogva, valahànyszor asztalhoz ült a kiràly, megjelent Sudarshana és elismételte a Buddha szavait, ujra és ujra. A kiràly pedig naprol napra lejjebb vitte ételadagjàt, rossz szokàsa megvàltozott, egészen annyira, hogy néha csak egy kis tàlka rizzsel is megelégedett. Teste elvékonyodott, egészsége pedig megjavult. - Mennyire örülök, hogy van egy ilyen bölcs mesterem! Nagyszerü, hogy modomban van meghallgatni tanitàsait és azokat a gyakorlatban alkalmazni! Ezàltal Prasenajit vidàm életet élt és jo egészségnek örvendett.
/egy példa arra, mennyire fontos egy ember életében a mester, a tanito..; a történet mondanivalojàt azt hiszem mindenki érti, nem kelll semmit hozzàfüzni.:-) /
