Nagy, mély szemed reámragyog sötéten S lelkemben halkal fuvoláz a vágy. Mint ifju pásztor künn a messzi réten Subáján fekve méláz fényes égen S kezében búsan sírdogál a nád.
Nagy, mély szemed reámragyog sötéten S már fenyves szívem zöldje nem örök. Galambok álma, minek jössz elébem? Forró csöppekben gurulnak az égen S arcomba hullnak a csillagkörök.
Nagy, mély szemed reámragyog sötéten S a vér agyamban zúgva dübörög.
Eladó egy eredeti, József Attila - Nagyon fáj (1936) című, József Attila által dedikált kötet. A könyv Zsolt Béla erdélyi író és polgári radikális újságírónak lett dedikálva és Löbl Dávid és fia nyomdájában készült. Ár: 2.000.000 forint. Érdeklődni lehet az lcamel@freemail.hu e-mail címen és ott kaphat bővebb felvilágosítást.
Bejártam a világot és óriás fát láttam egykoron. A végtelen fönnsík vad viharát, s átkos fagyát legyűrte egymaga...
Törzsében ifjúi nedv bugyogott... Egészsége rendkívüli, - hogy látásra szinte beteg... Árnya körén csupa törpebokor ha sarjadozott... ugy látszott a kiszítt, kimerült sík sohasem tudta jóllakatni, mint kevély bojárt éhesen kínlódó rabjai...
Rendületlenül és egyedül nőtt zsarnokul, a végtelent vigyázta... Az utasok árnyában megpihentek... S erőre kapva keltek útra, hogy legyűrjék az életet...
Árnyában egy pillanatra megpihentem én is utravaló vágyaimmal, tegzemben a lázadással. S e pillanat megedzett, mint a terméketlen álmok évei s éreztem, újra úr vagyok magam felett, mint határtalan fönnsíkján az óriás fa, komor egek alatt.
Vén, ráncos arca majdnem fekete, Kiszítta régen már a nap heve, Fogatlan szája bús sóhajüreg, Oly csöndes néni és olyan öreg. Fonnyadt karjával multakat ölel, Halálra vár s az tán sosem jön el. Egyformán csöndes, zajt sosem okoz, Sovány kezével lassan elmotoz, Szentképet s egy fényképet nézeget - Öreg korát dús bánat ülte meg. Sokszor kibámul a kis ablakon. Elrévedez egy álomalakon. Gyér ősz haj szárad csontos csöpp fején, Öreg királynő bú-trón tetején. S úgy elfárad míg a templomba ér, De elmegy, hogyha nyár van, hogyha tél, Letérdel ott a bús hideg kövön S ha van öröm, úgy néki ez öröm. Lakán is ott borong ez a ború, Falán sok szentkép, néma koszorú. Macskája vén, már régen nem dorombol. S az öreg anyó olyan szomorú.
Engedd meg, hogy úgy múljak el, mint a fák ősszel, ha lombjait veti az ág s kék-piros-sárgái égett leveleknek megfordított fáklya lángjaiként lebegnek.
Az őszi fa: Seneca; leveleit cseppenként elvérző ága pedig a bölcs kor, amelynek vére ered,- de áll a törzs, büszkén a kékbe mered.
Engedd meg, hogy úgy mújlak el, mint a fák, öltsek gondolatot, mint lombot az ág s a megsebesülés lángkoszorúját égve még lássam, hogy milyen a világ.
S ha gyermekek jönnek játszani ezekkel az aláhullajtott gondolattüzekkel, mint kopár facsúcs a kék magasság ölén, az uj század számára rügyezzek ujra én.
József Attila fordítása
***
Nichifor Crainic: Elmulás
És majd a hegyoromról felhőre lépek át, nehéz, megrázó nap lesz a búcsú napja nékem, midőn majd foszlányokban a szívemet letépem rólad, keserű szépség, te bolyongó világ.
Majd pillám alatt a tág teret szétmorzsolom és sóhajomat felhő-sajkámra fektetem le, melyet két angyal ingat orrán-farán, lebegve evező szárnyaival azúr hullámokon.
Körül ég-óceánok világossága gyúl, ladikom nekivág a csillagok tengerének, s kis száraz kőnek latlak, föld szép világa, téged, amely a feneketlen mélységben elgurul.
Majd örvényeknek ormán begöngyöl, mint habok árja, egy fény, mely omlik remegve mindennünnen és majd a megbánástól, salaktól könnyebbülten mennyei muzsikában, szélben fölolvadok.
Magamban bíztam eleitől fogva - ha semmije sincs, nem is kerül sokba ez az embernek. Semmiképp se többe, mint az állatnak, mely elhull örökre. Ha féltem is, a helyemet megálltam - születtem, elvegyültem és kiváltam. Meg is fizettem, kinek ahogy mérte, ki ingyen adott, azt szerettem érte. Asszony ha játszott velem hitegetve: hittem igazán - hadd teljen a kedve! Sikáltam hajót, rántottam az ampát. Okos urak közt játszottam a bambát. Árultam forgót, kenyeret és könyvet, ujságot, verset - mikor mi volt könnyebb. Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen, de ágyban végzem, néha ezt remélem. Akárhogyan lesz, immár kész a leltár. Éltem - és ebbe más is belehalt már.
Kik csak hallották a szerelem hírit ugy másznak vakon a magányos sírig a cikkázó fájdalom hirtelen villámai után a félelem homályával nagyranyilt szemük mélyén.
Légy ostoba. Ne félj. A szép szabadság csak ostobaság. Eszméink között rabon ugrálunk, mint az üldözött majom, ki tépi ketrecének rácsát. Légy ostoba. A jóság és a béke csak ostobaság. Ami rend lehet, majd így ülepszik le szíved felett, mint medrében a folyó söpredéke. Légy ostoba. Hogy megszólnak, ne reszkess, bár nem győzhetsz, nem is lehetsz te vesztes. Légy oly ostoba, mint majd a halál. Nem lehet soha nem igaz szavad - jó leszel, erős, békés és szabad vendég múlt s jövő asztalainál.
(Verskollázs kedvenc József Attila verseim egy-egy verssorából.)
Hajtsd le szépen a fejedet, jól tudva már, hogy minden odavan. Éltem - és ebbe más is belehalt már, kinek emberhez méltó gondja van.
Elfeledtem, hogy mit sem ér az ember élete s nem lesz emlék, melyben magamra hagyna - úgy szállong a semmi benne, úgy van velem, hogy itt hagyott magamra.
Most homályként száll tagjaimban, mint nagy darab kő, a valóság; a Föld is már kezd kihűlni alattam, csak lelkem tép még egy utolsó rózsát.
Alig hallottam sorsomba merülten: ami van, széthull darabokra; már nem képzelt ház üres telken - e költemény szorongó lelkem buboréka.
