Beraktam egy cikket a belinkelt honlapról és béna módon nem olvastam el, hogy a szerzők írásos hozzájárulása szükséges bárminemű felhasználáshoz. Hát töröltettem: nem volt írásos felhatalmazásom.
Ez eddig a legkultúráltabb és legszínvonalasabb magyar site amivel eddigi internetes pályafutásom alatt találkoztam:http://www.lelekbenotthon.hu
Használható linkekkel és útmutatóval.
Sajnos nem olvastam el, hogy a cikkek a szerzők írásbeli engedélyével használhatók fel bárhol is - és természetesen nem rendelkezem ilyesmivel Ormai Tomtól. Úgyhogy az előző hozzászólás moderáltatva leszen, a link meg marad.
hm.. elobb ezt kellett volna olvasnom, találo :)
én azt hittem,azér csinálok "vetélkedot" a barátaim kozt értem, párosával, mer az vmi általam ugyan nem ismert párharc mintája a szülöknél, habár nem vetélkedtek értem emlékezetem szerint, mer lemondak heylbol egyutt :) viszont remekül le lehet élni igy egy életet, már nem is tom, a tobbi forumba mit erolkodik mindenki, olyan mindegy, mind mehalunk. sot, mar eleve halottak vagyunk. csak ugy eszembejutott.. :)
amugy meg lehet javitani 100% az olyat, mint a leirasban? mondjuk, ha gyerekkorral egyutt 40 evet igy el le vki, akkor jol kidumalja a szuperszakinak az belemegy neki a lelke mélyébe meg minden és zsupsz? miylen csodás a tudomány
vmi hasonlot olvastam a szorongasrol szolo konyvben en is, megsem birtam magam betipizalni, mer mind a 4tol ugyanugy _rettegek_ vagyis egesz nap szorongok, reggel arra ebredek, hogy rettegetek, hogy felek, hogy minden, es ezzel alszom, szoval ki ne talalja barki, hogy egészséges egyensulyban vagyok, de akkor mégis, hogy van? mennyire kizáro? ugy tunt az olvasotakbol,m hogy pl hisztéria nagyon jol megvan depivel együtt is. Én nem akarom elveszteni magam, szeretném a _saját_ életem élni de _semmiképp_ sem egyedül, egy napig sem birnam, es gyulolom a valtozást, de az állandó dolgokat, az élet napjait, munkahelyet (nincs hálisten) és a halált a legjobban.. Elméletileg lehetek mind a négy? :)
:(
esetleg két énem van és egyik a hiszidepi páros a másik a skizokényszer? hehe.. najo,nem vicc.
Példa: nem tudok a pasim nélkül aludni vagy egyedül mer egyedül félek és magányos vagyok, de viszont ha hozzámér, közeljön, akkor menekülök, ha fél méteren belül bárki, megfulladok, nem kapok levegot.
Biztos, hogy ha egyik dominál, akkor csak arra játszik az ember, nem lenne logikus, hogy probál egyendulyozni, és rápakol a tuloldalra?
2. Ha a regresszió a Jó és a Rossz, az Én és a Tárgyképek létrejöttéig történik, de a külvilág és az én elhatárolódása ép marad, a határeseti vagy borderline típusú regresszió jön létre. A zavarok e csoportjába tartoznak a szenvedélybetegségek, az evészavarok, a depresszió és a borderline szindróma, vagyis számos olyan affektív (érzelemhez kapcsolódó) zavar, ami a neurózisnál több, a pszichózisnál kevesebb. Az ilyen típusú regresszióban a külvilág és az én elhatárolódása addig kielégítő, amíg érzelmileg hangsúlyos helyzetbe nem kerül az Én, mert akkor részben vagy teljesen felmondja a szolgálatot. A borderline típusú regresszióban lévő ember társas helyzetben sokarcú, gyakran manipulálja a környezetét. Gondolkodása, beszéde érzelmektől túlfűtött, töredezett, bár látszólag ép. Nála a szavak érzelmi tartalma kerül előtérbe. Az ebben az állapotban lévő ember szorongását kihelyezi, önmagán kívül akarja megoldani, másoktól várja el, hogy csökkentsék. Számára a dráma kívül van, és a kapcsolataiban zajlik. Ebből már talán látszik, hogy a borderline típusú regresszió már nem csupán a viselkedést érinti, hanem befolyásolja a lelki funkciókat is. Itt már fellazul vagy megtörik önmagam és a világ egységes megélése, és érzelmileg hangsúlyos helyzetben elmosódik a határ az Én és a külvilág között. Az egységét vesztett Én jellegzetessége a következetlenség, az állhatatlanság, ellentmondásosság, a nagyfokú befolyásolhatóság. A döntéseknek alig van súlya, következménye, hiszen ezek nem is igazi döntések, mivel a pillanatnyi hangulat szerint alakulnak, sérül a tevékenységek, az életvitel folyamatossága. A fellazuló Én, a gyengülő tárgyállandóság gyengíti a személy kontroll funkcióit, morális egységét, így kapcsolataiban szeszélyessé, kiszámíthatatlanná, akár megbízhatatlanná is válik. Ezzel párhuzamosan csökken vagy háttérbe szorul az önreflexió, amelynek során mintegy kívülről látjuk, szemléljük magunkat, összevetve a kapott képet élményeinkkel, és minősítjük a viselkedésünket ("mit össze nem bénáztam ma reggel"). Fokozatosan csökken az a távolság, ami a belső tartalmak és a cselekvések között van, ahol helyet kapnak azok a gondolkodási funkciók, amik a döntéseket végzik. Ha már nincs távolság, az élmény és cselekvés "összeér", nincs helye a mérlegelésnek, a gondolati kontrollnak.
Fellazulnak, bizonytalanná válnak vagy elvesznek a belső határok, a külsők pedig zavarókká, terhesekké, korlátozóvá válnak, ellenkezést, indulatot váltanak ki. Joggal mondhatjuk, hogy e regresszió során a legnagyobb problémát a mértéktelenség jelenti. Belső határok hiányában óhatatlanul külső korlátokba ütközve a felcsattanó düh, az ingerültség, a lázadás, az ellenséges indulatok válhatnak jellemzővé, melyet képes ugyan az illető fegyelmezni, de érzelmi beállítódását a "tagadás uralma" határozza meg, ami nagyon keserves állapot.
A diszharmónia miatt nehezen viselhető az egyedüllét, ugyanakkor fokozott kapcsolati igényét elégedetlenség jellemzi, nagyon könnyen alakul ki a "se vele se nélküle" állapot. Éppen a nagyon közeli kapcsolatokban mosódik el könnyen a Te és Én határa, össze-összecsúszik a kint és bent, így a rossz közérzetet leggyakrabban a Másik vagy a külvilág okozza, könnyen kialakulhat rendkívül széleskörű externalizáció (a lelki probléma kihelyezése a külvilágba), mivel ez megkíméli a beteget annak felismerésétől, hogy "valami baj van velem".
Fokozott kapcsolati igénye miatt a borderline regresszióban lévő beteg nagyon szereti a társas helyzeteteket, jól el is igazodik bennük, de szinte minden embernek a másik arcát mutatja, így sokféleképpen tud kapcsolódni, amivel megoszthatja az embereket, s ezzel belső megosztottságát mintegy kihelyezi, s miközben ő megkönnyebbül, addig körülötte veszekednek rajta
Könnyen lesz bizalmatlan, gyanakvó, aminek következtében társát állandóan ellenőrzi (mindent tudni akar), kontrollálja és manipulálja. Ez éppen a jóindulatú társakból vált ki dühöt, de nem érdemes a fejére olvasni, mert nincs rálátása, akármilyen hihetetlen nem szándékosan teszi, ezért nem is képes viselkedésén változtatni. (Legjobb módszer a korrekt elhatárolódás!)
Jól, könnyen és gyakran beszél, de a tárgyilagosság nem erénye, énközeli helyzetekben bántóan elfogult (más szemében a szálkát ), ha erre figyelmeztetik, könnyen ellenséget lát.
Kínzó diszharmóniája önkínzó produktivitásba hajszolja , mely ha sikeres, értékét bizonyítja, de ettől is függővé válik. (Le akarok fogyni, lefogyok, de nem vagyok elég jó így sem.) Ha produktivitása legátlódik, vagy nem kap teret, önvádló értéktelenség, keserves üresség kínozza, amit ki akar valamivel tölteni (szenvedélybetegségek).
A szakadatlanul zajló drámában a gonosz világgal, a meg nem értő szeretteivel, a mindenütt jelenlévő igazságtalansággal, méltánytalansággal, stb. harcol, s nem egyszer ennek a harcnak az áldozatának érzi magát. Egész önmaga, s az egész világ a dráma része, ill. színtere. A dráma során felcsapó indulatának tárgyat keres, s ha odakint nem talál, dühe önmaga ellen fordul. Elégedetlen, s egyúttal kíméletlen is önmagával szemben, nem képes becsülni, védeni, óvni magát, ezt is a környezetétől várja el. Mivel nem tudja önmagát kerek egészként elfogadni, ezért fokozott kapcsolati igénye miatt szimbiotikus jellegűvé válik: piócaként tapad a másik emberre, akit önmaga meghosszabbításaként él meg. Tárgyként is kezelheti a Másikat, akit ha igénye van rá használhat, ha éppen nincs, akkor tudomást sem vesz róla. (Lásd Szabó Lőrinc: Semmiért egészen című versét).
Az ilyen kapcsolati igény a másiktól való jelentős függés lehetőségét rejti. így a zsarnoki megnyilvánulások ellenére a beteg önállótlanságát jelzi. További sajátosság az ilyen kapcsolatoknak, hogy a másikat vagy önmaga részeként vagy felértékeli, s ilyenkor magát is jobbnak, nemesebbnek látja, vagy leértékeli, s ilyenkor önmaga hiányosságait vetíti ki rá. Ezek a kapcsolati sajátosságok az intimitás rovására mennek, s így mértéktelenül megterhelik azt, akár a szakításig. (Különösen fájdalmas ez akkor, ha egy régi barát, társ változik meg ily módon, ilyenkor a csalódás mellett gondolni kell arra is, hogy segítségre szorul.)
A borderline regresszió sajátossága az oralitás (csecsemőkor!!!), a szájjal szerezhető örömök (evés, ivás, stb.)
Addig, amíg a neurotikus regresszióban általában egy domináló tünet van, s az határozza meg a neurotikus betegséget, addig ebben a regresszióban egy időben, egymás mellett, egyszerre több neurotikus tünet lehet jelen. Ha egyszerre több neurotikus tünet jelenik meg valaki viselkedésében, az önmagában borderline regresszióra utalhat.
Ha a regresszió eléri az Én struktúráját, bizonyos működési zavarokat okozhat.
1. Ha a regresszió a Jó és a Rossz, az Én és a Tárgy képeinek összeolvadásának, integrálódásának szintjéig történik, de annál mélyebbre nem megy, akkor beszélünk neurózisokról, más néven szorongásos betegségekről. Ennek során a valóságkontroll kifogástalanul működik, de hatékonysága erősen csökken, a szorongások a viselkedést változó módon befolyásolják. Az egyén társas helyzetekben jól tájékozódik, addig megszokott szerepeit jól tartja, de elbizonytalanodás látszik rajta. Ez különösen feltűnő olyan személyeknél, akik addig a társaság középpontjának számítottak. Gondolkodása tárgyszerű, logikus. Az ilyen regresszióban lévő ember szorongása társas kapcsolatban jól kezelhető. Az őt érő dráma a személyen belül zajlik, és beszélni is tud róla. A neurotikus betegek teljesítménye stressz helyzetben legátlódik, "nem tudja hozni önmagát". Az állandóan jelenlévő homályos bűntudat ráadásul azt sugallja, hogy ez így is van jól, bár racionálisan tisztában van vele, hogy nem rosszabb másoknál. Különösen érzékeny a tekintélyre, ilyen helyzetekben (rendőr, tanár, főnök), ügyefogyottá, gátlásossá válik, érdekeit nem tudja megfelelően képviselni. (Vagy leblokkol, vagy ellenkezőleg önmaga számára is megdöbbentő módon provokál.) Felfokozott érzékenysége fáradékonnyá teszi, de empátiás készsége megnőhet, ami azonban megterheli, mert könnyen elérzékenyül, és tehetetlen szomorúságot érez, mivel aktivitása gátolt. ("Látom, hogy szenved, de nem tudom hogyan segíthetnék rajta., ez olyan kétségbeejtő.") Ebben az állapotban kiéleződnek a személy belső ellentmondásai, pont úgy, mint kamaszkorban, megkínozza az igazságkeresés. (megmondhattam volna, stb.) Felfokozódik a fantázia, a képi gondolkodás. Összefoglalva a neurotikus emberben intenzív belső dráma zajlik, amiből kívülről kevés, vagy alig látszik, de ha megkérdezik erről, tud róla beszélni.
Ennek a regressziós szintnek a domináns elfojtási módja az elfojtás, amelynek túlzott működése tetten is érhető.
Ha bizonyos időszakokban sűrűsödik a szorongás, akkor rohamokban fog jelentkezni, amely rohamok nagyon kínzóak, megjelenésük érthetetlen, nem köthetők aktuálisan semmihez, vagy ha igen, a kiváltó okra adott reakció eltúlzott. (pánikroham)
Ha a szorongás konverzió (átváltás, átalakítás) során testi tünetté alakul át, pl. szívszorítás, ritmuszavar, fejfájás, szédülés. Gyakorlatilag nincs olyan testi tünet, amit a szorongás ne tudna utánozni.
A hisztériás tünet, a konverzió sajátos változata, amikor valamely markáns lelki tartalom kikerül a lélekkontrol alól, és testi tünetet ölt: pl. hisztériás vakság (látni sem bírom), fulladás (valami megfojt), gyomorgörcs (nem veszi be a gyomrom). Gyakoriak a hisztériás bénulások is. (A hisztéria szó pejoratív értelme miatt az orvosok gyakran ezeket a tüneteket simán konverziós tüneteknek nevezik.)
Ha a szorongás meghatározott helyzetekhez, állatokhoz kötődnek, azt fóbiának nevezzük.
Ha a szorongás arra kényszeríti a beteget, hogy bizonyos cselekedeteket rítusszerűen ismételjenek, az a kényszer.
Ha a szorongás egy testrészt, szervet, vagy szervrendszert "száll meg", azt kínzó aggodalmaskodást hipochondriának nevezzük.
3. Ha a regresszió annyira mély, hogy a külvilág és az Én elhatárolódása bizonytalanná válik, vagy megszűnik (halucináció), akkor jön létre a pszichotikus mélységű regresszió. A pszichotikus ember a külvilágtól teljesen elidegenedett. Társas helyzetben nem tudja magát elhelyezni, szerepvitele gyenge, vagy teljesen elveszett. Gondolkodását és beszédét minőségi és tartalmi zavarok, téveszmék jellemzik. A szó már nem a kommunikáció eszköze, hanem a belső világ közlésére szolgál. Szorongása megsemmisítő, társas kapcsolatban fokozódik. Az őt érő dráma már a "világűrben" zajlik, amit senki sem érzékel.
Akkor tudom mi taplalta az en majdnem olykor teljesen generalizalt szorongasomat hat evvel ezelott. Es azt is megertem, hogy miert csokkent a szorongasom drasztikusan az ido elorehaladtaval. Ugy tunik, hogy a szorongas pont a megfelelo idopontban erkezett, igaz, ha akkor hagyom (illetve anyukam hagyta volna), hogy emiatt egy evet halasszak az egyetemrol, pont az onallosodasban akadalyozott volna meg, annak ellenere, hogy az onallosodas vagya hivta eletre a szorongast magat. Ez erdekes. Azon gondolkozom, hogy ha a szorongas hatasara fellep a regresszio akkor az tortenhetett, hogy onallosodas helyett tamaszra e biztonsagra, allandosagra vagytam amit kivulrol szerettem volna megkapni, es a logus ezt biztositotta 13 heten at, es ezert tudtam megis vegigjarni a felevet (igaz a legrosszabb atlagot produkalva), es utana a szorongas is csokkenesnek indult, ahogy haladtam tovabb a diploma fele, es aztan a szorongas ujra felerosodott, de azt mar a biztonsag es a tamasz iranti vagy keltette fel, gondolom, ami nagyon kicsi korom ota velem van, es most kezdem elvesziteni a fonalat, jaj!:))) (a beirasom fonalat)
A szorongás tárgy nélküli félelemérzés, mindenki átéli, különböző módon, ugyanakkor nagyon nehéz nevén nevezni, hogy mit is érez. A szorongás alapvető életérzésünk, szorongásmentes élet nem képzelhető el, de nem is lenne jó, mert a szorongás nemcsak jelzi a veszélyt, hanem hatására a teljesítmény valóságos fenyegetettségben hihetetlenül tud fokozódni. (Olyan gyorsan és kitartóan máskor nem képes futni az ember, mint magányosan az éjszakában, ha egy kutya kergeti.)
Kóros a szorongás, ha állandósul, és rontja a teljesítményt, beszűkít, korlátoz. A tartós és teljesítményt rontó szorongás természetesen még messze nem betegség, de előbb utóbb az lehet belőle.
Nagyon nehéz ezt a furcsa, kellemetlen, félelemszerű érzést szorongásként felismerni, mivel többnyire külső fenyegetettséget keresünk, és ha az nincs, könnyen levetjük a szorongást: "nincs okom rá". Pedig a szorongás ritkán származik külső veszélyből, sokkal gyakrabban belső lelki folyamatainkból ered, s mivel ezek a folyamatok a tudattalanban zajlanak, nagyon nehéz a szorongás "okát" megtalálni. Pont az a legnehezebb a szorongásban, hogy tárgytalan, s könnyebben megnevezhető számunkra, ha valamihez kötni tudjuk. Az állandósult szorongás tárgyat keres magának, azaz inkább mi próbáljuk valamivel magyarázni: azért vagyok ideges, mert fáj a fejem. Igen ám, de ha állandóan fáj a fejem, lehet, hogy valami komolyabb bajom van? Így megkönnyebbülés helyett a feje tetejére áll az oksági összefüggés, és az okozatból ok lesz, ami újabb magyarázatokat generál, azok nyomán újabb szorongások keletkezhetnek, mígnem általánossá, generalizált szorongássá dagad. Ha nem tudjuk már kezelni az egyre növekvő szorongást, elfogynak az eszközeink a szorongás csökkentésére, akkor válik a szorongás kórossá. A kórossá vált szorongás jelentősen rontja az énképet, a pszichiátriai betegségek kialakulásában patogén (kórnemző) szerepe van.
Egészséges körülmények között a szorongás folyamatos elhárítása biztosítja a jó közérzetünket. Ha tartósan haragban van valaki önmagával, a szorongás fokozatosan növekszik. Ha a szorongás fokozódása esetén az én a rendelkezésére álló elhárító mechanizmusok győzik a pluszmunkát, van elég tartalék kapacitásuk, nem fog történni semmi. Akinek sokszínű, differenciált hárító rendszer áll a rendelkezésére, és az énje rugalmasan tudja használni, valamint nagy az egyén szorongást tűrő képessége, annál valószínűbb a szorongás hárítása.
A szorongás fokozódása egyre jobban igénybe veszi a hárító mechanizmusokat, s amikor a hárítás már nem tud lépést tartani a szorongás növekedésével, s egyre több szorongás marad hárítatlanul, s állandósulni fog. Az állandósult, szabadon "lebegő" szorongás már mindenképpen kórosnak tekinthető. Az állandósult növekvő szorongás regressziót (egy korábbi fejlődési fokra való visszacsúszást) eredményez, melynek során primitívebb, korábban már gátlás alá került hárítási módok is felszabadulnak, támaszkereső, megkapaszkodó módszerek kerülnek előtérbe (korai gyermekkor, ill. csecsemőkor), s ha már ez is kevés, a szorongás tünetekké formálódik. Ha a regresszió eléri és érinti a korábban kialakult én szerkezetét, a regresszió mélységének megfelelő tünetek jelentkeznek. A folyamat hajtóereje tehát a szorongás, mely elindítja a regressziós folyamatot, majd e regresszió mélységére jellemző működési zavarok alakulnak ki. A tüneteknek két nagy csoportját különböztetjük meg:
1. a hárítatlan szorongásból a meghatározó hárító mechanizmusok szerint formálódó tünetek (pl. a projekció=kivetítés mentén a paranoid tünetek)
2. a regresszió mélysége szerint a felbomló, szétzilálódó én struktúrát jelző dezintegratív tünetek (töredezettség, zavartság)
Az emberi lét legalapvetőbb jellegzetessége a reflektivitás, amely a külvilág ingereire való válaszadási képességet jelenti, és amelynek jellemzői a kora gyerekkorban alakulnak ki. Ezek a jellegzetességek szerkezetet alkotva az ún. lelki struktúrákba rendeződnek.
A továbbiakhoz nagyon vázlatosan ezt próbálom leírni. A változatosság kedvéért az egyik részét egy egyenesen lehet ábrázolni. Az egyik végén az ösztön-én található, amely az öröm-elv jegyében működik, ez tartalmazza az egyén vágyait, szükségleteit, melyek közvetlen és akadálytalan kielégítésre vágynak. Ezzel szemben a másik oldalon a felettes-én a beépült szülői tiltásokat, és az idealizált elvárásokat közvetítve akadályokat gördít a vágyak kielégítésének útjába: szigorúan ellenőriz, cenzúrázza a vágyakat. Az ÉN a két "nagyhatalom" között lavírozva igyekszik mindkét oldalra tekintettel lenni, ugyanakkor a mindenkori realitást is figyelemmel kísérni. Az én tehát a valóság-elv alapján igyekszik az egyén érdekeit képviselni. Az én ügyességén, differenciált működésén múlik lényegében a lelki egyensúly fenntartása. E lelki folyamatok túlnyomó része tudattalanul zajlik, ahogy a biológiai létünket szabályozó folyamatok is. A figyelem csak akkor irányul ezek felé a folyamatok felé, ha hirtelen valami zavar támad. A tudattalan folyamatok jó része mindig is az volt, de egy része a tudat által átélt (legtöbbször fájdalmas, kínzó, keserves élmény) vagy olyan vágy, szándék, vagy érzelem, amit a környezet rossz néven vesz, ezért elfojtásra került. Az elfojtott tartalom, bár a tudat számára már nem hozzáférhető, de őrzi dinamikáját, így a lelki működéseket különböző módon képes befolyásolni, vagyis patológiás folyamatokban tünetképző hatása lehet. A tudattalanról csak közvetve szerezhetünk információkat (álomfejtés, elszólások, szabad asszociációk). A tudatos és a tudattalan között húzódik, és rendkívül nagy egyéni változatosságot mutat, a tudatelőttes mező, melynek tartalma bizonyos körülmények között tudatosulhat. (Gondolom mondanom sem kell, hogy ez itt Freud bácsi után volt szabadon.)
Húúúú, most látom, az anorexiás topicban elgépeltem a címet...
Szóval az első rész:
Egy Riemann nevű pszichoanalitikus a múlt század elején felállított egy modellt az ember alapvető igényei és félelmei alapján. Az emberi élet egyik meghatározó érzéséből, a szorongásból kiindulva az egészséges és kiegyensúlyozott lelki működést írta le. Ezt a modellt úgy képzeljétek el, mint egy keresztet. Az egyik szár végén az állandóság igénye áll, vagyis félelem minden változástól, amely a múlandóság, bizonytalanság félelmével fenyeget. A másik végén a változás igénye, az állandóságtól való félelem található. A változás, a fejlődés iránti igényünk félelmetesnek érzi az állandóságot, a kötöttséget, a végérvényességet, a szabadság elvesztését. A kereszt merőleges szárainak egyikén az individuummá, vagyis önálló személyiséggé való válás kényszere áll, szemben a másik, a közösséghez vagy egy másik emberhez való tartozás késztetésével. Életünk e kibékíthetetlen ellentétek keresztjére van felfeszítve, egyik szükséglet elől sem térhetünk ki. Normális körülmények között életünk e szükségletek és félelmek állandó összjátékában zajlik. Annál stabilabb egyensúly tud kialakulni, minél inkább kielégítődik mind a 4 szükséglet. Ha valamelyik szükséglet hiányt szenved, a hozzá kapcsolódó szorongás erősödik, a lelki egyensúly megrendül. Értelemszerűen kisebb a baj, ha csak egyetlen, nagyobb, ha egyszerre több igényünk kielégítése kerül veszélybe, mert egyre több szorongásunk támad fel.
Ha a személyiségfejlődés során egyik vagy másik szükséglet válik az egész személyiséget meghatározóvá, akkor eleve csak olyan stabilitás létezik az illető számára, amely annak a szükségletnek, vagy a hozzá kapcsolódó szorongásnak a dominanciáját hordozza: a kényszeres személyiségű ember a változástól fél, a hiszteroid az állandóságtól. Aki fél önmaga elvesztésétől, az skizoid alkat, aki fél az egyedül maradástól, az depresszív. Az uralkodóvá vált szükséglet az egész személyiséget érinti, mintegy torzítja, így szükségképpen csak egy bizonytalan lelki egyensúly jöhet létre.
A skizoid személyiségű ember személyiségét, önállóságát kényesen őrzi. Annyira az autonóm személyiség iránti igény kerül túlsúlyba, hogy állandósul a szorongás az emberi közelségtől, mert az mindig az ÉN elvesztésével fenyeget, ezért nagy távolságot kell tartani, a kötődés ellen védekezni kell.
Ha a közelség iránti igény válik meghatározóvá, akkor szoros emberi kapcsolatok alakulnak ki, a csekély távolság is mély szakadéknak látszik, a másik ember önállósága, a távolságtartás veszélyes, mert az elvesztéstől való félelem feltámadásával jár. (állandóan az átölelni és átölelve lenni állapotra vágyik).
A kényszeres személyiségű ember számára az állandóság, a változatlanság áll mindenek felett, irtózik minden változástól, szertartásokkal veszi körül magát, kínosan rendszerető, precíz, mindennek ott kell lennie, ahova ő tette, és természetesen mindennek meghatározott helye van. Ha ez az állandóság veszélybe kerül, az rendszerint dührohamot vált ki.
A hiszteroid személyiségű ember az új igézetében él. Keresi a változást, minden újdonság felcsigázza, ezért kapcsolatai felszínesek, mert fél a kötődéstől, azt szabadsága korlátozásának érzi.
Ezek a személyiségtípusok mindenki számára ismerősek, rokon- vagy ellenszenvesek, szerethetők, vagy utálhatók, de nem betegek, csak akkor, ha meghatározó vonásuk extrém mértékben, vagy már mértéktelenül nyilvánul meg, addig csak átmenetet képeznek az egészséges és a beteg között. Életünk során mindannyian megéljük egy-egy szükségletünk átmeneti dominanciáját, ez a személyiségfejlődés során megkerülhetetlen, ha elkerüljük, az azzal a veszéllyel jár, hogy nehéz helyzetekben nem tudjuk érdekeinket megfelelően felismerni és érvényesíteni, és ez a lelki egyensúly megrendülését eredményezheti.
Olyan pofonokat kapok néha hogy a fal adja a másikat; pl. tegnap berohant az egyik kollégám este, hogy én őt így nem fogom kicsinálni - ezekkel a szavakkal; azt sem tudtam miről beszél, utána kiderült, hogy nem értette a feladatát, nem csinálta meg és úgy döntött, hogy én akaratlagosan félretájékoztattam, pedig csak új a lelkem és nem kérdezett, hanem csak ment és csinálta. Most azon kívül, hogy visszautasítottam, hogy nem akarom kicsinálni - semmi okom rá, meg azt gondolom kevés vagyok én ahhoz hogy bárkit is kicsináljak, nem is szeretnék, túl sokba kerülne az nekem lelkileg; azon gondolkodom, hogy vajon mi vezet rá valakit arra, hogy nekem ilyeneket ordibáljon. Meg nem értettség érzésem van.
Furcsa módon, aki most épp megérti amit mondok, és azt mondja hogy igazam van, mármint szakmailag, az egy olyan vezető aki eddig kb. fél évet áldozott arra, hogy vizsgáztasson szakmából, és bizony nem volt kellemes.
Csütörtökön este beszélgettem egy új kollégával; és valami olyasmit mondott, hogy érdekes módon engem mindenki becsül a munkahelyemen, de úgy bánnak velem, mint egy "művésszel" kicsit furcsa vagyok, kicsit különleges, kicsit félnek a mellettem való lemaradástól, megszégyenüléstől.
Évek óta ez volt számomra a legkevésbé bántó "kritika" ami ért, talán azért, mert érezhetően nem bántó szándékkal mondták és talán azért mert nagyon kifejező volt számomra és értettem.
Van egy része amiről nem tehetek és nem is akarok tenni. Tehetséges családom van, bizonyítottan volt kitől örökölnöm azt a dolgot amitől talán művésznek látszom akkor is, ha más pályán is vagyok.
A másik része amiről nem tehetek, az a másik alapérzése, hogy ő nem olyan "jó".
A harmadik része, amivel meg viszont kezdenem kéne valamit - bár azt gondolom mást se csinálok három éve mint kezdek vele valamit - az az, hogy szándéktalanul, tudattalanul ne játsszak erre rá. De legalább ezek a visszajelzések elérnek hozzám és tapasztalatból tudom, hogy ezt is csak nagy munka árán lehet elérni, nem csak az én példámból, hanem mások példáján is látom mennyi befektetés szükséges ahhoz, hogy ez megtörténjék.
Ez az egyik része.
A másik része meg az hogy olvasok, és mint a viccbeli orvostanhallgató állandóan diagnosztizálom magamon az éppen olvasott személyiségzavart és pszichopatológiát, ami annyiból biztosan hasznos, hogy legalább megjegyzem, annyiból is, hogy megtanulom mi az a vonás, ami karakterében kóros is lehet ha hangsúlyt kap és "felértékelődik" túlzottan meghatározóvá válik, annyiban nem hasznos, hogy csapongok aközött, hogy most nárcisztikus, borderline vagy hisztrionikus személyiségem van mániás depresszióval súlyosbítva, vagy csak egyszerűen hülye vagyok, aki mindezt képes magára vonatkoztatni? :)
Közben meg reménykedem, hogy nem is; hanem esetleg arról lehet szó, hogy erősödik a feszültségtűrésem, és ahelyett hogy belelovallnám magam gyerekkori sérelmekbe már hajlandó vagyok azokat nem csak a múltban megvizsgálni és levonni a következtetést, hogy igazam van én egy szegény becsapott kislány vagyok (aki ha borsószemet talál 77 matrac alatt már nem tud aludni), hanem felnőttként azon gondolkodni, hogy tényleg MOST mit csinálok és az másokban milyen érzést kelthet hogy úgy reagálnak ahogy és hogy az volt-e a szándékom amilyen reakciót kiváltottam vele, vagy valahol félrecsúszott.
Bizonyára ez egy továbbvivőbb állapot, hiszen nem menekülök el a konfliktus elől, nem is élezem - legalábbis szeretném ezt hinni - hanem vizsgálom az itt és mostban, kicsit szarul érzem tőle magam, pont annyira, hogy változtatni akarjak, ha úgy akarom; de nem annyira, hogy magamba zuhanjak és kevésbé szeressem magam annál ami alapállapotként megjelent.
A kérdésemre ez a nekem szóló válasz egy része: nekem (is) segít és ebben.
További információ:
Az SOS-t Ritter Andrea szervezésében indította az Index. Elérhetősége megtalálható a www.pszichologia.hu szakemberek listájánál, vele is beszélhetsz, internetpszichológiával foglalkozik úgy egyébként és valszeg megadja azok elérhetőségét, akik ezt az oldalt szakember oldalról csinálták.
Dr. Süli Ágotának is érdemes írni egy levelet, ő most a Velvet oldalain tanácsad.
Sok sikert
Orlando
Tanácsolnám, hogy a www.mentalport.hu-ra jeletkezz be és beszélgess egy kicsit Ormai Tommal. Szerdánként "rendel", akkor beszéld meg vele, hogy szakdolit írsz és menj el hozzá személyesen.
Sziastok. Indítottam egy külön topicot is: a kérdésem hasonló, de az e-terapiáról: ki mit tud, mit tapasztalt ez ügyben. Lehet privben is, a pszichologusi eskü engem is köt, és a szakdolgozatomhoz keresek mindenfél infót, tudást, tapasztalatot. Köszönöm előre is:
rnie
