Volt itt szó korábban a Scenes-ről, mint istenkirálycsászárságról, és való igaz, nekem pl. a 3. kedvencem tőlük (1. Awake, 2. Images). A hangzásról azonban valahogy sosem esik szó (vélhetően mindenkinek megfelelő :D), Portnoy dobjának megszólalását én bizony a mai napig nem tudtam megszeretni, főleg azt a csattogós pergőt, kattogó lábdobot. Az Images szarrá editált pergőhangzását illetően is vannak fenntartásaim, de ott a zene még mágikusabb számomra.
Na, ennyi. Jöjjön az új album, ám csodákat nem várok...
:) Nagyjából minden szavaddal egyetértek, legalábbis ami a debütalbumot és a Falling-ot illeti. Ezeket kivéve a Six Degrees-ig számomra is kiemelkedő az életmű, sőt, a legjobb (bár nyilván nem ismerek minden zenekart a színtéren, sőt...), amiben viszont eltér a véleményünk az az, hogy számomra később sem vált "epizódszereplővé" az együttes. Számomra a Dramatic Turn... egészében kiemelkedő, és (kövezzetek meg, de erről itt a múltban írtam már eleget) az Astonishing-et is nagyon szeretem. Hogy mást ne mondjak a késői korszakról: tegnap jött meg eredetiben a Dramatic Turn és a "fekete" album cd-n. :)
,,De a dominicis vonalhoz nem tudtam már visszanyúlni."
,,Nagy hiba", ugyanis király lemez az is, tölteléknóta nélkül. Bár mindenkinek más és más lehet a kedvence akár azonos lemezről is, de ha nem fognak meg az olyan gyöngyszemek, mint pl. A Fortune In Lies, The Ytse Jam, vagy a fantasztikusan építkező The Killing Hand (melyben a későbbi DT minden fontos ismérve benne van), érdekes a későbbiek feletti rajongásod. Ez minden idők egyik legjobb debüt lemeze, nem csak a progmetal színteret beleértve.+
Korábban próbálkoztam vele és nem tetszett, és sok év után adtam esélyt neki végighallgatni egyben először. Most se lett jobb.
Én anno az MTV klipből, a Lie számmal ismertem meg a DT-t, és ez motivált, hogy hallgassam meg az Awake-t. Akkoriban Pesten a nyugatinál a CD-boltban lehetett belehallgatni lemezekbe, aztán izibe meg is vettem a lemezt. Utána jözz az I&W és a Scenes, szerintem a három legjobb, legkompaktabb lemez. Akkoriban angyon rá voltam pörögve és a 6doit is bejött, bár már kezdett hosszúnak tűnni, és a Falling is a "másodvonalas" sorban. A ToT-nak már csak a fele, aztán utána már csak epizódok, néhány jobb dal egyik-másik lemezről. De a dominicis vonalhoz nem tudtam már visszanyúlni.
Móka, de decemberben én is tartottam egy napi leülős DTCDhallgatós periódust (6doit-ig, a többit nem vettem meg).
"Régen minden jobb vót" :D scenesen 1 -et, a doiton már 3 nótát átléptettem. :D
Tegnap beleakadtam egy számomra friss Overture videóba a tubán, gondoltam összehasonlítom az egyik legjobb dt nóta segítségével a 2 dobost.
A figurákat elhagyta, amit hozzátett az inkább rontott (oktoban kalimpálás) az előadásmódja meg befeszült. Gyorsan megnéztem utána a scenes dvd verziót. Ég és föld. Ellentétben a meghallgatásával, amikor még élvezte a dolgot.
Persze nem csak mangini az oka a romlásnak, de semmi színt/hasznot nem hozott a cseréje.
Nem is értem ezt az egész zenekart már és a jelenlegi rajongóikat sem. Mintha egy festő kezéből kivennék a progresszív ecsetet és a kezébe nyomnának egy 2-4 fogkefét, és ugyanúgy élvezné a mázolást. Vagy valami ilyesmi :D
Nem lesz itt már semmi...motiválatlanok. A név miatt úgyis megveszik a cuccokat. Mint a moziban.
Én meg felbuzdulva, először végighallgattam a Dominici-s albumot. Az Afterlife nem rossz, a többi nem ütötte meg a mércét valahogy. Még túl nyers, fémes, a hangzás se jó, az ének is idegennek tűnik LaBriehoz szokott fülemnek. Túl demo feelingje van.
No, végeztem. :) Félig-meddig meg kell hogy kövesselek titeket, mert a Hell's Kitchen-től végig jó az album. A DT életműhöz mérve nem kiemelkedő, de ezer más zenekar kísérleteinél sokkal jobb album. Ennyi. Forog még a lejátszóban biztosan.
Peruvian skies, New Millenium, Trial of tears tök jó. A lassabbak közül a Take away my pain és az Anna Lee is elmegy, összességében pedig messze nem a legrosszabb (még ha ki is lóg) DT album.
Haladok-haladok... Az album kérlek titeket alásan, a Hell's Kitchen-nél kezdődik!!! Az elképesztő. És rögtön utána a Lines in the Sand is. Hogy addig mit csináltak (vagy ki mondta meg, hogy mit kell csinálniuk...) az rejtély. Mondjuk gyanús, hogy az album második felében vannak a jobb dalok. Desmond Child-ot nagyon szeretem az AOR korszaka miatt (by the way azt tudtátok, hogy magyar állampolgár is??), de ebbe vagy nem ő szólt bele komolyabban, vagy nem kellett volna neki. Ő egy fantasztikus "dallamember", de itt ennek nyoma sincs az első 4 dalban (kivéve a Hollow Years-t).
No mindegy, hazafelé újabb pár dal lemegy, de a Hell's Kitchen még egyszer, az biztos! :))) (Ez a dal a Metropolis II-n is bőven elférne!)
Lines in the Sand nagy kedvencem,Just let me breathe-vel együtt Porti és Derek játszotta a Sons of Apolloval a turnéjukon,Pesten is rendben volt a dolog.
A Trial of tears meg zseniális a végén.
Amúgy egy "rádióbarát" jelzőjű album,Desmond Child is kavart ezidőben a banda körül,némileg szerintem ki is lóg a classic DT albumok közül,de azért rossznak nem nevezném.
Közben nekiálltam a Falling-nak. A helyzet az, hogy ez első értékelhető momentum a 3. dal (Peruvian Skies) begyorsulós része, nagyjából a gitárszólótól. Az első két nóta - nincs jobb szó rá - kevés. Utána meg a Hollow Years jön, ami lassú dalnak oké, de egy metállemezen újabb tölteléknek minősül leginkább. Mindegy, végighallgatom, összességében el lehet vele ütni az időt, és tudom, hogy sokkal jobb dalok is vannak a lemezen, de sosem lesz a kedvencem. :) A sokadik kedvencem sem lesz.
WDADU remaster: szerintem több és jobb a mély rajta. :) Testesebben, szerintem dögösebben szól. Bár most régen hallgattam összehasonlítva. Egy 1989-es vinyl ripet szoktam hallgatni. :) Vhol a neten találtam.
De szóval több a mély alapvetően emlékeim szerint. Pl. a Forunte in Lies elején a "tada-da" dobok sokkal teltebben szólnak, mint az eredeti mix (bár megjegyzem: egyik élő verzión sem sikerült reprodukálni ezt a tom hangzást a doboknál, sem a '93-as Marquee-s lemezen, sem a 2012-es Luna Parkos verzión - több most hirtelen nem is tudom van-e?)
Amúgy milyen 2012-es boolteg szériára gondolsz? (Csak mert engem érdekelne a dolog és nem ismerem... :D )
Az official bootleg sorozat egyébként 2010-ben kifingott MP kilépésével.
A bootleg szériában egy élő koncertfelvétel jelen meg "When Dream and Day Reunite" címmel. És bár a zenei része nem rossz, de szerintem LaBrie gyalázatosan gyenge, későbbi produkcióihoz képest is.
Köszönöm, hogy leírtátok a véleményeteket az első lemezről! Most, a nagy DT-hallgatás dömpingben én is meghallgattam (úgy erős felét eddig), de az az igazság, hogy jóval kiforratlanabbnak érzem, mint a későbbieket. Vannak a dalokban fogós részek, de összességében valahogy kezdetlegesnek hat. Tudom, nem biztos, hogy elég egyszer meghallgatni. Az Awake-et se volt elég egyszer... :) Adok még esélyt neki feltétlenül.
Talan a masodik Metallica Hungaricaban nyerte meg a WDADU a honap lemeze cimet a hagproban, en ennek alapjan vettem meg akkor egy Takt kazettan, szoval en ezzel a lemezzel ismertem meg a DT-t. Rogton beleszerettem, azota is szeretem, bar Dominici nem lett a kedvencem, nekem nagyon bejon mind a mai napig, talan az Afterlife a kedvencem rola.
Az IAW mar mind hangzasban, mind pedig a dalok komplexitasaval, minosegevel es elsosorban LaBrie hangjaval tultett rajta, de nekem azota is az elso harom lemez az orok kedvenc A DT-tol.
Az első lemez 10/10 pont. Bizonyos szempontból nekem jobban tetszik még a hangzása is, mint a túlpolírozott I&W-é (aminek persze jó áll ez a hangzás). Nyilván kevesebb pénz volt rá, tökéletlenebb, talán épp ezért természetesebb. A dalok pedig kikezdhetetlenül jók.
Érdeklődnék a WDADU remaszter felől, hogy az mennyiben más, mint az eredeti? Mi a jobb, és (esetleg) mi a rosszabb rajta? Ja, és az nem a 2012-es bootleg széria?
Semmi baj nincs (számomra) azzal a lemezzel, bakeliten (a 89-es) és szimpla CD-n is megvan, szeretem. Bármennyire is ,,divat" olykor bírálni vele kapcsolatban egyeseknek pl. Dominicit vagy a hangzást, a megjelenésekor bizony nagy dobásnak számított! A német MH-ban pl. kiemelkedő albumnak, a hónap lemezének választották. ,,Talán" nem véletlenül, ugyanis nincs rajta töltelék nóta! Felüdülés volt hallgatni még olyan prog nagyágyúk mellett is, mint pl. az akkori Yes, Rush, vagy Pink Floyd. Valami újat hoztak ugyanis Petrucciék a sokszor már kissé megfáradt közegbe. Lehetett benne bízni, hogy valami nagyon jó fog kialakulni ebből a zenekarból, és így is lett. Jó, tudom, volt előttük egy QR, vagy a egy FW, de mindkettőhöz képest mások voltak. Jelenleg pedig a lemezektől függetlenül nem kérdéses, hogy ki a stílus vezető zenekara.
Érdekesen olvasgatom itt a hozzászólásokat az albumokkal kapcsolatban és érdekes olvasni, kinek mi és hogyan jön be. :)
Annak örülök, hogy sokak szerint a WDADU egy kurva jó lemez, mert az. :D Sokat szoktam hallgatni, mondjuk a 2002-es remastert, de CD-n meg LP-n az eredeti keverés van meg (a vinyl a Music on Vinyles tavalyi kiadás, nam a '89-es). Szeintem is, a Killing hand pl, de a Status Seeker vagy a Fortune in Lies verhetetlen nóták, sok mai DT-s szerzemény a nyomukba nem ér. És Dominicivel semmi gond nincs. Nem ő volt a "hang" ez tény, de tökéletesen hozza a lemezt. ;-)
Egyébént szerintem ott van manapság a nagy baj, hogy a Falling után leeht a túlélst jelentette a "self-producing", de manapság inkább egy csapda ez már nekik szerintem... nincs egy külső fül, hang, aki hallja-mondja neki, hogy srácok, ez már uncsi.
Szerintem amúgy a Black Clouds-al bezárólag mindegyik album OK, én nagyon szeretem addig az összeset, kivétel talán a Systematic Chaos, mert azon vannak gyengébb vagy kevésbé érdekfeszítő dalok, de pl az In The Presence of Enemies egyben hallgatva zseniális.
De valóban gyakorlatilag újat, érdekeset mutató a Black Clouds volt 10 éve. Azóta a "Manginis" albumok (és most semmi összefüggést nem akarok keresni Porti távozásával kapcsolatban....) egyre gyengébbek, kevésbé érdekes. Vannak rajta jó dalok, amik még sok más zenekarhoz képest is átlagfelettiek, de azért egy törzs DT rajongónk már uncsi. :)
Én meg fogom venni az új albumot, mert eddig az összes megvan CD-n (egy része, a régiek-jobbak vinylen is) így a gyűjtemény legyen telejs, viszont a legalapabb, legolcsóbb verziót rendeltem elő... :)
Igen bőven vannak jó albumok a Falling... óta. A zenekar egyértelműen legkreatívabb korszaka egybeesett a Liquid Tension lemezekkel, emiatt egészen biztos (nyilván számomra...) hogy a legjobb 2 lemez a Metro II és a Six Degrees. Pont. Innentől egy pici visszaesés, és nekem a hatalmas pozitív meglepi a Dramatic Turn... Egyszerűen IMÁDOM azt a lemezt! :)
Az Operation Mindcrime jo. Az Empire meg jobb. Allatul is szol. Megvan dvd-audion nekem 96khz/24 bit. Brutal hangzas. Olyan hangok jonnek a dobokbol, amit ritkan lehet hallani. Azota talan 1-2 QR nota hallgathato.
Az igazat megvallva én is inkább reménykedek, mint hozsannázok. Annyi ,,előnyöm van", hogy biztosan más az igényem (ízlésem), így nekem a Falling óta is volt jó pár lemezük, amit sokra tartok. Legutóbb mondjuk a Black Clouds, és az is már 10 éve volt, úgyhogy nem nagyon kényeztetnek el. De szerencsére a többin is találok számomra élvezhető dalokat, így elvagyok velük. A QR ebből a szempontból még neccesebb, náluk a Promised Land óta szinte semmi, bár ez a legutolsó (Condition Hüman) már mutatott pozitív jeleket, legalább nem idegesít, ha hallgatom. Sőt végig tudom hallgatni. Ellentétben a Tate-féle mutánssal.
Nincs ebben semmi elgondolkodtató, annyira azért figyelem a bandát, hogy ha jön egy új album, akkor mindig reménykedek, hátha most. Ahogyan a Qeensryche esetében is.
A Scenes tudom, hogy nagyra tartott album, számomra a rocktörténelem egyik leginkább tulhypeolt albuma, és nincs is ezzel semmi gond, sok embernek már az Awake is csalódás volt az Images után.
Be....na! Jó néhányszor szóba került már ezeken a hasábokon az egyes albumaik minősége (,,pontértéke"). Abban azért közmegegyezés szokott körvonalazódni, hogy a Scenes bizony 10-es! A Falling-ot is megszépítette az eltelt idő, de soha nem olvastam vagy hallottam, hogy e közelébe kalibrálták volna. A SDOIT és a Black Clouds sincsenek messze ettől, csak már - többek között az ő munkásságuk következtében is - jóval magasabb lett a mérce. Ha viszont neked bő két évtizede nem alkottak semmi jót (és még ennek ellenére ide látogatsz, kommentelsz, ami pozitív), azért csak elgondolkoztató.
Én szeretem az első albumot (és nem értem, hogy miért van annyira lepontozva sok helyen). Dominici OK, és nagyon jók a dalok. Az egyetlen gond vele, hogy borzasztóan szól, főleg a szintén abban az évben megjelent Perfect Symmetry-hez, Operation Mindrime-hoz képest.
A Falling meg az utolsó jó DT album :) remek dalokkal, és szerencsére ott még nincs Jordan, hogy szétklampírozza a dolgokat, és a Scenes-en induló, máig tartó ötlettelen műmájerség sem.
