Sok magyarázó le is vette a szállított 30.000 telepes számát tizedére. Eleve csak öt telepet sorol amit betelepítettek. A hajók száma meg hatvan lett volna, azaz minden hajó 500 telepest vitt volna, plusz a legénység, plusz az ingóságok a letelepedéshez.
Egyébként Hanno periplusa elég életszerű, ami miatt teljesen logikus egy ilyen utazás megtörténte i.e. 500 körül (+/-50 év). A föníciai hajókat annyira nem is ismerem, mert igazából jobban érdekelt, hová jutottak el ezekkel, mint a technikai felszereltségük. A föníciai hadigályák gyors, könnyű és alacsony merülésűek voltak, viszont legénység egyáltalán nem "kicsi".
Odüsszeusz expedíciójára visszatérve az ellátmány mindig gond lehetett, zárt rakterű hajók kellettek, hiszen a Homérosz korabeli hajók legfeljebb 2-4 napra elég élelmiszert és ivóvizet tudtak magukkal vinni (ezeket is a fedélzeten tárolták). Holott Odüsszeuszék többször hetekig utaztak az óceánon. Tehát olyan hajók kellettek, melyek fedélzet alatti víztárolója volt, egyfajta hordótechnológiával és élelmiszerraktárral.
Én Hanno útja kapcsán keresgéltem és gondolkoztam ezen. A legnagyobb probléma a birémák és hasonlók esetén nem is feltétlenül a tengerjáró képesség, tehát a hajótest vagy a vitorlák, hanem az ellátmány. Egy átlagos birémának 120 evezőse volt, ehhez jön még a legénység többi része. További probléma ezáltal, hogy jelentősen csökken a raktér hosszú utakra, hiszen ezek mindössze 20-30 méteres hajók voltak. Teljesen lehetetlen lett volna ennyi embert élelemmel és vízzel ellátni még Hanno kameruni útján is, ha pedig igen nagy szerencsével és kedvező szelekkel esetleg sikerült is volna, a visszaútra biztosan nem maradt volna elég. Ahogy látom, a történészek nem is zárkóznak el egy "rendes" tengerjáró föníciai (?) hajó gondolatától, de ilyen nem került (még) elő.
Én valahogy így képzelek el egy ilyen hajót, karcsú, gyors, könnyű és alacsony merülésű, valamint kis számú legénység is elegendő hozzá. Olyasmi, mint egy szkúner, csak jóval egyszerűbb vitorlázattal és eszközökkel.
Szerintem a latin v. háromszög alakú vitorlát már az atlanti királyságokban felfedezték, majd a történeti idők évezredei alatt hanyagolták. Hiszen a görög/római Egyiptomban kezdik megint használni, de évszázadokig nem válik uralkodóvá, csak a 12-13. századra. Szerintem éppen a tengerészeti közlekedésben számos találmányt az elmúlt 12-15 ezer év során folyamatosan feltaláltak, majd elfeledtek a népek.
Francis Lankester brit régész-történész a Desert Boats (2013) c. könyvében említi, hogy az óbirodalmi hajóábrázolások közt van egy, ami háromszögletű vitorlát mutat (az egyiptomi hajókon hagyományosan téglalap alakú vitorlák voltak már a Nagada II korától.) – és persze, hogy nem ad róla képet (ezért is írtam, hátha te találsz).
A Kelet-Atlantikumban létező egykori tengeri királyságoknak létérdeke volt a latin-vitorla használata, hogy gond nélkül oda-vissza utazzanak Tartésszoszba vagy a Gibraltári-szorosba. Odüsszeusz hajójáról Homérosz hihette, hogy a korának hajótípusára hasonló, s négyszög vitorlával rendelkezik, de ilyen óceáni kalandra nem indulhattak olyan hajóval, ami csak hátszélben tud haladni!
Itt egy álmom, hogyan úszott be Odüsszeusz hajórajának első hajója a laisztrügónok kikötőjébe messze északon:
A vitorlázás történetének egyik legnagyobb ugrása a lateen vagy latin vitorla feltalálása volt. A lateen egy háromszög alakú vitorla, amelyet szögben szerelnek fel, és előre-hátra halad. A „halkolás” nevű manőverrel a vitorla lehetővé teszi a hajók számára, hogy cikk-cakk módon a szél felőli irányba kerüljenek.
Bár pontos eredete ismeretlen, a lateen vitorla a legkorábbi ismert elülső és hátsó kötélzetű vitorla, amelyet Görögországban használtak az i. e. 1. században. Úgy tartják, hogy arab vagy perzsa tengerészek hozták be a Földközi-tenger térségébe. A polinézek is feltaláltak egy árboc nélküli, lateen kötélzetű vitorlát, amely felépítésében nagyon eltér a Földközi-tengeren használttól. "
4. Kép: Az első vitorlás hajók. (a) Sumér hajó. (b) Egyiptomi nádhajó. (c) Egyiptomi hajó. (d) Föníciai hajó. (e) Görög kereskedelmi hajó az i. e. 6. századból. (f) Görög trirém, az Olympias. (g) Római hajó az i. e. 2. századból. (h) Kínai dzsunka. (i) Kis dhaw. (j) Bagala. (k) Baghlan. (l) Langskip. Források: (a) Bright Hub., 2021; (b, c, e, g, i, l) Batchelor és Chant, 2006; (d) Global News., 2020; (f) Görög Haditengerészet, 2021; (h & k) a szerző fotója; (j) Wikimedia Baggala, 2009.
Azt írják, hogy a rómaiak alkalmazzák először, illetve a Csendes-óceánon a polinézek. (Vagy akinél elrepedt a négyszögletes, és a csücsköt kikötve a maradékkak sikeresen hazavitorlázott?)
Ez a pasi, K J egy igazi megtévesztő. Aki ilyen magabiztosan és folyékonyan tudja nyomni a „szövegét”, az biztosan azoknak „dolgozik”, akik erre alkalmasnak találták. Tulajdonképpen a HH, vagy háttér hatalom embere. Ebben a státuszban azonban a hatalom részese is, mert megteheti azt, amit csinál. Azonban neki is vannak Freundi elszólásai, amikor több ezer bebörtönzött ufót látó emberről beszél. (vagy a CCCP diliházainak összesített statisztikai anyagát idézte)
Minden esetre, elgondolkodtató az a rész, ami a tobozmirigyről szól. Mivel ha minden a rezgésekből van „szétválasztva”, akkor a tobozmirigy a tudati szétválasztó, vagy egy vasutas hasonlattal a mozdonyfordító korong. Szemben a gőzmozdonyokkal, a mai mozdonyoknál nem számít, hogy melyik az eleje és a hátulja, az irányítása, vezetése szempontjából. Vehetjük úgy is, hogy távvezérelt, akár mozdonyvezető nélkül is elvégezheti a munkát. Ha ezt a hasonlatot az emberi elmére alkalmazzuk, akkor a szabad akaratnak marginális szerep jut. A hatalom azért hitet, mert azzal elveti a kételyt, a tudás illúzióját adva és a biztos „megváltást” ígérve. Ha az ember részese a teremtés folyamatának azzal, hogy a megfigyelésével omlasztja össze a valószínűségi hullámfüggvényt, akkor a figyelem elterelése nem más, mint kirekesztés a teremtésből. Mivel a folytonos teremtés az ÉLET, annak megvonása a HALÁL. (Ha nem figyelünk kellőképpen, abba belehalunk.);-)
Piramisok, Ufók, Vatikán, idegenek, perui eset, őrzők, amerikai légierő, János Pál pápa, hat és négy ujjú lények, honnan származik a tépőzár, lézer, optikai szál; kovid 19 kobra és még sok más.
Ha sorrendbe kéne tenni a 3 nagy ókori-mérnöki csúcsteljesítményt, a Szfinx projektet, a Nagy Piramis projektet és az Ozireion projektet az elfogadott verzió szerint, akkor a legkönnyebb a gízai Szfinx és Völgytemplom projekt lenne, középső lenne a Nagy Piramis projekt, és a legnehezebb – a „Lehetetlen küldetés”: Az elfogadott verzió szerinti Ozireion 15 méter mély szerkezete a Széthi-templom alatt lenne - szerintem.
Míg a Nagy Piramis az ókori világ mennyiségi és logisztikai csodája, addig az Ozireion a minőségi és hidraulikus mérnöki munka abszolút netovábbja. Utóbbihoz olyan mély földtani, hidrogeológiai és statikai ismeretek kellettek, amelyek messze meghaladták a hagyományos felszíni építkezések logikáját.
Ha az Osirionról azt a modellt vesszük alapul, amely szerint a geofizikai vizsgálatok egy kb. 15 méteres mélységig értelmezett szerkezeti kiterjedést jeleznek, akkor nem egyszerűen egy kis föld alatti kamráról beszélünk. Egy ilyen mély, monumentális szerkezet esetén a kihívás összeadódik: nagy mélységű munkatér kialakítása; jelentős mennyiségű föld és üledék eltávolítása; a falak és alapok stabilitásának biztosítása; nagy tömegű gránitelemek mozgatása és pontos elhelyezése; vízzel telített vagy vízhez közeli környezet kezelése.
Egy 11-12 méter mély gödör kiásása laza sivatagi homokban és folyami hordalékban rendkívül veszélyes. Egy 15 méter mély (kb. egy 5 emeletes épület magasságú) gödör további kiásása laza sivatagi homokban és folyami hordalékban - a gránit-szerkezethez - rendkívül veszélyes. A mély és széles kráter nyitása brutális egyrészt brutális földmunka, másrészt a nedves homok sárként viselkedett, ami a kitermelést fizikai képtelenséggé tette modern dúcolási (szádfalazási) technológiák nélkül.
A falak és alapok stabilitása sziklaágy (Bedrock) nélkül - : Ha egy 100 tonnás gránitpillért ráhelyezünk a nedves folyami üledékre, a pontszerű terhelés miatt a kőzet azonnal süllyedni kezd. Az egyiptomiaknak ismerniük kellett a talajmechanikai teherelosztást. A lebegő alapozás: a szerkezet stabilitását csak úgy tudták biztosítani, ha a monumentális gránit alapblokkokat egybefüggő, zárt platformként terítették szét. Ez a platform elosztotta a gigantikus súlyt a homokágyon, megakadályozva, hogy a pillérek külön-külön elmerüljenek a talajban.
Nagy tömegű gránitelemek mozgatása és pontos elhelyezése a mélyben - A 50–100 tonnás monolitok mozgatása a felszínen is nehéz, de egy mély kráter aljára való leengedésük és milliméterpontos összeillesztésük már logisztikai rémálom. Rámpákat hogyan építettek a kráterbe? Sok helyet foglalt volna el.
A vízzel telített környezet kezelése - Az egyiptomiaknak vagy képesnek kellett lenniük ideiglenesen elgátolni a teljes föld alatti paleocsatornát és a mélyforrásokat, vagy az építkezés egy olyan korábbi, radikálisan szárazabb geológiai korszakban történt (5000–5500 éve), amikor a régió talajvízszintje még jóval a 15 méteres mélység alatt húzódott.
Az Ozireion a Qena fosszilis víztartó tetején van. A fosszilis víz (paleovíz) 20 000–40 000 évvel ezelőtt, a késő pleisztocén csapadékosabb időszakaiban halmozódott fel.
„Az alulról feltörő, kristálytiszta artézi vizet nem geológiai problémának vagy talajvíznek látták, hanem úgy hitték, hogy az Ozireion medencéjében közvetlenül a Nun ősvize tör fel a föld alól.”
Mint folyóparton élő lakos, tapasztalatból tudom, hogy amikor magas, tetőzik a vízállás, akkor még nem éri el a környező talajvíz mondjuk egy ásott kútban a maximumot. Amikor a folyó már apad, a talajvíz még emelkedik. Ha ezt adaptálom a Nílusra, (nem, mint hidrológus!) és a környezetére, akkor az ellentmondásból levonható egy téves következtetés. Azonban van a Szaharában olyan terület, ami alatt sok talajvíz van a mélyben és nincs kapcsolatban a Nílussal. Ha az Ozireion alatt ilyen vízér található, amelynek stabil a szintje, akkor az „ősvíz” elmélet megállja a helyét.:-)
I. Széthi felszíni halotti templomának falain, valamint az Ozireion külső mészkőfolyosóin és rejtett kriptáiban számos konkrét vallási szöveg és himnusz maradt meg, amelyek közvetlenül az Ozireion szakrális hidraulikáját és az ott feltörő szent vizet dicsőítik. A Nun (az Ősvíz) himnuszai, A Kapuk Könyve, Az áradást és az újjászületést dicsőítő liturgiák, Nut istennő és a kozmikus megújulás feliratai...... Ezek a kőbe vésett rituális szövegek szilárd bizonyítékai annak, hogy az egyiptomiak számára az Ozireion nem egy statikus épület volt, hanem egy működő mágikus gépezet. A szövegek azt bizonyítják, hogy az egyiptomiak egy olyan ősi örökségként tisztelték az Ozireiont, amelynek fizikai mélysége és vize előtt a fáraónak is meg kellett hajolnia.
Az abüdosziak hite szerint az Ozireion központi gránitplatformja maga a fizikai Ősdomb volt.
Az alulról feltörő, kristálytiszta artézi vizet nem geológiai problémának vagy talajvíznek látták, hanem úgy hitték, hogy az Ozireion medencéjében közvetlenül a Nun ősvize tör fel a föld alól. Az építmény számukra egy hidraulikus kapu volt, ahol a világ teremtésének fizikai állapota évezredek után is tetten érhető maradt.
Valóságalapja leginkább a mítoszoknak van. Szemtelenség megkérdőjelezni. A csodás események elraktározódnak, az életben nem sok kiheverhetetlen pillanat következik be, de h aigen azt néha nemzedékek megemlegetik. A mítosz pedig nem tanmese.
Emléklettel és emléklet nélkül is hat. Főleg a hatás a bizonyíték. Mert ami nem, azt minek őriznénk.
A rossz pedig, ami mindig utolér erősebben hat, mint amikor a jó megérdemelten leküzdi a kommunistákat.
Egyéni mítoszok is vannak, de abból nem lesz kollektív, ezért el is enyészik, velünk hal, ezért mérgemben nagyon fel fogom kavarni az akashát. Emléktarha, kvantumtudat.
Nem nagyon érzem szükségét mellé írni, a címet meg minek. Általában nem rakok be kórosakat, ezért meg lehet nyitni, nem úgy mint pl. az aktuálpolitika linkjeit.
„ Egy magasan fejlett, a hidraulikát tökéletesen ismerő kultúra a korabeli felszínen (vagy a víz elérése érdekében minimálisan besüllyesztve) felépíti a monumentális, jeltelen vörös gránit struktúrát a központi szigettel és az összekötő Nílus-csatornával. Ez a stílus és technológia párhuzamban áll a gízai Völgy-templom legősibb fázisával.”
Amennyiben van valóságalapja a mítoszoknak, akkor azok, amelyek az egykor földön élő „égből érkezett” istenekről szólnak, valójában az emlékezetből származnak. Ha van „kvantum tudat”, pszi mező, akkor abból származik az emlékezetből elbeszélt, majd leírt mítosz. Ha van rá késztetése és pénzforrása a tudománynak, akkor azokat az „anomáliákat” kell kivizsgálnia, amelyek artefaktummal is rendelkeznek. Ezek közül is azokat, amikhez időbeli anomália is tartozik, vagyis nem ismerjük a keletkezésének korát.
A sumérek és az egyiptomiak, egyaránt istenektől származtatják magukat, ami a mítoszuk és vallásuk alapja. Ha ehhez még a tőlük kapott írásbeliséget és a műszaki technológiát is hozzávesszük, akkor az özönvíz utáni fejlettségbeli kiugrás érthető, az azt megelőzőt elfelejtett mitikus időkhöz képest. Véleményem szerint, volt a Földön egy fejlett civilizáció, ami eltűnt néhány hátrahagyott emlékeztető objektum kivételével. Olyanokkal, mint a sumér agyagtáblák, a nagy piramis, Osirion, szerapeum, nagadai vázák, stb.
James Westerman amerikai mérnök, fizikus és kutató több mint 37 éve tanulmányozza az Ozireiont. Ő az egyetlen olyan független szakértő, aki hivatalos engedélyt kapott az egyiptomi hatóságoktól (SCA) arra, hogy fúrásokat, szeizmikus méréseket és izotópos vízelemzéseket végezzen a helyszínen. Munkáját olyan neves egyiptomi geológus professzorral együttműködésben végezte, mint dr. Bahay Issawi.
Helyszínen elvégzett geofizikai szkennelések - Archaeological prospecting on the site of Osirion-Abydos using High Resolution Ground Penetrating Radar Technique, Sohag District, Egypt
Ez a kutatás feketén-fehéren bizonyítja, hogy a modern egyiptomi egyetemek kutatói is intenzíven mérik a területet georadarral (GPR). A tanulmány módszertana és eredményei pontosan bemutatják, mit találtak a műszerek a felszín alatt:
1. Alkalmazott csúcstechnológia
A kutatók egy rendkívül precíz, GSSI SIR-4000 típusú georadar vezérlőegységet használtak. Ezt egy 200 MHz-es központi frekvenciájú antennával kapcsolták össze. Ez a konfiguráció kifejezetten alkalmas arra, hogy a talaj mélyebb rétegeibe hatoljon be, és kirajzolja a rejtett struktúrák geometriáját.
2. A radarkutatás konkrét eredményei
Hiperbolikus anomáliák sora: A radargramok (a radar által visszaadott keresztmetszeti képek) számtalan határozott, úgynevezett hiperbolikus törésvonalat és visszaverődési anomáliát mutattak ki a föld alatt. A geofizikában ez a tiszta geometriai jelenség egyértelműen mesterséges, ember alkotta struktúrákat (falakat, oszlopokat, üregeket vagy monumentális kőtömböket) jelez, nem pedig természetes talajrétegződést. Eltemetett struktúrák mélysége: A radarhullámok már a sekélyebb, 2–4 méteres mélységben is masszív falvonalakat és eltemetett objektumokat azonosítottak a vizsgált zónákban, amelyek a ma látható Széthi-templom és az Ozireion közvetlen környezetében, a hordalék alatt fekszenek.
Bár a tanulmány készítői (akik egyiptomi geofizikusok) az anyagukban elismerik az anomáliák mesterséges jellegét és az eltemetett falak létezését, a következtetéseikben rendkívül óvatosak maradnak:
A hivatalos narratívához hűen a mélyebben fekvő anomáliákat úgy definiálják, mint „potenciális ókori sírokat, falakat és korai településmaradványokat”, amelyeket a jövőben kötelező jelleggel fizikai ásatásokkal kell megerősíteni. Magát az Ozireion 15 méteres mélységét geológiai adottságnak tekintik, és a mellette futó, szintén radarral és elektromos rezisztencia-tomográfiával (ERT) kimutatott csatornákat kizárólag a fáraókori rituális vízellátás bizonyítékaként tálalják.
Az alapkőzet teljes hiánya: A mérések legsokkolóbb eredménye, hogy az Ozireion alatt nincs szilárd kőágy (bedrock). A gigantikus építmény – ellentétben az összes többi egyiptomi templommal – nem a sziklára épült, hanem teljes egészében a vízzel átitatott, laza folyami homokban és hordalékban „lebeg”. "De még ennél is megdöbbentőbb: alatta nincs alapkőzet. A talajradar, a szeizmikus technológia és a területen épített mély kutak szkennelése nem mutatott ki semmilyen kőzetképződményt az Osireion körül, így valószínűtlen, hogy sziklaalakzatok elszigetelten léteznének alatta." https://in-situ.com/en/customer-stories/a-subterranean-puzzle-archaeologist-probes-hidden-depths-in-egypts-osireion
A georadarral és elektromos tomográfiával (ERT) kimutatott, Nílushoz vezető ősi csatorna (paleochannel) ma teljesen el van temetve a vastag folyami hordalék alatt.
A lényeg az, hogy az Archaeological prospecting on the site of Osirion-Abydos using High Resolution Ground Penetrating Radar Technique, Sohag District, Egypt tanulmány sziklaszilárd, empirikus bizonyítéka annak, hogy a talajszint alatt kiterjedt, eltemetett, építményrendszerre utaló anomáliák találhatóak. A műszerek nem hazudnak: a geometriai formák ott vannak a mélyben. Az Ozireion alatt pedig nincs szilárd kőágy (bedrock). Az ősi, Nílushoz vezető csatornákat kimutatták.
A geológiai „csapda”: A Nílus hordaléklerakódása
A Nílus völgyében a folyó áradásai miatt a talajszint évszázadonként átlagosan 10-14 centimétert emelkedik. Másképpen: A Felső-Egyiptomra vonatkozó fúrási adatok szerint a Nílus-völgy természetes üledékképződési rátája átlagosan évszázadonként 10-14 centiméter. - Karl W. Butzer Early Hydraulic Civilization in Egypt illetve Jean-Philippe Goiran és munkatársai által jegyzett, Karnak környéki fúrási adatok
Ha az Ozireiont 3300 éve építették volna, a korabeli talajszint körülbelül 3,5 - 4,5 méterrel lett volna alacsonyabb a mainál. Az Ozireion teteje viszont ma 16 méter mélyen van. Ez azt jelenti, hogy 3300 éve is egy legalább 11-12 méter mély, tátongó gödör alján feküdt volna. Egyiptom híres a precíz dokumentációiról, de egyetlen egyiptomi papirusz vagy falfestmény sem említ olyan gigantikus mérnöki vállalkozást (ráadásul vizes közegben), ahol egy 4 emelet mély krátert ástak volna ki a sivatagban, miközben folyamatosan küzdenek a betörő talajvízzel, (hiszen a Qena víztartó réteget elérték) csak azért, hogy oda gránittömböket helyezzenek le. Az épületnek a hordaléklerakódás előtt, a sokkal alacsonyabb ősi talajszinten kellett megépülnie. A kérdés, a pontosan mikor? Kb. 5000-5500 éve. Az eredeti megalitikus mag építése. Egy magasan fejlett, a hidraulikát tökéletesen ismerő kultúra a korabeli felszínen (vagy a víz elérése érdekében minimálisan besüllyesztve) felépíti a monumentális, jeltelen vörös gránit struktúrát a központi szigettel és az összekötő Nílus-csatornával. Ez a stílus és technológia párhuzamban áll a gízai Völgy-templom legősibb fázisával.
Senki sem épít egy vadonatúj templomot úgy, hogy annak egyik felét 12 méter mélyen a víz alá süllyeszti, majd épít hozzá egy indokolatlanul hosszú, lejtős alagutat. Az Ozireion működésének, karbantartásának megszűnése után a helyi geomorfológia (vádik és szél) gyorsan elvégezte a munkát: eltemette az alsó szinteket, és létrehozta azt a 12 méteres mélységi szakadékot, amelyet I. Széthi fáraónak 3300 éve a lejtős folyosó megépítésével kellett áthidalnia, hogy lejusson az ősi, szent gránitmaghoz. A medence feltöltődik: Mivel az Ozireion fallal körülvett építménye egyfajta mesterséges medenceként működött, a sivatagi szélviharok és a vádik villámárvizei belülről kezdték el feltölteni homokkal és sárral.
Az egységes, teljes egészében I. Széthi-kori építési modellnek részletes mérnöki magyarázatot kellene adnia arra, hogyan épült meg egy ilyen monumentális gránitszerkezet mélyen a talajvíz közelében.
Az én nem figyeltem, mert előbb is van említve Menés, ott annak jön elő a wikipédiás linkje. De ezeket a linkeket nem én adtam hozzá, hanem R. Horn. Hisz más cikkeknél is ezt csinálja, ha megnézed. Egyébként Rolanddal átnéztük a cikket a közlés előtt, én két lábjegyzetnél javasoltam javítást, amit ő félreértelmezett: az egyik a Sethos miatti kromológia. Aha esetében nyilván összekeverte az istenséget a királlyal: https://de.wikipedia.org/wiki/Aha_(K%C3%B6nig) Hisz sok egyiptológus Aha, vagy Narmer-Aha királyt azonosnak véli a görög szerzők Menes-ével.
Igen, sajnos a szobrok hiányában itt kihűl a nyom. Egyébként mi foglalkoztat mostanában, van valamiféle újdonság? Vagy inkább a korábbi írásaidat, anyagaidat rendezgeted? Én a herculaneumi Papíruszok Villáját látom a legérdekesebbnek a jövőre nézve, az új technológiával elért eredményeik nagyon ígéretesnek tűnnek, hátha még a latin könyvtár is meglenne...
A legenda szerint nem csak Corvón, hanem Terceira szigetén is volt egy lovasszobor, mikor a portugálok felfedezték a szigetet.
Damião de Gois leírása számít az alapnak, mert utána minden történetíró őt használja forrásként. Későbbi időkből vannak legendák a szoborral kapcsolatban, de azokat nem fogadja el senki autentikusnak. Damião de Goison kívül csak egy történetíró volt, Gaspar Frutuoso, aki az Azori-szigeteken élt, s csak pár évvel de Gois után, és szintén másodkézből beszélt a szoborról. Többet nem árul el, mint de Gois, viszont mond olyat is, amit ő nem, s ezért értékes még az ő beszámolója is.
De Gois a sziget északkeleti részére helyezi a lovasszobrot, míg Frutuoso a délnyugati részre. Viszont ez utóbbi valamiért nem mond "lovast", csak emberalakot említ (ettől még lehetett a lovas is). A szobor egyik keze kinyújtva, a kezén és ujjain (két ujja mutatott egy irányba) különös, ismeretlen írásjelek voltak. Ezt ábrázolhatta Pizzigano portolanója (1367). Azaz nem lehetetlen az a fantasztikusnak ható feltevés, hogy valójában két szobor volt Corvo északi részén. Ez az álló emberalakos szobor jelezte, hogy innen nincs út tovább (és biztosan nem az utat mutatta Amerikába). Talán ezt hitték egy Herkules szobornak az ősi tengerjáró népek? De La Roncière francia történész felvetette, hogy ezt a szobrot Corvóról már a genovai expedíció leemelte a helyéről 1341-ben és elvitte Lisszabonba (de az is eltűnt később).
Joaquim Fernandes portugál történész és ufológus az O cavaleiro da ilha do Corvo: a conspiraçao dos Cristoforos (2008) c. könyvében, ami tkp. a corvói lovasszoborról szól, említi, hogy Corvo-szigetén a 20. században több meghatározhatatlan korú korong alakú amulettet találtak, melyeken ékírásra hasonlító jelek vannak (gondolom ilyen van a könyve címlapján is). A könyv első fejezetében Duarte Darmas udvari festő éppen visszatér a portugál királyi udvarba a jelentésével és rajzával a corvói szoborról:
Lisszabon, Ribeira-palota1518 tavasza
A Nap felkelt a Tejo vize fölött, és nehezen győzte le a párás reggeli köd alacsony felhőinek ellenállását, amely beborította Lisszabont. Már a hajnal első fényeinél a Ribeira das Naus hatalmas hajógyár és embereket s árukat fogadó raktár volt. Siető tengerészek rohantak a mesterek kiabált parancsaira, és a nagy árbocokra erősítették a vitorlákat a galeonokon és az India-járat más hajóin. A közeli hadianyagraktárakból és hajógyárakból katonák és mesteremberek lőszert, ágyúkat, fákat, szurkot és mindenféle ellátmányt szállítottak, amelyek eltűntek a hajók belsejében. Mások a kétszersült, víz és citrusfélék szállítmányain fáradoztak, amelyek elengedhetetlenek voltak ahhoz, hogy túléljék az éhséget és a szörnyű skorbutot a tenger és az ég végtelen magányában.
A különböző nemzetek embereinek, a legénységnek és koldusoknak, kereskedőknek és rabszolgáknak, kerítőnőknek és kalafátoknak a zűrzavaros zsivajában az India-ház tisztviselői cirkáltak, akik komoran ellenőrizték a tranzakciós listákat és a hajónaplókat. Németek, flamandok, olaszok vagy spanyolok kozmopolita hangulatot kölcsönöztek ennek a nyüzsgésnek a „Világ rakpartján”, amely Lisszabont szolgálta, igazi római módra épült város. A törmelékből és iszapból képződött nedves rakparton rakományok sokasága várakozott, hogy hamarosan a királyi raktárakba kerüljön, amelyeket már akkor is „Az Aromák Emporiumának” neveztek. Joggal, mert már korán édeskés fűszerillat lengedezett a levegőben, heves vitában a fából és vitorlamaradványokból összetákolt sátrak belsejéből áradó sült hal szagával.
A város lázas ritmusban élt a Portugál Birodalom arany napjaiban, amelyet I. Mánuel király a Gömb jelképe alá helyezett. Urak és rabszolgák, állatok és rakományok ömlöttek be és tűntek el a Ribeira rakpartján, feloldódva a közeli utcácskák és sikátorok árnyékában. A kereskedők és mesteremberek nemritkán a szomszédos Rua Nova zajos kocsmáinak melegét részesítették előnyben, elhessegetve a nyomorékokat és szegényeket, akik segítségért futottak oda.
Egy karcsú, érett arcú, határozott mozdulatú férfi széles léptekkel vágott utat magának a Ribeira zsúfolt tömegén. Egy olyan hajóról szállt partra, amely reggel, a napfelkeltével érkezett a santosi kikötőbe. Rövid beszélgetés után az egyik királyi tiszttel, aki azonnal megszólította, amint megjelent a rakparton, a férfi a közeli királyi palota felé vette az irányt. Az új királyi rezidenciát II. János utódja már a század elején a Ribeira téri épületegyüttesbe telepítette. Az uralkodó így jobban szemmel tarthatta ügyeit és a város igazgatását.
A férfi határozottan ment, és lengette marokkói szabású köpenyének szárnyait. A téren, amely elválasztotta céljától, majdnem belebotlott egy fekete ruhás halkereskedőnőkből álló csoportba, éppen elkerülte egy leprás zaklatását, aki átkokat mormolt „a Gama” ellen, és ismételt elutasításokkal menekült meg egy olasz árustól, aki kínai selyemszöveteket próbált rátukmálni. Sóhajtott, és igazította a sapkáját a fején, mintha megkönnyebbült volna, hogy a selyemzsinóros zubbonyának zsebében hordott pergamen tekercs sértetlenül átvészelte a zaklatásokat.
Duarte Darmasnak hívták az utazót, a boldog I. Mánuel király apródját, a királyi udvar elismert festőjét és rajzolóját. Jól tudta, hogy az idők megkövetelik a Lisszabonba újonnan érkező idegenek fokozott ellenőrzését. Ezért nem panaszkodott a meirinhónak, aki megszólította, amint a lába földet ért. Az állandó pestisjárványok miatt bevezetett egészségügyi intézkedések alapos hajóvizsgálatot követeltek, és a főváros kikötője így a szörnyű betegség elleni első védelmi vonallá vált.
A király hű szolgája visszatért Lisszabonba, hogy számot adjon arról a küldetésről, amelyet az uralkodó néhány hónappal korábban bízott rá. A királyi parancs hányingert okozott neki a cél szokatlan volta miatt, de elhallgatott minden olyan meglepődést, amely habozásnak tűnhetett volna. Azóta töprengett rajta, amióta elhagyta a Tejót, a vizek magányában egészen az Azori-szigetek legnyugatibb szigeteiig. A visszatéréskor még inkább elgondolkodott és megzavarodott a szokatlan feladat miatt.
Az eredmény ott volt, egy pergamenbe tekeredve. Apródként való hűségén túl a rajzoló hálával tartozott I. Mánuel királynak. Korán árva lett, és szerencséje volt, hogy II. János udvarában apródként fogadták be. Tehetségében bízva I. Mánuel uralkodása kezdetén Firenzébe küldte, hogy az egyik legjobb akadémián építészetet tanuljon a Mediciek városában.
A palota bejáratánál a király személyi őrségének felelőse megkérdezte, miért jött, és rövid választ kapott. Duarte-t azonnal a királyi ház nagy sáfárjához vezették, aki a palota kormányzását és lakóit felügyelte. Az alacsony termetű, duzzadt szemű férfi a kidudorodó hasa előtt keresztbe tett kézzel üdvözölte az újonnan érkezőt:
– Örülök, hogy megérkeztél.
– Tájékozva vagyok a küldetésedről, de várnod kell, amíg a király befejezi az ügyintézést a Casa da Suplicação bíráival – mondta vontatott hangon. – Tudod, hogy péntek van, és vannak foglyok, akiket meg kell hallgatni, kérvények, ítéletek és határozatok. Gyere velem – hívta meg a nagy sáfár széles mozdulattal.
A művész enyhén bólintott, és követte Vasco Anest, a királyi ház felügyelőjét, aki az épület déli homlokzatán, a főlépcső tetején lévő helyiségbe vezette, ahonnan kilátás nyílt a folyóra. Ott meghívta, hogy üljön le egy kőpadra, és várja meg, amíg az uralkodó fogadja.
A várakozás lehetővé tette a rajzolónak, hogy felidézze azokat a korábbi szolgálatokat, amelyeket a királyok kértek tőle. Nem ez volt az első alkalom, hogy Portugália királyának szolgálatában mint rajzoló működött. Már a jó emlékezetű II. János is Marokkóba küldte, hogy hidrográfiai felméréseket készítsen Larache és Alcácer Quibir között, később pedig a jelenlegi uralkodó ismét az afrikai homokvidékekre küldte, hogy néhány kikötőt felderítsen és új hidrográfiai térképeket készítsen.
A rajzolásban ügyes, a részletekre figyelmes és pontos Duarte Darmas felidézte a szomszédos Spanyolországgal közös határon álló hatvan erőd türelmes felmérését. Ebből a vázlatgyűjtésből született nem sokkal később dicsőségének koronája, a Livro das Fortalezas, amely a királyi udvarban nagy elismerést szerzett neki.
Állva az egyik keskeny, ovális ablak előtt, amely azon a reggelen alig engedett be fényt, Duarte gyors, töredékes képeket idézett fel firenzei mestereinél folytatott lenyűgöző tanulóéveiről és azokról a hadjáratokról, amelyek hitelt szereztek neki. Tekintete fokozatosan elhomályosult, és túllépett a terem szűk határain, a vízi horizont távolába. A háttérben füle most egy száraz, tompa kopogást fogott fel, amelyről később rájött, hogy az a pergamen tekercs okozza, amelyet ő maga ütögetett elmerülten a bal kezébe…
A szomszédos folyosóról léptek zaja és érthetetlen mormogás szakította félbe az emlékezést. Duarte Darmas megértette, hogy ura visszatér a szokásos kihallgatásról. A terem félig nyitott ajtaján keresztül felismerte a Királyi Tanács néhány tagjának és kíséretének nemes lovagjainak körvonalait.
Ott, a királyi előszobában az uralkodó rövid ajánlásokkal elbocsátotta a palotából a kincstár felügyelőjét és a többi tisztviselőt, akik tiszteletteljes udvariassággal hajoltak meg. A nagy sáfár tiszteletteljes meghajlással lépett be a terembe, hogy tájékoztassa az uralkodót: Duarte Darmas megérkezett abból a küldetésből, amelyre néhány hónappal korábban kiküldték. I. Mánuel bólintott, és megparancsolta, hogy a rajzolót vezessék a színe elé.
Duarte Darmas rendezte selyemzsinóros zubbonyának redőit és sapkájának tollát – művészi szeszélyét, amelyet nagyon kedvelt –, majd felegyenesedett, hogy belépjen a kihallgatóterembe. A helyiség gazdagon díszített volt keleti egzotikus motívumokkal, drága kárpitokkal és brokát baldachinnal. A terem hátsó, árnyékos részén, szokás szerint, néhány zenész halk hangon pengette hangszerét. Az emelvényen, amely magasztos rangját jelölte, I. Mánuel hosszú, nyestbőrrel bélelt brokát köntöst viselt és bársony sapkát. Nyakában drágaköves lánc csillogott. A rajzoló, bár tudta, hogy a király védelmében részesül, nem kerülhette el az érzelmi remegést, amikor felemelkedett a kötelező térdhajtásból, és szemtől szembe állt az uralkodóval. A király jó és arányos termetű volt, vidám szemeket őrzött fehér arcán, amelyet barna hajjal fedetlen homlok és ugyanolyan színű szakáll koronázott.
– Látom, hogy visszatértél abból a szolgálatból, amelyre kineveztünk – mondta az uralkodó, amint az építész közeledett. – Jó órában, hála Istennek. Mindig csodáltuk a tehetségedet, Duarte Darmas, mint rajzolóét. Milyen véleményt hozol tehát arról a sokat emlegetett régiségről a mi Corvo-szigetünkön? – kérdezte a király, enyhén előrehajolva a könyökére.
Ösztönösen a művész megszorította ujjai között a pergamen tekercset, és óvatos hangon válaszolt:
– Uram, tudd meg, hogy a legjobbat tettem ebben a súlyos ügyben, Isten segítségével. Bevallom Felségednek, hogy e műemlék természete zavarba ejt, és csodálatra méltó, de igyekeztem a természet után lerajzolni, ahogyan megparancsoltad.
Ezzel a rajzoló átadta a pergamen tekercset Vasco Anesnek, aki a király kezébe helyezte. Késedelem nélkül I. Mánuel gyorsan kibontotta. Egy bedém-köpenybe – egyfajta észak-afrikai szalma- vagy bőrkabátba – öltözött férfi rajza volt, sapka nélkül, egy csontos (sovány) lovon ülve. Egyik keze az állat sörényén nyugodott, jobb karja kinyújtva, ujjai behajlítva, kivéve a mutatóujját, amellyel nyugat felé mutatott…
A rajz láttán az uralkodó összeráncolta a szemöldökét, és néhány pillanatig komoly arccal szemlélte a vázlatot, amelyet pártfogolt apródja nyújtott át neki. Duarte Darmas igyekezett előre látni ura reakcióit, amikor az végül megtörte a csendet, és megszólította:
– Hagyd, hogy csodáljam a művészetedet ebben a különös leletben. Ebből a vonalból megismertem annak a híradásnak az igazságát, amelyet valamikor hallottunk e corvói régiségről. Mert, ahogyan mondtam, Antão Vaz Teixeira, Kasztília királyságának alattvalója hozta el nekünk, aki három évvel ezelőtt tért vissza arról a szigetünkről, miután hűséges João da Fonseca, a donatárius kapitány engedélyével ott letelepedett – magyarázta a király kimért hangon.
Duarte Darmas enyhén bólintott, mintegy megköszönve ura bizalmát. Lelkiismerete nyugodt volt, mert vázlatában csupán a természet és az emberi alkotások számtalan megfigyeléséből már gyakorlott és rutinossá vált tekintetét adta tovább.
– Haladéktalanul elintézem, hogy idehozzák nekünk ezt a híres szobrot, talán azért, hogy mestereink új tanulságokat merítsenek belőle királyságaink dicsőségére – jelentette ki határozottan az uralkodó. És egy jelére sietve odasietett a kancellár és az írnok, akiknek I. Mánuel a következő levelet diktálta:
João Lopes. Én, a király, sok üdvözlettel küldöm. Megbízva a te szorgalmadban és kőfaragó mesteri ügyességedben, jónak látjuk, hogy megbízunk téged: menj a mi Corvo-szigetünkre, és szereld le azt a régiséget, amelyet északnyugati csúcsán találtak, majd hozd el Lisszabonba. Gondoskodj arról, hogy magaddal vidd a szükséges embereket, eszközöket és hajókat, hogy e küldetést sikeresen teljesítsd. Hűséges Vasco Anesünk mindennel ellát, amit még szükségesnek találsz. Becsülöm, ha diszkrét leszel. Kelt Lisszabonban, május 20-án. Álvaro Neto írta, ezerötszáz-tizennyolcban.
A kihallgatás végeztével, miután Duarte Darmas elbúcsúzott, az uralkodó visszavonult belső szobájának magányába, követve a főkamarás és a nemes apródok. Nem sokkal később a sietős kamarások vették át Felsége legsürgősebb és legszemélyesebb szükségleteinek ellátását, és előkészítették az étkezésre. Az egyik legfiatalabb éppen nemrég kezdte ezeket a szolgálatokat, amelyek a királyhoz való közelségük miatt sok udvaronc irigységét kiváltották. Damião de Góisnak hívták.
