Keresés

Részletes keresés

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43880

Lator László

 

 

HAJNALI VÁZLAT

 

Erős zene kél valahol,

magasra szökken, meghajol,

nagy aranytorkú madarak

úsznak az érett nap alatt.

 

Nyugodtan ingó távolok

résein rezgő fény csobog,

elindulnak a jegenyék,

karjuk között feszül az ég.

 

Fel-le mozdul, árad, megáll

sugaras szálain a táj,

tág kévéken az út felett

imbolyognak a tehenek.

 

Zuhogó hét sugárba nő

a fényesszárnyú telt idő,

hét oszlopa közt zúg a mély,

partnélküli, hatalmas éj.

 

 

Az éjszaka csodái, 1947 [367.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43879

Lator László

 

 

JÓSÁG

 

Egyszerűen és átlátszóan

lebegünk a világ dolgai fölött,

mint a súlytalan madarak,

mint a levegő, mint a semmi.

 

Nem akarunk semmit, de éjszaka

vágyaink lila lánggal égnek,

s reggelre megszületnek bennünk

a föld, a nap és az állatok.

 

Mi vagyunk a föld, a nap és az állatok,

a lassú folyók és a messze

hegyek hullámzó éneke,

határtalan alázat.

 

A földért és a fákért és az égért,

az állatokért és az emberekért vagyunk,

a kemény falakon áthatolnak

remegő sugaraink.

 

Megértésünkben felolvadnak a kövek,

az utak összefutnak,

szemeinkből a földre

a jóság szüntelen zuhogása árad.

 

Érezzük ereink lüktetését,

időtlenek, határtalanok vagyunk,

s magunkba oldjuk

az újuló és porladó világot.

 

 

Sötéten, fényben, 1947 [14-15.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43878

Lászlóffy Csaba

 

 

A KEDVESEM ÉS A VILÁG

 

Elment a kedves és magával vitte

utolsó mosolyom zöld olajágát.

Elment a kedves, s látatlan csúcsokra

vitte az erdők hajnali danáját.

Szemem önnön mély üregébe hullva

nem látta, hol folytatódik a fény,

és nem éreztem már, hogy ég s hogy éget

a szorítás az emberek kezén.

A színek, mint riadt madársereg,

szétrebbentek a fellegek között,

a levelekben csúszkáló sugár,

mint sanda, sima hernyó, üldözött.

A kavics, a forrás s a csobogás

nevét csak emlékeim közt találtam,

és nem remegett illatot az est

a legmerészebb-lila ibolyákban.

Kihűlt porondon birkózott vadul

értem a konok szív s az értelem,

sebes sirályként hullt bennem alá

a felismerés: meg kell értenem,

ilyen voltam én mindig, mint az ajtót,

nyitottam szívem annak, aki jött,

s ha csak egy percre, de magamra hagytak,

toporzékoltam, mint a rossz kölyök,

mert akit egyszer homlokomba zártam,

visszavárom még akkor is, ha rút –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

… Megjön a kedves, s hajából kibontom

a világot – mint színes koszorút.

 

 

Arany és kék szavakkal [40.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43877

Lászlóffy Csaba

 

 

HAZULRÓL HAZÁMIG

 

1

 

Ez az a sikátor ahonnan nem suhan el a MINDEN

mit semmiért el nem cserélek Ide menekülök az

összkomfort és szétszórt éveim elől Senki se

bántsa gyűjteményemet Mióta szállingóznak itt

a toronyból a galambtollak s földet sohasem érnek

csodájára a harangozónál hosszabb bajszú templomi

egérnek! Elfér e sikátorban az egész Palatető

és a sóstavak mind öt pici tócsa Süllyedtakna

Dörgő Akna Jódos Kénes Ide tér meg valamennyi

hiányzó gidája a nagytata-szakállú kecskének úgy-

szintén hiányzó nagytatája a két koravén unoká-

nak Ha kiöntene ide megint a Szindi-patak ne fe-

lejtsétek el ajkamhoz emelni ezt a sikátort Édes

keserűségével együtt én majd kiürítem öntu-

datlanul mint akkor harminchárom évvel ezelőtt

a ribizlibokorral telt poharat melyet apám erősza-

kolt rám miután az életemről lemondó orvos mögött

a kaput be- s az éjszakát kizárta.

 

2

 

Átugrani a síneket s főleg az árnyékokat Az volt

az élvezet! Csakhogy az árnyékok gyakran nyomom-

ba szegődtek (görnyesztő álom-gubóban még most is

kísértenek) Kiszaladtam a házból alkonyat volt a

dongók dünnyögése már elcsitult Hova bújjak a bün-

tetés elől? Az első levélrezzenésnyi ijedelmek

után mint ágakon a nyirkos szélsuhanás végigborzon-

gott testemen a félelem A padlásfeljáró korhadt

gerendáit súroló denevérszárny képzeletemben ér-

desen visszhangzott mint a szidalom Mintha hold-

sugár húzott volna fölfelé a grádicson Felderen-

gett egy szakadozott szalmakalap A gerendához ta-

padva valaki nyomomban haladt Dermedt derék csak

a nyak fordult feléje Hasonló mozdulatot végzett

az alak Kezemben szalmakalap-pajzzsal vártam tá-

madtam védekeztem Így fedeztem fel árnyékomat

HÓBORTOS GYERMEK HOL VAGY? Nehezen

talált rám nagyapám

Mint akaratos tollú csüngött ajkán a szakáll

Szipogva fújni kezdtem

(Mostanában ébren csak akkor félek ha árnyéktalanul áll

mögém a magány).

 

3

 

Az utolsó bújócskával eltűnt minden Nincsenek meg

a gyermekkor krumplikövei csúszkái kemence alá sur-

ranó sündisznója rongylabdától eldugult csatornája

Volt ami madár képében berepült a bizonytalanságba

Pirosribizli-szeme kifolyt szétszaladt szőlőlevél-

szárnya Ijedtében az árván maradt szőlőinda is el-

iszkolt s idegenbe hajlott a szilvafa ága Sötétbe

borult a gyermekkor háza Ajtó ablak befalazva a

halottakon kívül az elhallgatott kis bűnökre ki

vigyázna! Vagy kimásztak a réseken mint ártalmatlan

svábbogarak? Különben sincs idő (sohasem volt) a

megbánásra! Üres csigaház! S emlékezet te

csellengő csiga melyik vaslevelen csüngsz csórén? Mer-

re ingatod csápjaidat? Gurul a zörgő csigaház mö-

göttem bárhová érjünk a világban sohasem kerül le-

bontásra sohasem lesz tábla az ablakában ELADÓ

BEKÖLTÖZHETŐ.

 

4

 

Élni fogunk a magunkkal hozott hazában Ki az aki

már megfutamodott s elhagyta? hát aki kötélvégről

a semmi fölött ringatja? Higgyétek el annak a leg-

jobb s legnehezebb mégis kinek keze ráfagyott az

otthoni kilincsre s hűséges lószemekkel várja a visz-

szautasíthatatlan terhet Rúgdosná is néha persze

a sarkából régen kifordult kaput úgy tesz mint a

visszatérő álomtól szabadulni nem tudó gyermek.

 

 

Tűzkör [41-43.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43876

Lászlóffy Aladár

 

 

A MONDAT

 

A fény is élőlény, mikor hirtelen kigyúl,

mintha csak mozgást látnék, felkapom a

fejem, most épp egy fal világít, egyszer csak

fehér, szeretem városom, a béke feszült

évei számomra ezek az utcákon történt

delek és délutánok, hiába mondanám,

hogy képzeljétek, történt velem egy

délután, vállamra szállt egy mondat

valami ötszáz éves háztetőről, úgy

állok, ülök, rohanok most, hogy el ne

riasszam, hazaviszem, hogy elhozzam

otthonról, pedig közben annyian

kiabálnak, megszólítanak, óvnak, ébresztenek,

persze nem látják, hogy vállamra száll

egy mondat, saját vállukon se látják

meg a mondatokat, Petőfi, Marx és

Arisztophanész ránk hagyott mondatait,

ránk maradt városait és csatatereit,

hordják, de nem látják, cipelik, de nem

érzik, továbbadják, de nem veszik észre,

amíg csak ki nem gyúl az a fény, a nap

s a lámpa mellett a fény, egy fal,

amelyik világít, amelyiken árnyékot

vet az is, ami láthatatlan, árnyékot

vet, ha van: azok a mondatok, ezek

a mondatok, a szó, a szellem, az aka-

rat s más szárnyatlan madarak,

olyankor aztán mindenkivel történik

egy-egy dél, egy délután, olyankor

hirtelen mindenki nagyon szereti ezt

a várost, ezt a földet, ezt a fényt.

 

 

Fénycsóva lobbant [206.]

 

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43875

Lászlóffy Aladár

 

 

MÁR DÉLELŐTT

 

Már délelőtt a délutáni fény,

üres szobákban vágtat a remény,

hol minden áll, a könyv, a szék, az ágy,

csak ő mozog, csak ő folyik tovább.

 

Az óra malma helyettünk dobog,

mutatja, őrzi: itt a boldogok

kis csigaháza, maradéka van,

érkezhetünk belépni annyian.

 

Egy pillantás, mint szabadult madár

a rend felett repesve körbejár –

s ahova száll, mint megtalált levél:

már délelőtt a délutáni fény.

 

 

Fénycsóva lobbant [53.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43874

Lászlóffy Aladár

 

 

ESŐ

 

Uram, ha mióta

hullámod elkapott,

láttam a tetőt és

láttam az alapot,

mártottál szerető

tüzedbe, jegedbe

s itt viszel fellegként

függve és lebegve.

Amikor elengedsz,

elhagysz és lehullatsz –

ne küldj el, elég ha

megmondod: lehullhatsz,

elmegyek ablaknak,

üvegnek, határnak,

melyen az igéid

kijárnak, bejárnak,

leérek langyos és

tavaszi szelekbe,

leszek a doboz, mely

fényeket ereszt be

megtelve illattal,

színekkel, kegyekkel,

mögötted látható

messzi kék hegyekkel,

leszek az esőd, csak

zuhanok keresztül

tornyaid erdején,

ahol csak kereszt ül,

s ha majd a helyemen

már úgysem keresnek,

leszek a semmid, csak

engedd, hogy lehessek.

 

 

A repülés a zuhanásban

[156.] (DIA)

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43873

Lászlóffy Aladár

 

 

A BODZABOKOR REGGEL HÉTKOR

 

A bodzabokor reggel hétkor,

ahogy megfújja már a fény

mint koraszél, mint éles, vékony,

de mégis borzongó remény –

 

már csillagait számolgatja,

a hófehérjét rengeti,

minthogy cigány volt anyja-apja

így tanította ezt neki:

 

a bodza hajnalonta táncol,

szoknyája zöld melódia,

ezerirányba rezdül, ráncol

mint messzevágyó India,

 

illata rokonait űzi,

mert atlanti és portugál,

miközben dús hajába tűzi

kertünk delét s csak áll, csak áll –

 

megvárja míg megöregedvén

elhagyják órák és legyek,

nem változtatnak már a kedvén

a sorra elvesztett kegyek,

 

s ha este lett, a csillám égről

titkos hullámokat fon a

sötét is rá, mert szegről-végről

s már reggel héttől rokona.

 

 

A repülés a zuhanásban [105.] (DIA)

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43872

Lászlóffy Aladár

 

 

CSÍKSOMLYÓ

 

1. Búcsújárók

 

Jönnek a békések, az égre néznek,

elöl vonul legény és lobogó,

s telitüdő, s kórusban száll az ének:

minket biztosan lát a Fennvaló!

 

De vonulásuk évszázados útján

átcsicsonkáznak másabb évszakok,

lovasok állnak meg a csorda kútján,

senki se tudja már, hogy hol lakott.

 

S jönnek a háborúsok, haj, előre!

élen rohan legény és lobogó –

és a parancs vagy némi kurta lőre

élteti bennük azt, hogy ölni jó!

 

A vonulások évszázados útján

hernyótalp-mintásra fagyhat a sár,

kiégett löveg áll a csorda kútján.

Az ég lenéz, nem tudni, mire vár.

 

Felhők feletti vetítőszobákban

új nemzedékek hologramjai.

A világ végleg kész: mindegy, hogy sár van,

az utakon elindul valaki…

 

 

2. Keresztalja

 

Előbb a hegyi kápolnáig,

aztán a falu templomáig,

kéttorony örök irányáig,

hollóéveken által máig,

néha Nagyenyed zárkájáig,

Don-kanyarig, Szibériáig,

s vissza az alvadt városokba,

meghagyott kicsi otthonokba,

rongyszőttes-tiszta tájromokba,

vissza a hajnal-vereckéken,

tűzön-vízen keresztül épen,

mert nem test szerint, csak egy képen,

de makacsul, de mindenképpen,

keresztülszületve egy házon,

keresztülszármazva egy népen,

Uram, nem a te láncod tépem,

nem a gonosznak táncát lépem,

hinni egyedül is hihettem,

de ha már így lett – néped lettem,

ömlök dunákban, csermelyekben,

ösvények medréből csepegve

eljövök mindig ligetedbe,

ott, ahol vagy, te Örök Máshol,

megérkezni a búcsúzásból,

hogy elfogadj és látva lássad:

használlak kortynak és falásnak,

és csak te tudd, hogy ennyi mennyi…

Netán a sors mindent feléget

a lenti földön, fellegeken

s a visszanövő rengetegen

már senki nem tud megjelenni

májusi eső verte bókkal,

szél szalagozta lobogókkal

a meg-megújítása végett –

Te ne feledd e szövetséget!

 

 

3. Isten várai

 

A mi hegyeink közt bármilyen derült

és tiszta az ég, itt is, ott is felgomolyognak

a forró földről, a medence fenekén kanyargó

Marosból, Oltból, a sárga, zöld, kiégett-fűszínű,

sáslobogású terek és táblák felől is

mindig fehéren, mint régi csaták után a

távoli füst, mely hihetetlen, hogy

ugyanazokhoz a döndülésekhez tartozott,

mint egészséges tegnapok után a hirtelen

betegség, mint a palackból némán kiszabaduló

szellem, mint délibábjai annak a múltnak, mely

Rodostóig el tudott sajogni jelen korában.

Ezek Isten várai. Gömbölyű falaikon

megtörik az alkonyat sikoltó sugárzása,

pufók bástyáikról árnyak lobogóznak az

elsötétülő hágók és völgyek felé,

utoljára is rózsaszín tornyaikon még ott

a remény, hogy legalább lelkünk le nem megy,

e könnyű és szabad pára meg nem adja magát

naponta semmi sötétnek.

 

 

101 vers és ének Csíksom-

lyóról, 1996 [74-76.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43871

Lászlóffy Aladár

 

 

KOLOZSVÁR

 

Kék-Kolozsvár: a legszebb alkonyatok

eddig úsznak le a folyón s itt

elakadnak. Egymásra csuszamlott

ezer ég hangulata és időjárása rajzol

várost a hidak, a terek, a tornyok

és gyárak köré.

 

Kő-Kolozsvár: falain kővirágok

kiütnek, kecsesen álló fák és

néhányszál virágként mintha

szélben álló dátumok, kövön,

kőnövény-város, embernyom-kövület,

őskori agyagkorsók denevérfülei

hallgatják a zengést.

 

Könyv-Kolozsvár: falain könyvtárak

sorakoznak, könyvek a tégla

nyugalmával, könyvre-könyv-város,

ember-fal, mögötte naphosszat

járkál, hajnalig sétál a tanuló és a

tanító értelem.

 

Kedvem-Kolozsvár, kiáltó kő kezem-

vonása-Kolozsvár, úgy süt vissza a

reggel, mintha egy völgynyi, kinyitott

könyv fehér lapja az arcra.

 

 

111 vers Kolozsvárról [90.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43870

Lászlóffy Aladár

 

 

VÉGTELENSÉG

 

Jön egy téli délután

különös szögéből a fény.

A polcon minden január

önálló kötet, új regény.

 

Messze a Házsongárd aludt,

már akkor bánatok felett,

mikor még ki sem alakult

e változat velem s veled,

 

s aludni fog majd akkor is

kék hó alatt, ha ott vagyok

s különös szögekből egy kis

fényt vetnek téli csillagok.

 

Az ablakot ki nyitja ki,

s ki csukja vissza a falat?

Bennünket olvas valaki

távoli lámpafény alatt.

 

Ezért lehet, hogy annyi báj

és annyi sajdulás rokon:

e belső gyöngyházfény, a táj

a téli délutánokon.

 

A színhelyek mögött oson,

a fák között süt át a nap.

Még vége sincs s már olvasom:

a sor rajtam is áthalad,

 

a betűk talpfáin a sor – –

s a szöveg engem is befed.

Az idő kérdi valahol

hogy engeded, nem engeded?

 

Valószerűtlen napszakok,

különös januári fény.

Amire bármit megszokok,

már elsodorták, nem enyém.

 

Két tábla között valahol – –

a vonatot! a csillagot!...

Hogy én, vagy legalább a hold

láthassuk már a címlapot.

 

 

111 vers Kolozsvárról [87-88.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43869

Lászlóffy Aladár

 

 

SZÁRHEGYI LITÁNIA

 

Hajnalodik. Az ég tojása

kinyílik lassan. A hegyek –

mint való s annak égi mása

sötéten felfehérlenek.

 

            Ha minden végig keresés volt,

            e tavaszodó régi táj,

            az élő örök téli égbolt

            segít, hogy magadra találj.

 

Teremtés, önmagáig érve,

átcsapva s visszatérve még –

akkor van így az égre mérve,

ha többszörös tükörbe néz.

 

            Ha minden végig tagadás volt,

            e sosem múló régi táj,

            az élő örök téli égbolt

            segít, hogy békére találj.

 

Mindig a pirkadat csodája

a szem hitének záloga:

belülről lepi el a pára,

s kint élesebb a kék csoda.

 

            Ha minden végig tévedés volt,

            e fellélegző régi táj,

            az élő örök téli égbolt

            segít, hogy kiútra találj.

 

Isten gondolkodik a tájban –

látványa szemünk ablakán

színeket próbál a világra:

ez az?... vagy ez?... lehet... talán...

 

 

101 vers a Székelyföldről [87.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43868

Lászlóffy Aladár

 

 

ANTIK FÉLÁLMOK

 

I. (Torda)

 

Megengedett a fagy, gyémánt csorog.

Az égi felleg-lejtők boldogok

és minden regény valódi remény

egy haldokló kisváros főterén:

a korcsma és a gyógyszertár kinyit,

koldus kinyitja kézvirágait,

törött üveg töretlen hóba ül –

pár napsugár meleg bimbóba gyűl

s már üzemel a hétfőreggelek

angyali gyára. Fel sem ébredek,

utolsó álmom, mint a téli hal,

fenékre szállt le bölcsen még tavaly.

Elindul ismét vonalán a kör.

Az idő megint életemre tör.

 

II. (Enyed)

 

A homlokzatok stílusnyomai.

Fejem magyar, a lelkem római.

A régi házak s a mégrégibb ég.

Öreg királynak vén ország elég.

Így akárhol bármire gondolok,

már falaznak kőművesangyalok,

s az égi felleg-lejtőn boldogan

mint lavina a városra zuhan

a meleg fény és még és még és még…

Még emlékszem mi volt enyém, tiéd.

Mi lesz a múlt, ha már nem álmodom

s más kor legeltet fenn a dombokon,

nem aki tényleg végig bírta itt

fehér idők karcolt márványait…?

 

III. (Gyergyó)

 

Új esti ostrom kél a nap felől.

Az idő mindig életemre tőr,

és becsapódik, mint a meteor

a szárnyaink alá egy téli kor.

Akkor ropognak végleg, igazán

a kettérepedt ég, a celofán

öntudat és a hű emlékezet:

legvénebb koldus – nyújts neki kezet.

Romom magyar. A lelkem jó, mai.

Építhetnél rá újra, római,

számíthatsz rám: nehéz korok között,

mikor a Föld az Égbe költözött

s a szél sikálta volt-márványait,

csak én vagyok, csak én lehettem itt.

 

IV. (Déva)

 

Öreg királynak vén ország elég?

A régi házak s a még régibb ég?

Az idő megint életemre tőr?

Elindult újra vonatán a kör?

Fejem magyar? A lelkem római?

Mely homlokzatok stílusnyomai

száz haldokló kisváros főterén?

Enyém a fény? És kié a remény?

Legvénebb koldus az emlékezet?

És békejobbot vagy segédkezet?

Fehér idők meghajszolt nyájait?

És szélsikálta volt márványok? Itt?

Még falaznak kőművesangyalok?

Én akárholé s bármié vagyok?

 

 

Bársonyok és Borgiák, (2000) [15-17.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43867

Lászlóffy Aladár

 

 

KODÁLY

 

Ámulva hallom: milyen kellene,

Peturi bordal vagy Tücsökzene?

Véremből hallgatom a muzsikát:

hogy énekel a szív kamráin át,

a századok pitvarnyi termein,

menyecskekórus visít, mint a kín,

ez úri bordal és tücsökzene

és feltámadó lelkünk mindene.

Ámulva hallom mennyi szív dobol

a feszülő ég-hártyán valahol,

alattunk csend, hó, holdfény-Trianon

szabdalta hegyek-völgyek, Balaton

s a két tündérleány: Olt és Maros,

e férfikórus: főúr s fuvaros,

göcseji, székely, matyó, kun és jász

s van ami mindent, mindent magyaráz –

az ősi bölcső, ugor-Jónia,

hol belénk halt a pentatónia.

Ó perzsajárás, tatárjárás ó,

a szívből mindig kimutatható,

mint meghajszolt eszmények kórusa

egy Te Deum sok boldog pórusa.

Ámulva hallom: minden kelleme

már Európát-fürdető zene.

 

 

123 vers a zenéről, (1998) [110.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43866

Lászlóffy Aladár

 

 

HUNGÁRIA-TURIST

 

Esőre áll a Balaton felett.

A gesztenyefák nagy zöld fellegek,

gomolyognak a dombok oldalán.

Nagy ZIMMER FREI – a múltunk volt talán.

 

„E ház épült…” még Világos előtt

Frissen stuccolták most a nádtetőt,

benn világoskék zuhany, csempe-tó

s a műholdas adás is fogható.

 

Mit hord a szél a nagy tükör felett?

az égen pufók osztrák fellegek,

a víz színén a tükröznivalók

hol máshonnan, hol más korból valók.

 

Halomba döntött római helyek,

gót, longobárd, gepida jellegek

gomolyogtak a várhegyek között,

mikor az Isten vérrel öntözött.

 

Háború volt a Dunántúl helyett,

királyra váró veszprémi hegyek,

püspökre váró pécsi templomok

felett lófarkas zászló lobogott.

 

Esőre áll a Badacsony felett,

az égen biedermeier fellegek,

Habsburg-határtalanság szerte szét,

betyárvilág issza a hegy levét.

 

Estére áll. Most mindezek helyett

lesz zivatar a Balaton felett,

a megadni, a fizetni valók

mind máshonnan és más korból valók.

 

Bár senki erről senkinek se szólt,

e hely itt mindig Európa volt,

e hely itt mindig Ázsia marad,

melynek határa hol Bécs, hol Arad.

 

Ha etalonja Svájc vagy csak Tirol,

csak szemlesütve létezhet az ól.

Ha mércéje a trágyásabb kelet,

nagyon fenn van – a csillagok felett.

 

És jó helyen van, karavánutak

keresztezik a sok gémeskutat

s az út felén sok szerencsés követ

itt cserél firmánt, borostyánt s követ.

 

Csak eddig értek Sztálin tankjai,

itt halt Attila, Szolimán s Ady,

itt született a képesség, s a kín,

mely erőt vett rodostók tájain.

 

A kopjafákon nevek nincsenek,

elhúz a kor a temető felett,

de sorról sorra bennünket betűz

a nap, ha télre fagy, ha nyárra tűz.

 

LATIATUC mégis VOGMUC, emberek!

szőlő terem az ISA PUR felett

és mindennek egy titka is vagyon:

… mamád! … nomád! – a vérünk hallgatom

 

Valahol túl a tolerancián

e megkínzott keresztény hely pogány

s legszabadabban európai,

hol minden őst magyarul hallani:

 

a Petrovicsok, Zrínyik, Zápolyák,

az örmény, besenyő meg a polyák

még nászágyában kimondta szegény

„e néphez állanék ezennel én…”

 

A Balaton medrében tócsa nőtt,

hol összegyűltek régi nagy esők,

az idők jönnek-mennek – egy dolog

már világos: ez el nem párolog,

 

mint könny, mint sár, mint vér, mint vizelet.

Az Úr lelke kormányoz vizeket,

rommá lövik a világ várait –

a Balaton a föld naptára itt,

 

hol ezeréves törzseinek között

leülhetnek százéves főnökök,

hogy elszívjanak egy békepipát –

nézzétek Noé rezervátumát!

 

Anjou-leventék, Hadik-ezredek,

kabarok, kunok, svábok és csehek

és janicsárok génje dolgozik,

hogy nézhessük e nagy szinkron mozit.

 

A szabadtéri Balaton felett

egy hárfahangú Bartók csepereg,

a Kárpátívek Dávid-lantjain

„pengeti sírván” germán, szláv, latin,

 

kezdődik újra – árva szép homály

hangol az eső szállain: Kodály…

A régi égi zengés, zivatar

most látható, hogy milyen fiatal.

 

 

Szép versek, 1993 [150-153.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43865

Lászlóffy Aladár

 

 

HAYDN: BÚCSÚSZIMFÓNIA

 

Isten termében hajdan,

a világ-virradatban

harmóniák és szentek

hallgattak és pihentek,

időtlen idők vártak:

vajon még megtalálnak? –

Üres volt még a kastély,

de kezdődött az estély.

Jönnek – suttogták nyomban

a boldog izgalomban…

A legelső belépett,

megkoccantott egy széket,

aztán a padló reccsen,

egyszercsak voltak ketten,

s mikor már hárman voltak:

vajon mit hoz a holnap?

Nem kellett belopózni,

csak jönni, gyűlni, hozni,

rendre új jövevények,

neszek, köhintő népek

töltötték meg a termet,

hűvös, sötétlő vermet,

valaki gyertyát gyújtva

beengedett még újra

egy tömeget ott hátul,

a gyenge fénysugártól,

megszépültek a dolgok,

már mindenki mosolygott,

és zsongva várakoztak,

egy furulyát is hoztak,

előkerültek sorra

egy dob, egy kürt, egy flóta,

hegedűk s harsonák is,

látván mit tud a másik,

mindenki megpróbálta

s amint a próbát állta,

felsorakoztak karban,

játszottak zenekarban;

hosszú volt a feszengés,

de összeállt a zengés

(semmi se volt hiába)

mint fény a glóriába!…

Ekkor valami csattant,

egy húrocska elpattant,

valakik megijedtek,

felkeltek, elsiettek,

késő van – sóhajtottak,

akik még elfutottak

s a roppant öröm ettől

halkult, mint rémülettől,

valamit elrontottak,

most már csak fogyva-fogytak.

Eljött a világ-este,

az utolsókat leste.

Ha Isten terme végül

nem elég menedékül,

már remény sincs, mint hajdan,

csak csend honol a bajban.

Mit hozhatott a holnap,

mikor csak hárman voltak,

aztán maradtak ketten,

a Föld utolsót reccsen,

feldöntenek egy széket:

az utolsó kilépett…

Akik így kilopóztak,

csak elvittek, nem hoztak;

hallgató mindenségek

rágcsáló kisegérnek

engedik át a boltot…

Valaki villanyt oltott.

 

 

Szép versek, 1993 [146-148.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43864

Lászlóffy Aladár

 

 

FOHÁSZ, TITOKZATOS

 

Orgonaillat van ma Váradon,

kökényvirágos fennsík Cserhalom

és Torda kettébehasadt hegyén

nagy patkó nyomát öntözi a fény.

Titokzatos, milyen titokzatos,

hogy honnan bukkansz fel körünkben most…

De mi lesz velünk, hogyha Szentmihály

még lángpallosú arkangyal se már?

mai testünk-lelkünkből mi marad,

mikor köznév csupán Szentgyörgy, Arad?

mire Szentlászló már csupán falu,

betelt rajtunk valami szomorú,

vagy csak az idő keze dolgozott?

Titokzatos, milyen titokzatos:

az idők illatától mámoros

a sok berek és hágó és szoros,

nagy idők színe ül e tájakon,

ezüstpalástját hordja Cserhalom

s aranyhomokját hozza a Szamos…

Titokzatos, nagyon titokzatos,

mert Szépkenyerüszentmárton se más,

mint névből nyíló hangos látomás,

egy szóból zengő bonyolult delej,

mit névtelen pór-ízlés hangszerelt

a szimfónikus anyanyelv szerint,

mely minden szóra, névre visszaint.

Titokzatos, nagyon titokzatos –

Uram király, jelezni kéne most,

elég valami árva áhitat,

mely igazol s erővel átitat,

hogy láthassuk: magasztalód, a nyelv

már névszerint is szent begyébe nyelt

és ördöngös a lét vagy angyalos –

együtt lakjuk szülőhazánkat most.

 

 

A magyarokhoz, (1990-1993) [417.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43863

Lászlóffy Aladár

 

 

ERDÉLYI TEMPLOMOK FEHÉRE

 

Erdélyi templomok fehére

vigyáz az idő türelmére.

 

A templom mindig ünneplőben

állott a mívesnap-időben.

 

Vándor, ki bárhová is mennél,

úgyis nagy szeme előtt lennél.

 

A tornyok mind utánad szólnak:

nélküled mi lesz velünk holnap,

 

mikor a közel és a távol

egymással rólunk is elszámol?

 

Keresd magadban azt a sarkot,

amely szívednek otthont alkot,

 

a legcsendesebb csendességet,

melyben már csak a lélek éghet,

 

amely nem bontatott le, nem rom,

még ép és tiszta, mint a templom.

 

Kavics vagy roppant kőfalából;

hát számolj, számolj, számolj!…

 

Ahogy tova a sorsunk foszlik,

a száz út millióvá oszlik;

 

századok számolták el rendre:

hány zsák s mennyi a búza benne

 

s ezerév számolta meg itten,

hogy egy az Isten! egy az Isten!…

 

Vándor, ha átvonulsz e tájon,

a harangszó csak akkor fájjon,

 

ha Istent s földjét – ezt az egyet,

valami folytán elfeledted.

 

 

Kőfalon kőszó, (1990-1993) [37-38.] (DIA)

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43862

Lászlóffy Aladár

 

 

A LÁTVÁNY

 

Elnézem ezt az esti képet,

az ablakunkból láthatót,

amennyi fény, amennyi évszak,

annyiezerszer megkapott;

 

amennyi hóra hajló reggel,

ezüstlő bevilágítás,

amennyi teleholdas éjjel,

annyiszor gyönyörűen más;

 

annyiszor volt időtlen arca

maga a városom nekem,

a legerősebb csillapító,

az itthon-vagyok-fegyelem;

 

amennyi rángó nyugtalan perc

s elérzékenyült nyugalom,

annyiszor menekült a lelkem

ahhoz ott túl az ablakon;

 

és most az őszeleji napban,

most hasít először belém,

hogy ezt és bármely kedves képet

ugyan még meddig őrzöm én;

 

és abban, aki tiszta, hosszú,

rajongó figyelem után

már tudja, olyan nagyon tudja

mennyi az elmúlt délután

 

hogy vesznek oda örök képek:

szobák, családok, városok…

Lehet már nem is ember őrzi –

az idő őrzi már a sok

 

itt összegyűlő kedvenc képet

a szemek ablaka mögött,

mint aki oda minden után,

mindnyájunk helyett visszajött.

 

Vándor, ha átvonulsz e tájon,

a harangszó csak akkor fájjon,

ha Istent s földjét – ezt az egyet,

valami folytán elfeledted.

 

 

Kőfalon kőszó, (1990-1993) [9-10.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43861

Lászlóffy Aladár

 

 

HAYDN HALLGATÁSA KÖZBEN

 

                               Klárinak karácsonyra

 

Kis zúzmara az osztrák csipke csücskén.

A kottafejek gyalognyomain

két Európa billeg, milyen büszkén,

alul behavazott, ötszálú sín.

A boldog német, kinek minden megvan,

megérzi még: valamit ez is ér.

A világon is mennyi száradt heg van,

a lombhullató csend, az őszi vér.

Nem járhattunk csizmában menüettet,

jó lelkű sógor, ez is érthető,

de marhánk húsát, búzánk te is etted,

míg csepegett a barokk pléhtető.

Nem ez a kicsi tiszta tó a Fertő!

Fertő a vad kelet, a bocskoros.

A csipke szélén kis zúzmara-játék,

ha brummogós, de az is jó koros.

Magányos kastély zongoráján játszik

a puszta szele a tarlók felett.

A felhők göndör parókája látszik

Isten fején, a kék emlékezet.

Csak aki itt ül ma is múltja üszkén,

talán csakis az érzi odabent:

hogy Európa billeg, milyen büszkén,

s már rászáradt a lombhullató csend.

Álmában annak szól a muzsikája,

kire mint holt avar, száradt a vér.

A zúzmara az osztrák csipke csücskén

magyar-fehér.

 

 

123 vers a zenéről,

(1993) [111-112.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43860

Lászlóffy Aladár

 

 

A GENFI KATEDRÁLISBAN

 

A Kálvin templomában orgonálnak,

ez minden nyelvre lefordítható,

e fényes sípok cölöpjein járnak,

vak ösvényeit ismeri a szó:

 

ím erre visz az út a végtelenbe,

amarról jön az egyszerű delej,

és mint a két kéz találkozik szembe

az, ami minden lelket fölemel.

 

Ma orgonálnak Kálvin templomában,

ahova sírni jár a menekült,

egy padba fészkel vallása honában,

hol annyi, annyi lelki őse ült

 

és emlékezik, nem csupán a múltra,

hisz emlék az is, ami messze van,

de gyermeklelked egyszer megtanulta

és mindegy, hogy az idő elrohan.

 

Ó, minden hegy és minden tópart oltár,

ahol a lélek kicsit megpihen

és hangtalanul megzendül a zsoltár

és benne Gyergyó s Debrecen üzen.

 

Az orgona szól Kálvin templomában,

ó-zengésében elfullad a szó.

Kis átkelés a nyugalom honába

e noébárka, cifra kőhajó.

 

Mert szétszóratnak magvaid az árba

és humuszodból támadnak sorok,

melyek a szélben lengve, lekaszálva,

egymásra dőlve lesznek boldogok.

 

De van a lélek földrajzán egy tájék,

ahol a szó, a ház, az Úr közel,

nem söpri szél, el nem takarja árnyék,

amelyre egész világod figyel,

 

ahol a Föld távlatait ha méred,

még minden arány olyan emberi,

s a léted értelmét ha számonkéred,

bár gyermeked fia majd megleli,

 

ahonnan minden folyó messzefutna,

ahova minden gondolat rohan,

s a visszatört megannyi vándorútra

milliók lépnek újra boldogan.

 

Mint orgonaszó Kálvin templomában,

ott zeng e hely, ahol a lelked él;

ez a tiéd a holnapból a mában,

mint szenvedésből élő szenvedély.

 

 

Keleti reneszánsz, (1993) [118-119.] (DIA)

 

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43859

Lászlóffy Aladár

 

 

FELSZÁNTOTTÁK A TAVASZ TALAJÁT

 

Fogom a kitárt ablak keretét

és szívom, amíg elborít a kép.

Egy gerle búg, a szél szimfóniája

zöld diadalt hint kint az orgonákra.

Amerre látok, napsütötte fák,

felszántották a tavasz talaját,

százezer éve vagy csak ezer perce

a fák betűi írtak ide, persze,

a fák betűi írnak ide engem,

hogy némán is a zsoltárukat zengem.

A kert rakott, mint rendbentudott könyvek,

törvény kavar ott hólevet és könnyet,

regényeik és filozófiájuk

ím minden évben szívszorongva várjuk,

olvassa tüdő, máj és a tekintet.

Parancsol, int, vagy máris meglegyintett.

Szótlan vagyok, mint leckéjén a gyermek,

ha reázárnak kongó, hűvös termet:

ezt megtanuld! holnap még fontosabb,

tudj tavaszul – s a könyvet visszaadd!

A munka vár, és munka ezt a képet

figyelni amint elnyeli az élet.

A kép már ismerős, a kép örök,

ott lakik könyvek kertjei mögött.

Könyvek foka, szent nyírfatörzsek kérge,

szivárgó szó erdőik méze, mérge.

Megérintem és ujjam álmodozva

a korok nedveit egymásba mossa.

Már úgy is olvasok, hogy csak a tény,

hogy végigfut a polcokon a fény,

magamhoztérít és továbbsegít,

megköszönöm a betűk ezreit,

némán tudom és úgy köszöntöm őket,

mint sorsom sejtjeiben résztvevőket,

mint valóságos vitaminokat,

összecsukott kész példa-kínokat

és minta-kitartást megannyi testnek,

kik egyetlenegy lelkemért elesnek

pólyám és pályám csataterein,

míg valamikor reggel lesz megint,

míg valamikor lesz egy délután,

hogy újra nyúlok külön könyv után,

hogy színről, szagról, címről ismerős

példányaiktól legyek még erős…

Kinn gerle búg, a szimfónia messze,

valódi szél telepszik az ereszre,

valódi táj átható illatával

telik meg kéken színültig a távol.

Fogom a kitárt ablak keretét

és megint érzem mekkora a tét.

 

 

Keleti reneszánsz, (1993) [105-106.] (DIA)

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43858

Lászlóffy Aladár

 

 

SZÜLŐFÖLDEM

 

A tél repül, a tél marad.

Lehunyt szemmel a dél havában.

Érzem a talpaim alatt:

itt mindennek idő az ára.

 

Idők alól sok színhelyem

egykori hangulata felkél,

milyen volt, életem, milyen,

ki itt nyaraltál, itt teleltél?

 

Milyen volt ősze, tavasza

a lámpagyújtó alkonyatnak,

mint kisdiák érni haza,

s milyen lesz öreg önmagamnak.

 

Évül a táj, szeptemberül,

örökre nem maradok én se,

pedig lelkemben el nem ül

az ittmaradás holdsütése.

 

Milyen volt hinni hevesen,

milyen volt szerelemre várni,

vagy temetni keservesen –

milyen lehetett volna bármi!

 

Pár zengő évtized alatt

s ebben a zúgó szeles korban

a legnagyobb kaland maradt,

hogy lelkemben is itthon voltam.

 

Egy táj kívül, egy táj belül,

ahogy e kettő megtart engem,

akarom én is emberül

megtartani az emberekben.

 

 

Keleti reneszánsz, (1993) [92.] (DIA)

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43857

Lászlóffy Aladár

 

 

HOLDLEMENTE

 

Áttetszőn kék –

mindegy, hogy fentről, vagy csak

visszasütve még –

a kerti kép.

Miféle hosszú csend

adott az eszméletnek

idebent

találkozót,

élet-s-halálhozót,

és nyomban

ebben a beálló nyugalomban

a szóból,

ebből a megfoghatatlan

forró, könnyű hóból

építni kezd,

mint odabent a sejtek –

egy szobrot, házat, hangzást,

melyet csak sejtek –

melyre csak vágyom én is

álmosan,

amíg a macska átoson

a kettős kémény mellett,

melyet mint felderengő

égi mellet

a hanyattfekvő tető hagy fedetlen

ebben

az ágyban,

ahol beteljesült vágyban

alszik már

a koraesti nyár

s alatta mint a fű,

minden sima

és halkan-gyönyörű.

 

 

Keleti reneszánsz,

(1993) [90.] (DIA)

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43856

Lászlóffy Aladár

 

 

MEZŐSÉG

 

A szél virágzó nádasa,

Zsuzsánna fürdik valahol.

Lágy barmok indulnak haza

a hetven horpadt hegy alól.

 

Vén fellegekről vén idők

leskődnek, rozsdaszínű fény

az ereszekre fűzött rőt

száradó dohány levelén.

 

Egyszerre egyetlen falut

él át a hullámzó vidék,

sok ugyanaz és ugyanúgy,

s egyetlen koraesti ég.

 

A hang is mintha verdeső

visszhanggá szaporodna csak,

egyetlen utcára eső

zsongás lenne a fák alatt.

 

És egyetlen szép hold hasa

csobban kacéran ott, ahol

suhog az illat nádasa…

Zsuzsánna fürdik valahol.

 

 

Keleti reneszánsz, (1993) [82.] (DIA)

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43855

Lászlóffy Aladár

 

 

A POR

 

A por aranylik, a por én vagyok.

Eső lesz, mossa majd az ablakot.

 

Nemes nagy égzengéssel a hegyek

idekiáltják: bátrabb lehetek.

 

Lehetek bölcsebb, büszkébb, boldogabb,

fizettek értem sokan és sokat.

 

Az erdőntúli selymes dombokon

született, élt, halt annyi jó rokon.

 

A történetünk végül te leszel,

csak ne feledjél soha semmit el.

 

A szülőföld, e roppant könyv tehát

már éjjel-nappal olvassa magát.

 

Hogy rímeit felröptesse az ég,

a négy évszak négy mondata elég.

 

Kezdetben ősz volt, tél, nyár vagy tavasz,

hol körbejár a kezdet: ugyanaz.

 

A hold alatt kerüld meg udvarunk,

a por ezüstlik, a por mi vagyunk.

 

 

Keleti reneszánsz, (1993) [75.] (DIA)

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43854

Lászlóffy Aladár

 

 

SZÉL HAVA

 

Szél hava,

szerda,

felleg a tájon,

hullnak a lombok

lobogva, fájón,

tartom az arcom,

mossa a reggel

meg sem írt

hamvadó levelekkel,

olvasom így is,

hallom és értem,

emberi dolgok

üzennek értem:

örömök, bánatok,

szerelmek mása

szülőföld felett

a csend suhogása.

 

 

Keleti reneszánsz,

(1993) [66.] (DIA)

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43853

Lászlóffy Aladár

 

 

SZARKÁK A BOGÁNCSON

 

Kannamosó, földi-fenyő, puskaporfa,

varjúköröm, bábafog, farkasnyom,

törökszeder, csetefa, fojminc,

madárlép, gyimbor, lókörömfű,

földepe, medvehúgy, cintorja,

mostohalapu, farkastalp, büdöscseresznye,

királygyertya, varjúbingó, kappanöv,

ördögborda, arannyal-versengő, koldustetű,

fájdalomfű, féregmag, örvénygyökér,

kutyatej, garadics-kóró, pipavirág,

verítékfű, napharmat, gyökönke,

erdődísz, jajkóró, vakrokolya,

macskatök, galambóc, dongópalánt,

kékiringó, bábakalács, bojtorján,

kakukkháj, ekenyűg, ökörgúzs,

Dömötör, Erzsébet, Katalin,

erre is, arra is, rebbenés,

felleges, boruló, záporos,

erdőszél, martalja, mezsgyepánt,

útszéle, útfele, útkereszt,

illatos, szélszagú, borzoló

levegő, levegő, levegő.

 

 

Keleti reneszánsz,

(1993) [42.] (DIA)

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43852

Lászlóffy Aladár

 

 

SOKÁIG ÉLNI

 

Miért hallgattál el az utolsó

sugarak előtt? Mi pendül

s mi pattan folyton el ilyenkor a

szívünkben, hogy összecsukódnak az

indulatok feketetulipán-színű

szirmai is, a kibékülésig, mire

nyíló ünnepélyes szárnyas ajtók

ilyenkor ezek a kopott ablakok, mit

húznak hallhatatlanul a fülünkbe

egyszerűen a természet színei, mire

figyelmeztethet még a múló élet,

hogy a széthúzás felett is el tudunk

csendesülni? Nagy cseppek koppannak

a tetőkön, tenyérnyi leveleken, mint

holmi szomorú kötelességtudásból

ropogó pergamenre felfirkált

kottafejek. Miért fojtotta el

sírásod-nevetésed a koraesti zápor?

Hunyd le a szemed, lehunyom én is,

a csendben körülöttünk minden

megpróbál sokáig élni, mint

a brandenburgi versenyek, melyek

egykor a homokóra alakú hölgyek

kőszíve körül is megszépítették a

mindennapi naplementéket.

 

 

Keleti reneszánsz, (1993) [36.] (DIA)

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43851

Lászlóffy Aladár

 

 

KÖKÉNYVIRÁGOK, UTOLSÓ HAVAZÁS

 

Az erdő alján arany április van,

egy régi fényből színek szabadulnak,

egy régi árnyékból madarak.

Gyermekkoromban ismertem ezt a völgyet,

most csak váratlan hajnali

álmok hoznak erre:

van menedék még az elkínzott

eszméletben is, az információk

bábelében, egyszercsak leülhetek

ezen a körülépített mesebeli

tisztáson láthatatlanul s azt

álmodom, hogy tanítni tudok s azt

tanítom, hogy álmodom.

 

 

Keleti reneszánsz, (1993) [31.] (DIA)

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!