Esett. Megint kisütött. Szanaszét tócsák ragyogtak. Mint mély szakadék, nyílt elém egy-egy tükrös pocsolya, a fekete Föld egy-egy ablaka, s az Ég beléjük oly mélyre esett, hogy szédítette a rémült szemet, s egy pillantásra elhitette, hogy lent valahol egy másik ég ragyog, igen, egy másik: az amelyik a talpunk alatt szikrázik: Számoa vagy hogy is hívják azt a szigetet, mely valahol épp alattunk lehet: annak az ege tátongott felém, vagy majdnem az, olyan iszonyu fény, oly gyönyörű, gyémántkék áradás rohant meg lentről, olyan ragyogás csapott elő, és olyan hirtelen, hogy azt hittem, mindjárt beleesem, és csak kápráztam és szédültem és oly jó volt e gyönyörű tévedés, hogy sokáig eljátszotta vele, s szerettem volna mutogatni…De aztán, mégis, nem szóltam senkinek: kinevettek volna az emberek, míg most, versben, elhiszik a csodát, a valóságot: hogy a pocsolyák tükrös fényükkel a tavaszi napban kilyukasztották a Földet alattam!
Bosszúsan, mint a bibliában A morgó Isten-embere, Húzódom e bokor tövébe, És keserű daccal tele. És fájdalommal, hisz a lelkem Még most is érettük remeg: Én jót akartam, én jót akartam, Miért hogy mégsem értenek!
Szellőcske surran át. Fölöttem Az orgonafa lombjai Bizalmasan egymáshoz bújva Kezdenek összezsongani. Úgy együtt vannak! Lomb a lombot Olyan meghitten fogja át. Lehet-e, hogy levél ne értse A szomszédos levél szavát?
Por az úton. A legelőről Megtérőben a birkanyáj: Összetorló gyapjas fejekből Kondorodó tengerdagály. A szél egyhangú bégetésnek Foszlányait hozza felém. Ha báránynak születtem volna, Bizonyhogy én is érteném!
A ház előtt a gyér homokban Sikongatnak a gyerekek, Kavicskáznak és hempergőznek, Hányják a cigánykereket. Kettőn közülük csipkegallér, Mezítláboska két gyerek, De egy almának négy gerezdje Nem lehet náluk ikerebb.
Olyan irígyen nézem őket: Hogy értik egymást mindezek! Ó én is, én is, minden embert, Csak engem ők nem értenek. Az egyiknek csak a tanár úr, A másiknak író vagyok, Ez csak a férfit érzi bennem, A negyedik csak a papot.
Durva szemünk hát csak a felszínt, A tarka köntöst látja meg? Az emberösztön meg nem érzi Azt ami ember, ami egy? A buta bari bölcsebb nálunk, És emberebb a kisgyerek. Embernek lenni emberek közt Mi nem tudunk csak, emberek?
Azt hiszem, hogy szeretlek; lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz. De láthatod, az istenek, a por, meg az idő mégis oly súlyos buckákat emel közéd-közém, hogy olykor elfog a szeretet tériszonya és kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek, mint a természet éjfél idején, hangtalanúl és jelzés nélkűl.
Azután újra hiszem, hogy összetartozunk, hogy kezemet kezedbe tettem.
Zöld, keskeny szakadék, mélyén patak dorombol, És eszelősen minden füszálat teletűz Ezüst rongydarabokkal, mig a kevély oromról A nap süt: a kis völgyben pezseg az enyhe tűz.
Egy ifjú katona, nyílt szájjal és fedetlen Fővel, mig nyaka fürdik kék vadparaj hüsén, Alszik, hanyatt a füben, s arany felhő lebeg fenn, S ő zöld ágyán oly halvány, pedig zuhog a fény!
Lába a sásszirom közt, alszik, s derűs az ajka, Mint beteg gyermeké, s álom mosolyog rajta –, Óh, Természet! melengesd szegény fázó fiút!
– És száll az édes illat, s cimpája fel nem érez, Süt rá a nap, s keze csöndben hajol szivéhez, Alszik. – S jobb oldalán két kármin szélü lyuk…
Valamikor hogy tudtam én muzsikálni! Hogy tudtam muzsikálni én valamikor! Muzsikálni hogy tudtam valamikor én!
Valamikor az isteni hajdankorban, az itteni dombok karéján; elrévedtem az átható levegőben a látható magasban cikcakk fecskén, héján, felhőn és nyíl sason s alant a nyárfasor öblén a hallgatag parton a halk patak ölén az évek és érzés, emlékezés csúcsán az önfeledt múlt és jövő felett, a lélek éje és elfáradt érverés, felhők mögé sodort, kóborló, röpke hold és tünde délibáb között – - és így tovább.
Muzsikálni hogy tudtam valamikor én! Hogy tudtam muzsikálni én valamikor! Valamikor hogy tudtam én muzsikálni!
1. befejezés:
Hova tűnt el a hajdali dallam? Tovaszállt egy hajnali dalban.
2. befejezés:
Elhallgatok. Ti játsszatok. Én majd őrzöm a látszatot.
Amikor a függöny felgördül, a térben az ember eltörpül, figyelmes nézések több száza behatol a színpad odvába. Ott benn tünemények suhognak, lámpás éjszakában ragyognak, a színek fémessé szépülnek, szavakból paloták épülnek. Nem szűnik a játék vonzása, távozóban nézünk egymásra: mert egymásban látjuk a jámbort, aki a játékban király volt.
Midőn az est, e lágyan takaró fekete, síma bársonytakaró, melyet terít egy óriási dajka, a féltett földet lassan eltakarja s oly óvatossan, hogy minden füszál lágy leple alatt egyenessen áll és nem kap a virágok szirma ráncot s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán nem veszti a szivárványos zománcot és úgy pihennek e lepelnek árnyán, e könnyü, síma, bársonyos lepelnek, hogy nem is érzik e lepelt tehernek: olyankor bárhol járj a nagyvilágban, vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban, vagy kávéházban bámészan vigyázd, hogy gyujtják sorban a napfényü gázt; vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel nézzed a lombon át a lusta holdat; vagy országúton, melyet por lepett el, álmos kocsisod bóbiskolva hajthat; vagy a hajónak ingó padlatán szédülj, vagy a vonatnak pamlagán; vagy idegen várost bolygván keresztül állj meg a sarkokon csodálni restül a távol utcák hosszú fonalát, az utcalángok kettős vonalát; vagy épp a vízi városban, a Riván hol lángot apróz matt opáltükör, merengj a messze multba visszaríván, melynek emléke édesen gyötör, elmúlt korodba, mely miként a bűvös lámpának képe van is már, de nincs is, melynek emléke sohse lehet hűvös, melynek emléke teher is, de kincs is: ott emlékektől terhes fejedet a márványföldnek elcsüggesztheted: csupa szépség közt és gyönyörben járván mégis csak arra fogsz gondolni gyáván: ez a sok szépség mind mire való? mégis arra fogsz gondolni árván: minek a selymes víz, a tarka márvány? minek az est, e szárnyas takaró? miért a dombok és miért a lombok s a tenger, melybe nem vet magvető? minek az árok, minek az apályok s a felhők, e bús Danaida-lányok s a nap, ez égő szizifuszi kő? miért az emlékek, miért a multak? miért a lámpák és miért a holdak? miért a végét nem lelő idő? vagy vedd példának a piciny füszálat: miért nő a fü, hogyha majd leszárad? miért szárad le, hogyha újra nő?
A hídon álltam a minap a barna éjben. Ének zendült messziről: arany cseppek esője futott végig a remegő vizen. Gondolák, fények, zene – részeg ringás vitt ki a homályba…
azértsem igaz, sose volt, hogy az élet megdöglik, és nem igaz, hogy halott a holt, nem igaz, nem, nem, sose volt, hogy csupasz seb vagy, vakított szem, lefogott kéz, szótlan szolga, ki sután tűri sótlan sorsát; mutasd meg: nem igaz, hogy kutyakorbácsra születtél, s hogy beléd marjon a veszett tél, s a felhő higanyt záporozzon fejedre, s hogy sose maradjon estére annyi csöpp erőd, hogy lerúgd a rongy facipőt; hát mutasd meg, hogy nem igaz, hogy elintézhet egy süket legyintés; hogy nem számítasz annyit, mint a tetű, az eb. a félrelökött csizmatalp; mutasd meg, hogy a kínt, a jajt torkon tudod ragadni, és, ha egyebet nem, hát merész, szabad halált vívhatsz e rab életre, melyben mindened elorozták, s szíven harap, mint a macska a madarat, a kivetkőzött indulat; döntsd le vérgőzös istenek sziszegő-szuronyú szobrait, mutasd, mutasd meg, hogy amíg ereidben vér vánszorog, idegeiden fájdalom, nem hagyod, azértsem hagyod az ezerfejű gyalázatot sértetlen trónolni a rom- halmazon, melyet épített; mutasd, mutasd meg, hogy tied az erő, bátorság, az ész, hogy a jövő magad vagy, és a jövő nem hal meg soha, mutasd meg hát, hogy te vagy a gyilkos szolgák kemény ura s bírája: ítélj! – intenek a vérben pácolt tetemek, a falhoz vágott csecsemők, a meddővé tett, drága nők és a kiherélt férfiak s hány vértől végtelen pillanat – – mennyi halott, mennyi halott szellemhangja üvölt, susog – - – acél bátorítást (s vigaszt, ha kell), ez ad, hogy megmutasd – – hát mutasd meg, hogy nem igaz, azértsem igaz, sose volt, hogy az élet megdöglik, és nem igaz, hogy halott a holt –
Forgott a nyárfavatta, nem volt kitáblázva az égető, aztán feltűnt a műút végén a csavart kéményű pléhtető, és tudtam, hogy az az, valaki mobilozott az udvaron, a kapu tárva-nyitva állt, köszöntem, gondoltam, úgy hagyom, megállított egy férfi, kérdeztem, hogy jutok az irodába, szóval maga jött egyre, akkor a maga nagymamája, éppen időben, mondta, már be van kezelve a néni, nem mertem rákérdezni, hogy ezt pontosan hogy is érti, de még igazolnom kellett, hogy a magyar állam polgára, s az elhunyt ily módon jogosult a hamvasztásra. A papírokat az asztalra tettem, egy nő meg a gépen babrált: az útlevél a fűzésnél, pont középen kinyílt a levegőtlen szobában, mint egy ablak, pecséttel tanúsítva, hogy birtokosa
a világ minden országába utazhat. A világ minden országának csarnokában egy szürke, zúgó monitor előtt álltam, és figyeltem a nagyanyám útra felöltött arcát, ahogy a sínen lehunyt szemmel haladt át, és még hasonlított magára, csak hegyesebb volt az orra, e már jobban hasonlított az összes földi halottra, májfoltos, sárga tokká változott, puszta testté, ez hamis világ timnüce belől menté, amikor becsúsztatták, hirtelen elnéztem máshová, és odutta vala neki paradicsumut hazoá, és széket toltak alám, üljön le, ha kivárja, de menni kellett a gyerekért az iskolába, nyomogatták a gombokat, zúgni kezdett az áram, egy óra negyvenhat volt. Nem hiszek az örvénylő test feltámadásában.
Nyár turbinája, száraz esőt hadart az égbolt, hunyorogtam, odakint meleg szél volt, karcos felhőt kavart, vitte, besodorta középre, nem őt sirattam, nem beszéltünk már vagy öt éve, nem azt az arcot, kezet, nem a sápadt gyerekkort, hanem a testet, a testet, a testet, hogy csak ez volt, hogy ennyi az egész, leváló bőr, lila körmök, hogy ennyi, hogy üres test vagyok és hogy nem bírlak nem szeretni, hogy a világ minden országa egyetlen test maga, hogy mégsincs otthona, hogy másban sohase ér a test haza, autók dudáltak és jött egy biciklis, kikerült, a por a bőrön át lassan a szikkadt szívre ült, két óra múlhatott, mikor tudtam, még mindig égett – Mentem valahol az Auchan mögött, hogy megtaláljam a HÉV-et.
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el. Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton, s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom. Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály, annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát, de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát, az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket, míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg, erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat, a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat, s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem, az bakterház s a bakter előtte áll s üzen, piros zászló kezében, körötte sok gyerek, s a gyárak udvarában komondor hempereg; és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma, a csókok íze számban hol méz, hol áfonya, s az iskolába menvén, a járda peremén, hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én, ím itt e kő, de föntről e kő se látható, nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép, de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, és csecsszopók, akikben megnő az értelem, világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva, míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja, s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
Fekete országot álmodtam én, ahol minden fekete volt, minden fekete, de nem csak kívül: csontig, velőig fekete, fekete, fekete, fekete, fekete. Fekete ég és fekete tenger, fekete fák és fekete ház, fekete állat, fekete ember, fekete öröm, fekete gyász, fekete érc és fekete kő és fekete föld és fekete fák, fekete férfi, fekete nő és fekete, fekete, fekete világ. Áshatod íme, vághatod egyre az anyagot, mely lusta, tömör, fekete földbe, fekete hegybe csap csak a csáklyád, fúr be furód: s mélyre merítsd bár tintapatakját még feketébben árad, ömöl nézd a fü magját, nézd a fa makkját, gerle tojását, csíragolyót, fekete, fekete, fekete fekete kelme s fekete elme, fekete arc és fekete gond, fekete ér és fekete vér és fekete velő és fekete csont. Más szin a napfény vendég-máza, a nap a színek piktora mind: fekete bellül a földnek váza, nem a fény festi a fekete szint karcsu sugárecsetével nem: fekete az anyag rejtett lelke, jaj, fekete, fekete, fekete.
