Teljesen igazad van. Kevésbé fizikai, mint inkább mentális a mostani kis megingásom. Érzem, hogy nem vagyok eléggé eltökélt ahhoz, hogy ne jöjjön a negatív spirál, illetve hogy meg tudjam törni. Arra kell megoldást találnom, hogy a komfortzónámon kívül is működjek, ne gyengüljek el fejben.
A több, változatosabb edzés mellett, most azt gondolom, hogy gyakrabban kell kirándulnom ebbe a tartományba. Talán az megerősít majd...
Bár én mostanában mellőzni vagyok kénytelen a (terep)ultrákat és csak irigykedve olvasom a beszámolóitokat , de lenne egy-két gondolatom...és remélem , nem lesz bántó vagy félreérthető és nagyon lehet ,hogy még igazam sincs !!
Szóval : Németh Csabi (is) mondta egyszer,hogy a legnagyobb romboló erő a negatív gondolat . Ez kikezdhetetlen és elháríthatatlan módon , negatív visszacsatolásként folyamatosan erősítve a hatást , vezet a kiszálláshoz , fejben vagy a valóságban történő feladáshoz . Negatív gondolatok pedig kialakulnak félelemből , bizonytalanságból , önbizalom hiányból...negatív előjelekből , rossz karmából...stb.
Mindezt saját tapasztalatból (is) mondom .Sokat kerestem,keresem a megoldást . Bizonyos dolgokra már megtaláltam ( vagy azt hiszem ? ). Próbálom azt , hogy "ha elhiszem-megcsinálom , megcsinálom-ha elhiszem " . Az agyunk ( lelkünk , szívünk ? ) irányít minket , és ha nem igazán , nem teljes erővel és kikezdhetetlenül hiszünk , akkor elbukunk .
Bocs , ha okoskodásnak hangzik , csak hangosan gondolkodom . És kösz , hogy megosztottad velünk a gondolataidat !!
na jaja, a 30-at azért lehet persze tornászni feljebb :)
nekem amúgy az első ilyen alpesi versenyeim során jó pár éve mondta valaki, hogy a legnagyobb hiba, hogy ezeken az otthonihoz hasonló futóversenyeken képzeljük magunkat. márpedig ezek elég messze állnak tőlük. ha ezt elfogadjuk, elfogadjuk, hogy ez egy másik műfaj, szinte másik sport, akkor megbékélünk a sorsunkkal :), így a teljesítés is sokkal könnyebb.
persze nem csabáról, kiss mikiről, carlosról, stb. beszélek. ők futnak..
A 45-75 közötti zsíronmenésben igazad lehet. És abban is, hogy a vége lehetett a fekete leves (ezt ugye én sajna nem tudhatom, de a "difficult" háromszögecskék a szintrajzon eléggé meggyőzőek voltak).
A futást persze nem a meredek komoly hegyekre értettem, hanem a síkra, a lankásabb felfelékre... Volt pár ilyen hely, amiket most sétáltam, de erősebb lábakkal, keringéssel, bennük van a futás. Most nekem olyan 70-30 volt az arány. Ha ezt 10-15%-kal odébb tudnám vinni a futás javára, akkor már futóversenyen érezném magam szerintem.
De persze ez csak elmélet. Egy versenyen voltam, abból vontam le ezt a következtetést. Illetve hogy érzem, hogy van még fejlődési lehetőségem bőven...
ez tök jó, hogy leírtad, köszi! nagyon kalapozom az őszinteségedet, nincs manír. igen, az ember mindig megbánja, hiába gondolja másképp akkor és hazudik magának másnap, hogy igen-igen. de ez normális.
ami a részleteket illeti. a lényeg, sajnos azt kell mondjam, akkor jön, amikor kiszálltál. onnan majdnem megduplázhatod az addigi idődet :)). egyrészről fáradsz, másrészről van 4 olyan hegy, amitől lehugyozod a bokádat. egyrészt, mert brutálisan szép rész, ez a pálya veleje, ahol igazán megérint a dolomiti, másrészről mert k. nehéz, technikás. persze mindez más egy kicsit a rövidtávosok szemével, de higgyétek el, ez ott már eléggé fárasztó tud lenni. és ehhez a részhez kell az energy. talán azért nem hiányzott annyira a kaja a közepén, mert pont ott nem tudtál bevinni, ahol igazából zsírból el tudsz menni, 48-tól 75-ig van a speed rész..:). szóval, ha utána nem tudtál volna továbbra sem bevinni semmit, akkor sorry to say, de véged lett volna , mint a botnak még az averau előtt. mert előtte 21 kili van frissítő nélkül. és akkor még nem beszéltünk a további három kis csücsökről, amiből a passau giau felkajál és egészben lenyel.
már csak ezért is vissza kell jönnöd. hogy ezt a részt lásd és megtapasztald.
na és még valami, ami szerintem fontos. szerintem is fontos mondat, hogy akkor jössz vissza, ha majd tudsz ezeken futni. annyira fontos, hogy rögtön el is felejtheted. mert itt mi már nem fogunk futni. sőt, nézd meg a képeket, a passau giau előtt, krupicka sem fut. és nem ez volt az egyetlen rész. nem beszélve a többi top futóról. ha itt 60-65%-ot futsz, az első 25-30-ban vagy én azt gondolom. ez itt nem a pilisi T50, amit végigjoggolunk. ha 65%-ot futsz, az azt jelenti, hogy minden lefelét, minden síkot, és a felfelék 5-10%-át futod. van olyan rész a giau után, ahol a síkot sem tudod igazén futni, mert fél pinpong-asztalnyi random szerűen elszórt sziklákat kell kerülgetned. vagy az utolsó lefelé, amit a rövidtávosok széttaposnak, és kb. 8 percesben tipegsz le vagy 1 kilit. nekem idén ott el i tört a botom.
ide nem futás kell, scusi. hanem brutális egyenletesség és kitartás, egy jó nap, egy jó gyomor, akarat. nézd meg szabó jucust és az ideját és kérdezd meg mennyit futott.
na szóval, nem akartam észt osztani, csak egy-két gondolat.
nagyon nagy hajrá a következő évedhez, szerintem itt nagy tervek szövődtek :)!
ja és hamarosan jön a starsky é hutch in dolomiti. stay tuned!
Egy érdekesség: magyar fiatalok voltak Arco-ban a nem hivatalos ifjúsági hegyifutó világbajnokságon. Örömteli, hogy ilyen is van, bár nem a legjobbak között vagyunk, de hagy szokják a fiúk, lányok.
Egy videó az egyébként gyönyörű helyszínen megrendezett vb-ről:
Meg kell szokni ezt a késő esti indulást is, illetve ki kell dolgozni a praktikákat. Én kétszer próbálkoztam vele, mindkétszer szar volt. Másodszorra ki is szálltam, amikor kivilágosodott. Valahogy nagyon más, mint menni egy nappalt és aztán egy éjszakát.
Szerintem ott, akkor jól döntöttél a kiszállással. Ha sikerült is volna a minden áron való teljesítés, ez nem olyan lett volna, amire szívesen emlékszel vissza.
És ez is fontos mondat: "...akkor próbálom újra ezt a műfajt, ha elég erős leszek ahhoz, hogy futni is tudjak rajta."
Én nem vagyok még közel sem a te tempódban/szinteden, mégis úgy érzem, hogy ennek a feladás dolognak van egy másik oldala is. Én idén teljesítettem a T80-at, számomra az eddigi leghosszabb távot (2012 óta futok). Már eleve voltak jelek, hogy nem vagyok csúcsformában a rendszeres edzések ellenére, mindenféle nyűg gyötört, mégis elindultam. A Kis Rigó után már nagyon szar volt. Nem részletezem, de végül végig mentem. Nem nagyon tudtam az élményt sikerként megélni...
Utána 4-5 hétig ebből a gödörből próbáltam kitörni, nem volt kedvem futni, nem volt jó az egész, nem is ment a dolog. Megérte? Nem tudom. Lehet hogy nem kellett volna végig tolni és ki kellett volna szállni. Csak azt akarom mondani, hogy egy mindenáron teljesítés sem biztos hogy meghozza a "lelki" megnyugvást. Egy biztos, hogy mindegy hogy dönt az ember, azzal csak több lesz a tapasztalat, az ember, a fejlődés így-vagy úgy szerintem garantált.
Te egy tök jó és erős futó vagy. Bizonyítottad már. Épp ezért nagyon nem értem ezt a problémázást fejben. De meg kell oldanod! Mindenki - de legalább a mezőny fele - szenved egy ilyen hosszú versenyen, állítólag egyesek ezért járnak oda. :)
Az az éjszakai versenyzés dolog engem is foglalkoztat. Még sosem mentem végig egy éjszakát, nem tudom, milyen érzés lehet.
Nem vagyok egy kapkodós típus. Közel 12 éve futok rendszeresen, kisebb kihagyásokkal. 2006-ban futottam az első 100 km-es versenyem terepen, tavaly terveztem először, hogy belekóstolok az alpesi versenyek világába és idén neveztem is. Kíváncsi voltam, hogy milyen világ ez. Előzetesen azt gondoltam, hogy vagy beleszeretek, vagy elrettenek tőle örökre.
A felkészülésem rendszeres és lelkes volt, bár kicsit több is lehetett volna. Nem jelezte semmi előre, hogy nagyot fogok bukni, talán ezért is történhetett meg.
Csütörtök reggel indulás, estefelé megérkezés, szálláselfoglalás, meccsnézés; másnap adminisztráció, tervezgetés, ráizgulás. Érdemes legalább egy nappal a verseny előtt kiérkezni, jó volt ráhangolódni az eseményre. Klasszikus dolgokat csináltunk: gazdag reggeli, gigapizza, Misurina-tó látogatás, délutáni szunya, koraesti szöszmötölés, rajtba indulás.
Azt azért nem állítanám, hogy minden ideálisra sikeredett. Pénteken, a verseny napján egész nap jártam a budira, folyamatos „sikerélménnyel”. Úgy terveztem, hogy az 50 km-es ponthoz küldök magamnak depócsomagot, mindenből váltást, kajákat, stb. – ezt sajnos nem tudtam feladni, mert a 9 órás határidő után értünk csak a csomagleadási ponthoz. De még ezeken sem aggasztottam magam. keserű csoki, illetve a sztoicizmus segített a pánikhelyzetek elfojtásában.
Rajtban szuper volt a hangulat, jó nagy volt a tömeg, utcai maratonokat idéző tumultus alakult ki. Morricone, visszaszámlálás és 23:00-kor neki is indult a majd 800 ember az éjszakai Dolomitokba. Kellemes tempó síkon, majd kis emelkedőn 1-2 km hosszan, majd kanyargó ösvényen egyre meredekebben be az erdőbe. Megfogadtam, hogy tartalékolok, úgyhogy nem futottam, csak sétáltam felfelé. Ismerősökkel pár jó szó, izzadok mind egy igásló, rakkolok a sormintában szépen felfelé. Az első hegyen semmi különös, nincs meredek, nincs mászás, nyoma se van a rettegett meredekségeknek. Szerpentinek, kanyargós utak veszik el a komolyság élét. Lefelé aztán kezdi megmutatni magát ez a műfaj, ereszkedünk vagy 50 percet egy végeláthatatlan szerpentinen. Jól vagyok, eszem, iszom, tolom a szeletet, az izót, a gélt, figyelve, hogy egy órán belül legyen elég táp. Az első mérőponthoz 200-ik hely környékén érek, jól vagyok, hatolok tovább az éjszakában. Egy idő után valami diszkomfort érzést kezdek felfedezni. Szép lassan szüremkedik be. Nem tudom, mi a szösz lehet, tök sokat vizsgálgatom magam, mire egyszer csak bevillan: álmos vagyok. Nem kicsit. Sötét van, fejlámpáig terjed csak a világ, így aztán eléggé ingerszegény. Egyszerűen nem bírom nyitva tartani a szemem, ha sétálok. Márpedig felfelé ez van, más nem lehet. Ha futni lehet, akkor jobb lesz, de amint lépésre váltok, jön az ólmos nehezék a szememre. Várom, hogy teljes az idő, reménykedek, hogy a híres-neves Misurina-tó és a napfelkelte és a három nővér elfújja a problémát.
Pont így történik. Oszladozik a sötétség, kanyargok lefelé egy single-tracken visszatér belém az ébrenlét. Pirkadatra újra előzgetek, síkon egyértelműen jobban haladok, mint a környezetem. Megpillantom a három nővért, kicsit elborzaszt, hogy innen, most felmegyek oda 2500 m magasra. Eszembe jut Lúdtalp régi bölcsessége, ki kell védekezni a hegyet, úgyhogy töltekezek még a hegymenet előtt. Olyan frappánsat és frisset hányok, hogy magam is meglepődök rajta. Váratlanul jött, készülni sem tudtam rá. Két öblös broáf után már futottam is tovább, kerek volt a világ, érzem, hogy végleg elment az álmosság, friss vagyok. Először éreztem úgy a verseny során, hogy én keresztbe harapom ezt a versenyt, nem lehet gond itten már egy szál se. A gyomrom sem volt rossz. Gondoltam elkezdem újra a táplálkozást, úgyhogy betoltam egy sótablettát, próbáltam rá inni, eszegetni, de nem nagyon ment…
Szuper út vitt fel a hegy tetejére, néhol már fellépős meredekséggel. A kezdeti lendületem kezdett újra elveszni, a sótabletta önmagában nem tűnt kalóriadúsnak, enni meg nem igazán bírtam.Csodaszép útvonal, monumentális kilátás várt a tetőn. Hihetetlenül gyönyörű volt a táj, aminek a végében ott csillogott az icicpici tó, ahol ahonnan jöttünk. Eléheztem ugyan a tetejére, de bíztam a levesben, a frissítőben, a kis pihenőben. Szabó Judit meglepetésemre még a házban volt. Toltam levest, dumáltunk kicsit, ittam teát, fotózkodtam szaszánál, vettem vizet – látszólag minden ment normálisan, de a komfortérzetem nem jött vissza. Megindultam körbe a három nővér mögé, de síkon is alig akart menni a futás.
Nagyszerű útvonalon ereszkedtünk lefelé, köves, technikás, néhol lépcsős rész volt, vízesésekkel, fehér hatalmas kövek között bővízű hegyi patakkal és monumentális völggyel a lábunk alatt. Tudtam, hogy majdnem 16 km ereszkedés következik, úgyhogy igyekeztem rendezni a sorokat. Szépen mentem, próbáltam töltekezni, tudtam, hogy a levesben nem sok a szénhidrát, úgyhogy tolnom kell valamit befelé. No ez nem igazán ment, ha elkezdtem enni, éreztem, hogy jönni fog vissza. Nagyon jól futható rész volt ez a szakasz, én mégis csak vonszoltam magam. A kanyargó köves ösvény egy széles, lapos, unalmas dozerútra vezetett, ahol immár vízszintesen, kicsit felfelé vezetett az utunk. Az agyam egyfolytában a kajáláson járt. Pánikoltam, hogy nem tudok enni, és vártam, figyeltem, hogy mikor is leszek rosszul. Ettől aztán kellően szarul is éreztem magam. Nem volt kraft, nem volt, erő, nem igazán tudtam haladni. A 66-os ponthoz közeledve eldöntöttem, hogy kiszállok. Esélytelen, hogy enni tudjak, így aztán esélytelen hogy végig érjek, így aztán minek menjek tovább – gondoltam. Jött a szokásos agyaskodásom, azaz hogy 75 km is sok, milyen szép is volt ez eddig, nem kell kikészítenem magam, nincs értelme begyalogolni, hiszen futni jöttem, stb…
Mivel még volt vagy 4-5 km a pontig, elkezdtem futni síkon is, mondván már nincs mire tartalékolni, hiszen úgy is kiszállok. Újra elkezdtem előzgetni, szinte mindenkit utólértem, aki az elmúlt 2 órában elhagyott. A síkon, enyhe emelkedőkön már nem futottak a többiek. Úgy éreztem döbbenten néznek, hogy miért tolom itt, amikor az előbb a lejtőn alig vánszorogtam – nem tudhatták, hogy kiszállok mindjárt (Persze nyilván nem foglalkoztak velem, csak én képzeltem ezt).
A ponton várt kis feleségem és egy barátom, akikkel közöltem, hogy vége van, négy órája nem tudok enni, ki kell szállnom. Hüledeztek, hogy tök jól nézek ki, úgyhogy abban maradtunk, hogy megyek még egy szakaszt 66-tól 75-ig mivel alapszabály, hogy azonnal nem szállunk ki, mindig csak a következő ponton, hátha javul a helyzet. Átöltöztem, cipőt cseréltem, tovább indultam.
Jól meg is bántam. Újabb hegy jött, amin gyökkettővel sétafikáltam felfelé, semmi erőm nem volt, még a tempós gyalogláshoz sem. Kicsit felvillanyozott a táj, most nem kopár sziklás hegyek, hanem haragoszöld erdő, fantasztikus zúgó hegyi patakok tarkították az útvonalat. 500 m D+ fel, és kb. 300 m lefelé közel 9 km alatt. Sík részen sem volt már erőm futni, és lefelé rettenetesen szúrt a talpam, ami felázott eddigre. Ha sziklára léptem sziszegtem. A szakasz nem arról győzött meg, hogy folytatnom kellene. A 9 km 1:30 alatt lett meg, ami akkor nagyon lassúnak tűnt. Meggyőztem magam, hogy már a síkon kocogás sem megy, és a talpam miatt a lefelék is szenvedősek. Hiába voltak rendbe az izmaim, a lábaim, az izületeim, a kraftot nem éreztem.
Leérve a 75. km-hez újfent közöltem, hogy nincs az az Isten, hogy én még egy lépést menjek. 44 km van még 2000 m Szinttel, egy nagy hegyre kell felmenni, ahol a térkép több helyen is nehéz szakaszokat jelöl, tuti nem menne ez már nekem, kaja nélkül, erő nélkül, szúró talpakkal. A komoly érveim és a veszteséglistám ellenére vagy 40 percet vitatkoztunk a ponton, hogy kiszállhatok-e, de végül persze én nyertem. Lemostam a lábaimat hideg vízzel, átöltöztem, és kocsiba ülve visszamentünk a rajtba, épp láttuk Mike Foote második helyes befutóját.
A szervező hitetlenkedett, amikor odamentem hozzá, hogy befejeztem a mai versenyt, de aztán tisztáztuk, hogy helyesebb kifejezés a kiszálltam a versenyből…
"Hangyafikarcnyit sem sajnáltam, hogy abbahagytam. Tényleg. 75 km csodás terepen, 40 óta problémákkal, üres hassal, eddig még egész jó élmény volt, innen azonban, zombulás, életveszély, 8-9 óra gyaloglás jött volna, amire nem vágytam sem előtte, sem alatta. Tudni kell kiszállni, érezni kell, hogy mikor nem szabad nyomni. Meg hát azért kiderült egy-s más is erről a műfajról, amibe belekóstoltam. Az esti rajt nem jött be, két-három órát kóvályogtam az álmosságtól. Ez az egész alpesi ultraterepfutás valójában egy teljesítménytúra az én szintemen. Mivel nem vagyok annyira erős, ezért a hosszú táv miatt, felfelé csak séta lehet, futás még ott sem, ahol itthon amúgy joggolnék. Vízszintes gyakorlatilag nincs, vagy elenyésző. Lefelé meg szintén óvatoskodás van, hogy ne verjem szét idő előtt a combjaim. Én meg futni szeretek. 75 km-t mentem 3500 m szinttel 11:40 alatt. A Dupla Élmény hasonló paramétereket tud felmutatni, és már az én szintemen is szinte végig futható. Majd akkor jövők ide vissza, akkor próbálom újra ezt a műfajt, ha elég erős leszek ahhoz, hogy futni is tudjak rajta."
Gondoltam mindezt aznap, órákkal a feladás után.
Másnap az eredményhirdetés és a hazafele utazás már kikezdte a dolomitkeménységű önigazolásomat. Mára pedig beteljesedett az örök igazság. Megbántam, hogy kiszálltam.
Minden igaz utólag is, de kicsit másképpen törik meg a fény az eseményeken. A hányás valóban váratlan volt, és valóban elgyengültem Auronzo-ig (50km), de utána nem voltam már rosszul, nem hánytam újra. Csak rettegtem attól, hogy a kevés kaja miatt elfogy az erőm, valójában nem romlott drámaian a helyzet. Oké, hogy elfáradtam 75 km-re és nem tudtam felfelé nyomni, de hát ez tök normális – még itthon is. Erőltethettem volna befelé kis adagokban a kaját, az izót. A talpam tényleg fájt, de mondjuk mi volt ez ahhoz képest amikor Jucika szült egy gyereket – ugyebár. Sziszegtem, de nem üvöltöttem. 11:40 alatt megvolt a 70%. Kevés futással is simán beértem volna. Ott volt még az egész nap, délelőtt 11 körül jártunk amikor kiszálltam. Ezért jöttünk, nem volt hová mennünk, nem várt sehol senki, nem volt ennél jobb alternatív program. Ráadásul a legszebb rész jött éppen.
Utólag nem érzem, tragikusnak a fizikai állapotomat, izom, izület nem fájt, csak a talp kicsit.
Megint fejben voltam gyenge. Megint vártam, hogy jön majd a mentális gödör, ami aztán nem is hagyott cserben és 40 után és bejelentkezett. Fejben folyamatosan problémáztam, minden negatív gondolatot befogadtam, babusgattam, nagyra növesztettem, és minden pozitív kapaszkodót férfiasan elutasítottam. Jól megmagyaráztam magamnak, hogy miért is kell nekem feladnom, hogy miért is elég ez most így nekem. Talán a korral egyre kisebb a megfelelési kényszerem is, ami csökkenti a külső nyomást.
Valamit kezdenem kell ezzel (meg a frissítéssel). Valahogy újra képessé kell lennem uralni ezeket a helyzeteket.
Vissza fogok menni, az biztos. És nem túrázni megyek vissza az is.
Bukta után nem illik tanácsokat osztogatni, úgyhogy nem teszem. Látok abban hibát, hogy nem reggeli versenyt, nem rövidebb versenyt, és nem kevésbé szintes versenyt választottam elsőre.
A szervezés amúgy szuper volt, a pályán (legalábbis 75-ig) piros szalagok voltak végig, eltévedni lehetetlen. A frissítés szerintem rendben volt (hehe), legalábbis a kínálat gazdagnak tűnt, még ha nem is nagyon tudtam belőle fogyasztani. Kedvesek voltak nagyon a vendéglátók, látszik, hogy a turizmusból élnek.
Nagyon szép teljesítmények születtek, gratulálok mindenkinek, aki végigment. Fantasztikus teljesítmény.
Májusban érdeklődtem h milyen a Börzsöny túristajelzése, ha előbb olvasom ezt az a kis bátorságom is elszállt volna
Így is óvatosan kezdtem. 2* elmentem a Naszályra – 1* körbe jártam, a másik a Váci csata 30 túra volt. Ott azért kisebb az esélye h eltévedjen az ember.
Aztán elkezdtem az ismerkedést a Börzsönnyel . Eddig 4* voltam. Mindig Diósjenőről az erdei szabadidő parktól indultam.
Első alkalommal fel Csóványosra és vissza, majd az ellenkező irányba Kámor/Csányi kert és vissza. A nem túl meredek lejtőket megpróbáltam megkocogni
2 nap múlva volt a Börzsöny Trail ahol a szintidő nekem egyenlőre elérhetetlen – meg különben is az utolsó pillanatban olvastam róla a neten. Így esélyem se volt indulni rajta, de nagyon mehetnékem volt így 7 órakkor nekivágtam és nagyon élveztem a dolgot.
Következő 7en újra végig jártam, próbáltam kicsit többet kocogni, már jobban ismertem a terepet.
Múlt péntekem a 2012-es Börzsöny Trail útvonalát jártam be. Csak a rajt és cél volt más – Hárombarát nyeregtől indultam. Nekem idáig ez volt a legnehezebb. Királyházára nagyon sokára értem és az utolsó szakasz ami szinte végig emelkedett – alattomosan, sokszor alig észrevehetően – az se nyerte meg a tetszésemet. De a legvégén megint lekocogtam Dj-ig.
Vasárnap a Cserhátba voltam Bánk-Romhány-Alsópetény-Bánk. Ez a túra/kocogás se volt rossz, de azért a Börzsöny sokkal szebb, vadregényesebb – teljesen beleszerettem.
Bocsi, hogy hosszúra sikeredett, meg lehet h nem is ide kellett volna beírni, de nem találtam olyan topikot h kocogó kirándulók :D
Azért remélem h talán kicsit gyorsulni fogok, meg főleg h nem tévedek majd nagyon el.
Voltam két napot a Börzsönyben, mondjuk csak félórát sikerült futni, de nappali fényben sikerült eltévednem a jelzéstereléseken (Nagyirtáspuszta Z, Z+). Hát ha a Kör akármekkora része ilyen utakon megy, szívás. Az általam tapasztalt új jelek sokszor szeder és csalánerdőkön vezetnek át, majd a sok terepfutó jövőre remélem kitapossa.
Relatíve friss tuhu térképpel mentem ráadásul, ennek ellenére (vagy ezért) párszor a kirándulások alatt is elkavartunk. Remélem az áthelyezések mögött az unalmas dózerutakról való leválás is az egyik indok.
ezen kivül Csabi nyert a Mozart100-on és Carlos a Velebeit 47 km-es távján lett holtversenyben első
A Zugspitzen győztes német srác egy éven belül nagy sztár lesz, Transvulcanian a semmiből lett 5.! itt meg szintén nagyot durrantott! Stephan Hugenschmidt, ismerkedjünk a névvel :-)
Nagyon szép eredmények születtek. És a sok teljesítő is fantasztikus. Hatalmas királyság hogy csodaszép kis hegyeinkben ilyen szuper teljesítményre tudnak felkészülni a népek.
Remélem jönnek majd ide is beszámolók.
Szép a 11-ik hely. Remélem jól kifutottad magad es jovo heten utolerlek:-)
Atros-szal keresünk két csapattársat csütörtök éjszakai 50 km-es kocogásra. 1.300 szint, sok aszfalt, nem túl technikás terep. 6 órás teljesítést tervezünk. A csapatnak együtt kell mozognia az útvonalon.
Zsófi segített reklámozni a mi pici kis Kaptárkő versenyünket, aztán kiderült, hogy eljönni nem tud mert akkor lesz a Zug. Szerdán azzal váltunk el, hogy vagy dobogó vagy haza se jöjjön, hát komolyan vette :)
az eredményt nem én szereztem, de ott voltam a zugspitzen. mivel sokan nem is írnak ide, vagy csak read-only-ban vannak, ezért bátorkodom.. meg, hogy csanya a "fórumidegen" is átklikkeljen ide..
nagyon komoly eredmények születtek. elsőként zsófi hatalmasat ment, szuper versenyzéssel, az utolsó hegyen fogta meg a végig vezető svéd lányt. mikor beérkezett olyan volt, mintha csak egy 10 kilis futásra ment volna ki.
eördögh ákos befutóját is láttam a 60-on, ő is brutál jó időt ment szerintem. szurkoltam neki, kiábáltam magyarul, de gondolom nagy volt az adrenalin-szint, mert nem nagyon reagálta le :).
béla 10. helye, korosztályos 2. helye is kimagasló a 60-as távon, az eredményhirdetést sajnos nem tudtam megvárni, pedig jó lett volna látni a magyarokat a dobogón.
kiss miki 20 percet javított tavlyhoz képest, 8. lett abszolútban a 100-ason, és vele is úgy beszélgettünk, mintha épp bevásárlásból jött volna haza :)
oli korosztályos 9. a 100-on, pap gabi is nagyon jót ment azt első magashegyi nagy versenyén.
rajtuk kívül is rengeteg magyar volt, akik nem álltak dobogóra, de hatalmasat küzdöttek, legalább akkora eredmények ezek, mint a dobogós helyek. a mindig jókedvű váci élménykülönítmény, halmos laci a 100-ason, lászló szilvi sérült lábbal is végigment, andrás a gyomorproblémáival is jót ment, és még sorolhatnám a többieket, sokukat nem is ismertem.
nagy gratula mindenkinek!
wermescher ildivel is sok magyar induló találkozott, szembe mentek a mezőnnyel, mindenkinek szurkoltak, köszi érte!
nagyon jó kis verseny ez a zugspitze, most már 4 táv, szuper hangulat, sörsátor, bratwurst, egy ékszerdoboz kis alpesi városkában. sokkal jobb közösségi élményt tudnak teremteni a németek érdekes módon, mint az olaszok, vagy a franciák.. és mintha itt még mindig nem kizárólag csak a pénzről szólna ez az egész..
ha egy külföldi (alpesi) versenyt kellene választanod, akkor szerintem ez legyen az. itt nincs rosszkedvű ember, mindenki vigyorog, jókedvű, kezében a kolbászos zsömlével :))
egyébként pályacsúcs született 100-on (10:36!!!), meg gondolom a többin is, nagyon jók voltak a feltételek, gyors, száraz pálya, semmi hó tavalyhoz képest.
(lavaredo miatt én csak a 36-kilis futamon indultam, lazázósban, 4:30at mentem, korosztályos 11. hely, összetettet hagyjuk :). bár csak nyúlfarknyi táv, azért ez is fárasztó..)
Szívesen olvasnék egy összefoglalót a hétvégi magyar terepfutó sikerekről külhonban! Morzsák jöttek a FB-on keresztül, de ha valaki rendelkezik erre kapacitással, itt is meg lehetne említeni az eseményeket. Merthogy nagyon szép eredmények születtek, erről már biztos majd mindenki hallott, olvasott. Vagy épp ott volt, sőt, esetleg éppen ő maga szerezte az eredményt. :)
