Hányszor éreztem: nincs tovább, legyűr, eltemet a dúlt világ! Legyen túlélés e gyáva lét, rejtsen inkább a vaksötét, ha sárral fröcskölik arcomat, és vad lárma nyeli hangomat!
A csend-vajúdta halk remény felvillant mindig: van esély emelkedni még fölfelé, szárnyalni új, szép álmokért, küzdeni úgy is, ha véget ér egyszer e földi küldetés,
és valóság lesz a Végtelen, ahol semmi sem reménytelen: könyörülve tűnt létemen eléri gyengülő kezem valami égi hatalom, s úrrá lesz végleg a vadakon: felemel, oltalmaz, elrejt tenyerében
Csak az a mély és szent igazság, Amit magába rejt a lélek, Idétlen semmi, játszi hívság, Amit leírok, elbeszélek. Rendelteték, hogy néhány ember Tépődjék, sírjon mindhiába S hogy meg ne értsék... Néhány ember Ezernyi éve így csinálja...
Rendelteték, hogy dalba sírja Néhány szegény bolond a lelkét És hogy úgy sírja mindig dalba, Hogy soha-soha meg ne fejtsék, Hogy amíg jár-kél a világon, Álmodozó bolondnak hívják, Hogy a lelkét borítsa ködlő, Dalokban zsongó, játszi hívság.
Óh, én tudom, hogy gyönge szómban Csak gyáva vágy az, ami vadság, Hisz lelkem minden pillanatja Romlást hozó, csodás igazság. Ködön keresztül, vaksötéten, Meg nem fejtett titkokba látok S átkozottként kell rejtegetnem Ezer csodás, igaz világot.
Nagy éjeken szeretnék szólni: Nem, nem birok tovább bilincset, Nem, nem birok tovább titkolni Ennyi világot, ennyi kincset. Világrontó nyilatkozásnak Égből lopott lángjától égek!... ...S miket leírok, elpanaszlok - Csak szóba ömlő semmiségek!...
Feleslegesek a nagy szavak, végül úgyis a csönd marad. A némaságból ha feldereng a fényes ég – a régi kék – átragyog a pillanat, és visszatér egy régi hang.
Nem kellenek a nagy szavak, csak tiszták, szépek, igazak. S ha néhányat a világ befogad, didergő, szerény, halk szavad örökkön szóló hang marad.
"Valaki szívében otthonra találni a legnagyobb ajándék, amit kaphatunk." - Robert Lawson - *
Néha elképzelem, milyen lesz végül aranyló búzamezők felett olyan magasan szállni, hogy meglátom magunkat a horizont égszínű tükrében. Talán úgy lesz, mintha soha, semmi fontos nem történt volna még; mintha örökké tartana ez az ölelés, ez a végeérhetetlen szárnyalás, és egészen mást jelent akkor a szó is; otthonra találni valaki szívében, és bátran kimondani: semmi ok nincs a rettegésre...
Sohasem vágytam még így a fényre, jó lenne megtudni végre, *"Milyen lesz az a visszaröpülés" a határtalan, ferde labirintuson.
*Idézett sor: Pilinszky János - Egyenes labirintus.
Fagyöngy, örökzöld szomorúság, dicsekszik veled a havas ág, veled remél és emlékezik: látja új lombját s a tavalyit! Üzent a tavasz, hogy jön megint, és kezd a lélek mozdulni, mint a rügy a dermedt kéreg alatt: érzi az első napsugarat, szétnéz s a halálos téli napok után már az is öröme, hogy mint az örökzöld fagyöngyöt az ág, élőnek látja a bánatát.
Néha elfárad belém az én Istenem. Olyankor kicsit magamra hagy. S én futok vesztembe, mint a gyermek, ki fék nélkül marad. Mit nekem bűn és száz parancsolat, hisz' tiltott fák ágán nő csak édes kárhozat!
Így úszom mocskosan és erjedt gyümölcstől jóllakottan a vétkek vizében. Míg le nem ránt a sár, majd alá nem süllyed testem a mélyben. S mikor utolsót pumpál bennem a levegő, lemerül értem akkor a teremtő. Nem szól, nem bánt, csak ölelő karjába kap...
Mégiscsak otthon oszlopaidban, ajtó nélküli templomodban, fölemelt fejjel, mint a gyermek, mint az istennel játszó szentek, akik festve az oltárképet gyakorta a tükörbe néztek, s elmentek bár, de ott maradtak, s ha visszatérnek, mosolyognak, az Úr csak nézi, nézi őket, mily nagyszerűen sikerültek.
Babérágon két sötét galambfiók bandukolt. Egyik volt a nap, másik meg a hold. Kis galambpár, síromat hol lelem meg, merre, mondd? Farkamban, mondta a nap. Torkomban, mondta a hold. Továbbmentem, és övemnél lengett a földkorong. Két márványsas szállt felém, csupasz lány zárta a sort. Az egyik a másik, és a lány egyik se volt. Saspárocska, síromat hol lelem meg, merre, mondd? Farkamban, mondta a nap. Torkomban, mondta a hold. Cseresznyefa ágain két csupasz galamb dalolt. Az egyik a másik, s mindkettő egyik se volt.
Megvonta tőlem a sors: délután négykor volt és lusta vízjel aludt épp papirosomon az ég folyékony kristályként ragyogott s a zárójelek csattanó csapdájára semmi nem emlékezett
Tétován színt színre betűt betűre mit nem adnék érte ha mégis fölépülne hordom róla össze a képeket Én láttam. Töprengtem: nem sodortak szét – tollat szél – a hasonlatok
Ki volt? Test? Kecses és érinthetetlen? Istar halhatatlan madara amely az életfa ágán fészkel s karmából gyümölcsöt szemez vagy az aki Aeneasnak mutatja az aranyághoz vezető utat? Áldozati tiszta állat? Athénban urnára vésett ivó galamb? Tizenharmadiknak ült az apostolok közé San Clemente templomának apszisán és elképzeli miként hussan keresztül a Divina Commedia néhány verssorán? Legyőzte az időt? Dorfmeister István festménye – Sponsa Spiritus Sancti – és Dodona – egyetlen enciklopédia két szószedete – között akár Cordoba belső udvarán átrepül gyűrűvel csőrében s mint az algebra már oly sovány? Miért ne lenne az? A galamb hol van? Hol az a madár amely az ablakomba ült? Elvitte a szárnya – két szürke és apró tollkaréj – s az ég – mint metafora – befogta zárójelei közé vagy madármód csupán elrepült? A tolla hamuszín volt elhamvadt fényű? parázslott vagy láng volt egészen nem tudom Megírta-e más és rejtélyes betűk aljára süllyedt vagy elveszett? Puszta szavakból össze nem rakható a lélek.
A háztetőkre puhán, lebbentve hintve, az ember fehér galambokat képzel, szinte mögéjük feszítve a kékselyem távlatot, hogy a mélységben míg a Nap tojás sárgájaként forog súlytalan, csöndben, a tökéletes rendbe sorra beledöbben a fehér szárnyak sarló-íve, szorgos surrogása, s a kis fodrok, pihe-habok villanása a villamos üvegein pillanatképpé merevedve, váltja a harsány színeket puhábbra. S a mozgással, hanggal megtöltött térben, melyben csak félig vagyok, mert félig képzelem, e látványban rügyek s betűk fakadnak, lombot bontanak, a hirtelen csodától száját tátja egy ablak, a egy lassan lehulló fehér papírdarab a kőre szállva összehúzza magát, a széllel nem szalad utcányit együtt, megül borzongva a porban, mint a fénylő vörös az asztalomon lévő pohárnyi borban. és ez emberméretre szabott, benépesült térben, megszólal a várost őrző toronyban asszonyi, szoknyás harang, s a háztetők fölött, a lomha ég alatt, elrepül egy galamb.
Nem a szavak, nem, nem, a nyelv nem a szavakból áll, a szavak állnak be hozzá. Ha engem nézel, nem látsz engem, de aminek látsz, átváltozom azzá.
Átváltoznak a szavak jelentéssé, a szótár oda-, majd félrevezet. Nem a szavak, nem, nem, a nyelv nem tanulható, de támad, ha nem védekezel eléggé.
Rád terül, mint lepel. Rád omlik, mint az őrület, hogyha a nyelv alá lebuksz, ahogy a Holt-tenger vizébe. Ne hidd, hogy ez megérte.
Ne hidd azt, hogy megérted, a semmi megy le érted, hogy kihúzzon a nyelv alól. Nem te, csak a szád válaszol, és fölfogod a válaszból, hogy a nyelven túl nincsen élet.
Nem a szavak, nem, nem, a nyelv nem a szavakból áll, a szavak állnak be hozzá. Így lesz minden viszonylagossá, ezért lehet, hogy mégis értem. Új szó lehetek egy régi mesében.
forrás: alfoldonline hu Publikálva: 2019. 11. 28. | Alföld, Szépirodalom
Mint ellenséges repülőgép, gólya kering a levegőben, kémlel, s mint összeesküvőtől, tán kémjelentést vár ma tőlem. Titkon romantikus ruhában rohambrigádok jelre várnak: vetés-, virágcsirák csapatja, csapatja millió madárnak, hogy meghódítsák a világot egy forró éjjelen vitézül. Tavaszország számára valami készül. Valami lesz.
Vénus pávája hegyre-völgyre széjjelteríti színes farkát; szerelmi szőnyeg, szőttesében virágok vannak, tarka-barkák. A páva farkán lépegetnek kart karba fűzve mátkapárok, szem szembe néz, s egyik se látja, hogy ott fut a fekete árok. Mézes virág a szó, tekintet s a lelkük részeg égi méztül. Emberország számára valami készül. Valami lesz.
Egy Hős portyázni vágtat, várja, hol int feléje új kalandja és megjelen a tiszta égen a Szentlélek fehér galambja: a Hős megfordul villámgyorsan, otthagyja minden színes útját, merészen önmagába indul és ásni, ásni kezdi kútját a Sivatagban. Szeretője, szülője hívja, – ás vitézül. Isten országa számára valami készül. Valami lesz.
A tél teszi ezt velem? Vagy csak annyi történt, hogy rosszul számították ki a röppályámat, esetleg eltérített egy csillagközi zápor, meteoritdarabka szorult a bordáim közé, és most nem a megfelelő bolygó körül keringek?
A tél teszi ezt velem, hogy emigránsnak érzem magam a saját életemben? (Itt legalább magyarul beszélnek, hát nem panaszkodom.) Mint egy hetek óta fűtetlen lakás, várom, hogy lassan átmelegedjek.
Idézheted őt és elemezheted, (s mi a legrosszabb:) magyarázhatod. De meddig? Kell-e tovább? Szabad-e? Hagyjátok lenni, mint egy csillagot. Bennem ül a széken. Mandzsettagombja elgurult. Föláll s keresi. Megvan. Fehér ingében visszaül, ja, s mondja egymás után a verseit. Talán kilencet, tizet. Rezgő, szitáló fényeső. J. A. átdereng. Aztán elsötétül. Folyton villódzik a vizen.
