Üdv neked is, andragog! A többiek nevében is megköszönöm a figyelmed (tekintve, hogy elég mélyről kellett kihúznod a cédulkáinkat) és a dicsérő szavakat. Kellemes szemezgetést kívánok! (A honlapodon láttam, születtek új versek: el fogom olvasni őket.)
Keresgélem itt is, másutt is, melyek a "keresett", továbbküldésre érdemesnek tartott versek. Így kerültem ide. Biztos, hogy visszafogok térni, olvasóként, mert itt érdekes, szép dolgokra, gondolatokra lel az ember.
(Azon viszont csodálkoztam, hogy az általam tisztelt Orbán Ottó-tól miért ez a kevésbé "sikerült" vers került ide.)
50 éve, ezen a napon utasított vissza Borisz Paszternak az irodalmi Nobel-díjat.
Paszternak levele Hruscsovhoz:
"Tisztelt Nyikita Szergejevics! Személyesen fordulok Önhöz, az SZKP Központi Bizottságához és a szovjet kormányhoz. Szemicsasztnyij elvtárs beszédéből megtudtam, hogy a kormány >>a Szovjetunióból való kiutazásom útjába semmiféle akadályt nem szándékszik állítani<<. Ez a kiutazás számomra lehetetlen. Bölcsőm, életem, munkám mind-mind Oroszországhoz köt. Sorsomat egyedül és Oroszországon kívül elképzelni nem tudom. Bármilyenek legyenek is hibáim és tévedéseim, nem gondoltam, hogy személyem olyanfajta politikai hadjárat középpontjává válik, amilyet Nyugaton a nevem körül szítottak. Amint erre rádöbbentem, tudattam a Svéd Akadémiával, hogy önszántamból lemondok a Nobel-díjról. Hazám elhagyása nekem a halált jelentené, ezért kérem Önt, ne foganatosítsa ellenem e végzetes parancsot. Valljuk be őszintén: végül is valamit azért tettem a szovjet irodalomért, és a jövőben is hasznára válhatok."
Tedd a lábad a papírra a versre ceruzával kirajzolom a lábad körvonalát a falra fogom tűzni és a gyertyákat meggyújtom a háromkarú csillárban - hát csukd be az ajtót.
ATHÉN.80.II.16
Egy kis fegyverszünetet hogy egy fát nézhessek egy kerékpárt a vonat füstjét - piros bokrot a papírkereskedés mellett vasárnap az én kezem türelmesen mintegy titokban készíti elő az új harcot kezeddel.
DIAKOPHTO.80.II.17
(..)
A tél közepén hófehérben járt - mit akart eltitkolni? a néma pirosat? ellopott karórámat? az ablakon át a pillantást a három ciprusra ugyanarra a füst nélküli kéményre.
DIAKOPHTO.80.II.17
(...)
Citromhegyek az asztalon a székeken az ágyban sárga fény fut át a testeden tetszik nekem hogy esik éjszaka ezer citrommal és hirtelen leszögezi az erdőőr kézilámpása a nedves nyulat hátsó lábaira.
DIAKOPHTO.80.II.18
Amit nem mondtunk őrzi talán még mozdulatunk tettünk mint a harmadik tette a többiek várattak magukra bebagyuláltak egy halat újságpapírba (piros volt) üvegajtón át jöttek és eltűntek - biztosan ez a hal volt a titkuk.
DIAKOPHTO.80.II.18
(...)
Ki kiabál itt egész éjszaka? nagyothallók az emberek nagyothallók a tükrök is meggyújtom a lámpát eloltom a gyufát a szobában mellettünk levetkezel érzem a mozgásodat hajad meghajlik a nedves falon a kerékpár árnyéka a szögek árnyéka megnő és be van zárva az ajtó.
ATHÉN.80.II.20
(...)
Piros élespiros a piros - oltsd ki feketével szakíts lyukat a papiron dobd be a szöget a kést a feketét á a megölt piros mély zene.
ATHÉN.80.II.24
A hetedik napon (talán a nyolcadikon) menekülésed után (halálom után) született az ember a szájharmonika és egy lepke nem piros fehér kis fekete pontokkal szabad voltam.
ATHÉN.80.II.25 - Kép1: Joan Miró Hand Catching a Bird Kép2: Moholy-Nagy (remélem, mert hirtelen nem találom) (A kötetben Matisse-rajzok az illusztrációk)
/Jannisz Ritszosz Kis szvit piros dúrban - Helikon Kiadó, 1984/
Amibe csak belekezdek, Felében abbamarad. Sorra a semmibe vesznek Gondolat és akarat. Nézek és csendben utálok Mindent, ami „gyönyörű” Lelkemből is kiszivárog. Sargasso-tengeri fű, Kis darab túlnani tenger Lenni, s lebegni azon... Mit is akarhat az ember? Nem tudom. Nagyon tudom.
Kukorelly Endre fordítása
*
Bármit gondolok, vagy teszek
Bármit gondolok, vagy teszek, Minden dolgom félbe marad, Vágyom mindig a végtelent, S kezem közt minden elszakad. Undor tölt el, látva annak Eredményét, mihez fogok! Lelkem ragyogó és gazdag, Zöld sargasso tenger vagyok - Tenger, melyben ott lebegnek, Egy mélyebb víz foltjai is… Akarat-, gondolatcseppek? Nem tudom, s tudom nagyon is.
Vaskó Péter fordítása
Forrás: Fernando Pessoa Daloskönyv I. /csak a netről:-(/
- Blaise Cendrars versei - Kassák Lajos fordításában
A VILÁG SZÍVÉBEN
(Töredék)
Ez a párizsi ég tisztább mint a hidegtől fénylő téli ég Sohasem láttam csillagosabb és zsúfoltabb éjszakát mint ezen a tavaszon Mikor a körutak fái akár az ég árnyai A folyóban a lombok összevegyülnek elefántfülekkel Platánlevelekkel súlyos gesztenyefákkal
Vízililiom a hold a Szajna folyásán A Tejút az égen elomlik Párizs fölött és őrült És meztelen és zilált öleléssel szája a Notre Dame-ot csókolja A Nagy Medve és a Kis Medve Saint-Merry körül brummog Levágott kezem az égen ragyog az Orion csillagképében.
Ebben a hideg és kegyetlenül didergő fényben már túl a valóságon Párizs elfagyott növényhez hasonló Amint hamujában jelenik meg újra. Szomorú képmás. Zsinóregyenes utcák és időtlen házsorok Csak kő és vashalom valószínűtlen sivatagban.
Babilon és Théba nem holtabbak mint amilyen halott ezen az éjjel Párizs városa Kék és zöld tinta és kátrány bordázata kifehéredik a csillagfényben Se zaj. Se járókelő. Háború súlyos csendje. Szemem végigtekint a vizeldéktől a gázlámpák lila lángjáig Egyetlen kivilágított tér, ahol nyugtalanságomat vonszolhatom.
Most is mint minden este begyalogolom egész Párizst Batignolles-tól a Quartier Latinig, mintha az Andeseken kelnék át Új nagyobb és meglepőbb csillagok tüzei alatt S akár a Dél Keresztje, ahogy közeledem mind csodálatosabb kiemelkedik a régi világból Az új kontinens fölé
Az az ember vagyok akinek nincs többé múltja. - Egyedül csonka karom fáj. Hotelszobát béreltem, hogy egészen egyedül legyek önmagammal Van egy vadonatúj fonott kosaram, kézirataimmal telítődik Se könyvem, se képem, se esztétikai csecsebecsém.
Újság hever az asztalomon. Üres szobában dolgozom egy homályos tükör mögött Meztelen lábam a vörös kőpadlón és léggömbökkel és egy kis gyermektrombitával játszom A VILÁG VÉGÉN dolgozom.
**
**
NEVETNI
Én nevetek Én nevetek Te nevetsz Mi nevetünk A többi nem számít Csak a nevetést szeretjük Legyünk ostobák és vidámak
- /Blaise Cendrars Húsvét New Yorkban - Európa Könyvkiadó, 1963/
- (2. NEM EGY WINNETOU?, NEM ÉPP OLYAN? AHOGY BÉKÉSEN ALSZIK?)
IV. Jó fülem van - erre és éles szememre mindig büszke voltam. Ha nem is értettem tisztán, mit dünnyög, ezt a két szót véltem felismerni: Micsoda hasonlatosság! Nem értettem, mire gondol. Arra, hogy mindig ki kell valamit találni? És nem elég egy hely, egy puhára kiült és kifészkelt? Vagy állandóan bele kell susogni a fülekbe? Állandóan harcolni, a könyökeimmel döfölődni és egyre jobban illatozni a félelemtől? Hogy éppen ehhez hasonlítani? Hogy miért nem elég egy fészek, benne az anyu, akkor leguggol, ráugrasz, hogy nagyobb legyen, és senki se unatkozzon, a fiókák működnek, úgy, hogy szét kell csapni közöttük, és szét is lehet, csak jobban célozz, hogy visszajöjjenek a falról, hát ez miért nem elég, fogalmam sincs, hogy miért. Akkor olyan lenne, mint ahogy az életben van lejátszva? Nem tudom, milyen vonat az amin ülnék a legszívesebben, az merre vinne, épp Róma felé, és hogyan rugózna a kocsi, azt nem tudom, de ez nem az. Azt sem lehet tudni, hogy nem az ablaküvegtől kopik-e a homlokomon a bőr, vagy igen, ahogy támasztom és szorítom, vagy békésen alszom-e, vagy úgy fest csak, és úgy fut le a táj. Én békésen szoktam aludni. Nem akarom részletesen elmesélni, de ha arról határozok, békésen elalszom. A telefon föl szokott ébreszteni, de nem veszem mindig észre. Abba beleszólnak, és minden épp olyan úgy, mintha úgy lenne valóban. Sustorgás, azt én felfogom, hogy mit is szól, aki szól bele. Állítólag nem illik olyanokat mondani. Ha csak lehet, vagy szabad, lefekszem. És minden ponton így körülbelül egyenletesen szív befelé a föld. A lefekvő ember szomorú látvány, mert látszik rajta, hogy szarik arra, hogyan mennek a dolgok, és mert nem érdekli, hogy miért van ott, ahol van. (Céline.) Nem érdekli, mert nem hasonlít amit lát ahhoz, ami körülveszi. Mert nem hasonlít semmihez túlságosan. Ez nem hasonlít semmihez. Miért kellene valamihez is. Nem olyan és nem könyörgöm, hogy csak hasonlítana, Uram. Én nem könyörgök. Hogy nem-e? Nem, nem, valóban.
(1989)
(3. AZ ÖRDÖNGÖS SZÖKŐKÚT)
V. Ezek a légies kanyarok. A kabátomat rángatom magamra ahogy igyekszem lefelé, kikerülve a lépcsőházat aládúcoló oszlopokat, lepörgök a harmadikról. A régi-régi dolgok hozzám tapadtak. Máshol jobb. Nyugaton jobb. Csak máshol lehet nyugat. Elég, ha érzed ezt a szagot, ha bekerül a sál alá, bekuporodik és megül, és elég. Elég lenne kilépni a kapun, elindulni a Szondyn a Körút felé, esik, az autók leálltak, az úttesten menni, fénylik a kő, nagyokat lélegzel, levegőzni kell és légiesen kanyarogni. Menekülj le. Arrébb van, mindig arrébb kerül, odább csúszik. Az, hogy hová is, nem, semmit se kell megtudni arról, hajítsd ki és lökd el magadtól ezt a rád akaszkodót, a legutolsót, ezt a szenvedékeny valóságot. Beúszni az esőbe, szeretnéd ha úszkálnál, ebben a nagy üvegpohárban. Együtt úszkálni velük, hanyag tempózás, együtt, a többiekkel. És a Champbaudet-állomásnál bukkanni elő. Paris, Champbaudet. A metró kijáratából meleg víz tör fel, meleg áramlás, nők lebegnek a gőzölgő vízben, ázó szervezetek. A korláton is nők ülnek zsinórban. Csónakázó cipő, szétmálló újságlapok. Egy öntöttvas cölöpről ruhák és télikabátok lógnak le, az aljuk beleér a vízbe. A felirat megett villanykörték égnek, világít Champbaudet, és a ládácskán könyvek száradoznak. Sárga papír borító. Ázott ízek. Zúgok a saját fülembe. Olyan, mint a tréningruhámban lenni. Otthon lenni. Kék higanyfoltok.* A zsebkendőnél, oldalt, kitürelmetlenkedik a lélek. Minden elém kerül. Minden ki van pakolva. Mindennel be lehet gyújtani. Én nem üldögélek mindenkivel. És nem beszélek akárkinek magyarul.
(1984)
*Nincsenek is kék higanyfoltok. Kék higanyfolt egyáltalában nem létezik. Ez dr. Bajnóczy Gábor szíves közlése. - /Kukorelly Endre A Memória-part - Magvető Könyvkiadó, 1990/
(1) Holvoltholnemvolt. Inkább igen. Inkább nem. (2) De azért mégiscsak volt, vagy legalábbis lehetett volna valami. Példának okáért. (3) Kezdetben vala az Ige, mely több jelentékeny, illetve jelentéktelenebb átváltozásokon keresztül végül is J. C.-vé lőn; kit mindközönségesen John Colemannek neveztek vala; később pediglen még közönségesebben Jack Cole-nak titulálták professzorok, próféták, pancserek, apostolok meg pajtás kóborok. És néha titkon angyalok tegezték, s leteremtették mindenek... Hol Cole-t, hol nem Cole-t, mivel Jack Cole csak olykor volt. Inkább igen. Inkább nem. Hol volt, hol nem volt. És aztán... (...) (31) Kezdetben vala az Ige, aztán hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy John Coleman meg egy Jack Cole, hosszú éveken át kettecskén heverésztek a hol túl hűvös, hol túl forró fövenyen. Nevermore Beach strandján, valahol a seholban, mindig a túlperenciás tenger & a szótlanság peremén, szerencsére, bőven akadt heverésznivalójuk, mert akkoriban éppen nem voltak sztárok, sem politikusok, sem ún. közéleti nagyságok, sem az Amerikai Egyesült Államok koszorús költői, sem a Kongresszusi Könyvtár költészeti tanácsadói, sem campusi házipoéták, sem négyszeres Pulitzeresek, sem negyvennégyszeres egyetemi díszdoktorok, akikről később középiskolákat, javítóintézeteket, árvaházakat & jóhírű alapítványokat neveznek majd el, nemkülönben verskonzerveket, költészeti konszerneket & divatozó dalokra gerjeszthető, kisháztáji műpacsirtákat, szóval, John Coleman meg Jack Cole kifeküdtek, kihasaltak lustálkodni a kimondottan kaliforniai jellegű, szakavatottan kaliforniai édességű & szavatoltan kaliforniai illetőségű napsütésbe, szóval, kinyúltak, mert, szerencsére, sürgős heverészhetnékjük volt, s mivel szögesen ellentétes, egymástól teljesen (vagy csak nagyon) különböző szokásokkal, műveltségekkel, ízlésvilágokkal, élményekkel, életmódokkal, ésatöbbikkel voltak megáldva, hát istenem, időközben csak úgy elenyedten elbeszélgettek, esztendőkön keresztül lazán elvitatkozgattak, teszem azt arról, hogy a brazíliai Ricardo Reis vagy a lisszaboni Álvaro de Campos költött-e verset Walt Whitman köszöntésére, persze, mindegyikük másként emlékezett, később meg arról kezdtek paláverezni, hogy vajon a Saratoga Springs-i versenyen, avagy a Kentucky Derbyn, egy mellékesnek tűnő kis díjugratást követően adtak-e (mintegy kritikaként) mérgezett kockacukrot a jelesre vizsgázott paciknak, viszont egy kockacukor jamais n'abolira le hasard, jegyezte meg valamelyikőjük, illetve az egyikőjük, a momentán éppen elménckedőbb, hé, Jack, mondd, John, hát akkor, hogy is van ez, tisztázzuk, végtére is Csuang-ce álmodta a pillangót, avagy a pillangó álmodta-e azt a nagyokos Csuang-cét, Csuang-ce pedig miért nem álmodott inkább például egy közönséges mezei pacsirtát, hogy az a szimpla pacsirta majd szépen megálmodhassa Csuang-cét, vagy a pillangót, vagy mindkettejüket, mindenestül. (32) Amikor egy reggel John Coleman nyugtalan álmából felébredt, szörnyű Jack Cole-lá változva találta magát ágyában (33) Amikor egy reggel Jack Cole nyugtalan álmából felébredt, szörnyű John Colemanné változva találta magát ágyában. (34) Időről időre minden elmozdul, minden szüntelen mozgásban van, még a mindenható mozdulatlanság is el-el mozdul, teremt, teszi a magáét, mert a mondatok maguktól mozognak, működnek, függetlenednek, folytatódnak, átszerkesztődnek a láthatatlanban, a szüntelen mozgásban, fölcserélődnek a szavak is, már nem csupán önmagukat jelentik, már pusztán önmagukat jelentik, esetle már önmagukat sem, de mozognak, megkopnak, kiürülnek, túltelítődnek, fölfénylenek a belső, az univerzális számítógép képernyőjén, fölcserélődnek a szavak is, mert minden fölcserélhető, minden citátum összecserélhető, a mindenség az elvéthető idézetek rendszere, a valaha is elhangzott, megírt szövegek összes generációi is összecserélhetőek, minden összezavarható, összecserélhető Emerson Umberto Ecoval, Borges Franz Kafkával, mindenki mindenkivel, senki senkivel, semmivel, lehető lehetetlennel, valahány variánsaikban, a mozgásban, a világfolyamatban, az állandó átváltozásban. (35) Nyugtalan álom ez is. Talán maga a mennyország. Talán maga a pokol. Még nem tudom. Hirtelen fölemelkedés? Lassított mélybehullás? Viszazuhanás egy más, egy hűvösebb intelligenciába? Jéghideg gombostűkre fölnyársalt lepkeszerű Csuang-cék, fölszúrt pillangók, széttrancsírozott pacsirták a menny, a purgatórium avagy a pokol sterilen sistergő műtőasztalán. Legalább mentsétek meg lelkeinket! Más mondatok kellenének. Talán úgy igazabb volna. Talán így igazabb volna: (36) Amikor egy reggel J. C. nyugtalan álmából felébredt, szörnyű J. C. változva találta magát ágyában (37) Holvoltholnemvolt. Talán igaz lehetett. Talán mégsem. Talán inkább igen. Talán inkább nem. Nomina nuda tenemus. Nem is tudom, kettőnk közül melyikünk írja e sorokat: J. C. vagy J. C.? Ez itt a kérdés. Föl a szívekkel! Elkárhozunk. Valamennyien együtt kárhozunk el. Majd a pillangókkal és a pacsirtákkal egyszerre, egyidőben. Én mondom. J. C.
Malibou - San Fernando Valley (California), 1996. március-április
*
"Jack Cole soha nem létezett. Szenvedélyes életét örökre e dalok zárják magukba." /Fülszöveg/
*
JACK COLE GYÁSZDALA ÖNMAGÁÉRT
JACK COLE'S FUNERAL SONG
Csuda pacák volt Jackie Cole Ha bajszát megpödörte. De túl sok könyvet olvasott S most fekszik egy gödörbe
Sőt több texasi marha Ha föltámadni kéne itt Nem hinném hogy akarna.
Finom alak volt Jackie Cole. Nem rántott sose koltot Csakis tojást Ó torkosok Rossz költők meglakoltok
Síratja ajtók sarka tán S komisz kuvasza Andy Mert nem vitt nagykabátot ő S oly zord idő a lenti
A költészet mély mint a sír Félig szent főleg jampec Fura izé lőn Jackie Cole - S a vadnyugatnak kampec
Mert Jackie Cole volt Jackie Cole Hisz nemléttel határos Vers volt csak elhagyott kopár Lelki kísértetváros
Bryce Canyon (Utah), 1988. november 30
*
ENVOI - 1994
Ezra Poundnak És Hugh Selwyn Mauberley-nek És Walt Whitmannek És Walt Disney-nek És Bob Dylannek És Donald Kacsának És Kim Basingernek És Eric Claptonnak És Bill Clintonnak És Bruce Springsteennek És Sitting Bullnak És Sharon Stone-nak És egyáltalán: mindenkinek Ajánlom magamat!
(...)
Tierra Amarillis (New Mexico), 1994. december 12. - /Kovács András Ferenc Jack Cole daloskönyve - Jelenkor Kiadó, 1996/
- "Nem esik nehezemre elfogadni, hogy őrült vagyok, de megkívánom, hogy azt megértsék, hogy nem másképpen vagyok bolond, mint Shakespeare"
/Forrás: a Pál Ferenc írta Utószó/
*
ALBERTO CAEIRO KÖLTEMÉNYEI
>>A nyájak őrízője ciklusból<<
XXVI.
Olykor, hibátlan és éles fényű napokon, Mikor olyan valóságosak a dolgok, ahogyan csak lehetnek, Csöndesen azt kérdezem magamtól, Miért is tulajdonítok vajon Szépséget a dolgoknak. Egy virág szép talán? Talán szép egy gyümölcs? Nem: színük van és formájuk, És léteznek csupán. A szépség valami olyan dolognak a neve, ami nincs, Amit én adok cserébe a dolgoknak, hogy olyan elragadóak. Nem jelent semmit. Akkor miért is mondom hát a dolgokról: szépek? Igen, még engem is, aki csak az élettel élek, Elérnek, láthatatlanul, az emberek hazugságai. Ahogy a dolgokkal találkozom, A dolgokkal, amik egyszerűen csak vannak.
Mennyire nehéz saját magad lenni, és nem látni, csak a láthatót!
1911-12
fordította: Kukorelly Endre
XXVIII.
Ma csakugyan két oldalt olvastam Egy misztikus költő könyvéből, És úgy nevettem, mint aki nagyon sír.
A misztikus költők nyamvadt filozófusok, A filozófusoknak pedig mind elment az eszük.
Mivel a misztikus költők szerint a virágok éreznek, És lelkük van a köveknek, És extázisba jönnek holdfénynél a folyók.
De ha a virágok éreznének, nem virágok lennének, Hanem emberek: És ha egy kőnek lelke volna, nem lenne kő, hanem élne: És ha extázisba jönnének holdfénynél a folyók, Akkor beteg emberek volnának ezek a folyók.
Kell, hogy ne tudjuk, mik is a virágok, kövek, a folyók, hogy az érzéseikről beszéljünk. Kövek, virágok, folyók lelkéről beszélve Mintha önmagáról, saját hamis gondolatairól beszélne az ember. Hál' Istennek, hogy a kövek csak kövek, Hogy a folyók csak folyók, És hogy a virágok a virágok csupán.
Ami pedig engemet illet, rovom a versek prózai sorait És elégedett vagyok, Mert jól tudom, hogy nem belülről, De kivülről értem meg a Természetet, Hisz a Természetben nincsen belülről, Különben nem a Természet volna.
1911-12
fordította: Kukorelly Endre
XXIX.
Nem mindig ugyanaz, amit mondok s amit írok. Változom, de nem változom sokat. Más a virágok színe napfényben, És más akkor, ha felhős az ég, Vagy ha az est leszáll, És a virágokat árnyék-színűre festi. Ám ha megnézzük jól, látni, hogy ugyanazok a virágok. Ha úgy tűnik tehát, hogy nem vagyok azonos önmagammal, Nézzenek csak meg jól: Ha jobbra fordultam, Most balra fordulok, De mindig én vagyok, jól állva lábaimon - Mindig ugyanaz, hála az égnek és a földnek S szemfüles szememnek és fülemnek És lelkem világos egyszerűségének is...
1911-12
fordította: Kukorelly Endre
XLII.
Végigporzott az úton a postakocsi, és eltűnt; S az út nem lett se szebb, se csúnyább. Ilyen az emberi tett is széles e világon. Se el nem veszünk, se nem gyarapítunk; átkelünk és felejtünk; És a Nap pontosan kel minden napon.
1911-12
fordította: Csuday Csaba
XLIX.
Bemegyek és becsukom az ablakot. Kapok egy lámpást is, és jóéjszakát kívánnak. Én is jóéjszakát kívánok, hallom elégedett hangomat. Bárcsak mindig ilyen lenne az életem: Verőfényes napok, vagy csendes esők, vagy olyan Viharok, mintha a Világnak vége szakadna, Bársonyos délután, nézegetném az ablak alatt Sétálgatók csoportjait, az utolsó Barátságos pillantásom a nyugalmas fáknak szólna; Behajtanám az ablakot, lámpást gyújtanék, Nem olvasnék semmit, nem is gondolkodnék és nem aludnék, Érezve, hogy áramlik bennem az élet, mint medrében a folyó. S odakint roppant csönd van, mint amikor egy isten alszik.
1911-12
fordította: Kukorelly Endre
/Fernando Pessoa Arc többes számban - Helikon Kiadó, 1988/ -
Van először is az ásványok, a lélek nélküli anyag világa. Milyen mértékben emlékeztet e világ tökéletessége a Teremtő tökéletességére? Nos, paradox módon az ásványi világ puszta jelenlétével Isten végső (és első) tulajdonságára utal: a létezésre. Szerfölött nyilvánvaló, szerfölött erőteljes tulajdonsága az, hogy rendkívül tartós, külsőre (majdnem) örökkévaló. Amit az ásványról elmondhatunk, az, hogy egész egyszerűen van. Szilárdan, tömören, egyneműen van, s e tekintetben felülmúlja a többi világot. Az ásvány túlél bennünket: majdnem ugyanúgy van, ahogyan Isten is van. Gondoljanak csak bele, micsoda szédítő példája ez a fordított analógiának! A legalsó világ jeleníti meg a legtisztábban és az összes többi világnál nagyobb mértékben a legfelső Lény legfőbb tulajdonságát: azt, hogy van. Amit egy kavicsról nyugodtan elmondhatunk, az az, hogy van. Vagyis pontosan az a legtöbb és legkevesebb, amit Istenről is elmondhatunk. Csupán az a gond, hogy az ásványi „lény" mindössze van, tart, áll, de végérvényesen idegen az életfolyamattól. A hegy és a homok eltart, ám tartóssága dermedt, sivár, halott. Az ásvány tehát egy olyan „van", amely nem lélegzik, nem mozog és nem alkot. Hasonlít Istenhez kiterjedtségében és állandóságában, de valójában inkább Isten élettelen nyo¬mához hasonlít. Az ásványvilág úgy létezik, ahogyan a vestigium, a nyom, az árnyék létezik. Ha megengedhetünk magunknak hasonló oximoront, akkor nem más, mint istenségtetem. Ahhoz, hogy a tökéletességek hierarchiájában az egész egyszerűen „van"-tól az egész egyszerűen „élő"-ig jussunk, az ásványvilágból át kell lépnünk a növényvilágba. A növényben az eleven élet tulajdonsága a maga általánosságában fejeződik ki. Az ásványi lét száraz alapján a növényvilág az élet hatalmas és sokszínű, eredendően ártatlan és pazarul bőséges kirobbanása.
- "Granadai vagyok - nyilatkozta Amerikából hazatérve -; azt hiszem, már ez is elegendő ok, hogy igyekezzem megérteni az üldözötteket. A cigányt, a négert, a zsidót... az arabot, akikből mindannyiunkban él valami."
"Minden jobb annál, semmint hagyni, hogy a gondjaid beléd marjanak, öszetörjenek, szétzúzzanak. Én ezekben a napokban akaratom erejével oldottam fel életem egyik legfájdalmasabb állapotát. El sem tudod képzelni, milyen az, egész éjjeleket tölteni az erkélyen és nézni az éjszakai Granadát, amely számomra üres, és a legparányibb vigaszt sem nyújtja. És mindehhez... Állandóan azon igyekezni, hogy ez a lelkiállapot ne szűrődjék át a versbe, mert az olyan tekintetek előtt nyitná meg mindazt, ami a legtisztább bennem, amelyeknek azt soha nem szabad látniok."
*
I. FÉRFI Romeo lehet egy madár, és Júlia lehet egy kő. Romeo lehet egy szem só, és Júlia lehet egy térkép. IGAZGATÓ De soha nem szűnnek meg Romeo és Júlia lenni. (A közönség - ford. András László)
SZERZŐ A közönség zokog az Othelló-n, nevet a Makrancos hölgy-ön, de nem érti a Szentivánéji álom-ot, így hát azon is nevet. Bár talán jobb is így. Maga tudja, miről szól a darab? SÚGÓ Én súgó vagyok. Nem tudnám jól elmondani. SZERZŐ Komor téma. SÚGÓ Én nagyon vidám leszek tőle. SZERZŐ Pedig cseppet sem vidám. A darabban minden azt igyekszik bizonyítani, hogy a szerelem, bármilyen szerelem, véletlen csupán, és egyáltalában nem függ tőlünk. A szereplők elalszanak, jön Puck, a pajkos kobold, megszagoltat velük egy virágot, és amikor fölébrednek, beleszeretnek az első lénybe, akit meglátnak, noha mielőtt elaludtak, másba voltak szerelmesek. A tündérek királynője, Titánia, így szeret bele egy szamárfejű parasztba. (Címtelen színdarab - ford. András László)
A közönség ugyanis - és ezek már García Lorca saját szavai -: "a közönség tükre. Azaz felvonultatom a színpadon azokat a drámákat, amelyeket a nézők mindegyike végiggondol, míg - sokszor oda se figyelve önmagára - az előadást nézi. És mivel az egyes emberek drámája gyakran nagyon szúrós és általában csöppet sem tisztességes, a nézők így azonnal felkelnének és méltatlankodva megakadályoznák, hogy az előadás folytatódjék. Igen, a darabom nem előadni való mű; mint magam meghatároztam: elfütyülni való költemény."
/Federico García Lorca A közönség Címtelen színdarab - Magyar Helikon, 1981/
*
HAJNALI DAL
Pirkadat-harangok zengnek Córdobában. Hajnali harangok Granadában. Leányok nyílnak ébredésre hallgatni soleájuk, amelyben annyi gyász van. Lányszivekben egész Andalúziában szól a harang. Spanyol lány ahány van, libbenő nagyszoknyában ahány picinyke láb van, fény az a keresztutcák hűvös hajnalában. Ó, reggeli harangok zengő Córdobában, ó, ti hajnali harangok Granadában. - fordította: Veress Miklós
MÁSKÉPP
A délutánnak rétjére a máglya pirosdühű agancsokat borított. Lustán hever a völgy. Csikónyi szellő nyihog a kaptatókon itt-ott.
Kristályosult a levegő a füsttől. Bús macskaszem: sárgákat hunyoríntó. Szememben én: ágakon fiú sétál. Folyón az ágak útja lassú, ringó.
Így jutok fontos dolgaimhoz. Refrén szól refrént visszahívó. A kákasűrű késődélutánban de furcsa, hogy így hívnak: Federico. - fordította: Veress Miklós
ALVAJÁRÓ ROMÁNC
Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Zöld szél. Zöldbe borult ágak. Bárka ring a tenger fodrán, ló és lovas hegyre hágnak. Lány álmodoz könyöklőben, árnyék borul derekára, zöld a haja, zöld a húsa, hűlt ezüst a szeme-párja. Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Cigányhold süt cigánylányra. Már minden a leányt nézi, ő nem érzi, nem is látja.
*
Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Dércsillagok vonulása, uszonya a homály-halnak virradatot hoz világra. Ím, a szelet, mint a smirgli, érdes füge-lomb sikálja, a hegy agavé-bozontja nagy vadmacska borzas háta. Ó, ki jönne? Honnan jönne? Könyöklőben a lány árva. Zöld a haja, zöld a húsa, ecet-özön lett az álma. Cimbora, én elcserélném hátasomat a házával, tükrével a kantárt, nyerget, késemet a pokrócával, mert én vérben lovagoltam a cabrai hegyen által. Kis cimbora, ha tehetném, egyezséget kötnék bátran, de én nem én vagyok immár, és a házam se a házam. Cimbora, a magam ágyán illőn várnék a halálra, vaságyra, ha ledűlhetnék, jó hollandi gyolcs havába! Mellem torkig fölhasítva, ekkora a sebem, látja. Lát a szemem barna rózsát fehér ingen háromszázat. Övkendőd is vértől büdös, dagadozik vérben ázva. De én nem én vagyok immár és a házam se a házam. Akkor menjünk föl a hegyre, hegy-párkányok határába. Hadd menjek föl a magasba, föl a magas kő-hazába, hold-párkányok alá menjünk, vízömlésbe, zuhogásba!
*
Két cimbora megy a hegyre, föl a magas kő-hazába, elcsöppent könnyük, vérük azt az utat kicifrázza. Imbolyognak bádog-lámpák, borítják a tetőt lázba. Fölsebzi a hajnal bőrét üvegdobok roppanása.
*
Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Zöld szél. Zöldbe borult ágak. Két cimbora megy a hegyre, hosszú ott a szél fuvása - epe, ménta, bazsalikom ízét szárítja a szájba. Cimbora! A lányod hol van? Hol a kesergő, az árva? Várt az téged számtalanszor, szűntelenül jöttöd várta. Zöld könyöklőn arca harmat, fekete volt haja sátra!
*
Ciszternában a cigánylány. Síma vízen ring az árva. Zöld a haja, zöld a húsa, hűlt ezüst a szeme-párja. Fönn lebeg, mert a hold vette fényes-jeges agyarára. Édes lett az éj is végül, mint egy kedves tér magánya. Künn a kapun részeg zsaruk zörömböltek, de hiába. Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Zöld szél. Zöldbe borult ágak. Bárka ring a tenger fodrán, ló és lovas hegyre hágnak. - fordította: Nagy László
/Federico García Lorca válogatott versei - Kozmosz Könyvek, 1977/
Mindig érdekeltek. Hiszek abban a tanításban, hogy az ép gépezet kerékrendszerét leginkább a romlotton lehet tanulmányozni. Aztán nagyon hasonlítanak azokhoz, akik künn járnak, és példázatosan tükrözik minden kor szellemét. Legutóbb, mikor meglátogattam őket, még háború volt. Ekkor egy indus istent találtam itt, ki az asztalon ült, keresztbe font lábbal, égre meredő szemmel, imádkozva. Császár négy is akadt. Az egyik csíkos vászonsapkájában, a puszta falra hajolva telefonozott fojtógázért és torpedózúzóért, a másik észre sem vett, a harmadik arcul akart ütni, a negyedik azonnal kinevezett alezredesének. Kívülük feltalálók kerültek elém, kik hasznos találmányokkal gazdagították az emberiséget, például azzal, hogy lehet száj nélkül enni és fej nélkül beszélni. Világboldogítóra egyetlenegyre emlékszem. Az kiáltványokat írt, szakadatlanul, éjjel-nappal. Mikor az ápoló eloltotta lámpáját, akkor is. A sötétség nem zavarta. Főképp azonban lángelmék lobogtak, zilált fürtökkel, önteltségtől szikrázó szemmel. Annyi író egy rakáson, mint holmi irodalmi kávéházban. Mindegyik önmagát tartotta legkiválóbbnak. De el kell ismernem, hogy az őrültek kissé szerényebbek és jobb modorúak. Nem szabad megfeledkeznem arról a rokonszenves úrról sem, ki ágyán az orrát fújta, oly zajjal, hogy hozzá képest az elefánt kürtölése enyhe muzsika. Azt a levegőt szivattyúzta ki magából, mellyel telis-tele volt a teste, s akkora sikerrel, hogy a levegő már csak a köldökéig ért, s azt remélte, hogy pár év múlva teljesen levegőmentes lesz. Sok idő múlt el. Ma újra benéztem hozzájuk. Erről a látogatásomról számolok be. Az indus isten, szegény, azóta meghalt, agyvérzésben, egy özvegyet és két kisgyermeket hagyva hátra. De a többiek majdnem mind éltek. A négy császár is. Illő hódolattal járultam eléjük. Ők azonban szemembe nevettek. Minden bizonnyal őrültnek hittek. Kiderült, hogy közben mesterséget változtattak. Nem köztársasági elnökök lettek. Az őrültek regényesek, köztük soha sincs köztársasági elnök. Most az egyik házeladással foglakozik, és üzlete kitűnően megy, egész városrészeket ad el, nagy haszonnal. A többiek tőzsdebizományosok vagy bankárok. Egy darabig milliókban számoltak, aztán milliárdokban, de amint az európai pénz hanyatlott, óriási számokkal kellett megbirkózniok, attól féltek, hogy újra megőrülnek, s így sietve áttértek a dollár valutára. Mind megszerezték az amerikai állampolgárságot. How do you do? - kérdezték tőlem. A föltaláló és világboldogító sem akarja már megmenteni a világot. Rájöttek, hogy nem érdemes. Ötven Ganz-Danubiust kínálnak aránylag olcsó árfolyamon, előzékenységi részvényt. Önérzetesen visszautasítottam. Csak az írókban reménykedtem. Azok egy sarokban lármáztak. Lám, mondtam, az irodalom nemes szenvedélye lelkesíti őket, és egymás művét szidják, akár régen, az aranykorban. Amint azonban közelebb értem hozzájuk, nem kis csalódással állapítottam meg, hogy ők is adnak-vesznek. Pokoli zsivaj volt. Majdnem akkora, mint a tőzsdén. Nem értettem a változást. Tudós orvos barátom azonban megmagyarázta. Az történt, hogy ezek a szerencsétlenek belátták, hogy foglalkozásukból nem élhetnek meg, és elhelyezkedtek gyakorlati, pozitív, kereskedelmi és közgazdaságtani pályákon. Csak nem őrültek meg, hogy még mindig verseket írjanak? Igazuk van. Átnyergeltek, mint a többi konjunktúralovagok. De én mégis kerestem valakit, aki hű maradt a régi eszményéhez. Megtaláltam. Az orrfúvó ember ma is ágyán ült, s nem törődve a világ zajával fújta az orrát, harsogón. Már csak két ujjnyi levegő lehetett a fejében, és biztosított, hogy még egy év, és akkor elkészül. Sok sikert kívántam. Szeretettel tekintettem rá. Ő volt itt az egyetlen jellem.
1923 - /Kosztolányi Dezső Válogatott novellák és karcolatok - Szépirodalmi Könyvkiadó, 1985/
Vedd vissza a talentumot Uram, az enyémet. A bankár fel nem váltotta, el nem fogadta, Viszem, mutogatom ezt az idegen fémet, Jártam a boltosoknál, mind visszaadta.
Járok-kelek, kinálom: semmit se adnak rája. Csak én érzem, milyen nehéz, mikor emelgetem. Se csorbája, se kopása, Uram, ládd semmi hibája: Azon fényesen adom vissza. Nem kell nekem.
Csinálj vele amit akarsz. Itt van ni, vedd el. Csak vedd el. Tudom sok ebből nincsen. A földből virágot, gyümölcsöt a te szent kezeddel Csak Te tudsz kiráncigálni. Éntőlem vedd el a kincsem.
Én itt szikkadt, üres barázdák közt bolyongok. Verejtékemnek semmi láttatja ezen A világon. Megszámoltatsz majd s nem tudom mit mondok. Ha kérded mit végeztem: üres a két kezem.
(...)
A hetedik napon
A VILÁG SZÍVÉBEN
Erwin Wurm szökőkútja
-
"Granadai vagyok - nyilatkozta Amerikából hazatérve -; azt hiszem, már ez is elegendő ok, hogy igyekezzem megérteni az üldözötteket. A cigányt, a négert, a zsidót... az arabot, akikből mindannyiunkban él valami."
ALVAJÁRÓ ROMÁNC
Davi Det Hompson 1(a,b)18 1980
