"Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz."
KARAFIÁTH ORSOLYAPROFÁN PALETTA
(Izsák Sipos Szilárd képeihez)
A rét
Szerelmes nő ruhája.
Az ég – a földbe fonva.
Látod, gyűrődik, omlik,
de hol szegélye, korca?
Hibáját hol találod?
Megsérül-e a minta?
Fonákja, színe egy.
És egy a széle, hossza.
Ha strassz, ha csillag: ék.
Ragyog. Kitől tanulta?
Csak nézd. Rögben libeg
a felhő-kelme fodra.
Izzó vörös szív a nap, a reggeli ég tövén Lüktetése megcsillan a föld harmatos kövén. Őszi ruhát hullató színes tarka fákon Kicsi madár didereg, egy hajladozó ágon. Csöppnyi feje legubbasztva, szárnya összezárva Reménykedve föl-fölpillant, a nap melegét várja. S lám az erdő túlsó végén nyújtózik a pirkadat A sötétség szertefoszlik, híre-hamva sem maradt. Virágszirmok nyílnak méhek, lepkék szállnak Utolsó kortyát isszák, az elmúló nyárnak. Szellők szárnya csípőssé vált, a napsugár gyenge A nyár virágpor zászlaja mélyen leeresztve. Mint a hold fogytak el, az izzasztó napok S királyságuk eljöttét ünneplik a fagyok. A természet lassan lehunyja szemét, s takaróját várja Hosszú álma után köszönti majd, a tavasz kis virága
Ünnepi csendbe burkolózva nézett a város vissza ránk. Egy-egy halódó rózsa bokra még széthintette illatát. Város szélén, a kertek alján, harmatos lombszőnyeg fölött krizantémok remegtek tarkán lankadó dáliák között. A nyárfák aranytallért szórtak, rozsdás lombot a gesztenyék, a nyírek sárgán sápadoztak, a szőlők barna tenyerét november simogatta lágyan, járva az ázott utakon. Mi ott lépkedtünk szép nyomában, a puha, színes avaron. A hegytetőn még nyári zöldben álltak őrséget a fenyők, de városunkat lenn a völgyben ölelte már az őszi köd. Felettünk az ég opál kékje, míg szemben piroslott a nap, lelkünkben aranylott a béke, és fényben szállt a gondolat.
Nem, nem, nem, nem, nem ,nem, nem megyünk mi innen el, míg minket a házigazda furkós bottal ki nem ver.Ha nem tetszik a gazdának, hogy mi itten mulatunk, vigye el a házát innen, de mi akkor is itt maradunk! :O))
Ősz kószál a dombokon, rozsdabarna lombokon szellő lebben, ringató. Búcsúzik a nyárutó. Fényevesztett subáját, fák lehullott ruháját fújja a szél, táncra kél. Hajnaltájban jő a dér.
Hordóban a hegy leve, már pihenni kellene. Meg is tenném, nem lehet. Meg kell várni a telet. Fél árbócon lóg a nap, gólyák szárnyat bontanak. Eső koppan, hallgatom, őszre zárom ablakom.
Léptedet merre vezeted tovább, ha nem kavarog virágokkal szívem? Ráncokat ró arcomra minden ősz, míg a haldokló holdat cipelem. Észrevett már a tél, nekem havazik, arcomra fagy jégvirágos álom. Elfutott már tőlünk minden patak, s holt avaron lépteidet várom…
Fa vagyok, várok az ébredésre, ág vagyok, várok zöld levélre, rügy vagyok, várok tavaszi napra, virág vagyok, várok születő magra, termés vagyok, várok téli álomra, föld vagyok, várok hűs harmatra, élet vagyok, élek, s mindig várok, álmaimban ifjú fává válok..
Geisz László: Őszi vers
