Új kezdés? Régi vég? Ki mondja meg Meddig lehet és mikor elég? Mit szabad és mit tilos? Keserű a mézed vagy édes? Tekinteted hívogat, vagy haragos? Rejtelmek, titkok mindenfelé, Varázslat köde száll, sötét az ég. Mennem kéne, de nem tudok nélküled, S ha tudnék is, ugyan minek?
Megismertem a holnapot: terád hasonlított, terád, miránk - lobogott
és nyugodt volt, mint a láng, - s mint a mi éjszakánk, amelyen megéreztük forró és röpítő és egybeforró embersorsunkat, a szerelmet, - én azt, hogy hiába ölellek, te azt, hogy hiába ölelsz, ha nincsen más, csak ez a perc, hogyha mögötte meg nem érzed és meg nem érzem az egészet, a szilárd anyagot,
ami vagy és ami vagyok, és ami egy törvénybe fog bolygókkal és liliomokkal, tó méhében a teleholddal, vérrel, háborúval, örömmel, mindennel, ami volt az ember, és ami most s amivé válik, s amit születéstől halálig sejt és tud és tesz, mit hozzáad a léthez,
hogy életté váljék, hogy a rend kormányozza a végtelent, az értelem, amely szavak nélkül is szól, és sejtet sejtre rak agyunkban -
a holnapról akartam szólni, a holnapról, mely már valódi, mert fölismert s el nem téveszthető, tiszta, elérhető, mint a friss levegő -
igen, a holnapról akartam szólni, s szóltam a szerelemről, szerelmünkről, hiszen ő éreztette meg velem, milyen lesz: szívem szelídítette a boldogsághoz, rendhez - - - - - - - - - - - - - - - - - - - és akkor, amint ránk hajnalodott, megpihent bennünk - új csókra gyűjtve erejét - a csók.
Végül nem bán már az ember semmit, semmit, csak szeressék! Jaj! úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már, hogy ne szeressék! Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell, hogy legalább a szíve tessék! Fél egyedül. Csak karolják! - s már eltűri, hogy a szíve ne is tessék. Megszelídül a magánytól, s csak annyi kell végül már, hogy meg ne vessék. Egyedül az éjszakákat?! - Ó, nem, inkább eltűri, hogy meg is vessék. Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat, ezüstös karácsonyestét? Egyedül felérni ésszel a múlást, azt, ami van, és azt, mi lesz még?! Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit, - azt se, hogy szeressék. Ó végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még, szeressen még. Legyen aki megengedje: - rágondolva tölthessen el egy-egy estét.
Mióta biztosan tudod, hogy létezésed éltet engem: képzelt fölény duruzsoló biztonságát se szítja bennem kétségeid sóhaj-szele- hamuvá lett lobogó gőgöm, elfognám szél-szerelmedet, hogy örökké nálam időzzön Már gyermekláncfű-bolyhait lefújtad mind a kétkedésnek, a „szeret - nem szeret" pihék úgy fogytak el, ahogy remélted; szeret - vallott a sorsvirág s lehet: e vallomás a veszte...
Talán szeretlek? - megszeretsz. Szeretlek! - s talán nem szeretsz te. Úgy vagyok, mint aki magát megadta épp a harcmezőkön, s várja, hogy ellensége most elfogja vagy szívébe lőjön, rejtélyességem fegyverét önként, feladva félredobtam s hogy foglyul ejts - azt várom én végleges-kiszolgáltatottan.
Amikor először találkoztunk, még nem sejtettem, holnap már szobát bérelünk és szeretkezünk naphosszat. Pezsgőt iszunk, és terveket szövünk, becsapjuk egymást, és szerelmet ígérünk.
A hotelre tisztán emlékszem. Ha arra járok, még most is összeszorul a szívem.
Ma rólad szeretnék írni Hol vagytok szavak? Félek, ezen az éjszakán Az álmok is alszanak Csak én vagyok ébren, Bennem a magány dalol Talán messze-messze Te már alszol valahol És álmodsz is, tán rólam De reggelre elfelejted Érzed, egyre közelebb Hoznak hozzám a Rohanó percek Aztán újra ellop a zord idő Helyetted fakó álmok jönnek Tiéd ajkamon minden mosoly Tiéd szememen a könnycsepp Nélküled csak csend vagyok Nélküled csak remegés Arra hogy mennyire szeretlek Ezer szó is kevés.
Én vagyok itt, - nem a halál, - Csak egy vadrózsa-ág, Akármily gyönge vagyok is, Megfogom a ruhád. Kezed talán felvérezem, Hegesztem a szíved, Sziget vagyok vad sziklák közt Szelíd tündér-sziget. Én vagyok itt, - semmi vagyok, Kis, névtelen öröm, Mely örvények közt hirtelen, Váratlan rádköszön.
Én vagyok itt, - semmi vagyok, Kóbor, parányi fény, De éjbezuhanók alatt Mindig virrasztok én. Én vagyok itt, - semmi vagyok, Egy illat, lehelet, Keresztezem a rohanó rögöt S a zúgó végzetet. Én vagyok itt, - semmi vagyok, Alaktalan alak, De ha egy kicsit Te is akarod: Megállítalak, és megtartalak.
Nem mondhatok semmit, ami igazán fontos. Nem mondhatok el semmit, amit szeretnék. Nem mondhatom el ki vagyok, És azt sem, hogy Te ki vagy nekem.
Mert üresek mind és némák a szavak Csak a szemek beszélhetnek és a hallgatás; Rabnak születik minden gondolat, Minden érzés, minden vallomás.
Hiába próbálok, nem mondhatok semmit. Semmit, ami mély, ami közel van a tűzhöz. Érezned kell, mert hallani nem hallhatod soha, Érezned kell a kimondhatatlant!
"A szerelem a lélek selyme, a szív bársonyvirága, melynek magvát minden szívben elültette a teremtés, de amely csak minden ezredik szívében érik meg igazán pompázó virággá."
Minden ami volt, elmúlt. Minden ami lesz, az jobb lesz. Szerelem volt, van és lesz...
Minden ami volt, elmúlt. Minden ami lesz, az jobb lesz. Minden ami van, csak érted, és értem van. Kettőnkért él a vízpart, az erdő csobogással, és madárfüttyel szolgálnak ők. Kettőnkért van a táj, a hegyek, és dombok. Figyelj most mindenre amit mondok! Értünk ég a tűz, Miattunk van hideg, Engedd hogy szívem forrósága melegítse a Tied! Csak nekünk van a boldog, a szép, Még ha nem is mindig felhőtlen az ég. Miénk a föld, és miénk az ég, hiszen nekünk teremtette mind az Isten! Egymásnak teremtett, Összekötött minket, A Másikra gondolunk, Innen jött az ihlet. Miénk a Telehold, Miénk a Nap! SZERETLEK TÉGED, mint minden nap. Miénk a savanyú, a keserű, az édes, De miénk legfőképpen... miénk az ÉLET!
Horváth Márk
Ma este várlak téged mindenemmel, Bűnös vággyal, hamis reménnyel, Remegő testemmel, s a lelkemmel… Ma este várlak téged mindenemmel.
Ma este álmodom, mintha itt lennél, Lehunyom a szemem, mintha érintenél. Messze vagy, másé vagy, nem érdekel… Ma este várlak téged mindenemmel.
Csend van, sötét van, - izzik minden. Nem jössz, nem jöhetsz, - itt vagy bennem. Máshol vagy, mással vagy, - ölelsz szenvedéllyel… Ma este várlak téged mindenemmel.
Vigyázd minden léptemet, Ha rossz útra tévedek. Őrizd tekintetem, Ha nem lehetsz velem. Óvj, lelkesíts, taníts, Becézz, ölelj, boldogíts! Oldozd fel vétkeim, Őrizd meg titkaim. Hitesd el, hogy szép az élet. Hogy nemes célokért élek! S, ha mégis ellened vétkezem, Csak ölelj át, s fogd meg két kezem! Hálából Tiéd mindenem, Köszönöm, hogy vagy nekem!
Mint tartsam az én lelkem, hogy ne érjen a te lelkedhez? Mint emeljem innen más dolgokhoz fölötted, észrevétlen? Jaj, csak lehetne a homályba vinnem, rég elveszett magányba, a sötétben, hol elhagyottan néma-tompa csend ül s nem zeng a táj, ha mélyem mélye pendül.
De az, ami megérint téged, engem, már egybefog veled s titkom kizengem, a két iker húr egy hangot fuval. Milyen hangszerre vonták szíveinket? S milyen játékos tart kezébe minket? Ó, égi dal.
Mikor a gyertyánk üszkösen ég már a sóhajba halnak az éjjeli szók, vacogva vonaglik egybe az ajkunk s fáradt remegéssel újra sóhajtunk, leszáll a csók, a hajnali csók.
Oly édes e jégcsók. Álomba didergő fázó derű, hajnali kósza titok. Bús ködbe nyíló jégharmatú rózsa, fáradt gyönyöröknek lángraszítója a csók, a csók, a hajnali csók.
Harcolok érted. Az édes hús alatt csonthéjba zárva, sötétbe, a mag, a mandulatömör. A kéz, a száj azt bontogatja, ami nem anyag. Titkod kibökni nem muszáj.
Épp úgy, ahogy a teraszon hagyott könyv kinyílik - a szél lapozgat ott - súgva borzong, lobog papírhaja, mint kukorica szőke bajusza. Idegennek csattognak a lapok.
Sorsunk kuszán, születetlen vetődik. Az ég sem érti, bár a könyv nyitott. S mit nem találtam, mert vakon kerestem: titkod falán, benned, az égitestben láthatatlan mindig világitott.
Akit szeretsz sebezhetetlen? akit szeretsz az halhatatlan? akit magadnak választottál azt megpróbálod szakadatlan. Annak oroszlánszívet adjál hogy rettentésedet megállja: kedvenced elcsuklott fejére súlyos kezedet tedd vigyázva!
Kitapinthatatlan mozdulatlanságban lecsapódó leg-énebb suhanások hálózzák arcod szövevényes titok tárát, s e mércévé nemesült lepkeszárny suhogásban mi már nem külön Te és én vagyunk.
