Ebben a topikban szeretném összegyűjteni Sapphotól napjainkig az irodalomban tevékenykedő nők költeményeit, rövidebb prózai írásait, a műveikből kiragadott, rövidebb idézeteket (a mű alkotójának, címének és a keletkezés évszámának feltüntetésével). Várom ebben az irodalomkedvelő netezők segítségét.
Folyamatosság
Arcvonásaiban s lelkében
ott él még, ki ő volt nem
is olyan rég: fiatal férfi,
ki épp csak krisztusi
korba lép. Arcát lopva
nézem, míg ő az útra
figyel, illetlenül meglesem.
Én, ki szerelmét a jelen
pillanatban elnyerem,
egyszerre látom azt
a másikat, a múltbelit
ki egy egész világot
magához ölel, s nem
sejti még az érett férfi
életét, kihez asszony-
létem kötöm oly rég.
Szerelmében meglelem
mit kerestem át az egész
életen; mind a mában
így együtt: egy gyermek
tisztasága, s érett férfi vágya.
Emlékezem az elmúlt éjszakára.
Míg a szobára hajnali fény
vetül, s ő lassan álomba
szenderül, karja átvetve
mellemen. Vele a rég áhított
szerelmet, békét meglelem.
2009.07.16.
Énekek éneke
Fölém hajolt, tenyerébe
vette a reszkető, kicsi
halmot, úgy suttogta:
de szép! Nem azt látta,
amit én, a közelmúlt
lefelé futó, még meg
sem gyógyult műtéti hegét.
Másképp nézek magamra,
mióta egy gyengéd férfi
mellemet kezébe fogta.
Szulamithoz hasonlatossá
lettem, illatoznak
a mandragórák
sosemvolt kertemben.
2007.02.23.
Elmondok egy dalt ha szabad, úgy nevezik, hogy Iszalag. Elbeszélem az esetet, amelyikből keletkezett. Sokan beszélték el nekem, de írásban is így lelem, Tristánról szól s a királynéről, szerelmükről, a szenvedélyről, amely úgy meggyötörte őket végül halálba menekültek.
Marc király van dühben, keservben Tristan ellen, jó öccse ellen, földjéről kikergeti: a királynét szereti. Suhtgalesbe, amely szülte, megy Tristan az ősi foldre.
Egy álló év csak eltelik, de aztán már nem nyughatik. De aztán annál jobban adja fejét halálos búra, bajra. Ne csodálkozzatok ezen: akit elfog a szerelem, de vágya be nem teljesedhet, nagyon gyötrődik, nagyon szenved.
Tristan is gyötrődik nagyon, felindítja a fájdalom, útját Cornoaillebe veszi, a királynét ott lelheti. Erdőbe rejtezék, hogy észre ne vegyék. Estefelé lép csak elő, hogy eljött a nyugvás-idő. A parasztoknál kapott szállást, a szegényeknél éjszakázást. Kérdi tőlük, mit csinál mostanában a király. Az hírlik, beszélik azok, minden bárót összehívott. Tintagelbe kell menni mindnek, mert udvar széket oda hírdet. Ott lesznek mind Pünkösd hetében – lesz mulatság, vidámság bőven – a királyné is ott leszen.
Hallja és indul sebesen Tristan, hogy mindenfélekép megelőzze szerelmesét. Nappal, míg a király vonult, Tristan az erdőben lapult, arrafelé, amerre, tudta, hogy vezet a királyné útja.
Vágott egy mogyoróbotot, arra négyszöget faragott s amikor díszes volt és tiszta, késével nevét beleírta. Hogy a királyné, ki kereste, a botot jól észrevehesse – mert megegyeztek abban egykor ez lesz a jel, hogy majd a botról fogja tudni, mikor meglátja, hogy közelben van a barátja. Ez volt az írás veleje, ezt üzente Tristan vele: hogy ott van és régóta már csak azt lesi, csak arra vár, azt kutatja, mielőbb miképp láthatna újra őt, mert nála nélkül már nem bírja. Úgy vannak ők már ketten, mint a tő iszalag, mely bogról-bogra ránőtt a mogyoró bokorra s úgy átkarolta, átölelte mindenestül úgy körülvette, hogy együttesen szépen élnek, de hogyha szétválasztják őket, meghal a mogyoró, de ott hal az iszalagtő, az is azonnal. „Igy vagyunk mink is, kedvesem: én nélküled, te nélkülem.”
Lovagol a királyné arra, tekintget folyton jobbra-balra. Látta a botot, jól megnézte ráismert minden betűjére. Parancsolja a lovagoknak, akik körötte sorakoztak és kísérték, hogy egy kicsit szálljanak le pihenni itt. Szavát fogadják rögtön. Ő meg szépen magukra hagyja őket, szolgálóját magához inti, Brengueint-t, ki hozzá hű volt mindig.
De alig haladt valamit, máris meglátta azt, akit legjobb szeret e földkörön. Nagy volt közöttük az öröm. Elmond Tristan mindent neki, s örömét ő is felfedi és azt beszéli még tovább, hogy a király majd megbocsát, és fáj neki nagyon, hogy akkor elmenesztette az udvarból. Indulat vette eszét. Megy már, itthagyja kedvesét. De bizony, mikor válni kellett a könnyeik csak megeredtek. Nagybátyja parancsa szerint Tristan Galesba ment megint. Hogy akkor olyan öröm érte, hogy úgy rátalált kedvesére és hogy oly szépen botra véste amire a királyné kérte hogy egy szót se feledjen abból, Tristan, kihez illett a lant jól, szerzett egy újabb dalt, amelyet röviden kimondva neveznek Gotelefnek Londonban, iszalagnak Frankhonban. Ez az igazság a mesében, melyet itt dalban elmeséltem.
Fordította: Illyés Gyula
***
Marie de France "A LONC"
Kedvem támadt igaz regét – mi a loncról kapta nevét – elbeszélni szivem szerént: hol költötték, hogy és miként. Hallgattam én rege szavát, s leltem írott históriát, hogy Trisztán s a királyi nô szerelme nagy volt s nem szünô: lelkük ezernyi kínt kiállt, és együtt szenvedtek halált.
Márk, a király bôsz, haragos, öccse ellen indulatos, s számûzi ifjú rokonát, ki elszerette asszonyát. Trisztán szülôföldjére megy lakni dél-walesi földeket, s egy teljes évig ott marad, hisz visszaútja nem szabad. Majd nagy merészen útra kel, halál s kín nem riasztja el. Ne furcsálljátok, így van az: kinek szerelme hû, igaz, kínozza gond, szomoruság, ha el nem éri óhaját. Szenved Trisztán bút s bánatot, ezért hagy el hazát s lakot, s indul Cornwallba, útra kél – királyi hölgye ottan él. A rengetegben bujdosik, s hogy ne lássák, elrejtezik. De amint az este leszáll, onnét kijô, s szállást talál: szegény parasztok hajlokát – éjre ott húzza meg magát. Kérdi tôlük a híreket: vajh a királynál mi esett? S mondják a szót, mit hallanak, hogy meghívták az urakat: Tintagel várba jöjjenek; ott tart a király ünnepet, s Pünkösdre gyûlik udvara; lesz majd öröm, víg lakoma, s a királynô majd köztük ül.
Meghallja Trisztán, s felderül: hisz ha az úrnô odamegy, útközben ô találja meg. S midôn a király útra kel, Trisztán az erdôn búvik el, tudván, hogy útjuk hol vezet, s merre halad majd a menet. Mogyoró ágát letöri, lehántja, élre négyeli, s megfaragván e vesszejét, késével rója rá nevét. Ha az úrnô észreveszi, nyilván feltûnik majd neki, s jól tudja, hogy ez az a bot, mit kedvese hírként hagyott. (Hiszen egyszer már megesett, hogy ilyen jelet észrevett!)
Arról beszél az a rovás, azt üzeni a vallomás, hogy mennyi nagy, hosszú idôt töltött el ott, csak lesve ôt, s töprengett, mint ejtse szerét, hogy lássa végre kedvesét – mert nem tud élni nélküle. Hisz kettejüknek végzete, hogy mint ha lonc fát körbefon, s végigkúszik a mogyorón, s ha lombja közt lombot nevel, s ha törzset egyszer átölel, úgy élnek együtt jó soká; s ki ôket szétszakítaná, pusztítaná a mogyorót, s a loncot is, a ráfutót. "Szép hölgy! Nem élhetünk mi sem: én nélküled s te nélkülem!"
Jön az úrnô, üli lovát, s amint nézi út távolát, ama vesszôt észreveszi, rótt írását felismeri. S az ôt kisérô sok lovag, ki véle járta az utat, szavára mostan mind megáll, pihenni nyergébôl leszáll. Szólt a parancs, hát így teszik. S a hölgy tôlük távolodik; csak szolgálója megy vele, Brangien, hûséges hive. Mennek az úttól távolabb, s a hölgy az erdôn ráakad arra, kit legjobban szeret – s öröm hevíti szívüket. Trisztán immár bátran beszél, s szólani az úrnô se fél: elmondja még azt is neki, király urát mint békiti, s ô mennyi sok kínt szenvedett, hogy kedvese elûzetett – mert súlyos vád szólt ellene. De indul, s marad kedvese. S midôn immár bucsúzni kell, könnyük ered – úgy válnak el. Indul a lovag Walesbe már, tán még majd hívja a király.
Az örömért, amit kapott, hogy kedvesével vigadott, a fára vésett szavakért s a szíves emlékezetért, s mert ez volt hölgye óhaja – Trisztán, a hárfa dalnoka költött egy újabb szép regét. Csak röviden mondom cimét: goatleaf angolul neve, s nálunk a loncról szól rege.
Minduntalan megsértenek. A villamosok, a legyek, a képzelet, a mozdulat – percenként öl az indulat. S az indulatra, mint a zsák, váratlan hull a bénaság.
Jó volna messze, messze – mindegy. Meg-megbicsaklik a tekintet. Még vágyom. De már hallom olykor, hogy sustorog, mint függönyön üres ablakban éji szél, a közöny.
A címet megjegyezte, de a város nevét nem írta föl könyvei közé rejtett cédulára, álmában ezért egész éjszaka kereshette. Végül egy dobozba rejtett kisebb dobozban egy térképet talált, amelyen ott volt az utca abban a városban, ahol kószált éppen. Szívdobogva igyekezett az ismerős szállodához, az udvaron vigalom készülődött. A zenészek hangoltak, csupa hajdani szám akkordjai szálltak a levegőben, Előkerült egykori szerelme, és táncoltak, mint akkor, holott nem jártak táncmulatságban soha, viszont annál több vonószenét hallgattak szobájukban, Míg arcát a férfi arcához szorította, s ő érezte lányosan sima bőrét, döntésében megerősödött újra: nem élhetnek együtt. S ezen nem változtatott a rákövetkező öt-hat nyomorúságos év tapasztalata, amiről már – előre – tudott.
A fürkésző szemet elfedő tükörben föl- tűnik: alakod. Az aranykeretet öltő pillantásnak tetszel, vagy mégsem? Kérdésedre nincs kedve válaszolni.
Sértések emléke vonul föl arcodon, vér hullámai. Hajózik rajta egykori kedvesed, akit ingerelt, hogy nem adod meg magadat (holott szerelmével egészen bekerít).
Másnak csak egy varjú vagy, igaz, annak kapitális, nekem meg az életem madara. Üldögélsz a csupasz fa tetején, fekete gombszemed rám villantod, s én hiába kérlellek: énekelj nekem! Elunom a várakozást rád, mint mindig, ellépek, s te hátam mögött felzengeted gyönyörû hangod: kár, kár! Elképzelem, hogy melléd ülök, s ha kell, énekedhez majd hegedülök.
Köszönöm szépen! Én is nagyon kedvelem Hajnal Annát...:-)
Igen, sokszor becsap...Én az IE-böngészőt használom, a verseket Kódban másolom be, utána megyek át a Szerkesztbe és ott formázom a szöveget. Így nem szokott
Sajnálom a Hajnal Anna- vers hibás tördelését, néha "megtréfál" az informatika.
Még egy vers:
Börzsönyi Erika
/1954-/
A mindenem
A mindenem vagy
szépséges szerelem:
éltet és felemel
értelmet adsz életemnek
belőled építkezem
miattad vagyok képes
végigmenni mindennapi
gyötrelmeimen
nélküled semmi se
veled minden
lesz az életem.
2007.06.15.
Kedves költőm, Hajnal Anna egy szép versét hoztam el Nektek:
HAJNAL ANNA: SOHSE HAGYJ EL...
/1907-1977/
Itt hol a ködben, az időnek villanva suhogó szárnya megbénul, súlyos falak közt, én felébredt tavaszom csengettyű hangod megnémul, menjünk a régi rétekre megint, hol tavaszi árvízről a nap az égre s onnan nevetve magára tekint.
Itt vagyunk, várj amíg feltűröm, bokáig leérő, hosszú ruhámat, indulj te előre, térdig sem ér a víz, könnyen lábalok utánad, ott túl a zsendülő bokrok alatt, félig a vízből kiállva a gólyahír sárga virága fakad.
Hallod az erdőben szerelmes kakukok egymásra találva szólnak, menjünk és kérdezzük tőlük, hogy boldogok leszünk-e soká vagy holnap? fussunk az erdei puha mohon, nedvesen csillogó meztelen lábbal az úton játszó napfoltokon.
Tavaszom, csengessed erdei csendbe most csengettyű hangod zenéjét, gyermekkor, hadd igyam csapongó gondtalan örömed mézét, vágyak és szerelem muljatok el! gyermekkor szép ege, ártatlan derüje, sohse hagyj el!
Ez a zilált, zavaros szemű nő ugyanaz lenne tényleg mint az, aki a képen nevető arcával az enyémhez simul? Mi teszi ezt? Csak az idő? Én már semmit sem értek.
Én megmondtam neki: „Nem érdekel, anyádék hogyan éltek. Hogy mi hogy élünk, azt mi döntjük el!” Mindennel egyetértett. Most napokig némán járkál le-fel, mint egy sebzett kísértet.
Mintha egy ádáz idegen erő, valami ismeretlen holtak lelke rikoltozna elő a szánkon – nem mi ketten… Sótlan a leves, mondom, mire ő: hogy én sosem szerettem.
Most mondd: ha már csak egymást öli két ember, nem jobb, ha válik, mint valami vétlen bűn örökét hurcolni mindhalálig, mikor a végső perc mécseseként egy gyűlölt arc világlik?
Csak érteném, csak tudnám legalább, hogy kezdődött, mi hozta létre – a társadalom? a család? Isten? hogy megpofoztak négyévesen? – ezt a fekete lánc- reakciót, a rosszat…
Olyan mindegy ugyan. A lavinát elindíthatja bármi: görögjön életek sorain át… Hogy képzeltem: talán mi…? Csúszik velünk is lejjebb a világ – ki bír útjába állni?
Ráfordultam, a jegenyékkel kikövezett úton rajtam kívül nem volt senki. Ahogy egyre beljebb mentem, körvonalazódni kezdett egy arc, lett két füle, szeme és orra, olyané, akiben megbízik az ember.
Az arc élni kezdett, ahogy ráleheltem, nekem élt, és nyújtotta a karját, félszegen belékaroltam. Közben elfelejtettem a fákra figyelni, pedig kiabáltak a feltámadt szélben, magadat lépd meg, hagyd el ritmusát.
Beszűkült a világ, az az arc volt a sötétben, ha kérdeznéd, elmondom minden pórusát, de ne akard tudni a tekintetét. Mi van a szemében, még nem tudom. Rettenet, hogy mindezzel szembe kell most néznem.
Van sok, mi csodálatos, ő is az, de rettegek, mire az utca végére érek. A táblának már bölcsen biccentek, zsákutca, na persze, mi mást reméltem. A jegenyék részvét nélkül, sudáran állnak a szélben.
Nézd meg, ember, a házakat, a kapucsengő mintáját, a kiszűrődő fényeket, engedd át magad a szélnek. A hetedik jegenye helye üres, odakövesedsz az útra, ha nem figyelsz.
***
Nincs kijárat
Az ajtókeret vérzik, és még csak az első, ami utánad van. Korbács hever a padlón, rátekeredett a pók, tudod, hálójából nem talál kiutat. És csak nézed.
Tudod, a késeket mivel fenték. Éjjelenként forgolódott mind, akibe később mártottad, nem hagy nyugodni.
A második küszöbben fényes ércek, törik vas-, ezüst- és aranyszerszám, nincsen ami fényem fogja, mint vizes kövön a szappan, csúszkál.
Tudod, a hamuból hogy lesz gyémánt, palást levetett hajamból, puha, igazgyöngyöt kotorászok, a kagylóhús megint hideg.
Negyedjére édenkerted, hűs liget és rovátkolt fák, a moha közt a lét sivatag, szomjazza, de harmadnapra bűvésztrükk a feltámadás. Tudom.
Az ég alja véres, miközben széthasítják. Nevetséges pénzérme a nap, úgy ragyog. Képzelhetsz mellé csillagokat, a hold párja, tudd, én vagyok.
A hatodik ajtót koboldok nyitják, harsonáikkal ringatnak el, ne féljek, csöndes, fehér tóba, sikolysima víztükör, könnyeim hordják.
A hetedik ajtó mögött a nők. Riadt arcuk már-már éles, az utolsó kép, amit rögzített a blende, mielőtt látni akartak.
