Keresés

Részletes keresés

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44460

Markó Béla

 

 

ÉBREDÉS

 

Lepattogott a zöld festék

a fákról

madaraimat délre küldtem

frissen vasalt ég várja

ünnepeimet

arcom fölött

óraketyegés villog

rekedten ugat a hold

a tegnap esti cigarettafüstben

kivörösödve köhögnek a rózsák

az asztalon egy szemüveg

szememre gondol

mocorog

hajnalodik

a hó emlékezetében

nagy pelyhekben hullnak

a csillagok

s csendünk hatalmas egére

felkúszik

az ébresztőóra csörgése.

 

 

A szavak városában,

(1968-1973) [41.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44459

Markó Béla

 

 

KÉSZÜLŐDÉS

 

A fák óriás sarokvasán

csikorogva fordul el az ősz.

Lepereg a rozsda.

(Hullnak a fáradt levelek,

mint szó a papirosra.)

 

Pohárnyi meleg, tejízű világ.

Opálos fényben úszik az arc.

Boruljon rám a mosolyod

– egyszer majd úgyis kitakarsz.

 

Fel-felsötétlik hallgatásunk.

Kitapogatjuk egymás szavait.

Idegeinken zúzmara a fény

– egy új évszakba beleszabadít.

 

Szúrós bogáncsok dideregnek:

szelek gyolcsába göngyölt ereklyék.

A fák óriás sarokvasán

csikorogva fordul el az ősz,

s a rozsda is pereg még.

 

 

A szavak városában,

(1968-1973) [35.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44458

Markó Béla

 

 

KÖRFORGÁS

 

I

 

Mint tejescsészébe szuszogva a gyermek,

úgy hajlik a reggelbe a táj.

Asztalhoz ültet, terít nékünk asztalt

a fény, felszáll a köd,

s korán kelő öregasszonyok

aprócska testén úgy libben a szoknya,

mint hamar jött fényesség a

töpörödött fákon, míg elcsitul

a didergés,

párálló, megszegetlen kenyér még

a nappal, asztalhoz ültet,

terít nékünk asztalt a fény,

felszáll a köd,

s indulnak már az apró bogarak

fűszálon fel az égbe.

 

II

 

A gyöngyöző verejték hűvösen elpörög,

elfogyott kenyerünk,

nyugalmunk tiszta lepedő,

maradék tekintetünkbe óvatosan

becsomagoljuk a későn fekvő

öregasszonyokat,

s elalvás előtt még halljuk

a suhogást:

jönnek az apró bogarak

fűszálon le az égből.

 

 

A szavak városában,

(1968-1973) [27-28.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44457

Markó Béla

 

 

ÉNEK

 

Az eső lassan ránk csorog,

megyünk, és nem gondolunk másra.

Forog bennünk a szerelem

az értelemig vásva.

 

A kövek szélén nő a fű.

Az éjszaka megállít.

Szavaink között eltalál

a gondolat hazáig.

 

Forog bennünk a szerelem,

gyönyörű rétek áznak.

Feldobnám magam, mint a hal,

virágnak, világnak.

 

Cérnaszálon egy csillagot

a szél az ablak előtt lenget.

Pendül, szakad a cérnaszál:

csillag csapódik a csendnek.

 

 

Kannibál idő, (1968-1973) [10.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44456

Markó Béla

 

 

ESŐHOZÓ

 

Világgá indultak a fák,

valaki ellopta a holdat.

Sötétben félnek a kaktuszok,

az ablakon mégis kihajoltak.

 

Tegnap még nőttek a gyökerek,

füvemen harmat látszott,

nem jöttél, s látod, elfeledtem

– esőhozó, esőhozó –

hangtalan hajnali táncod.

 

Tenyeremre a hallgatás

ringó vizeket álmodott,

szikkadt utakat keresnek bennem

meg nem született záporok.

 

 

A szavak városában, (1968-1973) [10.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44455

Markó Béla

 

 

INDULÁS

 

Rohanunk ringó füveken

bámulni égszínkék csodákat,

s már készül bennünk szép gyanútlanul

a feltétlen csodálat.

 

Kövek, bogáncsok, csillagok

arcunkat érdesebbre marják,

s már nem krajcáros tisztaságot

jelent nekünk a fiatalság.

 

Játékainkból lóg a kóc,

s a dolgok titkosabbik arcát

suhogó szelek, vadvizek

forgatják, féltik, kitakarják.

 

 

A megmérő idő, (1968-1973) [177.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44454

Márki Zoltán

 

 

A KERTBEN SZERDA VAN

 

Ómama kapál a kertben,

villognak a diófák, harmatosak,

megkezdték a sorakozót

(éjszaka is talpon álltak)

a barackfák, cseresznyefák, a szilvafák,

két körtefa

első világháború előtt szerzett rangjával

vezeti őket

a hamvazó sziromhullásban,

oldalt a ribizkék a kerítésbe kapaszkodnak,

a birsek, a naspolya, a málnás

nem jutott ki még

az újdonatúj kedvű tavaszba,

mely fehéren, halványpirosan lebegve

érkezett ide.

 

Ómama kapál a kertben,

földszagú, nyirkos illatokban,

egyik ágyástól a másikig

fekete ruháján meg nem pihen a nap

a paprika, az uborka, a sóska, a paradicsom

kifényesedő rendje fölötti hajladozásban,

a hagymát palántázza, a répát a kijelölt

sorba csak, az engedelmes petrezselymet vigyázva,

a krumplit elosztja kupacba,

a példának szánt – lássuk, milyen lesz –

sértődékeny sütőtökmagot sem mellőzi,

mindennek helyet szorít,

igazságérzete megingathatatlan,

csoportosan terelgeti

szófogadásra szoktatott, könnyen megbántódó növényeit

a hajnali csorbáját kifenő ég alatt,

tudja a dolgát,

hetvenöt éve végzi.

 

Ómama kapál a kertben,

mi éppen csak segítünk neki öcsémmel,

esténként vizet húzunk a nyelves kútból,

a kandlik szárnyra kelnek ezüstösen

az istálló (egy ló), a kotárka (pár cső kukorica)

mellett kitaposott, mezítlábos ösvényről,

kilottyantják titkukat (nem a levegőbe)

a földre, az iszákos rögöknek,

a csíranövesztő, erőtgyűjtő, megmaradt bizonyosságnak,

a levegőben minden meghatározhatatlan,

a röpülők tán megjelennek,

hajtások, indák, kacsok, fázékony levelecskék

ijedten kapnak Ómama beporzott szoknyájához,

és ő beszél nekik,

kézmeleggel csitítja őket,

közös tennivalójuk

az élet.

 

Ómama kapál a kertben,

a gyom gyarlón már hazudik,

de nem járhat túl az ő irtózatos eszén,

nem kerülheti el

a betolakodókat sújtó ősi bosszút,

a szomszédból átjön a fakopács,

átjön a fekete bársonyú rigófütty is,

a bogarak búnának a megtorlás elől,

a drótsövény hatszögletű kockáin keresztül

kíváncsiságból benéznek az árnyékok,

illemtudón visszahúzódnak aztán,

szitakötők cikáznak le-föl, szürcsölni sugarat,

a káposztalepkék forgalma sűrül áttekinthetetlenül,

méhek dongják körül a délelőtt határát,

Ómama kapál, virágot ültet, gyümölcsöt olt

mindennap,

a kertben szerda van

örökké.

 

 

A kertben

szerda van,

1981 [74-76.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44453

Márki Zoltán

 

 

A VERS EGY SZÓ VOLT

 

Mindent

a bőrömön próbáltam ki, főként

a hajnal szabadalmát,

a hűvös fényt.

 

Egybehordtam

a szénák, árnyak illatát a völgyben,

hogy meztelen

fürödjem.

 

Naphosszat

úsztam a sikamlós folyóban

a víz alatti sugarakkal

jóban.

 

Tegeződtem

a fölkapott szelekkel s a halakkal

és mindenféle

alakkal.

 

Vérereimben

a szokásos sejtek csak énekeltek,

nem is sejtve, hogy

lelkek.

 

Ajánlottam

magam csodáknak és hiteknek,

a vers egy szó volt:

szeretlek.

 

Esténként

vártalak a nyári konyhán csókkal

s halaszthatatlan

lecsókkal.

 

Az élet

értett hozzánk és magához –

honnan tudhattam, játék

és halálos?

 

 

A kertben szerda

van, 1981 [59-60.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44452

Márki Zoltán

 

 

AMIKOR AZ ANDALÚZ HOMOK…

 

                          „Szellemében több a latin,

                          ritmusaiban az arab.”

                                                  Apollinaire

 

Amikor

az andalúz homok,

a csodálatos, bársonyos tapintatú,

alkonytájt egy pillanat alatt

lilásra szikkadó, érintetlen

andalúz homok,

a mindig visszaálmodott

ezüst-szűz leánytest

fogadta el simogatását,

élni kezdett

a horpaszokba húzott angyalszárny,

lebegés, napforduló,

és egy nyolcéves fiúcska

magához kérte a világot,

amikor

egybeírt egek alatt

kérdőre vonta Barcelonában, Párizsban, Cannes-ban

az elmozdult pillanatot, a léptékre

fogalmazott boldogságot, az elmerült

harangszót,

a tények meg a dolgok riadalmát,

és most beszélj! – mondta,

a vonalak nyelvtanát tanítva

emberségre,

a labda előkerült a gömbölyű semmiből,

a lélek kiült a szemek ablakába,

a csók tűzbe borította a délutánt,

amikor

a mosolya kettévált

és egy galamb rebbent ki belőle,

az erdők birtokba vették a túlbuzgó

áprilist,

először vette igénybe az egek díjszabását,

szobahőmérsékleten tartott reményeitől

szabadulva

kalapjába tűzte a nap bokrétáját,

amikor

a tenger gyökérzetére, a menetkész felhőkre,

a hegyek kezdetére, az idők keresztfájára

szögezte

szívét,

a női színek

mind elérzékenyültek,

bevallották, hogy Murillo és Goya után Picasso,

emlékeztek: Van Gogh és Gauguin után Picasso,

fölsikoltottak: Mondrian, Kandinszkij után Picasso,

magukba szálltak: Picasso, Hartung és Picasso,

és féltek,

hogy ez a szerelem is véget ér.

 

Az andalúz partokon a hullámok hajba kapnak,

ki őrzi a gyermekkorból fennmaradt

csodálkozást,

ki méri érintésed súlyát

az érzékeny szelekben,

ó, Picasso, merre vagy,

hová került a fények évada

és hol van már a tavalyi homok?

 

 

A kertben szerda van, 1981 [41-42.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44451

Márki Zoltán

 

 

HULL, HULL A HÓ

 

Hull, hull a hó hajadra,

szállongva, szabadon,

hull a hó a szavakra,

elolvad ajkadon.

 

Hull a hó homlokodra,

suttogva, hallhatón,

hull, hull a hó arcodra,

sóhaj a sóhajon.

 

Hull, hull a hó válladra,

mindent betakarón

hull a hó alakodra,

illatosan, nagyon.

 

Hull a hó, rád szakadva

csillog föl, csillogóm,

hull, hull a hó, csókolva

csókol, ezüstbe von.

 

 

A kertben szerda

van, 1981 [28.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44450

Márki Zoltán

 

 

A LEVEGŐ MEGMŰVELÉSE

 

Verset szoktam írni,

ha tétován-kecsesen megindul

a hószállingózás,

kezdetét veszi

a bokrok fehér növekedése,

lábnyomok utazása,

kül- és belterjesen a levegő

megművelése

a délutánban,

s mintha a föld világítana

holdnak, csillagnak, égnek,

három műszakban építkezik

a fény,

a tárgyak közélete megélénkül,

jártunkban-keltünkben illatokba

ütközünk,

reggel van

bennünk mindig,

mert semmi sem tud úgy kibontakozni

önmagából,

mint a hó.

 

 

A kertben szerda

van, 1981 [27.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44449

Márki Zoltán

 

 

A FÉNY EGY KÖNNYET EJT

 

Délelőtt történik minden,

az ég, a föld, a fák,

előkerül az ősz,

szétosztja magát.

 

Délelőtt történik minden,

a hang, a lent, a fönt,

a szélnek eszébe jutok,

elhullámlik a csönd.

 

A füvek megkeresnek,

kristályosul a víz,

a lankadt eső elakad,

megérkezel te is.

 

A fény egy könnyet ejt

szemedre, gyönyörűm,

s megkezdődik és nincs tovább

az idő gyönyörűn.

 

 

A kertben szerda

van, 1981 [25.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44448

Márki Zoltán

 

 

SOROK AZ ŐSZRŐL

 

Milyen szép ez a reggel

bennem,

benned,

napvilágra kerül

a harmat,

fél-lila, fél-kék, fél-rőt,

fél-árnyék, fél-fény,

hamvas horpadás,

suttogás a fákon,

s az ég

fél a végtelentől,

riad végzetére a levél,

roskad önmagába a fű.

Ó, könnyed visszatarthatatlanság,

térdre kényszerített szél,

vezeklő illatok,

süppeteg ösvény,

mely emberére akad,

midőn

elfordulnak a síkok hirtelen,

s magával ránt a rozsdás csönd.

Mégis:

mily szép ez a reggel,

mindent tudunk róla s magunkról,

itt születik előttünk,

elhal pillánkon,

hunyd le a szemed,

örökké

megmarad.

 

 

A kertben szerda

van, 1981 [24.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44447

Márki Zoltán

 

 

VARÁZSLAT VOLT

 

Feléd hajlott a fűz,

a víz, a tűz.

 

Nap, árny intett neked,

hegy, fellegek.

 

Hozzád szín, alkonyok,

csönd tartozott.

 

Erdő, virág, világ,

nőtt érted ág.

 

Benned fogant a jó

íz, millió.

 

A vers, az ég zenélt

egy szavadért.

 

Általad működött

fény, fű, fa, köd.

 

Jelen, jövő, a múlt

téged tanult.

 

Lett nap és éj csupa

titok, csuda.

 

Varázslat volt, miért,

ha véget ért?

 

 

A kertben szerda

van, 1981 [22.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44446

Márki Zoltán

 

 

ESŐK

 

Szerelmes vagyok

ebbe a nőbe,

ha esőre áll az idő,

mindig szerelmes leszek,

mikor zuhogni kezd

a szélszagú,

a fűszagú,

a hajszagú,

lelkig ázom bennük,

érettek,

kalászosak,

tűlevelűek,

aszfalton füstölgők

a záporok.

 

Szerelmes vagyok

ebbe a nőbe

a csuromvizes,

fürdőző napszakokban,

csapongó ősziek, fátylasak,

csepergő csipkések, téliek,

hullanak

szélesen és szálasan,

csobbannak a csöppek

nyáron,

tavasszal

az ingünk alá,

a bőrünk alá,

zuborgók,

sistergők,

sustorgók.

 

Állok tehetetlenül

a napverte lebegésben,

párákban, ízekben, zenékben,

szerelmes vagyok

ebbe a nőbe,

ha esőre áll az idő,

vagy ha kiderül.

 

 

A kertben szerda

van, 1981 [20-21.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44445

Márki Zoltán

 

 

KITELIK A NYÁR

 

Kitelik a nyár

ebből a fényből,

egymást keresi

minden hang, illat.

 

Kitelik a nyár

ebből a fényből,

csoportba verődnek

az ízek, a párák.

 

Kitelik a nyár

ebből a fényből,

szabad a szerelem

az izzó fák közt.

 

Kitelik a nyár

ebből a fényből,

kéken utánad kap,

fészket ver válladon.

 

Kitelik a nyár

ebből a fényből,

úgy érzem, érted

lüktet halálig.

 

Kitelik a nyár

ebből a fényből,

lángba borul

tőled a világ.

 

Kitelik a nyár

ebből a fényből,

ajkad az ajkamon

belefér egy percbe.

 

Kitelik a nyár

ebből a fényből,

kitelik az élet

egyetlen csókból.

 

 

A kertben szerda

van, 1981 [16-17.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44444

Márki Zoltán

 

 

A TENGER BETAKARTA ÖNMAGÁT

 

A tenger

betakarta önmagát

az éjben,

hangot váltottak

a fák,

a szelek múltja

épp hogy elért

homlokomig,

füvek örökléte

motozott

a feltörekvő

házak között,

miközben messzekísért

az egek hallgatása

a téren,

ahol egy költő

őrizte

hódító neolatinságod,

város,

ki a boldogságra

oly érzékeny

vagy.

 

 

A kertben

szerda van,

1981 [15.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44443

Márki Zoltán

 

 

MA EGÉSZ NAP

 

Ma egész nap sütött az ég,

májusi ég, áttetsző sugárzás,

hihetetlen, hogy elmúlik mégis,

és újrakezdi holnap reggel,

a park rózsás kedvében lesz,

talán nélkülem, talán nélküled.

 

Ma egész nap sütött az ég,

májusi ég, áttetsző sugárzás,

a fák között áthamvad halkan,

hihetetlen, hogy meghalunk mi is,

ha ennyire szerettünk élni,

s a levél zöld ágra vergődött.

 

 

A kertben szerda van, 1981 [14.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44442

Márki Zoltán

 

 

AZ ÉG VOLT A HIBÁS

 

Az ég

volt a hibás,

halvány fogalma nincs

a fellegekről,

tűzbe jön,

világgá indul alatta a világ,

szállong az öntevékeny szél,

idejében megérkezik az út,

megállja a füstölgő sarat,

a nádason pára ver tanyát,

az avar ezüst-verejtékben izzik,

zöldre lobban

a napsütésben a bokor,

lábra kapnak

a karcsú füvek,

mohó moháknak helyet szorít a zsombék,

és mindenütt

a hangok lassú benépesülése

hajnal óta,

sziporka pitypalatty a vetésekből,

a rigó sárga rikkantása,

fülemülék piros könyörgése

napszálltakor,

barnán koppanó cserebogár,

mint eltévedt golyó,

az ég

volt a hibás,

a levegőző alföldi látóhatár,

a gólyalábon álló csordakút

a lüktetés legközepén,

április befejezett körmondata

az uralkodó lebegésben,

az illatok honfoglalása,

a sarjak tömeges fölkelése,

gyöngyvirágok kíváncsi feje

a délelőtt fehérlő peremén,

orgonafák, amint röppenésre

szánják el maguk

déltájt,

a sugár, amint szemet vet a földre,

a kunhalom, amiben megbotol a végtelen,

a gyülekező erdők szabadságnyilatkozata,

az ég

volt a hibás,

állandó készültsége a kék őszinteségre,

a Költő,

mint otthon,

a ragyogással egy fedél alatt lakott,

lélegzetet vett

a tavaszból.

 

 

A kertben szerda

van, 1981 [12-13.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44441

Márki Zoltán

 

 

HATVANSZOR TIZENÖT

 

Az a hely

a világ legszebb

helye, ott

a vízimalom

és a Temes-híd

között

pont félúton,

ahol

letér

a szedres a kertek

elé

kéken.

Ma már

az a hely a világ

legszebb helye

a szélbe szédült

itatóval

szemközt,

ahol

az alkony

magunkra hagyott

negyedórányit,

ősszel,

a múlt idejű

akácok alatt,

a falutól

egy gyermekkorra.

Európától jobbra,

Európától balra

azóta

az a hely a világ

legszebb helye,

hatvanszor tizenöt

béke,

a súlytalanság

legközepén

két négyzetméter

csönd.

 

 

A kertben

szerda van,

1981 [10-11.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44440

Márki Zoltán

 

 

EZEN A NAPON

 

Ezen a napon

mindig szép idő van,

egyetlen lebegés,

légnemű a város

a falánk illatokban,

erdők éjszakáján,

vizek hajnalán át

fölázott földek

felől áramlanak

az utcákon árnyak

nélkül, mint a fény,

sodródnak, suhannak,

ömölnek, elvegyülnek.

Ahogy lépek, látom

portalan nyomuk

a kabátujjadon,

szemhéjad harmatán

fél centiméterre

a nyíltszíni csendtől.

A szelek érlökése

szabályos a parkban,

a fák töve elmerül

a fűben, ahol állunk.

 

 

A kertben szerda van, 1981 [8.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44439

Márki Zoltán

 

 

TÖMEGEIM

 

Tömegeim havak, esők,

tömegeim egy ölelés, a fák,

tömegeim nyarak, te, ők,

tömegeim a szél, az éjszakák,

 

egek, a kitelelt remény,

árnyak ága, mit átrajzol a víz,

a vesztett őszök idején

derek, az ártatlan fű kéke is,

 

a ballagás halk utakon,

padszél a parkokban, rímek, zajok,

a kopogás, mely lép vakon,

a csönd, az összes kórházi jajok,

 

erdők, szántók reggelein

rajongó föld, csírák üzenete,

tömegeim hűségeim,

egy kézfogás, a vers lehelete.

 

 

A kertben szerda van, 1981 [7.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44438

Márki Zoltán

 

 

7+8+7

 

A kertben

szerda van,

életbe lép a reggel

arany suhogással,

a levelek

neszét veszik

a szélnek.

 

A kertben

szerda van,

déli egyre mindent

elönt

a zöldek, fehérek, barnák

őszintesége,

az egyetlen

idő.

 

A kertben

szerda van,

akárcsak én,

ma szeret élni,

míg a rigófütty

a diófáról

világgá indul.

 

 

A kertben szerda

van, 1981 [6.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44437

Márki Zoltán

 

 

AZ ELOLDOTT DÉLUTÁN

 

Ez csak a végső kétségbeesés, ez az őszre-ősz,

szállongó fény, mely holnapra megalvad,

mert nem a nyárra, a múltra következik,

hogy imádkozzunk hozzá összetett lélekkel.

Hullatag vakmerőség, térdre rogyott dél,

vigyétek el, levelek, a lankadt-zöld feledést,

vigyétek kísértésbe a halál lélegzetét,

s vegyétek el tőlem a nap keserű poharát.

Ez csak a csevegő kétségbeesés, a múltra-ősz,

csak elfordult a nyártól s velem lépre megy,

megingtak a tetők, elborulnak az üvegdombok,

le-föl csapong a hang a füvek mozgólépcsőin,

odalapul a csenevész csatornák iszonyatához.

Itt járok a talajmenti fagyban, másként nem léphetek,

itt járok emberfeletti hittel a didergő dohokban,

a földön végigborzong a pánik hozott tisztasága,

csupa kék és fehér meg színezüst tisztesség,

és ez csak az első rémület, mely fölkeni áldozatát,

ez csak az órák fázékony s bágyadt ellazulása,

csak a varral teli utak előkelő lábadozása,

míg a hegyek koronáján el nem pattan a drágakövek buboréka,

s a királyi villámok még kerülik az erdők hiszékenységét.

Jaj, csuklyás ablakok adnak a légörvény kezére,

jaj, nekivágódom a kényszerleszállás éleihez,

jaj, virágok vergődése a koholt elvonulásban,

mikor mindegy már az élet s nincs is tovább már.

Ó, száradékony szárak, lelkes rostok miértje,

folyondárok a meredekre sikerült vágatokban,

ó, bokros teendőim az elvadult villódzásban,

fémlő sarjak, rozsdák kopott menetelése,

megyek törzsökös vérrel fontos, kétívű lábamon,

megyek görbe sárral bevert kristálytengelyeken,

s csupa hagyomány ez a csuszamlós képtár a réten,

mohó mohák csomós kábulata a búcsúk legalján,

konok nyomok enyvesedése a málló nedvesekben,

csupa korholt kárhozat a felhők páros lentjén,

s egy findzsa sóhaj már elég az étvágytalan kútnak.

Ez az ősz horzsolt idézete a kaparék kaszálókon,

ez az érintés, mely összehívja a nádason a hamvadást,

ez a roppant kiterjedés, mely orrlikamba kérdez,

ez a titok, mely fészket ver fülemben s a hallgatás eresze alatt,

ez a tüntetés, mely cserepeken s dobhártyákon átzuhog,

ez a szédület a síkok gerincén s földöntúli homlokomon.

Hogy mondjam el a birsek és a borszag savas szerelmét,

hogy is szótagoljam a csípős kiáltás néma almáját,

honnan tudjam, melyik őszből évelnek át ezek a gyümölcsök,

talán az elvetemült lombtalanság előestje óta várnak,

talán egy utcasarkon, mely nem heverte ki a találkozást,

talán egy kézfogás jegéből, mely összeroppantotta örömöm.

Vállamról szivárog a szivárvány alkalma a nemlátásig,

mellemen sír a levegő a csoportos nemsírásig,

itt fáj a szememen a vissza nem térő ágak áldomása,

gyanakvó gyanták, gyepek dőlt betűi gyújtogatnak,

roncsolódik a füstszag, október bökkent káprázata,

víz menekülése, tíz lángjaim, ellobog ujjam halkulása,

tüzelnek körmös korhadások, vakít a fák kóborlása,

a gyökerek kieresztik karmukat, akár a búvár vérerek,

s a csúcsok fejükre húzzák a közöny sisakját.

Hát csordogálnak könnyeim a szélcsendbe, mely őzek küldetése,

hát fújdogálnak hajszálaim az űrben, mit óv a szelek kerítése,

ködök veselkednek homokverő csontvermeim előtt,

micsoda belső halmazállapot az ősz, micsoda külső elejtettség,

micsoda belső robbanás a partok hústalan remegése,

micsoda égzengés leheletem a mélység szigorú böjtje után,

míg ingereim áramába nem ejti terhét a viharzások csőre.

Készítem magam a dolgok könyörületére a selejtező derengésben,

elvon a láz az engedékeny kenyerektől s a dér ostyáitól,

izmaim tűnődését átfeszíti a madarak ösztönös távolába,

agyamból kizubogtatja a törtek perdöntő szárnyalását,

kuporgó kazlak, bozótok erődje int fogadkozásra,

készítem magam a legfennköltebb koponyatörésre,

hajladozásra, mely egybeforr a sorsából kibillent sugarakkal,

teremtőm ez az esdeklés, míg délre húznak völgyek, mondatok,

vágy lapozza föl szerveim álmoskönyvét, megfejti hullámlásom,

s idejében eloldja a délutánt az összevont esteledéstől.

 

 

A megsebzett harangjáték, 1972 [85-88.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44436

Márki Zoltán

 

 

KÖZÖS SZAVAK

 

A félsziget a Holddal végképp

eltűnt, az est velünk maradt,

a kocsiban, kicsiben két nép,

ültünk egyetlen ég alatt.

 

Ő lengyelül tekintett énrám,

én visszanéztem magyarul,

fény kérdezte a fáktól némán,

a perc a csöndtől mit tanul.

 

Nem értettük, éreztük egymást,

ezer ősz intett messziről,

hallgattunk, mint ki nem tehet mást,

de hallgatnunk is volt miről.

 

S röppent az idő csillagostul,

megállt az út is hirtelen,

Báthori, mondtam búcsúzóul,

s hogy tudta ráfelelni: Bem!

 

 

A megsebzett harangjáték,

Dancka, 1972 [71-72.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44435

Márki Zoltán

 

 

A TITOKZATOS JÁTSZÓTÁRS

 

A füvek visszatértek tavasszal, és a szobáig hozták az illatot.

Leheletkönnyűség volt fölemelni a küszöbről, zsebre tenni, hogy

jusson meg maradjon is belőle, ha az ablakot becsukják.

 

Künn porból és fényből szövődött a nap, a sarak darabokra

vágva várták, hogy kerekek horzsolják fölöttük csillogva a leve-

gőt. A léckerítést kettőbe metszette a borotvaéles árnyék.

 

És az így támadt résen zúgás zuhant az előkertbe, indulás mo-

tozott, méhek és barna bóbitás dongók közé hajlékony vízcsöppek

szorultak, gurultak a föld felé súlyukat vesztve.

 

Nem tudni, hol kezdődött a susogás, mindenünnen jött most. A

hang hol zöld surrogássá fokozódott, hol égszínkékké halkult,

míg végül betöltötte az időt, mint kutat a talajvíz.

 

A nagykert bókolva tűnődött, merre menjen az eltörölt eső nyo-

mában, de fogva tartotta a göröngyök és gyökerek olajló párál-

lása, a színes zizegés és a meztelen sugárzás.

 

Ő menekült volna, a másik szobába tán, hol a zongorába zárva

aludtak még a sejtelmek, vagy inkább fölnyitná ezt a kődobozt,

a házat, sírva véresre kaparná a falak bőrét.

 

De nem mozdult, állt az ablak szabadságában, a föltárt délelőtt-

ben, s elérhetetlen ébredések és elbocsátások érintésével csaptak

túl rajta a zajok és a nyomakodó csobogások.

 

Hussogva futott a mélybe két tenyér közt a kútrúd, hallotta két

ló izgatott hahogását, amint táguló orrlikkal kapnak a veder

ezüstje felé, aztán a sárga fogú kortyolást.

 

Jobbról borjú tejes szipákolása és a szárítókötelek vontatott nyö-

szörgése érkezett mellig, arcig érő szédületben, elkeveredve a

frissen mosott ingek cikkanásaival.

 

Baloldalt rézsútos fecskék pengették feszes, rugékony szárnyaikat,

mint fekete fésűt bálba igyekvő legények. A szőke, szakadó hajú

szomszéd kislány pilledt szájjal pihegte: ,,Phéla!”

 

Túl, a másik utcában tehenek dobogtak és a kőkereszthez dör-

zsölték döngő hasukat. Temetői varjak a rét zümmögését firtat-

ták, s tűntek el a tó felé az akácfák csattogásában.

 

Mindezt nem látta, csak fölfogta a szemével, csak átrezgett a fü-

lén és feszíteni kezdte, hogy szinte ledöntötte a lábáról, mivel

négyéves volt még s gyönge a hangok hatalmához.

 

De érezte, valami nagy figyelem szegződik rá, és várt megsem-

misülve a titokzatos játszótársra, aki mindig megjelent, ha ma-

gára maradt csöndet elrebbentő szitakötőivel, a percekkel.

 

 

A megsebzett harangjáték, Nagyszentmiklós, 1970 [62-64.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44434

Márki Zoltán

 

 

DOBRUDZSA

 

És mentem a hajnali horpadásban, és mentem a magasságban,

mely a Nap éneke. És megtárult az idő, mely völgy is, ég is, jelek

és szelek járta, befedhetetlen állandóság. És a réteken érett-arany

lélegzetek és a szőlőkön a levegő izgalma.

 

Fölöttem az egek üzenetet váltottak a fákkal és a csillogással,

mellém szegődött a patakok országrésznyi csobogása és a füvek

álma is. Készült az ősz keserédes páráival, és befejeződött a nyílt

és lebonthatatlan almaszagban.

 

Aztán a tenger is kérdezni kezdett, és a feleletet hullámairól

olvastam le. Gyertek és örüljetek a zöldnek meg a borzongásnak,

az életnek és az elmúlásnak – suttogtam én is a hívást, a szemek

vallomását, amely a végtelent kitakarta.

 

 

A megsebzett harangjáték, 1972 [61.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44433

Márki Zoltán

 

 

HÁZI ÁLDÁS

 

Az élettől már csak az öregséget

Az öregségtől már csak a mindenséget

A mindenségből már csak a merengést

A merengésből már csak a teremtést

A teremtéshez mindig a folytatást

A folytatáshoz mindig az indulást

Az induláshoz csupán a mesét még

A mesékhez csupán a zenét még

A zenékből már csak a kalandot

A kalandból már csak az állandót

 

 

A megsebzett harangjáték, 1972 [55.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44432

Márki Zoltán

 

 

KÖZLEMÉNY A FÁKRÓL

 

A fák keresik a szelet, és az évszakok megadják a választ kér-

déseikre. A választ, mely: gyökerek bizsergése, levegő rügyezése,

a titkos érintkezés az éjszaka és a hajnal, az órák végzete és a

Nap lázadása között.

 

A fák keresik magát a választ is, fölegyenesedve a tántoríthatat-

lan havakban, lehajolva a sugarak terepszemléjén érte. És gyü-

mölcseik fokozatát és igazságaik szimbólumát kínálják föl neki,

a Föld eladó lányait.

 

Ezért költők a fák, és verseiket, az élet szerelmes leveleit, úgy

dobják be az ablakon, illatosan és címtelenül, mindenkinek.

 

 

A megsebzett harangjáték, 1972 [34.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44431

Márki Zoltán

 

 

NEM KÉRT VERS

 

Percnyi csend az elköltözöttnek, az ismeretlennek, kit kalapja

nem tudott fenntartani a vizen.

 

Percnyi csend a hasztalan kéznek, mely megkapaszkodott a halál-

ban, s többé nem eresztette el.

 

Percnyi csend a csöndnek, mely elkékült, és többé nem jut leve-

gőhöz a végérvényes, dülledt süllyedésben.

 

Hullámzunk szerte a fájdalomban, átbuknak rajtunk honkereső

labdajátékok és buborékok átkai.

 

Tobzódik az ég, elmerülnek a felhők a kiáltásban, fölhólyagzik

lelkünk az állandó sodrástól.

 

Nem kért vers tetőzik szívünkön, de én azt parancsolom, fogjátok

ki a folyóból az érdes színeket.

 

Fogjátok ki kezemből a múlhatatlan akaratot, meszeljétek át a

föld sápadtságát, a falak hamuszürkeségét.

 

Szövetkezzetek ma újból a fákkal és a leteríthetetlen szelekkel,

füvekkel és a félre nem verhető magassággal.

 

Gyújtsatok alá a Napnak, legyünk világosság, be kell hoznunk

ezt a fekete szünetet, mely a menekülés.

 

Vissza kell térnünk önmagunkba és a reménybe, erőnkbe és az

örömbe, mely tűrhetetlen a pusztulásnak.

 

 

A megsebzett harangjáték, 1972 [27-28.]

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!