"Mintha láttam volna egyszer őt, mintha láttam volna Juhász Gyulát, láttam egyszer őt, egy vak és könnyes őszi délelőttön a szegedi temetőben, ahogy frissen-fölvirágzott lucskos őszi sírját nézi, a keskeny, hosszú kőkeretbe zárt halmot, az üvegcsillag krizantémokkal és vérző őszirózsákkal sörényes hátú föld-kockát, az esőszagú haláldombot, amely, mint virágból-szőtt táltosló hátközépig a földbe-süllyedten áll...
És Juhász Gyula csak állt ott magában, szótalanúl és könnytelenűl, nem hallotta Anna vak köd-nevetését, nem hallotta az őszi emlékbeszédeket..." (Juhász Ferenc)
Az ember, amíg fiatal, erõs, Úgy véli, hogy egész nagy zenekar Van a szívében, kürtök és dobok, Hegedûk, hárfák, csellók, fuvolák És mind az élet örömét, a szépség, A jóság és igazság himnuszát Ujjongják viharozva és vidáman. Nem veszi észre, hogy a jó zenészek Lassacskán szépen elhallgatnak és Elszöknek egyenkint egy más vidékre. Nem veszi észre, hogy fekete posztó Jön a dobokra és hogy elrekednek A trombiták s a száguldó ütem Mindegyre lassúbb. Mígnem egy napon Magában áll az utolsó zenész S tört hangszerén egy hang sír elhalón Mintegy segítségért kiáltva égre, Majd csak susog és elnémul örökre A bánat
Egy hangszer voltam az Isten kezében, Ki játszott rajtam néhány dallamot, Ábrándjait a boldog szenvedésnek, Azután összetört és elhagyott. Most az enyészet kezében vagyok De fölöttem égnek a csillagok.
Benn gyertyafény, künn csillagfényes éjjel, Kapunk tövén elfojtott szenvedéllyel Csókok dalolnak szépen, csöndesen. Én hideg párnán ringatom fejem És olvasok. A szavak összevesznek, Szavakból vágyak lesznek S vágyaktól oly nehéz az ágyam. Ki olvas most a nyári éjszakában? Ki gondol most rég elszállott igékre, Latin bölcsességre?
Mikor kinézhet az égi mezõre, Hol a szerelmes csillagpárok járnak, Mikor kileshet a remegõ zöldre, Melynek árnyán a csókok muzsikálnak? Csak én legyek az olvasó, a bölcs, én, Csak engem érdekeljen régi törvény, Mikor örök törvénye szól a vérnek S csók és csillag beszélnek?
De engem már megcsaltak tavaszok És megvettek már korai fagyok. És olvasok, olvasok, olvasok. Künn csillag ég és benn a könny ragyog, Csak olvasok.
Ha suhog is már selyme a nagy estnek, Ne haljon ki a dal az ereszalján: Röppenjenek föl a szilaj, a harsány Rapszódiák helyett ma halk szonettek.
Hideg szonettek, hófehér szonettek, Mind halkszavú, mind tépett szárnyú, halvány, De vígasz annak -- álmok alkonyatján -- Aki szeretett s akit nem szerettek.
S megindul árván, esti áve-szóra, A hervadt vágyak halk processziója, Új, ismeretlen szentséget keresve, --
A barna lombok õszi ködben áznak, Mint tömjén száll a nehéz hervadás-szag S halk szonett-kórus cseng belé az estbe.
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál Emlékeimből lassan, elfakult Arcképed a szívemben, elmosódott A vállaidnak íve, elsuhant A hangod és én nem mentem utánad Az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, Ma már nem reszketek tekintetedre, Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! Mert benne élsz te minden félrecsúszott Nyakkendőmben és elvétett szavamban És minden eltévesztett köszönésben És minden összetépett levelemben És egész elhibázott életemben Élsz és uralkodol örökkön, Amen
