Mohácsi Zoltánnak üzenet a Solaris CD boltból: megérkezett a dupla Marillion, amit kért. Aki tudja, adja át neki az üzenetet, vagy adjon nekem egy telefonszámot/mailt, ahol elérhetem...
A holnapi Vájt fülbevaló- adás régi ismert előadók/formációk friss, őszi lemezeiből ad izelítőt.
Várhatóan Nick D'Virgilio (Rewiring Genesis - A Tribute to the Lamb...), Frost, It Bites, Karmakanic, Marillion, Keith Emerson Band (feat. Marc Bonilla) hallható majd itt, a Fúzió Rádióban du. 5-7-ig.
Végre van már mondanivalóm a Happinessről. Meg annak kapcsán másról is. :-)
Hangzásvilágában egyértelmű a Marbles rokonsága. Minőségben is, szerintem legalább olyan jó, mint az. Egyetértek jobbhoroggal, hogy a Happiness egyenletesebb színvonalú mint a Marbles, viszont az Ocean Cloud, az Invisible Man, és a Neverland magasságába talán nem jut sehol sem. Igaz, a Real Tears, a Happiness, és a Half Empty Jam (senkitől nem olvastam még dicséretet róla, ha csak nem Kelly szólója okán) igencsak megközelíti. Szóval a Somewhere melléfogása után újra egy mestermű. :-)
Egyébként azt hiszem, végleg rájöttem, mi a Somewhere hibája. (Bár tisztában vagyok vele, nem találtam fel a spanyolviaszt, hisz ezek többségét, ha más megfogalmazásokban is, de már olvastam itt). A daloknak - az utolsó Faith-t leszámítva persze - nincs elég erős karakterük, nagyjából ugyanúgy szól mindegyik: nincsenek egymástól jelentősen eltérő dallamvezetések, hangszeres megoldások, meghökkentő/meglepő, amolyan progrockos ritmusváltások, kicsit is eltérő énekstílusok... Ilyenek ugyanis, persze igen eltérő mértékben, eddig minden egyes albumon voltak, ezek hiányával még a Radiation sem vádolható. A Somewhere-ről viszont gyakorlatilag hiányoznak, s főképp emiatt olyan szürke, jellegtelen, kissé unalmas az egész. Nincsenek benne levegővételek, szellősség, mintha valamiféle egységes, szürke máz telepedne hallgatásakor a dalokra, egy lepel, ami alól csak az album legvége kukkant ki. (Tovább nyújtózkodott a lemez, mint ameddig a takaró ér... :-D ). Oka lehet még ennek az elég egysíkú billentyűs témák használata, s minderre rátesz még egy lapáttal a nem igazán jó, demószerű keverés is. Önmagukban a dalok amúgy szerintem nem lennének rosszak: ha - a Most Toys-t leszámítva - bármelyik kettő-három a Marblesen, vagy a Happinessen lenne, fel sem tűnne, beolvadna, semmi gondom nem is lenne velük.
Szóval a Happiness szerencsére nem esett a Somewhere hibájába, amitől pedig az eltelt idő rövidsége okán komolyan féltem is. Korrigáltak a fiúk - legalábbis a Marblestől való elhajlást illetően. Valahogy ugyanis az az érzésem, hogy ez a "karakteres dalok"-dolog (ami egy kicsit mániám amúgy) már az Anoraktól, de főleg a Marblestől kezdve más, mint az a .commal bezárólag volt. Bármennyire is kurva jó a Marbles és a Happiness, valahogy úgy érzem, nincsenek rajtuk olyan karakteres, jellegzetes, az album többi dalától eltérő - s mindezzel együtt mégis nagyon Marillionos - számok, mint addig bármelyik lemezen voltak. Visszafelé haladva: a .comon tök másmilyen például a Deserve, a Rich, és az Interior. A Radiationön az Under the Sun, a Three Minute, vagy a Born. A This Strange-en a Thousand Faces, az Estonia, vagy a címadó. És ezt folytathatnám a Seasonsig, vagy akár a Scriptig. (Amúgy talán ez összefügghet azzal is, hogy az Anoraktól kezdve már szinte alig vannak gitárszólók, billentyű meg pláne). És itt most nem az előbb kielemzett Somewhere fantáziátlanságáról beszélek, a Marbles és a Happiness közel nem olyanok. De már nem is annyira különbözőek, egymástól eltérő karakterűek rajtuk a dalok, mint a korábbiakon. Amit csak egy kicsit sajnálok, hisz szerintem amúgy jobb lemezek, mint a Radiation, a Holidays, vagy akár a Seasons, bármennyire is szerethetők ez utóbbiak. Mindazonáltal igaz, amit többen mondtok: a Happiness tele van korábban már hallott témákkal, megoldásokkal, a csapat, úgy tűnik, zeneileg már nemigen képes újat mutatni... De ez szerencsére mit sem von le az album értékéből.
Természetesen imádom így is, úgy is és nminél többször hallgatom a lemezt, annál több csodás részt fedezek fel benne. De hát ez minden lemezükkel így van! Ezért aztán márciusban megyek is megint a weekendre :-)))
Nekem is nagyon-nagyon bejön a lemez. Szerintem ez a legjobb Hogarthos Marillion-lemez. Még az általam (és természetesen mások által is) nagyon szeretett Marblest és Bravet is lekörözi a szememben. A két kedvenc számom a lemezről a This Train is My Life és a Liquidity. Tudom, hogy az utóbbi "csak" egy átkötő szám, ám ettől függetlenül nagyon szép.
Nekem elsőre valahogy nem jött be az új album. De a csüggedést ne adjuk fel! Így voltam anno a Brave és az Afraid lemezekkel is. Azok már szinte hozzám nőttek.
Lehet, hogy én vagyok a szemellenzős Marillion rajongó, de nekem ez a lemez rettenetesen bejött. Sőt a korábban legorombított Real Tears for sale az aktuális kedvencem.
Hmmm... lehet, hogy magam maradok?
Sebaj, beneveztem a februári párizsi koncertre! Ha egyedül leszek, akkor biztos jó helyem lesz és a közös fotó is biztos...
Örülök, hogy pont Te hoztad szóba! Épp miattad nem mertem eddig megemlíteni ezt a "falzett-hangot" - féltem, hogy kupán vágsz, ha kritizálni merem H-t :-)) Tényleg nem értem, miért erőlteti...
Az én CD-m megérkezett :-)) Szép :-) Végre úgy hallgattam, ahogy szerettem volna, be a kocsiba teljes hangerővel és irány az országút... Néha az volt az érzésem, most hallom először, pedig már meghallgattam párszor. Vannak nagyon jó részek... de egyet nem tudok... ki mondta az én Steve-emnek, hogy az olyan szép, mikor magas hangon énekel... Mert szinte minden számban megteszi, és amennyire imádom a hangját, mikor normális hangmagasságban énekel, annyira idegenkedem ettől a... khm... majd azt mondtam, vernyogástól :-))
