Az önámítás mindig csak saját magunk kapcsán merülhet fel, a saját belső érzéseink, viszonyulásaink kapcsán, amikor nem vagyunk őszinték magunkhoz, hiszen az őszinteség, a kényszerű önmagunkba nézés ez esetben fájna, belső konfliktust hozna... Ami kifejezést te kerestél, de nem találtad meg, az mondjuk a "talán túlságosan jóindulatú felmentés, mentegetés" lehet, amit csak azért részben írnék alá, mert egyáltalán nem gondolom, hogy a megérteni igyekvő, okokat kereső jóindulatú mentegetésem valóban eltúlzott volna.
Egyébként rád is vonatkozik, ami jobbhorogra: mindenképp üdvösebb és előremutatóbb lenne, ha inkább megpróbálnád érdemben vitatni az okot, a magyarázatot megtalálni vélő megállapításaimat.
A szerecsenmosdatás mögött mindig valami érdek húzódik. Nekem nyilvánvalóan semmi érdekem sem pro, sem kontra bármit is írni ide a Yesről. Amúgy pedig simán csak leírtam, szerintem miért ilyen gyenge ez a lemez, amit pedig ebben a fórumban rajtam kívül senki meg sem kísérelt, téged is beleértve, amivel önmagában persze még semmi baj nincs. Ahelyett hogy idevetsz nekem valami butaságot, ahelyett leírhatnád például, miért és mennyiben nem értesz egyet az amúgy őket puszta jóindulatból valóban mentegetni igyekvő meglátásaimmal annak kapcsán, hogy miért is ez a Yes leggyengébb albuma.
Megnéztem a dvd-t. Hát, valami óriási élmény volt. A régi zenék átértelmezése zseniális. Ilyen idős zenészektől hihetetlen, hogy teljesen újszerűen állnak hozzá saját klasszikus műveikhez. Anderson éneke kortalan, friss, tiszta, hihetetlenül tiszta. Ponty kitűnő. Hallgatása közben a mennyekben éreztem magam.Ahogy Anderson ráénekel a klasszikus Ponty nótákra, az hátborzongató. Roundabout bevezető basszusgitáron!!!! Kár, hogy csak egy órás a koncert plussz az idióta rendező a zenészek nagy pillanatait kicsit tönkrette a fölösleges vizuális hatásokkal. Biztosan azt gondolta, ezzel lehet érdekessé tenni, pedig az már az volt. Kár, de ez nem túl zavaró. Bravó Jon! Hiányzol a Yesből, bár az új énekes nagyon tetszik, igaz, hogy Chris nélkül nincs Yes szerintem. Az APB dvd-t mindenkinek erősen ajánlom!
Megjelent az Anderson Ponty Band dvd-je. Még csak belehallgattam, de nekem nagyon tetszik. Jean Luc Ponty egyébként is régi kedvenc, Andersonnak pedig döbbenetesen tisztán szól a hangja. Zeneileg is visszanyúlnak a hetvenes évekbe. Szóval csúcs, bár csak az első tíz percet láttam belőle.
Ez az új (mármint nekem új) lemez, a Heaven & Earth szerintem azzal együtt a leggyengébb Yes-album, hogy én nem mondanám azt, hogy nem élvezhető. Mert az. A Fly from Here is eléggé gyengusz, és "csak" amiatt mondanám jobbnak a Heavennél, mert izgalmasabb anyag ennél; és nem is feltétlen azért, mert a számok rajta részben összetettebbek, hanem mert egyszerűen erős a Drama-fílingje, még ha a Drama nagyságrendekkel jobb is nála. Nagy gyengéje viszont, hogy - a vissza-visszatérő "we can fly from here"-melódia ellenére - nem áll össze, szétesik; esetében a koherencia az egésznek a Drama-hoz való hasonlatosságában ki is merül.
A Heavennel ilyen probléma nincs, a hangzásvilága egységes: egyszerű, könnyen emészthető, szinte teljesen izgalommentes dalok egymás után. (Viszont a szó legszorosabb értelmében is: dalok!). Az első Yes-album, ami zeneileg nem akar - azaz inkább nem is tud - semmi különleges lenni; és talán pont emiatt lehet a legkevésbé erős Yes, és emiatt fintoroghatnak annyian és annyira.
Ha az életműben keresek hasonlatosságot, a dalok egyedül talán az - ennél persze messze jobb - Magnification számaira emlékeztetnek; ha azon kívül, akkor részben a Wetton-Howe-os Asiára, részben Anderson egyes szólóalbumaira. Mindezek mellett (és ellenére) egyébként a Heaven tagadhatatlanul Yes: Squire, Howe és White játéka, az egész hangzásvilág, és persze Davisonnak ehhez a hangzásvilághoz százszázalékosan passzoló éneke okán. Teljesen egyértelmű ugyanis, hogy ez a zene - zsigerekben élő módon, ugye - Anderson-hangra "lett írva".
Visszatérve arra, hogy nem akarnak/már nem tudnak semennyire sem különlegesek, izgalmasak lenni: nem tudom, melyik igaz a kettő közül, esetleg együtt-e mindkettő. Könnyen lehet - és sajnos a leginkább valószínű -, hogy már nem tudnak: a Fly "csalás", hisz jó három évtizedes ötletekből építkezik, az azt megelőző Magnification pedig 13 évvel korábbi, és Anderson is még velük volt. Ezek az emberek - Squire, Howe, White - közelebb állnak/álltak a hetvenhez, mint a hatvanhoz, és Downes is már túl van a hatvanon: az olyan területen való alkotáshoz, amely különösképp igényli a kreativitást, az intuíciókat, az ösztönöket, az ihletet (azaz a művészethez), ők egyszerűen már öregek. Általánosságban megfigyelhető, hogy (rock)zenészeknél nagyjából az ötvenes éveik eleje az, amikor még utoljára valami nagyot tudnak dobni: persze nem zseniálisat, adott esetekben korszakalkotót, hisz az az ösztönös értékteremtésben tobzódó ifjúkor, a húszas (meg még gyakran a harmincas) életévek szinte kizárólagos "jogköre", hanem "csupán" kimondottan erős, összeszedett, kiérlelt, és persze vérprofi munkákat. Mint amilyenek a Yes esetében a Keys studiódalai és a Magnification. Hatvanon túl, pláne inkább hetven felé egyszerűen nem várható el senki zenész emberfiától, hogy ugyanazt nyújtsa, amit másfél évtizeddel korábban. Mert ez nem megy. Ilyen a biológia. Márpedig ha kedvük van, és még képesek is így együtt épkézláb (!) dalokat írni, miért is ne írnának és adnák ki?!... A Heaven számainak mindegyike épkézláb dal: persze több közülük - Yes-szerzeményhez képest! - eléggé sekélyes, harmatos, de vannak azért jobbak is (Believe Again, Light of the Ages, Subway Walls: amúgy egyik sem "a hetvenhez közelítők" szerzeménye... A Subway esetében hovatovább mindig erős hiányérzetem van, annyira hirtelen, gyorsan van vége: mintha szégyellnék a dal - és ezzel az album - legeslegvégének az amúgy az Asia legjobb pillanatait idéző végre-valahára felpörgését, a klasszikus és egyenesen magávalragadó Howe-Downes-tempózást. Vagy nem tudom, de ezt a zárótémát mindenesetre még jobban is ki lehetett és kellett volna bontani).
Mint Yes-album, nem jó ez a lemez, de szerintem szégyellniük sem kell, már csak az életkoruk okán sem. (Igen, 2001-ben, 53 évesen ugyanezért talán még szégyellniük kellett volna magukat). De inkább azért nem, mert egyébként élvezhető anyag, és ez a lényeg. Mert nem kell, és nincs is semmi értelme a Heavent jóval korábbi Yes-munkákhoz, főleg nem a hetvenes évekbeliekhez méricskélni. Nagyon meg lennék lepve, pláne így Squire halálával, ha ők akár együttmaradva, akár Andersonnal újra összeállva valaha is még mondjuk Magnification-szintű cuccot adnának ki (pedig ugye hol van az a Relayertől, a Close to-tól, a Goingtól!... - de szerintem még a Keystudiótól is elmarad). Már ha egyáltalán kiadnának még bármit, hiszen Squire nélkül elég esélyes, hogy a Yes, mint alkotó banda is meghalt; és én azt mondom, ez esetben ez a lemez ha nem is feltétlenül méltó lezárása - az konkrétan a Magnification lett volna -, de bizony korrekt lezárása az életműnek...
Igen (yes) az új dvd. Kicsit nehezen indul be. A Close To The Edge kissé vérszegény. Howe mintha aludna. A hangminőség sem az igazi. Teljes hangerőn kell hallgatnom, bár a Bristol dvd is halk. Aztán egyre jobb lesz minden. A Fragile tökéletes végig. Hihetetlen, hogy ennyi év után is működik. Az új énekes nekem nagyon bejön, Teljesen más, mint Anderson de mégis autentikus. Chris tökéletes mint mindig. Downes néha bántóan gyenge, de vannak nagyon jó pillanatai is.
Egyben hallgattam a Bristol dvd-vel. Tökéletes 3 óra Yes.
Ha az elmúlt uszkve harminc év során bármikor is villámgyorsan meg kellett volna neveznem a legelőször eszembe jutó basszgitárost, ő lett volna az... Pedig vannak már trónkövetelők jópáran. Ő volt A basszusgitáros. Nyugodjék békében!
Szörnyű hír. Teljesen lesújtott. Nagy veszteség ez a zenének is. Az emberi oldaláról nem is beszélve. Pont tegnap este néztem meg sokadszorra a Brighton dvd-t. Teljesen lenyűgözött Chris játéka újra, pedig ezerszer hallott dolgokról volt szó. Pótolhatatlan lesz a hiánya. Nyugodjon békében.
Eléggé aggasztó ez a hír. De remélem, Chris visszatér és lesz még európai Yes turné vele.
Sherwood kézenfekvő megoldás a helyettesítésre az amerikai turnéra, valószínűleg meg is állja majd a helyét. Ezzel együtt, ha már helyettes, mondjuk Tony Levint szívesebben látnám.
Utánanéztem ennek a betegségnek, és sajnos nagyon rossza túlélési statisztikák jellemzik:
A 2009 study on 91 patients found a median overall survival for erythroleukemia patients of 36 weeks, with no statistically significant difference to other AML patients. AEL patients did have a significantly shorter disease free survival period, a median of 32 weeks.
Azaz átlagosan 32-36 hét a túlélés, különösen 65 év felettieknél.
De Chris nem átlagos, nagyon bízom a gyógyulásában !!!!
