VLAGYIMIR SZOLOVJOV
ÁT A REGGEL KÖDÉN
Át a reggel ködén, bizonytalanul lépve
a csodás part felé kerestem az utat.
Már jött a pirkadat a csillagok elébe,
álmok repültek, és a titokzatos égre
küldtem, az istenek felé fohászokat.
S éppúgy, mint akkor is, messzi titkok honába
hideg, fehér napon megyek tovább magam.
Szétoszlott már a köd, és szemem látva látja,
milyen nehéz az út, és lelkem minden álma
milyen távol került, s minden mily messze van.
Éjfélig megyek én, bátran előre lépve,
s a vágyott part felé keresem az utat,
az ifjú csillagok ragyogta hegy elébe
megyek, oda, hol a győzelem tüze égve
lobog, s hol templom szentélye befogad.
Lothár László fordítása
EZ TÖBB...Ez több, mint szerelem:ez gondolat...hajnali séta, juharfák alatt...galambszárny rebben...párák...permetek...hullnak a fáradt, őszi levelek...Aztán a munka...és már odabenn...A szkenneren fehér cicád pihen....Megsímogatnám...mégse...nem lehet:megérezné a simító kezet...felébred, s akkor én is ébredek...Már reggel van, kinyithatom szemem...csak álom volt s egy szálló gondolat...Egy gondolat..., mely több, mint szerelem....
(Kamarás Klára)
Az égbolt frissen pírkadó, A zöld fűillat írt adó Amint a rétről fellebeg, S gyöngyszínűek a fellegek. Oly jó, oly jó a hajnali A lenge szélre hajlani S csodálni, mely már halkan int Az első sárga kankalint; A rét fölött kék lelke reng. - A nap, a nap már feldereng, És minden szinnel ó, felér, Mert hófehér, jaj, hófehér!
Örökforgó ringlispil az élet, ezer veszéllyel jár: elkophatnak az erős láncok, csődöt mondhat a cél, kibillenhet az egyensúlyból, - lehet bármi, ami az utadba áll...
Változunk, mindannyian Te is, én is töröljük le egymás könnyeit, kövessük azt, ami megosztható mással, szolgáljuk ingyen, ha szegény is, ha kell egy száll ingben, egymásért erőről-erőre, ember, a sors hordoz, forgat, vezet, vigasztal, rángat, csak a helyed az élettered ne add fel, míg az örök hajnal rád nem virrad! - Így volt ez tegnap is, így lesz ma is,
Szokatlanúl nyugalmas most a reggel, az úton csak vigyázva járhatunk, mert a hajnali eső arany csigákat vert le a fákról. Tisztább vonalakban sorakoznak szemünk elé a dombok és - azt hiszem - mikor visszalehelli a langyos föld a hajnal puha könnyét: oly eleven szinek lobognak, oly szent dallal úsznak lelkünkön át a tárgyak, hogy e fényre-ébredt csodálatosság előtt az ember kínja szertefoszlik s nem is magunkat, nem idegeinket érezzük zsongani: oly mély gyönyörré sűrűsödik az élet, hogy ilyenkor hajam az erdő ruganyos hajával összefolyik, karom ölelve nő a kék láthatárba, mellem eke vérzi, hangom a szél harangja s az örök Nap kacag elragadtatott szemeimben.
Látod elhagyott minket s talán még kötélt is vetne nyakunkra és mi mégis keressük őt a fölsorakozó érvek ellenére mégis behunyjuk szemünket hogy elképzeljük közelségét hogy suttogjunk neki drága szavakat mert várjuk várjuk így is elhagyottan hogy egy ránk simuló puha hajnalon belénk márthassa mézes tőrhegyét -
AFANASZIJ FET
Ez a reggel
Ez a reggel – e könnyű mámor-
ez a nap – ez a fényzenezápor-
ez a nagy, kék varázs-
e hang, mely fent tovaszárnyal-
ez a sok hang – ez a madár-raj-
ez a gyors csobogás;-
ez a fűz, ez a nyír – ez a zöld gyep-
ezek a hegyek – e völgyek-
e zöld pihe mindenütt-
e méhek – e harmat a bükkön-
e csöppek, e gyöngyök – e sok könny-
e sok éles, tarka fütty;-
ez az alkonyat – e sose-szűnő
ez az álmatlan tovatűnő
éj a falu felett-
ez az árny – és hogy süt friss ágy-
e futamok – ezek a trillák-
ez – a Kikelet!
