Szakadt, dúlt ajkunk között forgó feszülő szavaink is csókká gömbölyödve bujdosnak itt a díszes pillák között egymásba- akadt csodáló szemünkben és elhalnak hang nélkül; amire születnek az cifra ajándék, zsoltáros látás és tudós csók terebélyén sárga rigóknak szárnyas, csattogó ölelése.
Tapsolva szétfutott a zápor s itt köröskörül üresen világít a környék és szuszog, de dong és csomókban hull már a napfény s aranymedveként nyalja a tüzes pocsolyákat.
Kövér fényesség hintál ázott deszkáknak jószagán és fortyog a világ a hirtelen melegben; tükröző fák közt száll könnyű szellő s a záporeső már a teli gyökérben él.
És omlik a hőség s imbolyog! hajlott füvek közt dudoló fény kisérgeti utját; talpát feni és csúszkálva elindul, pára maradt itt csak és szövött nyugalom.
Héthatáron túl csillámlik háta fénye már elfagyott kőszál aranylik tőle ott s a kemény éjszaki sark, - ha eléri, megszőkül tőle a kényes szivárvány alatt, amott a messzeségben.
Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, befonták életét vad kényszerképzetek.
Oly korban éltem én e földön, mikor besúgni érdem volt s a gyilkos, az áruló, a rabló volt a hős, - s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest, már azt is gyűlölték, akár a pestisest.
Oly korban éltem én e földön, mikor ki szót emelt, az bujhatott, s rághatta szégyenében ökleit, - az ország megvadult s egy rémes végzeten vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.
Oly korban éltem én e földön, mikor gyermeknek átok volt az anyja, s az asszony boldog volt, ha elvetélt, az élő írigylé a férges síri holtat, míg habzott asztalán a sűrű méregoldat. ..............................
Oly korban éltem én e földön, mikor a költő is csak hallgatott, és várta, hogy talán megszólal ujra - mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, - a rettentő szavak tudósa, Ésaiás. ...............................
Együtt kelek a nappal, hajamat fésüli- marja a hegyek felől a szél: ébredő utak között, színes vetések és virágos mákföldek fölött lengetem hajnali szomorúságom.
Kedvesem messze van és hogy szép maradjon, fürdetem néha könnyeimben: füveket hordok a fogaim között és szembenézek a nappal ha rágondolok.
Déli árnyékos heverőn, - evés után - ha elönt a bánat, parasztlányok kibontott mellén játszik szótlan a kezem és este hazatérek nagyokat lépve, a hallgató kertek alatt.
Mintahogy szarvakat bimbózó borjakkal és nagy sáros tehenekkel hazafelé ballag - ha eljön az este - a jámbor.
Már mozdulatlanul lapult az indián, de izgalom szaladt még sziszegve fönt a fán s a szél forgatta még a puskaporszagot. Egy megrémült levélen két vércsöpp csillogott, s a törzsön szédelegve tornázott egy bogár. Rézbőrü volt az alkony. És hősi a halál.
A mécsvirág kinyílik s a hunyó láthatárnak könyörg a napraforgó; a tücskök már riszálnak, odvában dong a dongó s álmos kedvét a bársony estében égre írta egy röppenő pacsirta; s ott messzebb, kint a réten, a permeteg sötétben borzong a félreugró nyulak nyomán a fűszál, a nyír ezüstös ingben immár avarban kószál, s holnap vidékeinken újból a sárga ősz jár.
A mélyben néma, hallgató világok, üvölt a csönd fülemben s felkiáltok, de nem felelhet senki rá a távol, a háborúba ájult Szerbiából s te messze vagy. Hangod befonja álmom, s szivemben nappal ujra megtalálom, hát hallgatok, míg zsong körém felállván sok hűvös érintésü büszke páfrány.
Mikor láthatlak ujra, nem tudom már, ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár, s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék, s kihez vakon, némán is eltalálnék, most bujdokolsz a tájban és szememre belülről lebbensz, így vetít az elme; valóság voltál, álom lettél ujra, kamaszkorom kútjába visszahullva
féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e? s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer, a hitvesem leszel, - remélem ujra s az éber lét útjára visszahullva tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, - csak messze vagy! Túl három vad határon. S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még? A csókjainkról élesebb az emlék;
csodákban hittem s napjuk elfeledtem, bombázórajok húznak el felettem; szemed kékjét csodáltam épp az égen, de elborult s a bombák fönt a gépben zuhanni vágytak. Ellenükre élek, - s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek fölmértem s mégis eltalálok hozzád; megjártam érted én a lélek hosszát,
s országok útjait; bíbor parázson, ha kell, zuhanó lángok közt varázslom majd át magam, de mégis visszatérek; ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg, s a folytonos veszélyben, bajban élő vad férfiak fegyvert s hatalmat érő nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám: a 2 x 2 józansága hull rám.
Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben, 1944. augusztus-szeptember
Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag, mint alma magházában a négerbarna mag, és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van, mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban. De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred, hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet, kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen, annak szép, könnyüléptű szivében megterem az érett és tünődő kevésszavú alázat, az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről, az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.
Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem, merengj el hát egy percre e gazdag életen; szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel, a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem, az új falak tövében felhangzik majd szavam; magamban élem át már mindazt, mi hátravan, nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem; ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints. Hol azelőtt az angyal állt a karddal, - talán most senki sincs.
Két karodban ringatózom csöndesen. Két karomban ringatózol csöndesen. Két karodban gyermek vagyok, hallgatag. Két karomban gyermek vagy te, hallgatlak. Két karoddal átölelsz te, ha félek. Két karommal átölellek s nem félek. Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem. Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem.
Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz, az ég derüs, nincs homlokán redő, utak mentén virágzik mind az ákác, a csermelynek arany taréja nő s a fényes levegőbe villogó jeleket ír egy lustán hősködő gyémántos testü nagy szitakötő.
Homlokomon a gyenge széltől ráncolt tenger oly közelnek tetsző végtelenje és szőke édesvizeknek hullámos áradata a hajam, mely a halánték körüli zuhataggal omlik homlokom fodros tengerébe és látomásos, felhős egeknek zöld tükre két nagy tágrazárt szemem, két összetapadt ajkam pedig korsója ízes, titkos szavaknak és fogaim fehér szűrőjén át szitálva hullik le rátok a keserű és az édes, a mézszavú áldás és az átok.
És Te néha a tenger végtelenjét simítod végig a tenyereddel, belebámulva a látomásos felhős egekbe és hullámos szőke vizeken fürdeted meg az ujjaidat és ilyenkor mind e gazdagság csak a Tiéd és csak Terád hullik ilyenkor minden ízes áldás és átok.
Te, ez olyan jó, - ez a matató hallgató, szomorú játék, éjjeli játék szomorú szívvel és szemekkel, magamellé szelíden, hosszan odaejtett szomorúujjú fehér kezekkel, amikor egy bútor görbe lába ernyős lámpám világa alól csillan, mint néha léha szobákban bronzfényű aktok sima háta.
Itt Párisban is jön nyáron így, parkok zöldje között az elandalodott emberek árja, könyökük ormán kivirágzott asszonyaikkal s kövér szívekkel a bőrük alatt és elpetyegtetett régi csókjaik előttük aranydióként kopogva csüng a fákon. De később gyerekek illatát érzik álmos párnáik alatt majd s lábuk elalszik a gondtól és ünnepeken, mikor aprószentek ülnek pillogva a sarkok feketéjén, hulló hajjal számolják tünedező éveiket és mentő szelekkel cimborálnak.
Tegnap még sínek mellett álltam a párisjárt fiatal magyarokkal, de most már egyedül élek egy lengő pipaccsal a lábam előtt és a lányok messzi dalával az alkonyodó faluvégen, ahol még néznek csak egymás szemébe hosszan, néha tudós szeretők, akik ölelni bújnak éjre a bokrok alá, hol csóktól fullad a lány és teli csókkal szökik haza reggel !
Felhőbe alkonyult, sebes sötétség szállott a parton hullongva végig, lencsés a víz és alatta sík halak készülnek lassan elpihenni s máris sűrű és sötét vizekbe siklanak.
S felhőiből kilép a nap, tört lábát a hűvös vízbe mártja, szinte loccsan, fölébred minden újra és az álmos part fái kormos ingüket ledobják s pucér szárukra lenge pára szálldos.
Hideg már a víz a napnak, elvonul és szipogva alszik minden újra el, tücskök lélekzetén alszik a vidék s álmában szól: kezük szivükre téve, szavára fölriadnak az estikék.
Ősz van, – gurul az álomi szó s telek igérete száll távol hegyek ormán. Ülök, a nedves szél arcon simogat, a rendre gondolok s szemem mögött igáslovak űznek vad kocsisokat.
(A parton hosszú testtel macska izgul, púpoz, majd eltünik; a fűben apró zizzenés emlékszik kis testére még, álom szökell át most a réten és alsó karomra s onnan szememre lép.)
Kérdeztek volna magzat-koromban... Ó, tudtam, tudtam én! Üvöltöttem: nem kell a világ! goromba! nem ringat és nem ápol, – ellenemre van!
És mégis itt vagyok. A fejem rég kemény s tüdőm erősödött csak, hogy annyit bőgtem én.
A vörheny és a kanyaró vörös hullámai mind partradobtak. Egyszer el akart nyelni, - aztán kiköpött a tó...
S a szív, a máj, a szárnyas két tüdő, a lucskos és rejtelmes gépezet hogy szolgál... ó miért? S a bimbózó virág – nem nyílik még húsomban most a rák.
Születtem. Itt vagyok. Felnőttem. S mire? Igértek néked valamit? kérdeztem egyszer én magamban még süldőkoromban. S mindjárt feleltem is: Nem. Senki semmit nem igért. S ha nem igért, a senki tudta mért.
Szellőtől fényes csúcsra röpít fel a vágy s lenn vár a gőzt lehelő iszap. A hallgatag növények szerelme emberibb.
A madár tudja tán, hogy mi a szabadság, mikor fölszáll a szél alá és ring az ég hullámain.
A hegyek tudják, hogy mi a méltóság, hajnalban, alkonyatkor is, a lomhán elheverő hegyek...
Hegy lettem volna, vagy növény, madár... vigasztaló, pillangó gondolat, tünő istenkedés. Ma már az alkotás is rámszakad.
Kérdeztek engem? Számbavettek. Ó, a szám... a hűvös és közömbös! Nem érdeklem, nem gyűlöl, nem szeret, csak – megfojt.
Nézd, én vagyok. Nem egy, nem kettő, nem három és nem százhuszonhárom. Egyedül vagyok a világon.
Én én vagyok. S te nem vagy te, s nem vagy ő sem. Gép vagy. Hiába sziszegsz. Én csináltalak. Én vagyok. S általam te. Hiába sziszegsz. Én vagyok. Szétszedlek és te nem vagy, nem kapsz több olajat, túl nagyra nőttél. S szolgálni fogsz, hiába sziszegsz!
Én én vagyok. Én én vagyok. Én én. S te nem vagy te s nem vagy ő sem. Pénz vagy. Hiába sziszegsz!
Én én vagyok, én én vagyok, megőrülök, én én vagyok, én én... megcsúszom a végén! Én én vagyok magamnak, s neked én te vagyok. S te én vagy magadnak, két külön hatalom. S ketten mi vagyunk. De csak ha vállalom.
Ó, hadd leljem meg végre honnomat! segíts, vigasztaló, pillangó gondolat!
Még csönd van, csönd, de a vihar már lehell, érett gyümölcsök inganak az ágakon. A lepkét könnyű szél sodorja, száll. Érik bennem, kering a halál.
Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik. Füstölg a halál. Élni szeretnék. Lélek vagyok. Arkangyalok égi haragja ég bennem, riaszt a világ.
Sűrű erdő kerít, porfelhőben a távoli nyáj. Porfelhőben a nyáj. Porkoszorús katonák. Dögölj meg, dögölj meg, dögölj meg hát világ.
A fák vörös virágokat lázadnak éjjel és vidám csavargók ölelnek most a reccsenő ágú bokrok alatt; csak a lány sivít, karmolva, teste tavaszi forradalmán, mint megbúbozott madár, ha hímje elől csattogva menekül és borzas bögyén színes vágyai fütyülve kivirúlnak.
Éjfélre szült az anyám, hajnalra meghalt, elvitte a láz és én a mezőkön szülő erős anyákra gondolok cifra szavakkal.
Apámat éjjel elvitte egyszer a korházi ágyról, a szájtátó orvosok közül a gond; akkor otthagytam a vörösszemű embereket, egyedül éltem és élek a házakon kívül régóta már.
Az őseimet elfelejtettem, utódom nem lesz, mert nem akarom, kedvesem meddő ölét ölelem sápadt holdak alatt és nem tudom elhinni néki, hogy szeret.
Néha csók közben azt hiszem, hogy rossz ő, pedig meddő csak és szomorú, de szomorú vagyok én is és ha hajnalban a csillagok hívnak, egymást karolva mégis, együtt indulunk ketten
A "Meredek út" egyik példányára című vers utolsó sorával kapcsolatban
1939. 8. 31. Vas Pista mutatja a Szabadságban a Ny. szeptemperi számát. "A >>Meredek út<< egyik példányára" c. versem van benne - tönkretéve!
Az utolsó sor: Mert maga még sosem ölt - helyett: Mert maga sosem ölt.
1939. 9. 4. D.u. a Nyugat-asztalnál:
(...) - Nem volt sajtóhiba - jegyzi meg mosolyogva Gellért (Oszkár), - csak elfelejtettem szólni neked. - Nem volt sajtóhiba? - Nem. Mihállyal megbeszéltük, így jobb. Súlyosabban esik és a "még" különben is zavart. Ma "még" nem, de esetleg holnap igen? Nem ezt akartad mondani! ... - De tönkretettétek a daktiluszt!
