Egyre többször hallom (szinkronban, magyar napisorozatban) az a kifejezést, hogy igaztalanul ez mikor terjedt el ennyire és helyes-e egyáltalán, ahelyett, hogy az igazságtalanul
En Jo vram tugya thekegyelmed hogh Beganytol myth Jzentelwala az dologhfelewl vayda vramnak tugyad Byzonnyal hogh azth nekyee mindzorulzora megh bezellethem Jgken fogada hogh eremesth therekeedikbenne minden Jo veghre […]
Én jó uram. Tudja te kegyelmed, hogy Bégányitól mit üzentél vala az dolog felől vajda uramnak. Tudjad bizonnyal, hogy azt neki mind szóról szóra megbeszéltem. Igen fogadta, hogy örömest törekedik benne minden jó végre. […]
Magyar kiejtés. Hónapok, évek óta figyelem (tévé): Nem a műsorvezetők, de a kommentátorok, közszereplők, "elemzők" kb, 2/3-a, gyengébb vagy erősebb, de jól hallható dunántúli kiejtéssel beszél. Könnyű ellenárizni, a leggyakoribb kifejezés:
"az elmúlt évben (napokban, hetekben, hónapokban" = "az álmúlt évben (stb).
A nagyanyám nekem magyarul azt mondta: „édes fiam”, szlovákul azt, hogy „môj synčok”. Ez utóbbi azt jelenti, hogy ’fiacskám’ (ám annak pejoratív éle nélkül). Ezt annak demonstrálására adtam elő, hogy a magyar sokszor jelzős szerkezetet használ az érzelmi viszony kifejezésére, a környező (szláv) nyelvek pedig képzett (becézett) alakokat. Ugyanakkor a magyar kicsinyítés, mint a „fiacskám”-nál gyakran rosszalló értéket sugároz. Ilyen viszont nincs a környező (szláv) nyelvekben, mert ott külön nagyító-rosszalló képzők vannak, pl. szlovák „synčisko”.
Mégegyszer kösz, de azért halkan megkérdezném, hogy a szomszéd népek nyelvében, ahol ugyanilyen paraszti társadalom létezett, miért nem alakult ki ugyanígy a magyar megszólítás? Vagy kialakult valami hasonló? Ha nem, akkor nem elég a társadalmi/történeti magyarázat.
Örülünk minden dühroham-csillapodásnak és tudásgyarapodásnak. Nemcsak nálad, mindenkinél. Az ilyen apró, nem várt kilengésekre adott válaszokból, reakciókból sokszor más is sokat tanulhat.
Idevonhatók még továbbá az öreganyám, öregapám megszólítások, amelyek nem fejeznek ki rokoni kapcsolatot, csupán a paraszti kultúrában a kornak adnak tiszteletet.
Az asszonyanyám vagy anyámasszony valóban magasabb társadalmi rétegben alakult ki, és később szállt le a társadalom aljára. Ahogy egyébként az úr és asszony szavak is az írásos kor elején a társadalom csak az uralkodó család tagjait jelentették, és a XIX. sz.-ra pedig már mindenkinek dukált.
Ezek az összeforrott megszólítások egyaránt utaltak a rokoni kapcsolatokra és a megszólított státusára: az előbbi az utóbbit familiarizálja, illetve az utóbbi az előbbit formalizálja. Arról viszont nincs tudomásom, hogy ezek a kifejezések a rokoni kapcsolat genetikai síkját is kifejezték volna. Szerintem az adott körben mindenkinek kijárt: a szülőnek, a házastárs szüleinek, illetve a mostohaszülőknek is.
Amúgy a modoros giccs érzet relatív voltához talán adalék az, hogy az anyós és após szavak az anya és apa szavak kétszeresen kicsinyített alakjai; olyanok, mintha ma azt mondanánk: anyóka, ill. apóka. A legkorábban adatolható jelentésük éppen ez volt: ’anyóka, koros feleség, anyácska, idős anya’, ill. ’apóka, koros férj, apácska, idős apa’. A mai jelentésében a XVIII. sz.-ban jelenik meg regionális használatban, és csak a XIX. sz.-ban terjed el széles körben, és hatol a köznyelvbe, kiszorítva az eredetibb napa, ipa szavakat. Nyilvánvaló, hogy ez esetben is eufemizmussal van dolgunk, csak ezt ma már nem érezzük. A modorosságot egyébként [már] én sem érzem az édesanya, édesapa alakok esetén sem.
És mi az eredete az asszonyanyám - uramapámnak? Lehetséges, hogy azt is az új családba bekerült fiatalasszonyok mondták, csak nem a paraszti környezetben, hanem annál magasabb státuszú társadalmi rétegekben? Vagy az asszonyanyám kijárt a szülőanyának is?
> "édesapa, édesanya". Miért szokás (magyar hagyomány?) így mondani. Logika semmi sincs benne, nem valószínű, h. a "mostohaapa, nevelőanya", ettől való megkülönböztetés miatt kéne használni. Modoros giccs.
Itt az anyósviccekkel való párhuzamosságot vetném fel. A paraszti nagycsaládi viszonyok közt, amikor az újasszony beköltözött a férj szüleinek a házába, akkor a férj családjába is bekerült, az anyósa lett az anyja, az apósa pedig az apja. (És rendszerint cselédsorba kényszerült, innen az anyóssal való, a viccekben lecsapódó feszült viszony.) Ehhez mérten is élhetett az újasszony szülőanyja felé az ’édesanyám’ megszólítással, szemben a jelzőtlen ’anyám’-mal, amely az anyósának is járt.
Aztán, ha körülnézek a családomban (pedig nem kutatom, csak amennyit én személyesen be tudok látni), akkor azt látom, hogy a nagyszüleim generációjával bezárólag szinte mindegyik ágon volt örökbefogadás. Parasztok lévén a nagyobb család több dolgozót, így biztosabb összjövedelmet jelenthetett. Ugyanakkor az állam nem biztosított a maihoz hasonló kiterjedt állami gyámellátást, és az örökbefogadás bürokráciája is kisebb volt. Csak gondoljunk József Attilára. – Ehhez mérten a régiségben más jelentősége, nézete volt a szülő : mostoha megkülönböztetésnek.
Harmadrészt, és ez a fentiekkel összefügg, a paraszti nagycsaládban erős hierarchia uralkodott a „tiszteld atyádat és anyádat” parancsolat szellemében. Ennek a hierarchikus viszonynak nyelvi kifejeződése is van, pl. a magázás. Ebbe illeszkedik a tisztelet erőteljes kifejezése is az „édes” jelzővel.
A fentiek értelmében ezt én nem is modoros giccsnek látom, hanem a régi kemény élet nyelvi maradványaként. a mai érzetünkkel éppen ellentétes kép bontakozik ki a kifejezés mögül. – Ennek ellenére én használom, bár én már tegeztem a szüleimet.
> Ennek az eltérésnek bizonyára az az oka, hogy a metsz esetében a szóvégi sz a szótő része, a hallatszik típusú igék töve viszont éppen úgy t-re végződik, mint a met ige
A metsz nem különbözik a hallatszik „típustól”. Mindkettő esetében az –sz tő része, ugyanakkor mindegyikük esetén az –sz képző, és van (volt) ilyen képző nélküli igető is. Az esetükben az –sz-es és a máig megmaradt –sz nélküli formák jelentése (felcserélhetősége) tér el. Erről l. később.
> Ezek szerint a metsz ige felszólító mód képzése szempontjából a játszik igével áll konjugációs rokonságban, és ekként eltérő a hallatszik látszik, tetszik igékhez képest
Aranynál ezt olvashatjuk A walesi bárdokban: „Ez íge hallatik”. Tehát a hallatszik ige mellett még a XIX. sz.-ban is használható volt a szinonim hallatik. A hallassék típusú alakok ehhez tartoznak, nem a hallatszik igéhez (amelyből a hallatsszék jön). A tetszik mellett is kimutatható a nyelvtörténetben a tetik. A tessék ez utóbbihoz tartozik, míg a tetszik igéhez a tetsszék.
Egyedül a látszik-hoz nem találtam a rövidebb *látik igére adatot, de ezt ennek ellenére akár feltételezhetjük is, mert a tör : törik igepár mutatja, hogy a régiségben maga az ikes ragozás minden képző nélkül adhatott passzív jelentést. Így az aktív lát ige mellé is elképzelhető lenne a *látik ’látszik’ paradigma.
Tehát volt a régiségben a –sz gyakorító képző, de ez idővel elvesztette a produktivitását, és ezzel párhuzamosan a gyakorító jelentését is. Így a met és a metsz azonos jelentésűvé váltak (a metsz régi gyakorító értelmének pótlására meg is jelent a metél), ugyanígy a tetik és a tetszik, a hallatik és a hallatszik stb. A nyelv hajlamos az ilyen párhuzamosságokat kiküszöbölni, ami ez esetben a régebbi, rövidebb alakok kiavulását jelentette. Legtovább a felszólító módú alakok maradtak meg, de az kikopott eredeti tövük miatt ezek már úgy tűnnek, mintha a hosszabb, –sz-es tövek valamilyen alakjai lennének. Mivel több ilyen igepár volt, ez egyfajta „nyomást” jelentett arra, hogy a –tsz tövek fogadják be a paradigmájukba az –ss-es felszólító módú alakokat. (Ha tényleg nem volt *látik igeforma, akkor a lássék esetén ez történt.)
Ezzel együtt az eredeti, „reguláris” –tssz-es felszólító módú alakok mindig is megvoltak, használhatók voltak.
Ezzel ismeretlenül is sok embert sérthettél meg. Ne tedd!
"Megvetendő vagyok, aki nem fogadja el a szép hungarikumot?"
Ezért nem lehetsz megvetendő. Mindenkinek szíve joga, hogy mi tetszik a hungarikumok közül. Egy épeszű ember sem várhatja el, hogy mindenkinek minden tetsszen.
Itt mindenki véleményére kíváncsiak vagyunk, így a tiédre is.
Kedves LvT, köszönöm szépen a gyors és igen delikát információkat tartalmazó választ, amelyet rendkívül érdekesnek tartok, a válasz nyelvészeti háttere mindazonáltal, hogy is mondjam, meglehetősen összetettnek tűnik nekem mint laikusnak, mintha a jéghegynek csak a csúcsát látnám. Ezek szerint a metsz ige felszólító mód képzése szempontjából a játszik igével áll konjugációs rokonságban, és ekként eltérő a hallatszik látszik, tetszik igékhez képest. Ennek az eltérésnek bizonyára az az oka, hogy a metsz esetében a szóvégi sz a szótő része, a hallatszik típusú igék töve viszont éppen úgy t-re végződik, mint a met ige, amely utóbbinak a coniunctivusi alakja más t-re végződő igék (fut, köt, lát, műveltető igék) felszólító módjára gondolva nem meglepő.
A messe (és a mesd) nem a metsz ige alakjai, hanem a már kiavult rokon értelmű met ige legtovább kitartó alakjai. Ennélfogva a metssze és a metszd mindig is a szetnderd része volt, csak bizonyos archaizáló esetekben ezek helyett egy másik ige megfelelő alakjait használták (használják).
Nem tájnyelvi alak? Onnan mehetett át a köznyelvbe, és így érthető is lenne, hogy mi az a diszkrepancia, ami körüllengi a szót: egy tájnyelvi kifejezéstt kezdtek az emelkedett stílus kifejezésére használni.
Megjegyzem, hogy az artista szó a magyar nyelv magasabb rétegeiben, ha úgy tetszik, a tudományos (történész) zsargonban 'bölcsész'-t is jelent, ld. pl. http://www.fil.hu/tudrend/Tt/egy-kot/borbely.htm, ahol artista fakultásról, artista magiszterekről esik szó.