Gondoltam írok egy normál beszámolót. De a legjobban egy mondattal tudom a lényeget összefoglalni.
Pedig írhattam volna
- a fantasztikus útvonalról
- dícsérhettem volna a rendezést
- megköszönhettem volna a fuvart Pamutmamutnak
- kalapemelésről, ami minden indulót megillet
- a hangulatos Pusztafaluról
- hogy Bába-hegy oldalában már hánytam az izótól, félvak voltam a reménytelenül párás szemüvegben, és lélekben fostam az Északi Zöldtől
- hogy abszolút inkompatibilis voltam felszerelésben a túrával
- hogy olyan szarul botoztam, hogy Milic 2 felé 50 méter után vettem észre, hogy elhagytam az egyik botomat
- hogy Hollóházától csak arra vágytam (az 1000. pocsolyába lépést halkan visszafogottan megünnepelve), hogy egy meleg nyári napon, egy poros földúton kocoghassak miközben a Nap szénné égeti az agyamat (és valami különös ok miatt még a mustáros sült debreceni is sűrűn beugrott)
- hogy a Létezés Boldog Pillanatai összesen talán 20 percre zsugorodtak (amikor éppen kinyomódott a víz a cipőmből a következő pocsolyáig)
- hogy a Tolvaj-hegy , és a Szurok-hegy mégis megbabonázott
- hogy szinte beleszerettem az Északi Zöldbe
- hogy imádom a Zemplént
- hogy a túra ideológiája 100%-ban bejött
de nem, nem.
Annyira szarul ment, hogy a legfrappánsabb hasonlat a box világából jön. Már csak egy szó.
Pitbull Feri a WBX 20- szoros kisvilágbajnoka hatalmas monoklikkal a szeme alatt, hiányzó fogakkal az égbe bokszol, miután szoros pontozással legyőzött egy rég visszavonult, 0-30 -as mérlegű, nevesincs ellenfelet, miközben a 17 néző fütyül : "Megcsináltam!"
Feleségem beígérte a kívánt követ :-), közben megnéztük a wikipédián, hogy miről is van szó. Negyvenes rajtszám zárolva, ahogy már a múlt év végi előnevezésedkor megígértem :-).
a módosított adatok a ttt honlapon vagy a forrasturak.atw.hu -n már olvashatók..... az eredeti kiíráshoz képest a táv második fele lényegesen hosszabbodott a GPS adatok alapján... mindenkitől elnézést kérünk, aki csak a rajtban szembesül a + 10 km-el.......
viszont nagyon sokat dolgoztunk rajta, míg ez az útvonal így összeállt..... a források közötti részek zömmel nem turista utakon haladnak.... sok szalagozás lesz...olyan helyekre invitálunk benneteket, ahol csak ritkán vagy egyáltalán nem ment teljesítménytúra..... a Péntek-forrás környéke pedig különösen gyönyörűséges szerintünk.....
Nagy várakozással indulok a túrának, az első rendezés (2002) óta nem mertem indulni a túrán, a hó mindig garantálta volna a szintidőből kicsúszást. Idén viszont kegyesek az égiek, a hó elolvadt, szép ámbár hideg idő ígérkezik. Fél 8 körül rajtolunk miután kellőképp meggratuláljuk és átadjuk a rendezőknek a 2009-es Év hazai legjobb teljesítménytúrája 2. helyezés relikviáit, lassan gurulunk felfelé a széles patakvölgyben. Sorra húznak el melletünk a gyorsabbak, de nem is baj, így zavartalanul lehet felfelé fújtatni. Kelemen széke gyorsabban megérkezik, mint gondoltam, a kondim miatti izgulás itt alábbhagy. Első alkalommal túrabot nélkül jártam erre, másodjára pedig nagy pakkal (2 napos BükkiKi-bejárás Zitával pár éve áprilisban), most bottal-kiscsomaggal, hűvös időben.. Tátrát sajnos nem látni, de odaképzeljük. Az Őr-kő felé megizzadunk még egyszer, de ez is gyorsabban telik, mint bármikor eddig. Innentől már számon tartjuk a hátralevő nagyobb felfeléket, és Tar-kőn hozzuk a szokásos időt (4 óra a 12,8 km-re, 1000 m szint már megvan az 1700-ból...)
Innen eseménytelen az út a síházig, a kutya sztrájkol egy kicsit, nem szereti az aszfaltot. Habzsi-dőzsi a síházban, visszafogott meleg szerencsére, fahéjjal megbolondított tea. Zsoli inkább éhes, mint szomjas, nekiadom a zsíroskenyér adagomat. Visszamegyünk a mezőre, kutty boldogan rohan a bójához, végre nem aszfalt... Innen nagyon szép kis hegyoldalon megyünk lefelé, jól lehet beszélgetni, szintidőt számolgatni. A Keskeny-Bükkön nézegetjük a répáshutai műutat, balra nincs festés, jobbra van festés. Viccelünk, biztosan megyehatár.. Leérve a műútra, meglepetés: tényleg megyehatár. Heves megye becsületből még a táblán túl 3 métert felfestett, de a túloldalon bizony egy centit se tudtak kihozni a büdzséből. Innen kellemes lejtő az amúgy nem túl kellemes aszfalton, Pazsagon jól megugatnak minket a kutyák, főleg Zsolit. Lendületesen továbbhaladunk, a kék keresztet szeretjük. Találunk egy pár kesztyűt, nemsokára beérjük az elvesztőit is. Innentől kezdve koncentrálunk az Ódorvárra, addig is siessünk, hátha ott zakkanunk meg. Kutyának egy kis változatosság: létramászás, még ott sem bújik át a kerítés alatt, ahol lehetne. Nemsokára a Hór-völgyi gázlót keresztezzük, és a kék romjelzés felkanyarodójánál hóvirágokban gyönyörködünk. Ódorvárra a rémület hajt fel ("ha megállok, ki tudja, elindulok-e megint"), így gyorsan letudva az utolsó mumus. Persze lazítani nem lehet, megyünk "le" a célhoz, továbbra is felfelé. Kicsit meghúzom a tempót, így a tervezettnél 10 perccel korábban vagyunk a Völgyfő-háznál. Életmentő banán burkolása, kutya egy keksszel vigasztalódhat. A hullámvasút nem nyögvenyelős, cél a szürkület megelőzése. Az irtáshoz sajna pont naplemente után érünk, de még visszanézünk a kövekre. Gyorsítunk kicsit, Kövesdi-kilátó éppen szürkületben, de megvan. Itt lustaságból nem kapcsolunk lámpát, de nem is kell, letalálunk már a célba. Itt 2 kutya fogad minket, Zsoli egy pár héttel ezelőtti incidens miatt tart tőlük kicsit, de az egyik fiú, a másik kölyök (bár szép nagyra nőtt), kedvesen ismerkednek végül.
Bableves-beburkolás, utolsó Kruso elhappolás, örömködés, nyújtás, oldalascsont a kutyának, Imaro képeinek nézegetése, búcsú Zitától, pillanatok alatt otthon vagyunk (na jó, van, akinek 2 óra volt, nekem pár pillanat).
Újra remek szervezés, jó helyen és időben a frissítés, a bélyegzőlap csodás, a Bükk csodás, az élet csodás... :)
Igazából magam sem tudtam, hogy mire vállalkozom. Új túra, a Bükk szép, tavasz is lett közben, na menjünk. A reggeli pesti busszal érkezünk, nem is egyedül, előzetes egyeztetés után azért elindulhatunk 10 után jó pár perccel. Az itinert olvasgatjuk, a kilométerek rendben, de hogy gondoltam, hogy ennyi szintet bírok???? Kelemen széke meghalás, lefelé a meredek térdgyilkos, nem esik jól. A nyeregből meg újra fel. Brrr.. Kárpótol a szép idő, hómentes táj. A rövid jelzetlen út környékén túratársak érkeznek szemből, pedig sietniük kéne, az utolsó egri buszt el szeretnék érni. Őr-kőre az emelkedőnek mintha sosem lenne vége, a kilátás viszont pazar. Lebotorkálunk a kövek között, majd „vízszintesen” át a Cserepes-kőre. Itt kicsit meghalós, jókor jön a narancs, eszegetünk. Ha tudnám, mi jön ezután!! Mászás-mászás-mászás...
Tar-kő csodás a napsütésben, itt erőt gyűjtünk, majd a síháznál eszünk rendesen. Az itiner alapján lesz itt aszfalt, de legalább nem emelkedik. Pulcsira vetkőzve suhanunk, megcsodáljuk az út menti árok déli partján megmaradt pár tenyérnyi havat. A síháznál csalódás, csak a ház előtt van az asztal, bemenni nem lehet, pedig leülnénk kicsit. Bár a napsütés meleg, de piknikre nem igazi az idő. Újra aszfaltos botorkálás, majd indulás lefelé. Itt megrémülök, mi lesz még ezután, ha most ennyit megyünk lefelé, és különben is, a sok-sok nagy nehezen összeszedett szint... Erdészház hangulatos, a kék kereszt susnyája kicsit megtéveszt, el is indulunk a tőle balra induló dózerúton, ami szerencsére viszonylag hamar elenyészik, így nem kell túl sokat visszamenni. Az ellenőrzőpontig lendületesen vánszorgok, itt frissítés, jól esik. A völgyben nagyon nézegetem a hegyeket, vajon melyikre kell felmenni, mindegyik marha magas. Egy szottyogós mezőt elérünk végre, én zombiként megyek a többiek után a réten átvágva, a kék L jelzés aljába, sok-sok évvel később jövök rá, hogy bizony kispistáztunk. Itt a hegyoldal láttán kis hiszti, meredeken alig haladás, a tüdőm kocsányon lóg, mire a dózerútra érünk, emberek az esőházban, dehát a pont meg a csúcson. Felküzdés, örömködés, hogy már csak 10 km, egyben kétségbeesés, hogy mindjárt ránksötétedik.
Téveszmém, hogy innen csak lefelé, hamar eloszlik, amikor indulunk felfelé. Cél a világosban elérni a Völgyfő-házat, onnan viszonylag egyszerű az út. Lámpát tényleg ott veszünk csak elő, kell is, a piros sáv nehezen lesz meg, zöld kerékpárútnak van ugyanis álcázva, és eleve 3 úton indul el délnek. Végül rátérünk, a hűvös idő és a sötétség hatására turbó-üzemmódra kapcsolok, menjünk már. Elég rendesen kilépünk, hadd fogyjanak a méterek, már nagyon benn szeretnék lenni.
Nagynehezen eljő az utolsó emelkedő, itt tényleg 100m-enként mantrázom a hátralévő távot. Fények, hangok, cél, 10:40 menetidő, csak aludni akarok, meg persze örülni magamnak, hogy milyen tuti vagyok. Vacsi betol, csomag elővakar, ágyba beájul. Jó meleg kályha ontja a meleget az ebédlőben és a szobában is.
Remek túra volt, valószínűleg ezt hóban sosem bírnám, de ez a tavaszi időjárás zseniális volt!
"Tibetet ott értem az ellenőrző pontnál, de nem állt szóba az öregemberrel, azonnal továbbállt. Engedtem, hadd menjen. "
Oh ne... Erről szó sincs ! A pont előtt hátra is szóltam, hogy nemsokára ott lesz a lyukasztó. Mélyponton voltam, és nem tudtam hogy 21-ig be lehet érni. Abban a pillanatban nagyon rossz társaság lettem volna bárk számára. És még utána jött a vízbe esés.
Jó útvonal, jó szervezés, és szívem csücske a Mátra, ezek voltak az előzetes infók, na és a régi túracsapatunkból négyen is indulunk (Dzsikulee, Jani, Zsolti és én), ritkán van ma már ilyen, igazi ünnep! Jani most nem akarja nyomni, én meg nem is tudnám, nagyon leálltam az év elején, így együtt megyünk, végre egy közös futótúra, dumálhatunk, süt a nap, zörög a fagyott avar a lábunk alatt. Egy ideig még látjuk Dzsikulee hátát, ő is óvatos tempóban kezd. Rákóczi-forrás, vicceket mesélünk, mért nem jáccik Puerto Rico Jamaikával focimeccset (mert a Puerto ricóiak felszívnák a csíkot, a jamaikaiak, meg elszívnák a füvet). De itt csak fagyott avar és jég. Sástónál az első ellenőrzőpont, két vidám lány tűri itt a cudar hideget. Lajosháza, igen Lajosháza, ahogy a sláger is fogalmaz (ill. lehet, hogy az Nyíregyháza, de evvel is kijön a szöveg), énekelünk Janival a lejtőn. Ropog a kifagyott porladós-horpadós jeges talaj, majdnem olyan mintha havon futnánk. Üstök-fő mellett csokival vár minket az EP, emelkedő után vagyunk, de nincs melegem, nem írígylem az EP személyzetet. Galyának felfelé aztán már olyan hideg van, hogy levegővétel közben tapad össze az orrom, nem sok a két hosszúpóló kabáttal, még felfelé sem, tempósabban kocogunk Nyesettvárnál, hogy ne fagyjunk szénné mielőtt a szénégetőhöz érünk. Galyatetőn újabb frissítőpont, banán, víz, szóda és bor. Banánt, szódát és bort kérek, jó kis abasári házibor, nincs is jobb ettől a kombinációtól -10 környékén :). Parádsasvárig nehezen megy az ereszkedés, benyomok két zsíros kenyeret hagymával, a só különösen jól esik, aztán Jani megvétózza a közös sört, végül feketekólázunk. Szúróbélyegzünk a Sós-cseri dombon, itt látunk először sarat egy 50m-es szakaszon. Óhuta jön, kedvelem ezt a kocsmát, de most nem sokat időzünk, egy helybéli megkérdezi, hogy hová futunk, mondjuk hova, Jani szerint ez azt jelenti, hogy minek futunk, szerintem Jani fárad :). Klarissza csevice után anekdotázós tempóra kapcsolunk, jól esik a pihenő, egy helyen beszakad alattam a vízátfolyás, a cipőm bent marad a lábam kint, pár lépést még futok így. Aztán vissza a cipőért, valami vákuum húzza le, talán a pokolba (nem szeretem ezt a cipőt, sok bűne van már), de csak kioperálom, megyünk együtt tovább, ő a lábamon, én benne. Pisztrángos-tónál Zsoltival futunk össze, dumálunk egy kicsit, de aztán komolyabbra veszem a tempót, Jani szid is utólag, hogy ez mire volt jó. Hát legalábbis vagányak voltunk, ahogy Gabi-halála után kocogtunk a 40 cm hó tetején, úgy előzgetünk, kedvenc erdeim egyike ez, itt tolni kell. Keményre fagyott a hó, csak egy centit süppedünk, azért ez sokat kivesz, érzem hogy húzza le az energiát, de már itt is van Sötétlápa-nyereg. Erre minden méter a fejemben van Kékesig, mégha mostanság jó ha évente egyszer járok is erre, jó érzés, hogy itt nem érhet váratlan dolog, a tempónk ehhez van kiszámolva. Népi nevén Kádár/Horthy üdülő előtt járunk, hív Dzsikulee a célból, hogy mi a fenét csinálunk még, unatkozik ott egyedül (na jó; nem pont ezt mondta :)). Kékesen Jani almázik, én csak teázok, mondván fogynom kell, aztán elindulunk lefelé Vályús-kútnak. A túra legnehezebb része, lefelé is nehéz futnom itt a hóban, és Janinak, meg nekem is belefájdul a térdem ebbe a terepbe, Ispi jön (majd megy el), neki is valami baja van, meg-megáll. Aztán 700 körül hirtelen átváltunk kövesbe, elmúlik a térdfájás, de nem bánnám, ha már valami más talaj volna a lábam alatt, a túra azon 5 perce jön, ami nem esik jól. Aztán Mátrafüred, cél, azonnal oklevelet kapunk, gratuláció, tea, zsíroskenyér hagymával, virsli, meg ismerősök. 5.55, előzetesen azt gondoltam, hogy 7óra lesz reális, így elégedett vagyok az idővel. Este bulizunk Dzsikuleéknél, a lányok köveket festenek a Mátra 115-re, a gyerekek játszanak, mi meg gondolkodunk jó mátrai borok mellett :), végül Dzsikulee előveszi a gitárt, és felteszi az i-re a pontot a nap végén :).
Köszönöm a rendezést a szervezőknek, jövőre is megyünk!
Hihetetlen figyelmes és vendégszerető rendezőséggel találkoztunk: a rajtba odaérkezve ők érezték maximálisan megtisztelve magukat, hogy a "távolból" ellátogattunk hozzájuk és a hétvége elég jelentős konkurenciájából őket választottuk. Laci069 és Bubu társaságában teljesítettem a túrát.
A résztvevők többsége helybeli diák volt, ám néhány gyakran látott arcot is láthattunk. Álmos az elmaradhatatlan kalapjában, kutyusának társaságában sétált egyet.
Rajtban rajtpálinka, és főrendezői eligazítás.
Már az első sarkon találunk kőkeresztet, a város közig. területén van még ezen kívül majdnem 50... érintünk is belőle jópárat. Hideg van, szükség van a meleg kesztyűre.
Hozzánk csapódik D. Zoli és csapata Tatabányáról (és környékéről). Sokszor gratuláltam már nekik túráink céljában, de beszélgetni szinte csak most először tudunk igazán.
Érdekes stílusú a városháza épület, szinte közvetlen mellette egy tavacska, illetve egy szélhajtású szivattyú. A Nap kellemesen süt, a szél sem fúj annyira, ahogy beharangozták. Szerencsére.
Némi földutazás után az 5-ös út melletti kerékpárútra térünk. Az út túloldalán felsejlik a Tanyamúzeum. Távolban egy láthatósági mellényes rendező (polgárőr?), aki a főúton való átkelést biztosítja. Tanyamúzeumban zsírospapák, Bubu összeállít magának egy "BigMac-et". Körbenézünk a múzeum épületeiben.
Újból átkelve a főúton, rövidesen balra térünk, és hangulatos szekérúton haladunk. Tavacskák, újabb keresztek. Megunhatatlan. Autópálya felüljáró, majd nem sokkal rá elhagyjuk a szekérutat és emelkedésbe kezdünk. Felérünk Lajosmizse legmagasabb pontjára, a Lajos-hegyre. Stílszerűen itt találkozunk N. Lajossal és Herr Augensteinnal. A ponton szolgáltatás Mizsei víz. Kihagyhatatlan a fotótéma Lajossal, aki Mizse vizet tart a kezében (Lajos+Mizse :-) ).
Itt már futóhomok van a lábunk alatt, és a fenyvesek fokozzák a vizuális élményt. N. Lajosékkal beszélgetünk, részben "sportszakmai" témákról. Peregnek a kilóméterek, valahogy nem is nézegetjük az órát, a tempó másodlagos szempont. Igazi örömtúra a mai. Nemsokára a kulapityei egykori tanyasi iskola épülete vonzza tekintetünket. Innét pár percre ellenőrzőpont, sosem hallott márkájú helyi édesség szolgáltatás kíséretében.
Balkanyar, be az erdőbe. Elkerített vaddisznóskert, benne nem kevés számú vaddisznóval. Még az akkor érkező biciklis résztvevők is leteszik a vasparipát, hogy megnézzék közelebbről. Pár lépés a lovaspálya érintésével a Gerébi kúria, kellemes környezetben. Nemkevés autó pihen a parkolóban, a hozzájuk rendelhető gazdáik viszont láthatatlanok. Valószínűleg bent hűsölhetnek a Wellnessben... A kúriánál önkiszolgálós tea szolgáltatás.
Pár irányváltás után a Gerébi-keresztnél újabb pecsét. Nem is tudom, hányadik kereszt ez az utunk során. Ezután kifejezetten beszélgetős szakasz következik, természetesen újabb keresztekkel, közöttük az itinerben csak "félkarú Krisztusként" aposztrofált fakereszttel. Marc Aurel Imre társaságában telnek a kellemes kilóméterek. A jó hangulat közben teljesen váratlanul ér, hogy már ott is vagyunk az oda-vissza elágazásnál.
Jobbra kanyarodva a betonúton, már a távolból látszik Pusztatemplom. Az útba eső kisbolt + kocsma több túrázót is megállásra késztet, itt futunk össze újból D. Zolival és csapatával. Pusztatemplom előtt a keresztnél (hol máshol?) felmerül, hogy mi is a hivatalos útvonal, ugyanis a leírás ezt nem részletezi. Mi átvágunk a mezőn és megmásszuk a dombot. Szép templomrom, ellenőrzőpont, újabb zsírospapa szolgáltatással.
Kis csapatunk tart némi pihenőt. Vaddinóékkal traccsparti, és ötletelés, hogy megnézzük-e a szürkemarhákat. Bubu akár még a hivatalos etetést is megvárná. A vége az lett, hogy ő inkább a boltot nézte meg közelebbről, mi Lacival viszont egy másik kereszt érintésével odamentünk a marhákhoz. Rafter visszafelé jön már, és komoly tisztelettel beszél az állatok termetéről. Mi sem merünk túlságosan az aurájukba hatolni. Félelmetes méretűek valóban, ráadásul birodalmi lépegető járástechnikával.
Hangulatos szálerdő következik, zöldellő fűvel. Talán ez már a tavasz végleges eljövetelét sejteti. Felsőlajos szélén futóhomok: Bubu - elmondása szerint - 1 hete hasonló méretű havat taposott. A faluházban újabb ellenőrzőpont, pogácsával, Fanta/Cola valamint a felnőtteknek pálinka szolgáltatással. A közeli tájházat is megtekintjük, Herr Augenstein az egyik süteményestálat is megnézi közelebbről, hátha van benne meglepetés.
Innét már nincs túl sok vissza. A Tanyacsárda hatalmas parkolóját mellőzzük, furcsa hogy most szinte teljesen kihalt. A tanyák közt gyalog vagy biciklivel közlekedő emberek, nagyon közvetlenek, beszélgetünk velük. Tiszta időutazás! Az egyikük a hóvirágjainak történetét meséli el, a másikuk meg az életkorunkat próbálja megsaccolni :-)
Az utolsó ep-nél az egykori tanyasi iskola padlásablakait számoljuk meg, kiderül, hogy az utcafront ablakain kívül a belső oldal ablakait is tekintetbe vehetnénk. Kis séta van már csak vissza, teljesen váratlanul el is érjük Lajosmizse szélét. Az 5-ös út lámpás kereszteződésénél sajnos letérünk a leírásban szereplő útvonalról és átmegyünk a túloldalra. Ez utólag némi zavart okoz, különösen Bubu lelkében.
Már távolról látszik a katolikus templom, és tudjuk, hogy az már a cél közelségét jelzi. A célban szíves fogadtatás. Alig hogy leadjuk a papírt, már sorolják is, mi vár még ránk: odakint gulyást lehet vételezni, a másik szobában fánk és pálinka, a harmadikban pedig lekvárok. Hihetetlen. Nem is csak a bőség zavara miatt, hanem azért mert ilyen szeretettel adják mindezt.
Klassz hangulat uralkodik a célban, különösen N. Lajos megérkeztével. Sikerül lencsevégre kapni, amint a háttérben a történelmi időszalagon épp "II. Lajos" látszik, Lajos mellett pedig "véletlenül" egy Mizsei víz. A gulyás kellemesen csípős, másnak ez már inkább tűzokádó kategória.
A főrendező B. Csaba pedig szinte magyarázkodott, hogy "csak" ennyit sikerült kihozni a túrából.
Ilyen túrákért érdemes csinálni ezt a hobbit. Nagy élmény volt.
Köszönöm túratársaimnak a társaságot, a rendezőségnek pedig ezt a komplett élményt!
Végül nem porzott, mert megfagyott, és ettől olyan lett, akár a smirgli. Soha jobb tapadású borítással nem találkoztam még, egy élmény volt a nulla csúszkálás :) A kiváló borítás nélkül nem feleztem volna szintidőt életemben (azaz világon) először (2:57) ,)
LeFaGySz-Zemplén-48 ( 2009.02.27 )
Az előjelek nem a legjobbak voltak. Nem az időjárásra gondolok, februárban nem kankalinos-vadvirágos túrára indul az ember a hegyekbe. A hét elején bedurrantak a manduláim, és mindenféle kegyszeres-vegyszeres kezelés ellenére nem javultak, torokfájás, szúrás, köhögés. A háziorvosom egy rutinszerű vizsgálaton lebuktatott, mivel a jobb szememmel a táblán még a legfelső gereblyéket sem tudtam, hogy melyik irányba mutatnak. Nosza, irány a szemészet, ahol közlik: szürke hályog, műtét. Láttam én hogy nem látok, de nem gondoltam, hogy ennyire súlyos a helyzet. Április 20-án majd megmondják, hogy lézer, szike vagy drótkefe a megoldás. Addig vakulhatok tovább…
Ahhoz, hogy Pécsről eljussak Pusztafalura, idejekorán el kell indulni. IC-kel nyomulok, Dombóvártól már a kaposvári túrabarátokkal. Miskolctól egy MALERVO szerelvénnyel utazunk ( Magyarország Legretkesebb Vonata ) Sátoraljaújhelyig. Némi izgalom a késés miatt, de a helyi erők megnyugtatnak, a buszok megvárnak bennünket. Így is történt. A buszon aztán újabb túratársak csatlakoznak, feltűnik vassalmos is, kackiás kalapjában. Egy órányi tingli-tángli és máris az Öreg Bencében vagyunk. A rendezőség kemény magja már fogadókész: J a a t, RitaB, botosember, vándorköszörűs információkat is adnak a terepviszonyokról. A lényeg: hó minden mennyiségben, sár kevés. Kint meg szakad az eső.
A rendezői szobában kapok egy vip-helyet, alsó ágyat választok, de nem a cserépkályha mellett. Egyre-másra érkeznek a résztvevők, rendezők. Nevezés, vacsora és a túracucc molyolása, aztán nyugság.
Hajnali kelés, az éjszaka érkezettek üdvözlése. Kiadós reggeli. Benyomtam egy nagy darab kolbászt. A türelmi zónás leányzó iránymutatása volt a mérvadó: „Nem baj ha vastag, csak hosszú legyen!” Megint molyolás, az első körre csak minimális cuccal menjünk! Két lényeges dolog történt: Egyenletesen esett az eső, és sokan emlegették a Tolvaj-helyet.
7 óra előtt J a a t közli: Az időjárási és terepviszonyok romlása miatt mindkét táv beérkezési ideje 1-1 órával kitolva. Mivel én eleve a 48-as távra neveztem ez 21 órái beérkezést jelent. Megmondtam J a a t-nak, hogy ha előbb tudom ezt, el sem jövök, mecsoda szinvonalcsökkentés ez?? J Pontban hétkor ki lettünk rúgva az Öreg Bencéből, azaz rajtbélyegzés és ki az esőbe-ködbe. Az indulók között Surd tűnt ki az összeférceltnek mutatkozó esőkabátjával. Bármelyik hajléktalan megirigyelhette volna. De Surd a kedvencünk és neki ilyesmi meg vagyon engedve, sőt…
Rövid ideig a falu főutcáján mentünk. A mezőny azonnal eszement 6,5-es tempót diktált, de én ebben nem vettem részt. Aztán jobbra fel a mezőn. Finnyáskodtunk ottan, ide-oda lépegetve az olvadó, kásás hó miatt, holott ez csak egy gyenge bemutató volt a későbbi viszontagságok előtt. A Bába-hegyre felmenet aztán már csak hó lett, így az izgalmak alább hagytak. Hamarosan elértük az l. ellenőrző pontot. Nekem megjöttek a tolófájásaim, így elmentem a balkettes szülőszobába. Még láttam Bubut és Gudlukingot elmenni, meg a cifra kutyust a gazdijával. A 2.ep-nál a szokásos csattogással beért Nomád és csapata, elég jó tempóban ereszkedtek lefelé, majd köddé váltak. A határkövek mentén kolbászoltam lefelé. A lejtő aljában értem el az első patakot. Ebből lett még hat. Meredek, jeges-havas-sáros part, mély víz. Minden lépésre illett odafigyelni, ha nem akartam megmártózni. Ugrani is kellett, ha jót akartál. Ezen tréfás gúlagyakorlatok között csatlakozott hozzám a tiszaújvárosi Lajosom két társával. Pontosabban: utolértek…Egy darabig együtt nyomultunk, aztán leszakítottak, mint egy kabátgombot. Nekem is jutott siker, én meg a két lány ( Daniella és Dömpi ) és a vaddino alkotta csoportot értem be, ideiglenesen…
Amikor kiértünk az erdőből, és kerülni kezdtük a Tilalmas végén lévő tisztást, már szemezni lehetett a Tolvaj-heggyel, amely előttünk tornyosult, elég kihívóan. Persze előtte még olvadó hó jutott osztályrészül, ami jócskán bokán felül ért. Erre még sosem jártam, többek között ezért is csábultam el, de nem nagyon hallottam még ennyi rosszat egy hegyről, mint erről. Én azt mondanám, nem is olyan vészes. Csupán 45 fokos a lejtő, nincs több 1010 lépésnél, én ennyit számoltam, míg felértem. Lefelé sokkal rosszabb lett volna. A botok jó szolgálatot tettek, két alkalommal így is visszacsúsztam vagy 5-5 métert, hiába kapaszkodtam, mint parasztgyerek a hagymaszárba…F.Roland itt ért utol, és jókat gúnyolódott rajtam, ahogy szerencsétlenkedtem, amikor visszacsúsztam. De ezt nem hagytam annyiban, s hamarosan csönd ülte meg a tájat. Csak nyögések-szuszogások hallatszottak. Jött vaddino a csapatával, és szép tempósan elmásztak mellettem. Fölérve a csúcsra, itt is, mint a Bába-hegyen, sajnáltam, hogy köd volt, nem lehetett a tájban gyönyörködni. A gerincen térdig-combig érő hófúvásokon törtünk előre, az élen lévőknek nem lehetett könnyű dolguk.
Irány lefelé, vissza az Öreg Bencéhez. Egy erdő után réteken mentünk keresztül, víz és hólé mindenütt. Az eső sem adta fel. Gondoltam arra is, hogy kiszállok, sőt, már a logisztikát is próbáltam összeagyalni, de némi pihenő, egy bögre jó forró tea elhessegette ezeket a perverz gondolatokat. J a a t mondotta volt, hogy jócskán vannak még mögöttem. Kiegészítettem a cuccost, aztán hajrá!! A temető után, Fűzér felé menve szép látványt nyújtottak a Zempléni-hegység vonulatai – eddigre valamelyest kitisztult az idő – és persze a vár, amely mindig lenyűgöz, bármely irányból is közelítünk hozzá. A várhegy nyergében öt-hat Szent Kristóf jött lefelé Nomád vezérletével, majdnem elmentek rossz irányba, de visszakiabáltam őket, mutatva a lemenetet. Az itteni ellenőrzőponton (is) a BTHE csapata volt Csiba Tonesz vezetésével. Hamar elhúztam a csíkot, nagyon kitett, huzatos hely volt. A Rákóczi-túrán majd fölugrunk megkoszorúzni a Sz@rrá Fagyott Pontőrök Emlékművét. Lefelé jókora sárban caplattam, szerencsére rövid szakasz volt. Füzérbe érve ellenálltam a csábításnak és nem mentem be a kocsmába, nyomultam tovább. Éppen delet harangoztak, és tiszteletemre még jó tíz percig egy nagyon szép harangjáték is elhangzott. A falun átfolyó patak színültig volt vízzel, épp hogy nem öntött ki.
A Toroki-erdészházig különböző halmazállapotú utakon mentem, sár-hó-jég-olvadó hó-avar és ezek keveréke, több helyütt bokáig vagy azon felül érve. Az a topictársunk, akinek egyik kedvenc foglalatossága, hogy különböző értékeléseket végezzen, nem vett részt e túrán, pedig ezt a szakaszt etapokra bontva, összehasonlításokat végezhetett volna, hogy mennyi százalék volt a sár, a falevelek, a jég, a víz, stb. aránya. Aki Joe-ra gondolt, jelenkezzen nálam, nyert egy hangszórót…:) Kiérve a műútra konstatáltam, hogy minden eddiginél jobban esik az eső. Zuhogott. Fölhívtam Győri fatert, röviden tájékoztattam. Ő a Forrás-túrák bejárásán volt és napsütést jelentett. Mielőtt méltatlankodhattam volna, a térerő eloszlott az esőben, mint a lepkefing. Hollóházán a Rákóczi-110-en megismert büfébe tértem be. Megköszöntem még egyszer a hölgynek a nyári életmentő gyümölcsleveket, és egy nagyon hosszú kávét rendeltem. Kint a teraszon nekiálltam falatozni: házi töpörtyű, erős paprika, kenyér került a bendőbe, a finom kávéval. Közben három-négy fiú húzott el fölfelé, kölcsönösen jó utat kívántunk egymásnak. Már majdnem indulásra kész voltam, amikor Tibetet láttam megérkezni. Nem vett észre, láthatóan szenvedett ebben a pocsék időben. Lefotóztam a szemben lévő hegyoldalban lévő temetőt, állítólag J a a t itt foglalt kedvezményesen díszsírhelyeket..:), aztán indultam Tibet után. A Pányoki-kútnál nem találtam a lyukasztógépet. Szóltam előre Tibetnek, aki mondta, hogy feljebb van, beszélt telefonon Sanyival. Gondoltam, egy ilyen nevű vadmalacot én is ismerek. Tibetet ott értem az ellenőrző pontnál, de nem állt szóba az öregemberrel, azonnal továbbállt. Engedtem, hadd menjen. Vártam egy kicsit, hogy kellő távköz legyen, ( talpam alatt sár és ingovány ) aztán indultam én is. Szurok-hegyig nagyon szép szakasz következett, de most az olvadó hó és víz nem tette kellemessé a haladást. Tibet látótávolságon belül volt. Elmentem egy nagyon büdös, gázolajszagú erdészeti gép mellett, kereszteztem a műutat, majd következett a Szurok-hegy emelkedője, még láttam Tibetet fölkapaszkodni. A csúcson eléggé fújt a szél, de kipakoltam és vettem még magamhoz némi táplálékot és teáztam a magammal cipelt termoszból.
Innen meredek lemenetek következtek. Szép sziklaalakzatok között vezetett az út, újra az északi zöldön voltam. Minden nagyobb határkövet „belülről” megrugdostam „kifelé”, ha mindenki ezt teszi, idővel helyreáll a rend…J Azt hittem gyorsan fogok haladni, de nagyon csúszott, óvatoskodni kellett. Elég messze le lehetett látni, de senkit sem láttam, mindenki megtáltosodott és elhúzott. A lejtőkön leérve jött a nap fénypontja, a már többek által megénekelt patakátkelés. Ez nem volt tréfadolog. Én zokon vettem, hogy északra, az elcsatolt részek felé folyt, mert ha elragad, mégis csak normálisabb lenne, hogy Hollóházán kössek ki, ahol jobb esetben hosszú kávé, rosszabb esetben díszsírhely vár..:) A folyásirányban találtam egy nem túl vastag fatörzset, amit valaki ideiglenes átkelőnek tett oda. Megkockáztattam, szépen átaraszoltam rajta, a botokból nem sok látszott ki a vízből, a fatörzs meghajlott, a víz pedig már jócskán a bokán felett folyt. Zokni, cípő és lábszárvédőmosás rendben, szépen átértem.
Jött a skárosi emelkedő, vagy Nagy-Hrabó. Nem tetszett most ez a meredek emelkedő. Még jó hogy ott voltak a határkövek, ezekre leülve pihegtem ki a fáradalmakat. Egyik-másik még langyos volt, ezek szerint mások is igénybe vették..:) Úgy számoltam, hogy 6 óra körül fölérek a Nagy-Milicre, és akkor éppen időben le tudok jattolni J a a t-al. Még nem jártam az északi zöldön, tetszett nagyon a táj. De nem voltam megelégedve a haladási sebességgel, a skárosi felmenet nem nagyon ízlett. Úgy gondoltam, én vagyok az utolsó ember. Aztán a „valahol az É-i Zöldön” ellenőrzőpontnál hátulról hangokat hallottam. Szabolcs jött (BTHE) botosemberrel. Mint kiderült, mégis csak lett söprű, egyrészt mert Laci teljesíteni akarta a túrát, másrészt meg így nem kellett vasárnap kimenni a terepre beszedni a szalagokat. Azt is megtudtam, hogy még ketten voltak mögöttem, de egyikük sérülés miatt a Szurok-hegytől, másikuk pedig a skárosi úttól ment vissza Hollóházára. Ettől kezdve igyekeztem megemberelni magam a jobb haladás érdekében, ami egy jó ideig sikerült is. Jött a Drahosi-rét. Hát ez megint bokán felüli jeges hólében történő caplatást jelentett, el is dúdoltam egy-két madrigált. Aztán jött egy patakátkelés, ugra-bugra, majd felfelé menet az erdőben a patak mentében. Nicsak, nicsak. Ki kuporog itten? Jámbor ült le egy alkalmas helyen erőt gyűjteni, s nyomatta befelé a tökmagot. Alkonyodott, visszafelé tekintve nagyon szépen vöröslött az ég alja. Botosember elkérte tőlem a gépet, s ezt is, és még néhány pillanatot ő kapott lencsevégre. Hamarosan utolértük a vaddino vezette csapatot, jórészt együtt haladtunk. Dömpike két alkalommal is mandarinosztást rendezett, ezek életmentő falatok voltak. Két meredek felmenet már kifejezetten nem ízlett. Azért csak-csak haladtunk, botosembertől elnézést is kértem, hogy gátolom a gyorsabb haladásban. Egy idő után már csak ketten maradtunk, a többiek előre lendültek. Mielőtt felértünk a Nagy-Milicre, már fél hét lehetett, Jámbor jött szembe a jó hírrel, hogy már csak 250 m. a csúcs. És lám, csak odaértem. A sátorban Krieger Pisti és Papp Zsolti tartották a frontot délután kettőtől. Jöttek az 58-as távosok is egymás után. Köztük Remo is. Közvetlenül mellettem állt, de nem volt kommunikatív a fiú. Később, lent a házban – a győzelem után – már mosolygott, s alig hitte a dolgot.
Botosemberrel hamarosan elindultunk lefelé, az utolsó pukli után jól haladtunk, s fokozatosan nyertük a magasságvesztést. Mi régi cimborák vagyunk, de az utóbbi években mindig csak kutyafuttában találkoztunk. Most alkalom adódott arra, hogy beszélgessünk a családról, munkáról is. A kövesút most kifejezetten jól esett a lábaimnak. De még hátra volt a feketeleves. A Bodó-réttől lefelé megint olvadó, jeges hó, hólé. Próbáltam keresni a járható utat, de bárhová léptem, mindenhol csak bokán felül ért a trutyi. Egy idő után már nem is törődtem evvel, gondolom, mindenki így járt. Mielőtt még leértünk Füzérre, és amikor Tibet már bent sírdogált a célban, újabb – bár a délinél rövidebb – harangjáték jelezte az este nyolc órát, s biztatott engem a továbbhaladásra.
A faluban összeszedtünk egy tévelygő csapatot, ők elnézték a jelzést, s próbáltak ledoktorálni Füzérből. A Senyánszki-rétre már nehezen mentem fel. Botosember éppen indult föl a Nagy-Milicnek. Köszöntem a hozzám való nincs mit. A ponton Jandó Gabi tartotta a frontot. ¾ 9 volt és 2 km. a cél. Na, ezt elbuktam, gondoltam. Máskor egy ujjgyakorlat lett volna lezúgni, de ezen a terepen nem kockáztattam, teljesen mindegy hogy 5 vagy 15 perccel később érek be. Gabival még hülyéskedtünk egy kicsit, aztán irány lefelé. Itt is hólé, zúgó patak. Na végre, itt a falu meg a ház. 21,18-kor léptem be a házba. Vándorköszörűs, RitaB és J a a t nagy üdvrivalgással fogadtak. Azt hittem, ez nekem szól, de szerintem örültek, hogy megint megmaradt egy jelvény…:)
Cammogó már kisimult arcvonásokkal fogott velem kezet, mindjárt le is tartóztattunk egy kis szíverősítőt. Néhány perc múlva beesett a célba Megyeri Laci is, aki régi pálinkaosztogató családból származik. Gyorsan rendezte sorait, s előkapta üvegét, felkínálva a papramorgót. Hát persze, hogy jókat hülyéskedtünk. Kicsit kedvemet szegte, hogy már csak jéghideg víz volt a fürdéshez, de ez is várható volt. Vidáman beszélgettünk a már beérkezettekkel és szurkoltunk a még kintlévőknek, hogy épségben, minél előbb érjenek be. Amikor 10 óra tájt aludni tértem, éppen Nomád érkezett meg, egyre erősödő lódobogással. Olyan fáradt voltam, hogy még vagy háromnegyed óráig néztem a plafont, nem tudtam elaludni.
Hajnalban 5-kor már a forró zuhany alatt voltam. Fél hét előtt elköszöntünk a rendezőségtől, lebusztunk Sátoraljaújhelyre, s a péntekihez hasonlóan régi, de nem olyan retkes vonattal mentünk a fővárosba. Papp Gabival kellemesen elbeszélgettünk, így gyorsan telt az idő. Rá 5 percre, hogy elköszöntünk egymástól a Keletiben, úgy elment a hangom, mint a pinty, és csak szerdán tudtam újra beszélni. Addig csak suttogás. A család viszont nagyon figyelt rám.
Ez úton is köszönöm a rendezőknek ( J a a t, botosember, RitaB, vándorköszörűs, az egész BTHE-nek ) ezt a remek túrát, a rendezést. Még megemlegetjük!! A túratársaknak köszönöm a kellemes társaságot. Minden teljesítőnek, és annak is, aki megpróbálta nagy-nagy gratula.
( Képek a szokott helyen a képtáramban, kettős kattintással, egyenként, mert a kötsög hungarotel már több mint két hónapja „konvertál”. )
Kiváló szervezésű túrán vettem részt G(Dzsí) barátom társaságában. A rajtban még kvaterkáztunk krysta, tzh és Jazzkedvelő sporttársakkal, meghúztuk eccő-kéccő másokkal a nézsai szilvát, aztán ihaj. Kellett is az ihaj, mert ej de hideg vót. Semmi hó, ez remek, bár imádom a téli túrákat, a fehérbe borult erdő a mindenem, de már köszönöm, elég volt. Ugyanakkor sehol sem engedett ki a terep, dagonya nélkül mentünk. Sütött a nap, a pöpec itiner és a szalagok jóvoltából eltévedni lehetetlen.
Jött a Széchenyi-hegyen a pont jól időzített zsíroskenyér-pont, ahol teát kaptunk, pálinkát adtunk. Jó hangulatú ojjektum volt ez. A zsíros kenyér az a műfaj, amit ritkán eszik otthon tudatosan az ember, de ilyenkor képtelen ellenállni, még a lila hagymának is, azaz annak se. Továbbá a Normafánál a forralt bort és a sárgabarackos rétest sem hagytuk annyiban. Itt találkoztunk Píttel, aki azért egy 10-es körre csak beugrott. A célban jeleztem a rendezőknek, hogy nagyon rendben volt ez a túra, kaptam Budapest Kupa-pecsétet is, továbbá egy egészen remek kitűzőt, mely csacsit ábrázol a Csacsi-réten. Köszönöm Csiba Toninak a fuvart, neki köszönhetően elértem Újpesten a 12:20-as váci buszt.
Jól összerakott túra, minden elemében, tetszett, jól éreztem magam!
Köszönöm a Mizse 40 ttúra szervezőinek, segítőinek, szponzorainak ezt a rendkívül jól sikerült túrát. :) És persze a rendőröknek is, hogy vigyáztak ránk az átkeléseknél. :) Az egész túrán érződött a lelkesedés a kiszolgáló személyzeten. A szolgáltatás elképesztő volt, már "kemény" 5 km után zsíros kenyér várt minket. :) És minden ponton kaptunk valamit. :) A célban pedig gulyásleves, fánk, forralt bor... Amilyen szkeptikusan indultam első szintmentes túrámon, annyira kellemesen csalódtam. :)) És nem a szolgáltatás bősége miatt. Az adottságokhoz képest nagyon jól megválasztott útvonal, a szükségesnél semmivel sem több aszfalt. A vizsláim azt mondták, jöjjünk el legközelebb is. :))
