"Szörnyű úgy élni, hogy valaki nem élvezi a munkáját. S éppen olyan szörnyű úgy élni, hogy nem ismeri a szépet: a jó könyv ízét, a szép zenét, a verset, egyszóval a művészi szépet nem ismeri. Pedig a szellemet éppúgy nem csaphatjuk be, mint a testet: ha csak egyoldalúan és csak pótlékokkal táplálják, előbb-utóbb elsorvad.
A szellem olyan, mint a drágakő: minél több oldaláról csiszoljuk ki, annál szebben ragyog."
(Fekete Gyula)
Ha arra kérlek, hogy halgass meg és te tanácsot adsz nem teljesited a kérésemet.
Ha arra kérlek, hogy hallgasd meg érzéseimet és te elmagyarázod miért rossz, hogy igy érzek akkor rám tiportál.
Ha arra kérlek, hogy hallgass meg és te úgy érzed, hogy valamit tenned kell, hogy a probléma megoldódjon bocsáss meg, de én úgy érzem, hogy te süket vagy, nem kértem mást,csak, hogy figyelj rám és hallgass meg, nem kértem, hogy tanácsolj, sem hogy tegyél, nem kértem mást, csak, hogy halgass meg.
Nem vagyok tehetetlen csak gyönge és elesett, amikor teszel valamit helyettem amit nekem kell megtennem csak megerösited félelmemet és gyöngeségemet.
Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk, a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk, olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép, végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain, tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy, hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán ajtó mellet, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk, ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán, ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.
Látjátok feleim, egyszerre meghalt és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt. Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló, csak szív, a mi szivünkhöz közel álló. De nincs már. Akár a föld. Jaj, összedőlt a kincstár.
Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány. Nem élt belőle több és most sem él, s mint fán se nő egyforma két levél, a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló, kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz, mely a kimondhatatlan ködbe vész kővé meredve, mint egy ereklye, s rá ékírással van karcolva ritka, egyetlen életének ősi titka.
Akárki is volt ő, de fény, de hő volt. Mindenki tudta és hirdette: ő volt. Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt, s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja, mint vízbe süllyedt templomok harangja a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég: „Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”, vagy bort ivott és boldogan meredt a kezében égő, olcsó cigaretta füstjére, és futott, telefonált, és szőtte álmát, mint színes fonált: a homlokán feltündökölt a jegy, hogy milliók közt az egyetlenegy.
Keresheted őt, nem leled, hiába, se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, a múltba sem és a gazdag jövőben akárki megszülethet már, csak ő nem. Többé soha nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya. Szegény a forgandó tündér szerencse, hogy e csodát újólag megteremtse.
Édes barátaim, olyan ez éppen, mint az az ember ottan a mesében. Az élet egyszer csak őrája gondolt, mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”, majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt, s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...” Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra, mint önmagának dermedt-néma szobra. Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.
Mennyi október suhant már el fölöttem, és hány strófa őrzi a múlás utánozhatatlan jeleit. Mint őszi erdőt a fák - némán és röghöz kötötten -, bennem a szavak a hétköznapot színezik. Ilyenkor, túl a nyári, harsogó zöldeken, fáradt sárgák és okkerek gyúlnak ujjam hegyén, bíbort és narancsot kanyarít a kezem, míg elnézem: az alkonyi ég milyen koravén. Fakó rímek és törődött képek közt motoz a szívem, esők jönnek, szavaimat elnyomja egy bolond szélvihar. Felém tart a november – fájón és acélhidegen, de engem a vers, mint puha avar, óvón betakar.
Térdet hajt a novemberi alkonyat. A szél kisöpri sírok közt az utakat. Ünnepre készül ez a fáradt őszi nap.
Hófehér keblű krizantémok Átölelik a gyertyafényes sírokat. Csend ül az akácfák alatt. Halkan beszél, ki szólni akar, Méltóság és tisztelet - Ez jár a halottaknak. Megkövetni élőknek a múltat. Üdvözölni a halott barátokat. Gyújts egy szál gyertyát magadnak, Majd imádkoznak érted a halottak. Hófehér lelked világítsa A gyertyafényed, hogy Az életed igaz emberként éljed. Kísérjenek utadon A MINDENSZENTEKI FÉNYEK.
Egy ember, ki érted él Egy ember, ki téged félt Egy ember, ki megbízik benned Egy ember, kinek a lelke a te lelked Egy ember, kit nem hagysz bajban Egy ember, ki segít rajtad
Egy ember, ki önzetlenül szeret Egy ember, ki veled együtt sír, és nevet Egy ember, ki megvéd téged Egy ember, ki ölne érted Egy ember akiért meghalnál Egy ember, úgy hívják igaz barát
"Kimondanám, de nem lehet. Néma az út, kihalt a táj. Beszélnék, de nem tudok. Fúj a szél és poros a szám. Elmondanám, ha engednéd, hogy néma az út és kihalt a táj. Kiáltanám, ha kérdenéd, hogy minden üres és fáj!"
Az a gyáva, Ki, amit érez, elrejti magába, És ami benne gyönge, emberi, A másiknak föltárni nem meri. Mért várod őt, ha nem ezért? A boldog élet vágya nem kisért? Galambok közt, virágos szigeten, Békés, családi kör, parányi házban. Az élet szép... Tenéked magyarázzam?
Nem is tudom, felkel-e a Nap, hisz' hozzám olyan ritkán látogat. Nem is tudom, mikor van az éj, szememre nem jön álom rég. Nem is tudom, élek vagy csak holt lelkem barangolja be a nyárfasort, hogy látok vagy csak néha úgy teszek, mert jobbnak látnak úgy az emberek. Hangya vagyok vagy őrült óriás? Fejemben megbomlott a sokszínű varázs. Rajtam Isten keze sem hagyott nyomot, nem enyhített e lázas homlokon. Ha minden napot visszagörgetek csak tört szívemből hullnak cserepek. Nem is tudom, felkel-e s minek, ha süt is a Nap, bent minden jéghideg.
"Haladj bátran, egyre mélyebben az erdők közé. A fák alatt, itt-ott még láthatod a harmatot, ahogy megcsillan a fűszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy angyalok könnye az. Angyaloké, akik sokat sírnak még ma is, mert annyi sok embernek marad zárva a szíve a szép előtt. De miattad nem sírnak már. Mosolyognak, amikor jönni látnak."
Lecsukom a szemem, s végtelen szomjúsággal várom az álomszigetem. Mindig az álomhajómban sodródom, melyet képzeletem hajt túl a határon. Egy eltévedt hullám hozzám szegül, édes mesével altat, s míg figyelmem lankad, hatalmas karjai már az árbocot tépik, s addig gyötrik megrémült lelkem, míg a tenger halálos, ringató öblében találom a szívem. S lassan az életem reménytelen, magával ragadt a végtelen. Repülök, szárnyal a lényem, borús felleg támadt felettem. Az ég könnyes szemét megtörölte, s esőcseppje ajkamon álmodva visszarántott a valóságba.
Akit egyszer porig aláztak: porig kell azért lehajolni, a méltósága-vesztett sorshoz méltósága-vesztve igazodni.
Előtted ember ráng a porban? Megértem, belerúgni könnyebb. Még emberibb átlépni rajta könnyed sikkjével a közönynek.
Mentséged is van, ha a lelked bátortalan feddése rád vall? másokért őrzött tisztaságod nem szennyezheted más porával.
Ha lehajolsz, még orra bukhatsz, és hát derekad roppanó is, ápolt tüdődet is belepné a talajmenti szilikózis, hát nem hajolsz porig, ha porból akármi hív: kincs, ócska holmi…
Pedig akit porig aláztak – porig kell azért lehajolni.
Minden elveszett, minden összetört: óvatlan pillanat, s már senki sem köszönt, és nem nyílik ajtó sehova. Fénytelenedő nappalok, csillagtalanodó éjek, s egy reggelen kilépek majd az Ajtón, mely Sehová Sem vezet…
Fogad között fakó panasz, magányosság vacog, lakatlan partokat kutatsz, üres minden tagod, lezárt vagy, mint a kárhozat, a homlokod mögött csak pőre sikoltás maradt vigasznak, semmi több!
Nem óv a hűtlen értelem, nem fogja szűk szegély, csillagcsoportokat terel a partalan szeszély elámuló szívedre: állsz tűnődve és hagyod, belepjenek, mint sűrű gyász, a foszló csillagok.
Felhágsz, éltem napja, eged délpontjára, Ragyogva omlik rám fényed hév sugára. S ah, tudom! valamint felért szép delére, Szintolly gyorsan leszáll nyugovóhelyére Hanyatló pályád!
Nem volt ekkorig is felhőtlen futásod, De hamar felderűlt rövid elhunyásod. Csak azért rejtezél néha fellegekben, Hogy fátyolod alól annál kedvesebben Mosolygjon orcád.
Nem adtál szüntelen tüskétlen rózsákat, Nem lengettél mindég lágy Etéziákat: De adtál víg elmét, erőt, barátságot, Angyali érzéssel tölt édes órákot Cypris ölében.
Mit várjak ezután, nem látom előre. Könnyes szemmel nézek a multra s jövőre: Annak örömeit sírva emlegetem, Ennek komor képét előre rettegem Setét ködében.
Figyelj rám egy kicsit s ne bújj előlem el, ilyenkor önmagad elől is rejtezel. Vedd észre, hogy: vagyok. Vedd észre s adj jelet. Beszélj - vagy legalább rebbenjen a szemed. Érezd meg, hogy nekünk nem nyugtató a csönd, felgyűlik, mint a sár, s mindkettőnket elönt. Közöld magaddal is, mitől engem kímélsz, szólalj meg akkor is, ha ellenem beszélsz.
S megjön az ősznek tarkasága: aranyos lombok, piros lombok, gyümölcsös berkek, hangos dombok, sápadt levelek ordas ága, avarok zörgő pusztasága; a kósza szél kacag is, sír is: az estnek rögös ege sárga, mikor felhős fátyolát tépi Irisz.
Szép estét kívánok, Kedves Sárkányka, Kedves Gyöngykeresők!
Márk Miklós: Akkor is
Miről álmodtál az éjjel? Hullámokon nyugvó holdfényt, kikötőben ringó bárkát, lelked színeiből festményt. Padon egy pár kézen-fogva, beszélgetnek szavak nélkül, csillag fénylik az égen, ahogy átölelik egymást végül.
Boldog a lány, mint régen, szíve alatt ébred egy élet, erőt adott kedvesének, esélyt, s egészséget. Csókjaiban elrejtette, két kezével óvta, védte, szerelmet találtak, pedig egyikőjük sem kérte.
-----------------------------
Rád néztem, s zene ébredt, mosolyod szülte egy perc alatt, majd lelkünk összeolvadt, és repült minden pillanat. Behunyt szemmel is látom, dallamot lüktet a neved, ha majd arcom emlékké szelídül, akkor is ott leszek Veled…
Forróságok, lobbanások után szelíd mámorral hozza kincsét a kifáradt ősz. Hallod érveréseit, a monoton ritmust? Ne még! – kiáltanád és borzongsz s fogod hűlő kezeit, nézed üveges, tört szemét: hunyorgat rád, mutatja gyűlő éveid. S mert mást nem tudsz nézni, önmagadba mélyedsz, zubog a vér, kicsap: élet és enyészet!
E kettős képletű sors kísér, míg élek! Kettős tükörben vibrál életem, minden moccanásom s cserélnek forró kézzel a lét s a halál. És megyek, nem gondolnék rá, de a lélek beleszédül néha, mint ki áll fortyogó mélység fölött, se földön, se égen – És összegomolyog szívemben múlt s jövő, s kijózanít ólmos ömlő őszi eső.
Tisztán élni magamért s az életért! A hemzsegő s összekoccanó kusza vágyakért, e széthulló őszi tájért! Felelősség, amely a szót kikényszeríti s leláncol, ha futni vágynék! Az egymásra halmozódó életekben lenni biztos ész, irányzék! Így állok a világ kereszttüzében: mérnek! Nyugtass meg, táj, ó, emberek! Itt ez őszi ének.
Uram: itt az idő. Oly hosszú volt a nyár. A napórán fektesd el hosszú árnyad s engedd az orkánt a pusztára már.
Még csak néhány kövér gyümölcsöt éressz, adj nékik még két délies napot, hogy belük napfénytől lenne édes, míg a tüzét borrá változtatod.
Kinek nincs háza, annak sose lesz tán, ki egyedül van, egyedül marad, hosszú leveleket ír és olvas eztán, vagy bús allékban járkál hallgatag s bámulja a fakó napsugarat.
