Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Egyszer rajzoltam egy házat, semmi különös, kémény, ablakok, kis kert, teljesen szokványos. Régóta laktunk benne, a falakra rásárgult a közöny. A függönyökben itt-ott még kapaszkodott anyám sóhaja, a sarokban titokká kövülve térdeltek az esti hallgatások. Dohos szaga is volt, meg minden. Sokáig őrizgettem, egészen belegyűrődött a lelkembe. Az idén lomtalanításkor kiteszem, darabokra tépni még mindig nem tudom.
Hova, hova tűntek a színek a nyárból? Hol a ragyogás a mosoly aranyából? Hol a csók narancsa, hol van a zöld féltés? ... Hol a rőt kihívás, hol a kék igézés? Olyan sötét lett hirtelen, kopog a jég a szívemen, amit kimondok: magam se vallom, amit dalolnék: magam se hallom, áttetszők lettünk - üveg a vízben, fakult vagy úgy is, nincs színem így sem. Hol a rőt kihívás, hol a kék igézés? Hol a csók narancsa, hol van a zöld féltés? Titkok tarkasága hol van a szemedből?
A folpackos hasonlat egy csoporttársunk gondolata volt, de mindannyian tudtunk vele azonosulni, az orvosunk mosolygott is, ahogy hallgatta. Amikor bemegyünk, fóliával van körbetekerve, körbe- és körbetekergetve a szívünk, a terápia pedig arról szól, hogy elkezdik letekerni. A másik hasonlatot maga a doki mondta, a turmixgépeset. Bekapcsolják, valami felkavarodik, majd az úszkáló dolgokkal folyik a munka.
A tumixgép zajától mindig el akartam menekülni, de a kórház falai nem engedtek, csak a sírás maradt. Nagyon tud sírni az ember, amikor a levében valami nem akar leülepedni, de olyankor összebólint orvos és asszisztens, egy réteg fólia lejött.
A napokban elkezdtem felfogni, hogy vége veled, néha még magamra kapcsolom a közös turmixgépünket, és amikor a körülöttem úszkáló emlékekbe merülve sírnom kell, tulajdonképpen örülök, mert azt jelzi, már nincs agyonfóliázva a szívem.
Tudom, barátom, szomjazik a vágy, és szemben vele bazaltos valóság, az élet egyre kopottabb kabát – egy csomó lyuk, nem találod a gombját; hogy így aztán csak hiba mindenütt, kiábrándul az ember mindenekből, a remény részeg kocsija elüt, és még az öröm sem jön mindig egyből – de gondold meg, hogy végesek vagyunk, ha csalódás, hát tőlünk is jöhet, mint a valóság, bazaltosodunk, s a lelkünk, mint egy nagy hiba, követ – nincs minden sebzett kérdésedre válasz: mindenkinek, ha magadnak megbocsátasz.
Te vagy az, aki után lámpással futottam, Te vagy az, akit vakon is megtaláltam. Te vagy az, akiért érdemes az élet. Te vagy az, akibe egyszer majd belehalok.
ha majd minden kisbalázsnak bealszik a mamája ha majd nem lesz erőszak az együttélés szabálya ha majd prímán megférnek a bringák közt a rollerek ha majd szépen elhúznak a picsába a pollenek ha majd nem lesz veszélyben a visszaszólás szabadsága ha majd nem lesz akadály a ruházatom szakadtsága ha majd nem fog megbűnhődni mindenki csak az az egy ha majd minden hajléktalan besokall és hazamegy ha majd nem lesz pokol ez az úgynevezett kánaán ha majd nem lesz olyanom hogy bár a halál várna rám ha majd nem kell kalkulálni börtönnel se kárhozattal ha majd nem kell kivárni a rendezői változattal ha majd nem lesz az a híres jogbiztonság lufi ha majd nem lesz hazánk legszebb rózsaszála pufi ha majd nem kell minden szabad helyre brendet építeni ha majd nem lesz mit a magunk ocsmányságán szépíteni ha majd nem a tartózkodásunkkal fogunk tüntetni ha majd nem lesz egyszerűbb az áldozatot büntetni ha majd minden kisiskolás úszkálhat az usziban ha majd nem fog harminc ezüst csörögni egy pusziban ha majd nem kell viselni a könnyítések terhét ha majd nem lesz tizenháromezer forint per hét ha majd nem kell hülyeségből történelmet írni ha majd nem kell egyeseknek erőn felül bírni ha majd nem lesz élet-halál ura minden helyi jegyző ha majd nem küld mindnyájunkat padlóra egy hülye edző ha majd minden kiakolbólított birka beint ha majd nem kell cuccolni és dobbantani megint ha majd nem lesz bagatell hogy mi zajlik a végeken ha majd nem lesz menő dolog babrálni a tényeken ha majd nem a krisnásokhoz jár a haza ebédre ha majd nem lesz minden oldal jelszavakkal levédve ha majd nem lesz elegáns a másik felet kitakarni ha majd nem lesz nehéz ennyi gyökér közül kit akarni ha majd nem lesz lezárva a szabad sajtó útja ha majd nem lesz telerondítva a múltnak kútja ha majd lesz más opció mint döglött nyúl vagy öreg róka ha majd minden eszkimóra jut egy nagyon kövér fóka ha majd nem kell gonosztevők emlékének adózni ha majd újra jogom lesz még jól oda se bagózni ha majd frankón elmennek a fehérvári huszárok ha majd nem lesz árulás ha úgy döntök hogy kiszállok ha majd nem fog napról napra durvulni a tardi helyzet ha majd nem fog falnak vinni minket ez a fura szerzet ha majd nem lesz komilfó a tizenkilencedik század ha majd minden kor a saját rossz költői ellen lázad ha majd nem kell dalolni a sár helyett az azúrról ha majd nem kell kanadáig menekülni hazulról ha majd nem lesz alku tárgya minden jogos járandóság ha majd nem lesz nemzetmentő taktika a várandósság ha majd nem vész minden görcsös igyekezet kárba ha majd hamupipőke is ellóghat a bálba ha majd nem lesz etalon a Lánykérés a havason ha majd nem lesz hungarista hecckampány az avason ha majd nem lesz egyre cifrább ez a cifra nyomorúság ha majd lesz itt vidámság is nem csak mindig szomorúság ha majd újra mókusokkal lesz tele a tabán ha majd nem lesz probléma hogy romungró a babám ha majd lustán ont az élet uncsi online mémeket ha majd nem lát a gyanútlan szemlélődő rémeket ha majd élünk mint a marci hevesen és gondtalanul ha majd senki se jár köztünk se pórul se hontalanul ha majd végre szabadság lesz hétvége és nyugi apa mosdik anya főz és tévét néz a hugi jövünk-megyünk teszünk-veszünk pirkadattól estig kenesétől kapuvárig palkonyától pestig lesz még egy kis ez meg az de amúgy minden klappol s ránk is vár egy hosszú boldog derékfájós aggkor
Mintha még mellettem járnál, úgy sétálok az önámítás torkolatában. Fogod a kezem, pedig régen eltékozoltalak. Melled alatt kéken ringó teliholddal, benne a foglyul ejtett, sóvárgó Skorpióval te vezetsz át vágyaim mélyföldjén. Az ég felé fordított arccal lépkedsz velem az emlékek karói között, melyekre szikrázva tűzte fel a felejtés aranykorunk oldásból és illanásból font koszorúit, nyers ereklyék a feloldozás savába mártva.
Te kísérsz engem a tisztaság égövén. Ott bujkálsz a nyár csordultig telt roncsaiban, amelyek akár a világosság hasadnak fel hajnaltájt, amikor remegésem fésűi megindulnak a szerelem idegszálain. Te ragyogsz fel, amikor szenvedélytől tajtékzó állataim hűtlenségnek vetett háttal nekivágnak a józan pusztáknak. Velem vagy a rengetegben, szorítom tenyered. Nem eresztelek, akár templomok a vért.
Pedig már régen elveszítettelek téged. Becsaptalak, mert hiányod oltára önmagáért való ünnepély, és becsaptad magad, mert amikor meghajolsz a fény sátraiban, én vagyok az árnyékod, aki élére állítja a késeket. Nappal megtagadlak, éjszaka mégis kikövetellek magamnak, te nemek fölötti, aki úgy rezegsz bennem minden pillanatban, akár az ég elvághatatlan hangszalagjai a boldogság szétroncsolt torkában.
Én nagyon szeretnék egy rendes hazát, egy kedveset, egy szerethetőt és lazát. Ahol nem lophatják el senki álmait, és ne nevessetek, nem vagyok ál-naiv, de itt hevítik a rosszat és jegelik a jót, soha nem késsük le a süllyedő hajót. És semmibe veszik a gyengék igazát. De ki akarja folyton szégyellni magát? Én szeretnék végre egy rendes hazát.
Mert éltem én oly korban is e földön, mikor a bűnös bűntudatot érzett, a bunkó meg szégyenkezve leszegte üres fejét – rossz volt hülyének lenni. Ma szinte sikk. S nehéz bármit remélnem. Azt még talán, hogy késő unokáink arra ébrednek egyszer, hogy javakból nem csak pénzzel szerezhetőkre vágynak, hanem szívekbe vermelt ősi kincsre, melytől ködös korszakokkal korábban két lábra állt a fáról földre pottyant bozontos emlős, majd előre lépett.
Ezek a 2010-es évek, hát igen, alakulhattak volna szebben is! Vagy túlértékeltük megint, szokás szerint, a lehetőségeinket, helyünket a világban? Hogy itt mi megy! - a nagymamát idézem, zuhogott az eső, kora ősz lehetett, az erkélyen állt, nézte, ahogy zuhog, valamikor a kilencszázötvenes évek végén. Mögötte karnyújtásra egy világháború, meg egy levert felkelés, egy forradalom. Vaksin bámult előre, az esőbe, amelyben ott rejtőzött mégis valahol a láthatatlan, ronggyá ázott reménység, hogy lesz ez jobb is, csak ki kell várni. Lehet, hogy sokat kell várni, de van időnk, nekem legalábbis nagyon sok időm volt, tíz vagy száz, mit számít, akármennyi, kivárjuk, persze hogy kivárjuk, nem igaz? Mint a 23-as villamost, ami befordul a sarkon, és pontosan az iskola előtt tesz le. És mialatt vártunk, elszántan, reménykedve, mindenki rohant a dolga után, én is, annyi házifeladatom volt, alig győztem ébren álmodozni és latolgatni hosszan, mit kéne tenni, mit nem, s hogy volna jó, a legjobb. Aztán a nagymama már nem volt sehol, amikor a puha diktatúrából, amely ahogy puhult, úgy lett egyre elviselhetetlenebb, egyszer csak hopp, átléptünk - mint egy árkon? küszöbön? rozsdás, lyukas drótkerítésen? - a demokráciába. Hát megérkeztünk! Tiszta Amerika! Vagy mégse? Loholt mindenki, hogy az időt le ne késse, ez volt a szovjet típusú államszocializmus vége, ami úgy indult, mint egy világmegváltó vallás, és úgy végződött, mint egy abszurd dráma, benne halottaskocsit éljenző boldog násznép. Lapozzunk, mondta az Úr, és bólintott az ördög. Ez volt az állami tulajdon széthordásának ideje, az újraelosztások és a szemfüles tolvajlások ideje, ami utóbb még megismétlődött párszor. Láttuk, ahogy villámgyorsan kibelezik a közöst, mint elejtett nagyvadat az oroszlánok meg a hiénák, és nézte az apám némán, ahogy viszik a részét, az övét is meg a másét is, de ő öreg volt már, talán eszébe jutott az államosítás is, azok az évek, a kihuzigált fiókok, a kulcsok átadása, átvevése, az se lehetett cuki, ez se volt az. Akkor az ég alja véres, most csak sáros, de majd alakulnak a dolgok, ki kell várni, nem igaz? Ne törődj vele, menj csak, apa! És csak várunk elszántan, várunk egyre, mint a Nyugati téri aluljáróban a hajléktalanok, ott lent a pokrócokba bugyolált szakállas alvó babák, a fal mellett a két népdalokat harsolgó koldus, a lépcsőnél a vénséges vén cigány hegedűs, meg a sok árus, drogos, rendőr, hittérítő, kurva. És az ország élén Gazda, és az ország nyakán póráz, és liheg és fújtat az ország; szedd a lábad, ország! Majd csak jut valami jó neked is előbb-utóbb, csak ne piszkáljanak folyton a szabadsággal, hogy így mamelukok, meg úgy mamelukok, tudod te, milyen a gazdátlan eb sorsa! Hát igen, alakulhattak volna szebben is a dolgok. Amikor álmodoztunk, nem erről álmodoztunk. Ha vártunk valamit, és hogyne vártunk volna, nem azt, hogy a Ságvári Endre útból Vasút út lesz, hogy egy nap volt-nincs, eltűnik a Moszkva tér, eltűnik Roosevelt, és eltűnik a Somogyi Béla utca. Egyébként ki volt egyáltalán az a Somogyi Béla? Egy szociáldemokrata újságíró a Népszavából, nem mellesleg még zsidó is, úgy kell neki, akit 1920-ban fehérterroristák vertek agyon, most meg szobrot állítanának Hóman Bálintnak, a hírhedt zsidótörvények egykori élharcosának, és a Köztársaság tér új neve II. János Pál pápa! Most az akadémiai névbizottság ajánlása szerint a Felszabadulás mint elnevezés szigorúan tilos, az Úttörő név tilos, tilos Gorkij neve, és Károlyi Mihályé is, Horthy Miklós azonban, bár politikájának megítélése némileg vitatott még, utcanévként megfontolásra alkalmas lehet. Itt tartunk ma, 2015-ben. És ez egy ilyen vers, tetszik vagy sem, ami ezekről az utcanevekről is szól, kell hogy szóljon, az egész elhazudott, megtagadott múltról, benne a halottainkról, elmocskolt álmainkról, és az elpackázott lehetőségről, amit mi packáztunk el, amikor egy percre azt hittük, megérkeztünk, messzi földről, hosszú vándorlás után, pedig csak mint a migránsok a Keleti pályaudvarra ezen a forró nyáron, szomjasan, idegenül. De lesz ez jobb is, ugye? Csak ki kell várni! Lehet, hogy sokat kell várni, de van időnk, tíz év vagy száz, mit számít, akármennyi, kivárjuk, persze hogy kivárjuk, nem igaz? Mint a 23-as villamost, ami befordult a sarkon valamikor a kilencszázötvenes évek végén, és csilingelve és csörömpölve pontosan az iskola előtt tett le.
Csak ezt a Májust hagyd, hogy végigégjen! Oly könnyű volt veled, s velem nehéz. Múltunk lakik ma minden létigében. Nem baj, ha nem hiszel. Fő, hogy remélsz.
Platánfa ága csüng a vén ereszre. Beléd oly görcsösen kapaszkodom. Felnőtt még nem vagyok, de már gyerek se. Se bölcsőm nem volt, sem kamaszkorom.
De minden olvadást fagyok követnek: A polcon Rilke dől egy Proust-kötetnek – eltűnt időnkben mennyi révület! És mennyi szép remény zenéje benned!
Hát mondd: ha most ez így veled ma nem megy, hogy is mehetne bármi nélküled?
Ki lesz barátnőm barátja, kutyám gazdája, gyermekkoromban gyermek, halálom óráján az öreg, ki lesz az ha én nem? Te? Ugyan már, te nem vagy
csak két szem, látnak amit látnak, te nem vagy csak a látvány: nap süt, almafa virágzik, szék áll a fűben; öröm, bánat, tudod is te,
látvány. De ki fogja szerelmem haját őszre festeni, megbetegíteni, kinek lesz gondja rá hogy nyüszítsen a kutya, sírjon a gyermek, jöjjön a halál? Ki szárítja el az almafát, ki hagyja kinn a széket az esőben örökre? Valakinek csak kell gondja legyen rá hogy elmúljon az élet.
Nyakatokon vad, úri tatárok S mégis büszke a ti fejetek. Frissek a vérben, nagyok a hitben, Csák Máté földjén ti vagytok az Isten. Előre, magyar proletárok.
Ami csak szépség s ami reménység, Mind ti vagytok a Tisza körül. Nincs a világon még annyi bánat S annyi láncosa nincs még a világnak, Mint itt és nincs annyi nagy éhség.
Éhe kenyérnek, éhe a Szónak, Éhe a Szépnek hajt titeket. Nagyobb igaza sohse volt népnek, Hitványabb Nérók még seholse éltek. Vagytok: a Ma, vagytok: a Holnap.
Én, beteg ember, csupáncsak várok, Vitézlő harcos nem lehetek. De szíveteket megérdemeltem, Veletek száguld, vív, ujjong a lelkem: Véreim, magyar proletárok.
Reggeledik odakünn és bennem lassan felkél a Nap. Kirajzolódik arcod, és szerelmem lepkéi kirajzanak a fényre, hol a tollászkodó bánat, késő madár, az égbe hamvasul, s megőrzi a magányt, mit magának se mond az ember, csak így, hangtalanul.
Senkiföldje egy csecsemő szeme! E puszta és lakatlan égitesten, e csillagpuszták roppant és kietlen fönnsíkjain kallódva egyedűl, hogy vissza többé soha ne találjak, úgy eltünök, örökre felelőtlen! Gyönyörűek az első hajnalok a sivatagos kopár levegőben! És gyönyörűek ők, a reggelek, s az emlék nélkül rámmerengő alkony. Mint kisfiúk szive a tengerparton, szökött szivem megáll és megdobog!
Ki tudja hány nap-éj, amíg fölérek a lüktető pupilla kráterére, s szállva alá a feneketlen mélybe, a megszállott sötétre érkezem, hol visszatarthatatlanúl nyomúlnak, csak egyetlen kis idegen is át ezer tolong, időtlen búcsuzóban, mióta világ a világ, tenger tolong, örökös visszatérők, forró reményben és reménytelen, örök didergők benn az elevenben, ezer halott egyetlen idegen! Itt kérdheted majd bölcs skolasztikádat, egy tű hegyén hány angyal férhet el? Itt tenger sors egyetlen egy helyen, és ezer év egyetlen idegen, s ezer szive egyetlen dobbanásnak!
Élő itt hosszan bizony nem időzhet, elárulják halandó zajai. E rettenetes csönd se elegendő egyetlen élőt elnémítani. Már távozóban, épp hogy odavésem a meleg űr falára a nevem. Ha netalán egyszer közébük állnék, megkeresem majd és emlékezem.
Künn már az éj. Csecsemők éjszakája. Megismételhetetlen nyugalom. Álom, mely lassan engem is elaltat. A kicsinyek nagy álmát alhatom. Ha valahol, itt mindent elfelejtek, míg ide is majd megjön a világ, a zűrzavaros expedíció, hozva házanépét és vagyonát, a szutykos és a vad szomoruságot, a szeretőit és a szenvedélyt, mindazt, mi eddig is nyomoruság volt, a semmiséget hozza mindenért! Hoz kismadarat ketrecben és majmot, csodálkozhatsz a zajos meneten, majd szétszednek és megismered őket, én gyűlölöm őket, mert ismerem.
Elhagylak akkor szép sivatagom, nem várhatom be üldözőimet! Kezdődhetik előlről bujdosásom, keserűségem kapkodva siet. Az első csillag! – ezt is ismerem, hányódtatásunk zord íródeákja. Épp akkor lát meg, mikor búcsuzunk.
Délben ezüst telihold a nap és csak sejlik az égen. Köd száll, lomha madár. Éjjel a hó esik és angyal suhog át a sötéten. Nesztelenül közelít, mély havon át a halál.
Akit az istenek szeretnek, Örökre meghagyják gyereknek, Bizakodónak, nevetőnek, Az élet útja annak puha szőnyeg, Útravalója sugaras derű, Mely ólmot színarannyá aranyoz, Széppé a rútat, jóvá ami rossz És nagyszerűvé azt, mi egyszerű, Újjá az ócskát, tengerré a tócsát. A világ annak micsoda? Mindennap millió új csoda, Sok tarka álom és kevés valóság. Tündérek és mesék víg birodalma, Amelyben győz a jó, kárt vall a gaz, hamis, Amelyben minden alma aranyalma És az marad befőtt korában is, Játék az élet, élet csak a játék S élet, halál egyformán szép ajándék. Maradj gyerek te is hát kis leányom, Mosolygó lelkű, üde, friss, Maradj gyerek, szívből kívánom, Még nagymama korodban is.
Advent van, s átjárja lelkem a szeretet és az emlékezés. Rájövök ismét-tán ezredszer-, hogy szépen élni gyakran túl kevés. Szeretni szóban és tettekben, hinni, remélni szüntelen. Táplálni kell mosollyal, öleléssel, hogy emléked hibátlan legyen.
Most visszarepülök gondolatban gyermeki önmagamba újra… látom, amint jancsi-kályha mellett anyám fagyos lábujjamat gyúrja. Hársfa teát tölt poharamba – ˝Idd meg! Nem fogsz fázni majd!˝ Átmelegedett a testem, valóban s én azt hittem a tea tette azt.
Ma már tudom, tőle volt meleg. Ölelés, szeretet, gondoskodás ezek voltak mitől az a ˝jó˝ a testem és a lelkem járta át. Ez adta azt a boldog érzést, mi ma is rám tör, ha a múltba révedek. Hiánya – így advent idejében – fájón kéri vissza az elmúlt éveket.
Emlékszem a finom illatokra, ami a konyhát járta át, mikor sült a finom mézes, és a lágyan foszló mákos kalács. Arca piros volt az izgalomtól, mikor a szobába engedett, csilingelt egy üvegpohár szélén: ˝Itt az Angyalka! Megjelent!˝
Futottunk mind a fenyő köré, ámultunk, örültünk nagyon. Ezt a boldog érzést fiaimnak minden karácsonykor átadom. Már negyedszer töltjük el nélküle a karácsony szent ünnepét, de lelkemben ott mosolyog képe, ahogy átöleli hét kisgyermekét.
Mert az ünnep attól sokkal szebb lesz, ha gyertyafényben rá emlékezünk s tudom – onnan fentről ő is nézi: Ugye mindenkit szeretünk? Jusson szép szóból bárkinek! Simogató, ölelő kezekből, mosolytól csillogó szemekből áradó tűz gyújtson fényeket!
Muzsika szálljon a gyermek kacajból, áhítat járja át a lelkeket! A szeretetet, mit tőle tanultunk naponta adjuk át mindenkinek.
Ahogy finom kezeddel rám cirógatsz, ahogy nem félek érted semmitől, ahogy az egyből mindig milliót adsz, ahogy kiráncigálsz a bármiből, valahogy így esik a fény hajadra, valahogy így ér szemedig a távol, valahogy így kezd szavam a szavadba, valahogy így jön, megy minden magától.
Mióta egy hetven körüli hölggyel egyszerre nyúltunk a H&M-ben az utolsó pöttyös nadrágért, és rám mosolygott, és átengedte nekem, még tetszett is, mégis hány nyugdíjas visel H&M-es pöttyös nadrágot, és csak a parkolóban jutott eszembe, kezemben a pöttyös nadrággal, hogy tényleg idős volt, és talán ez lehetett volna az első és utolsó pöttyös nadrágja, azóta esténként néha beugrik, ahogy a lánya vagy a veje azt mondja a sírja fölött, hogy teljes életet élt, és fogalmuk sincs arról, hogy én csak úgy kivettem, kimetszettem belőle egy darabot, és az a legrosszabb, hogy még csak nem is hordom a pöttyös nadrágot, ami az övé kéne legyen, mert derékban szorít, ő vékonyabb volt nálam, neki nem szorítana sehol, biztos többször hordaná, mint én, néhanapján felveszem, próbálom kiszámolni, hogy vajon pontosan hányszor, és hogy hányszor kell helyette felvennem ahhoz, hogy megnyugvást találjon a lelke.
