Ebben a topikban szeretném összegyűjteni Sapphotól napjainkig az irodalomban tevékenykedő nők költeményeit, rövidebb prózai írásait, a műveikből kiragadott, rövidebb idézeteket (a mű alkotójának, címének és a keletkezés évszámának feltüntetésével). Várom ebben az irodalomkedvelő netezők segítségét.
És hallgatsz a szavakkal, amelyek idegeket korbácsolnak a szempillák között.
Nem kell két kávét rendelni, szórakozottan apró pénzt keresni a zsebek alján.
Meghal a szádban a szeretni akarás.
Úgy teszek, mintha nem érteném. Apró hazugságokat kreálok és hagyom őket kifolyni a kezemből. Ki gondolhatok csókokat, és a bőrödön felejtem őket, akár a lenmagokat.
Válassz egy ünnepi, terített asztalt, fehér rózsákat, óbort. Vigyél el Prágába vagy Helsinkibe ahol nem értjük, mit beszélnek az emberek. Ahol az ég egy gerezdje világítja meg az arcod és éhségem szegényes kenyérrel csillapítod, könnyű csendben.
Hagyd a szomorúságot a hamutartóban, az asztal fakó fáján. Vigyél oda, ahol az esőben feloldódnak a szavak, ahol nem válik kővé minden hajnal. Fordította: Erdős Olga
Bár rövid még éltem folyása, Sokat búsultam és szerettem S volt bár szerelmem viszonzatlan Sokat örültem és nevettem. Láttam igen sok kék eget, Annyit más nem is lát talán, S laktam virágos, üde völgyben, Sötét, erdõs hegy oldalán. Sokat vallottam és hazudtam, S óh jaj, immár sokat feledtem, Mily gyorsan repültek az órák, Az órák s az évek felettem.
milyen nagyon készültem erre még odafönn milyen kérlelhetetlen volt a kényszer álltomban a porhanyóssá romló erősség legfelső fokán milyen feszítően sürgető – megfesteni milyen belső robbanáshoz volt fogható: megnevezni mind ami csupán onnan arról az egyetlen bazaltkőről ami csak épp abból a szögből abból a magasságból látható abból az egyetlen szakából a napnak abból az egyből, melyben a rész is egész a tört töredékéhez mérten fönt a csúcson mint akit présbe szorítva ottfeledtek úgy voltam – a fájó koponyámba befészkelődő rögeszmémmel… s ahogy tartottam lefelé mint lázálmok szülte képzetekkel rakottan jön lefelé: zarándok, koldus, beteg, elítélt vagy éppen menekülő próféta s ki lelkének foglya – űzöttje… és zúzott – mint belső ösztöke –, mart, hogy – bár mondani, mondani, mondani kényszerít – mégis elmondhatatlan és kimondhatatlan annyi szín és fény és árny mely itt tombolt az előbb még mint élet a végső lobbanásban… egész úton lefelé próbálgattam a kósza szavakat hozzátapasztani ahhoz, mit láttam míg a pillantás a horizontig fut s mit afölött befog mikor a szemközti magas mögé csúszik a rátarti oroszlánsörény s mire Hozzád értem ki lentebb vártál egy másik térbe más fény- és színözönbe zártan már éreztem, sosem tudom elmondani milyen, mikor a leheletvékony homályban hirtelen belső fénye gyúl a legaranyosabb napnak sárgaságában rezgő koronáknak a banán- és kamillasárga, az eleven napraforgó szirmáé – milyen a kankaliné, mustáré és hogy’ tűz a kármin, a bronzvörös és vérborbolya színű milyen a tüdő, a hús és az orgona közötti milyenek a mészfehérrel áthúzott lilák és ibolyák – mint egy Tóth Menyhért-képen – s mindez befoltozva a ciprus, a tiszafa, az andalúziai jegenyefenyő konokul kitartó zöldjével… és elmondhatatlan a vasszínű égboltba mint fordul át az encián s azúr kimondhatatlan távol a gyöngyházfényű meg almazöld nagy vizekből miképp lesz acélszürke tömb hogyan szűnik hullámok bozsgása… hol őrzöm én, ha el nem mondhatom, a színeket? az önfényükben fürdőző lombokat? hogyan törnek át emlékeimbe ha csődöt mond a név, a szó? csődöt a drága felvevők, rafinált rögzítők tudománya és átadhatatlan látvány és árnyalat… hogyan nézzek én most már e hűlő világ pávaszemszínű játékaira ha Neked sem tudom elsuttogni e kényes jelenéseket hogyan nézzek én helyettük is fények táncoló maradékaira helyettük, kik ott nyüzsögnek képzeletbeli hátországom zegzugaiban helyettük, kiket zsákmányul ejtett rég az idő s aki magatehetetlen már csak egy szűk udvar, egy ablaktalan félszobának rabja? hogyan lássak én? hogyan lássam világ világát őhelyettük is? hogyan?
Szívem, mint éneklő madár, akinek fészke vizes völgy, a szívem mint az almafa, kit édesen lehúz a föld, a szívem mint a szivárványos kagyló égi tengeren - szívem mind ennél boldogabb, eljött hozzám a szerelem.
Trónt nekem, párnát, selymeket, függönyül bíbor-bársonydíszt, pomagránátot, gerlicét faragj rá, pávákkal díszítsd; ötvözz rá arany és ezüst szőlőt, hűs liliomot nekem, hadd üljek születésnapot, eljött, eljött a szerelem.
Túl magasra akart repülni, pedig elég lett volna ott maradni a kályha mellett. Melegségre vágyott, hát megkapta. Elfeketült, a földre zuhant.
Túl mélyre akart merülni, ameddig ember még nem merészkedett, Gyöngyöket szórjak a disznók elé? - futott át az agyán, elfehéredett.
Túl messzire szeretett volna vándorolni, hátrahagyva fényképalbumát, jegyzetfüzetét, megfájdult a feje, ha belegondolt. A sivatagig jutott, vörösre égett.
Túl közel akart jutni a fényhez, értelmével felfogni a világosság természetét, de az eltaszította magától, megvakult.
Nem szólítasz meg, és nem válaszolsz, szólongatlak mégis. Elfordítottad tőlem az arcodat, leprát bocsátottál rám, el- némítottál. Tanácsadóim a férgek és legyek.
Járásom-kelésem, a pályaudvarokon való sorbaállásom nevez meg, ahogyan minden ablaktól, rácstól félrelöknek. Bizonyítékokat eszelek ki létezésed mellett, s hiába
nem akarnám, bizonyítékaim támadnak Ellened. Az utókor boldoggá avatásom érdekében majd adatokat szerez be.
Szaporodnak a csodás gyógyulásokról szóló híradások, csak én nem gyógyulok meg. Bombay mocskából nem emel föl senki.
Azt mondottad, hogy visszatérsz, Lombtalan ősz tar idején, Mikor a föld dúsabb a fáknál, Meghallani, hogy mint suhog Kerti csendben léptem nyomán A zörgő lomb s ruhám szegélye.
Visszatértél tél idején – … Tüzes a kormos kályha torka. Sok száraz ág lángmarta teste Hevíti búsra szűk szobámat. Én szólítalak mohó szóval – De szemed átsiklik felettem … – S ide se hallgatsz.
Jaj, nem ölelhetlek jobban, világ! A széltôl szürke ég, A köd, a sárga, kék, A fák, a fájón lanyha ôszi nap, Minden színtôl kiált! Ha sziklapad, Bár rogyna le! Hegy dôlne, törne gát! Nem, nem szoríthatlak jobban, világ!
Tudtam, a fény mindent átlelkesít, De nem tudtam soha, Szenvedély ekkora Lehet és így feszít. Félek, Uram, Túl szép a világ. A lelkem zuhan, Egy izzó gally hatalmába kerít -- Hallgattasd el az ég madarait.
Edna St. Vincent Millay (1892-1950) Az üres partra térek meg
Az üres partra térek meg, oda A homokon kis kunyhót építek, Hol egy-két yardra közelíti meg A törékeny hínár szélső raja Ajtómat, s hozzád nem megyek soha Vissza, hogy megfogjam a kezedet; Ahhoz térek, amit megérthetek És boldogabb leszek, mint valaha. A szerelem, mely szemedben, a szó, Mely nyelveden egy percre ült meg, egy Mindazzal, ami egy percig való, Dal túlzengi, beszéd nem fogja meg. De a komor szikla nem változó, S megtalálom hajdani egemet.
Zizegő lapjait forgattam elégszer, közben egy-egy szó felizzott, mint ékszer, ha szomorú voltam vagy ha vidám. Szemembe ivódtak, szívemre simultak s mindig találtam hozzájuk újat: sugárként fénylett sor sor után.
Kinek szeme és ujja e szürke sorokat bogozgatta, betűzte, mindketten túlléptek e földi körön. Mégis, mégis az Írásra hajolva lelkem mintha mellettük volna: nekem nyitott ajtó ez a könyv.
Ide száradt könnyük – szívük mire vágyott: ide, e sárgult lapokba szivárgott, ide hordtak fájdalmat, örömet. De több volt a gond, a felkavaró baj: ideleng a lapokról egy-egy suta sóhaj, fojtott láng – kimondott szó sose lett!
Itt forrt egybe a mával a holnap, a felkelő s a leáldozó nap, születés s a halál, hajnal meg az éj. A vöröslő fényt és fekete árnyat, szakadék mélyét, csúcsok magasát csak e sorok kötik össze, mint csatt meg a szíj.
Jeleket látok, cseng a kopár szó, párbeszéd, szájból szájba parázsló, azzal, ki oly nagy s titokkal tele. Ide szállt le a megnyílt egekből, jelenléte meg innen dereng föl – az emberben ott van az Isten gyökere.
Itt minden oly ősi mód bizonyos volt, a betűk acélból, a szavak vasból, bátrabban kelt fel innen a homlok. Emelte a lelket, mint madarat szárnya még a sír fölé is elven vágya – az alku örök időkre szólott.
Kemény hit, kősziklából való hit, az ősökből árad s hullámaiból mint választóvízből lépek elő. A kárpitot ki hasította szét fenn? Szent berekben járok, hol áldoztak értem: megszáll nagy, törhetetlen erő.
Kiknek szeme és ujja e szürke sorokat bogozgatta, betűzte, mindketten túlléptek e földi körön. Mégis, mégis az Írásra hajolva lelkem mintha mellettük volna: tárt ajtó, hozzájuk visz e könyv.
Valami más kéne végre. Mi végre? Elvégre mégis valami más.
Türelmes éj. Mindent lebíró hajnal. Lapulj meg gyáván: az is eljő – semmi sem lehetetlen immár.
Régen-holt csillag gyújtson lángra, csonkjáig leégett kanóc, torma-csutak nyálkahártyádon gyöngyözhesse emlékpatakját: ecetes, édes, mérges ha volt.
Mellet nem verünk: álmodunk róla. Tündöklő múltra csak utalunk finoman, inkább félmosolyokkal, hátha fellobban még egy villanás, hátha felnégyel még valakit, hátha mellkosarára te léphetsz.
Hátha … ki tudja. Ázott papírost őrzöl mindmáig. Rejtegetvén, lám, azt a beszédet, amit nem kísért térzene, nem, bár az utókor így tartja számon.
Mit nékünk gazság, hamisság, voltak! Igazság se, bár elveszejthet, el.
Rongyos, ázott, tépett papírként átcsusszantál szánalmasan csupa-irgalom rostámon is. Ó, ti szegény templom-egérkék, Ó, te szegény templom-egérke!
Valamit másképpen kellene végre. Ha nem is, nem is Valami mást.
Por-anyácska, hamu-anyácska, virágok alatt, földbe ásva. Fölötte sírhant-hosszat amit az élő hozhat: gyertyaláng, miatyánk, s a rívás, hogy úgy anyánk, így anyánk…
De a gödörbe letett por, a pogányul tovább-szeretett, a híres valóságos! az anyag! csak az esőkkel már, csak a nappal, széllel leány meg anya.
S hát az, ki teste nélkül, a lét iszonyu szineváltozásaiban omlik és épül mind távolabban a „van” járható országaitól, tartozik-e még hozzám csak annyira is, mint urnában a por?
Nem voltunk barátnők. Titkainkat kicserélni utáltatta a szemérem. Testünk volt az, mely egymást Nem utálta vérében-szennyében.
Nem voltunk barátnők. Versekről együtt okoskodók mi nem. A léleknél erősebb szükség reszkettetett egymásért. Messzibbről s messzibben
követelő igények világa. Ott egyre, mint ha tavaszi szél vizet áraszt, ott egyre, mint mikor minden madár társat választ, ott egyre, nem szerelmesek, mégis egymásért reszketők örökkétig, választjuk egymást, nem is nézünk másra, én tégedet, te engemet, anyácska, kislányom, anyácska.
toronyszobában él, bár jól tudja, a mesék kora rég lejárt, hogy figyelmét elterelje, dolgozik, és néha tesz-vesz céltalan, majd kuckóját szépítgeti, a lelke mély, mint kút vize, és szomjat oltó, tiszta, hűs, de lassan téglát rak köré, koronáját felteszi, ha néha jön egy lovagjelölt, ám végül mindegyik kezére méltatlanul kullog el
Óvatosan, lassan – arcunkon maradék derű – finom mozdulatokkal lebegünk, a szférákat szeli szárnyunk ide-oda, patyolat ingünk világol, lassan, hisz van időnk, úszunk, repülünk, csak hát a levegő hasít, jaj, hogy szúrnak a kések, tépázódnak a szárnyak, lebegés még vagy már zuhanás ez, mégis óvatosan, lassan – arcunkról tűnik a derű – finom mozdulatainkkal el csak el a földtől.
- mondta. Nincsen több beszédem az egymás szavába vágó évszakokkal, a lépcsőn lepörgő levéllel: mindenre van már hallgatásom. A szó nélkül hagyott virágzás, nem mondom, zavarba hoz néha, ilyenkor félrefordulok, vagy úgy teszek, mintha mit se tudnék. Memorizálok. Megjegyzem a dombot, ahogy a domb is elismétli a vonatot, naponta kétszer, és az eloszló füst után a látvány helyreáll. Keret vagyok. Megőrzök, átfogok. Bevéstem régen tenyerembe az összes járható utat: csukott, járhatatlan tenyér. Az időt úgy mérem, ahogy a kérgen megtett hosszú-hosszú nap után a gyantacsepp leér.
Kellemes napot, szép hetet kívánok Mindenkinek! :-)
Arany-Tóth Katalin (1966- )
Bezárt a csend
Bezárt a csend, s Te bölcsen hallgatsz idebent, Uram...
Bezárt a csend, s Te bölcsen hallgatsz idebent, Uram... Behunyt szemmel követlek - keresem Utam, de léptem még bizonytalan...
Egy kósza vágy, mint lágy érintés a testen, még mellém szegül szárnyát szegetten.
Ölbe veszem, s ölelem, mint árvát, kinek gyarló Sorsa csak egy ábránd, s mert fázik, mint magányos lélek az idegen testben, ki még keresi helyét az ismeretlenben... Ölbe veszem hát, legyen még védelemben.
Válaszút ez az alagút, mely most még sötétlik előttem, ám messziről, valami Fény dereng a csendben, s várja, hogy gyarló kívánságaim útjukra engedjem.
Voltam makacs és engedetlen, törekvő, „most" -ban élő, örök érthetetlen; voltam bánatnak párja és könnyeknek sebes árja... - sosem feledem, mikor még kúsztam véres térdeimen... (nem volt lépteimnek párja, mert láncot vert bokámra az Út szűk csapása)
S lettem e „most"-ban, olykor a semmibe merengő, kérdésre a választ már csak magamban kereső, lettem egy eszmének hűséges szolgája, melynek lelkemben épült fel imaháza.
Lettem mosolynak cselédje, kinek szívében a béke, s kinek a vágy már csak vendége, mégis kimondhatom:
Bár bezárt a csend, s Te csak hallgatsz bölcsen, idebent, s még léptem bizonytalan, de behunyt szemmel is követlek - kereslek, Uram!
Én minden reggel megfestem a fényt. Ecset nélkül. Ujjaim nyomán telítődik a fehér. Fürkészem, ahogy egymásba pulzálnak a felhordott színek. Távolodom. Nem kell visszanéznem. Tudom, hogy ott feszül a vásznon, éles kontúrok közt, maga az ember.
Sebességben vannak a galaxisok Lábam az aszfalton vizesen Havasan ahogy a tél közepén Magamra találok a járdán Ilire gondolva aki fehér botjával Most érinthet meg egy elbitangolt Bazaltkockát lecövekelt tócsát Betonba ágyazott kukát Egy kitérő járókelő aurájának peremét Valami lilát valami rózsaszínt valami kéket A kirakatok bambán nyelvöltenek Ilinek ugyan rakhatjátok a cuccot Drapírozhatjátok a textileket A nagyestélyik csipkéi dekoltázsai sem ingerlik Csak a huzat a kapuboltozatból Mely átcsap az arcán Üreget ürességet jelez a semmit Amiből odafent sokkal több van De ami igazán csak idelent jelent valamit.
Odafent a galaxisok nagy surrogással Vetik magukat az űr hasadékaiba Idelent látó-vak egyaránt tapogatva halad Neszezések képek érintés-mozdulatok Térképére feszítve a külvilág Látó-vak egyenlő eséllyel toporog Az utca és az utak elágazásaiban Körben foglalat idegenség Körben gesztenyeburok-élet Csak mi kívülről nem mint a gesztenye Mi kívülről letapogatva Braille-lal A néma és vak világ érintéseiben Két tépőzár közé szorulva Kerülgetjük az eltévedt utakat A kijelölt zugolyok barátságtalan gravitációját Égi habokra hasalt angyalok árnyéka alatt.
