Sötét szavak csontvázán mámoros
életként lüktet ez a szerelem:
szívemben és agyamban muzsikál,
önző húsomat csöndesíti és
testvéreddé aláz és fölemel.
Kedvedért minden jót és igazat
érezni kezdek, hang- visszhang- zene
kapcsol egymáshoz, s a dac és a vád
fekete cáltalansága után
a megértés napfénye homlokomon.
A fák kezei égbe kulcsolódtak
s minden tárgy kezdte már felölteni
éjszakai alakját… Ritkuló
lombok alatt jártunk és észrevettem:
másként szeretjük egymást, mint ahogy
tavasszal megfogadtuk. Ujjaim
tegnap barátként fogták kezedet,
s ma kerülték, s szenvedtek nélküle.
Mikor nem láttad, akkor néztelek,
csak akkor néztelek boldogan, és
szavaimat szégyenkezve kuszálta
a tettetés… Magamnak is csak annyit
vallok be – ez is sok – hogy még-nem-érzett
örömmel szívtam ajkad illatát
s hogy mikor fénylő szemedet fölütve
elbucsúztál: testvéri csókod égő
arany kardokat mártott ereimbe.
Minden megingott, mikor az utolsó napon csók nélkül elhagytál: üres szalma lett kezeimben a kalász, lepkéim elszálltak s a hegyen is értelmetlenül felelt s otthagyott barátom, a szél… Ellenségesen hallgat ég s föld… Valaki kellene… Nincs semmi kedvem egyedűl csodálni a várakozásteljes alkonyat mozdulatlan szépségét, s nem tudom, lesz-e még erőm emberek helyett isteneknek mesélni kínomat.
Félek, Atyám, – úgy zúgnak a harangok!
fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!…
Ne félj, fiam, – téged hívnak a harangok,
te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is.
Félek, Atyám, – megtörtem a harcban, a hitben,
és éhes sárkányok elé ejtem a kardot!…
Ne félj, fiam, – megtartalak a harcban, a hitben,
s karommal égig emeled azt a kardot.
Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád,
mit ér törékeny szavam az őrült viharban?…
Ne félj, fiam, – az a kín, az a vágy, az az önvád
téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban!
Szebbek a szép tavaszi napoknál is, de szavaid, barátom,
hidegek, mint a vas, és még az éjszakánál is ijesztőbbek.
Minden este megáldalak álmaimban, te nem is tudsz róla.
Nem is tudod, mennyire szeretem okos szemeidet.
Azt szeretem benned, amit nem akarsz nekem adni,
magányodat szeretem és lelked kételyeit,
mert örök szomorúság borzong benned,
mikor a Megismerhetetlen ajtait nyitogatod előttem.
Régóta enyém vagy. A Hegyen is te beszéltél velem?
Sokáig elvesztettelek, azért csábitott a kentaurok és pogány nők hivása.
Itt maradok veled. Hallak. Rád figyelek, de még szégyenkezve és kissé tartózkodóan,
mint a virág, mely a februári nap simogatására nem mer egészen kinyilni.
Szélbe csókoltam, napba, ajkaidba,
húsodba írtam a verseimet,
húszévi csöndbe, hogy leplezzelek
s ne derűljön ki szivünk drága titka,
április édes illatába, mintha
tündér lett volna (s nem te), fényjelek
játéka csak, mely jön, hogy friss, meleg
arcát szomorú arcomhoz szorítsa:
hallgattam rólad! De mind megmaradt
a néme csók s az elszállt gondolat,
hiába vagy oly rég a föld alatt:
karod fonja nyakam köré a szél,
a napban csókod messzi tüze él,
közelebb vagy hozzám mindenkinél.
Este, ha lámpám lecsavartam
s lehunyom fáradt szememet,
két sárga láng még ott remeg
múló emlékül az agyamban.
Mint nap, mikor a láthatár
fölött már csak a képe száll,
úgy mennek, olyan haloványan
s egyszer csak észrevétlenűl
eltünnek és én egyedűl
maradok a belső homályban.
Hol vagytok, fénylő vándorok,
tükrös mélyemben merre jártok?
Biztos, hogy majd visszataláltok?
Milyen tengerbe szálltatok?
Vagy visszabujtatok, halódva,
mint mécses lángja a kanócba,
s ez a halál? – Bezárt az éj,
nincs része bennem a világnak
s belül, mint fülledt, szomju tájat,
öntöz folyóival a vér.
S visz a sötét. Egy pillanat csak.
Kettő. – Mi az ut és ki mér?
Három. – Minden egymásba fér.
Négy. – Nem mozdultunk egy tapodtat.
Öt. Egy. Hat. – Várj! – Hét. Egy. – Mi az?
De hisz itt minden ugyanaz!
Föl! Nincs értelme! Vissza innen!
De ut és szám most körbe áll,
aztán megalszik a homály
és most már többé semmi sincsen…
…Semmi. – Vagy mégis? – itt – De nem,
utoljára nem erre jártam!
Valami történt közben! Álltam –
s két láng – és semmi értelem!
Valami történt szakadatlan
és csak most kezd mulni agyamban
az éjszakányi pillanat:
Ajtót! Hivnak! Vendég jön! Erre!
Két sárga láng csap a szemembe
és ablakomban áll a Nap.
Fúj s fagy. Hol a szép lepke? Szüntelen
visszajárt a házunkhoz, fekete
bársonyát gyöngy- és láng-csík szegte be,
úgy cikázott itt az őszi hegyen,
s, fázós vendég, a langyos köveken
meg-megült tíztől háromig: vele
jött és tűnt a fény napi ereje.
S már nem volt társa, akárcsak nekem.
Mintha valaki küldte volna, itt élt;
szerettem szárnyán a sok nyári színért;
szerettem, mert szép volt s halálraítélt.
Most esik, fúj s fagy. Megvan? Hol lehet?
Táncában a törékeny életet
láttam: rögtön rád emlékeztetett.
Az érzékenység volt a fő-bajom.
Minden gondolat, minden fuvalom
kivert magamból. És a képzelet –
mint valami állandó szédület
kísért, lengetett sok káprázatom:
mintha hullámzó üvegormokon
lépkedtem volna, úgy vitt, röpitett,
ami csak tetszett vagy keseritett,
úgy vitt a túlzás: szög ferdűlt, arány
bomlott, szó és kép megnőtt, valahány,
mihelyt éreztem, csodálkoztam (és
mindig éreztem! csodálkoztam!), és
egyszerre minden árnyalatokat
kapott, melyek nem voltak benne, vad,
lelkendező színeket, lobogást,
– én meg kapkodást tőle, dadogást,
s mivel mindez csak zavarba hozott,
mindjobban lepleztem, hogy ki vagyok.
Sóváran néztem a primitivek
boldogságát s az egykönyvűeket,
de, tudtam bár és jól tudtam, merev
szabály szerint, működő képletet
anyagra, fejlődésre, bármire,
az osztatlan szabadságot sose
kívántam úgy, mint akkor. Valahogy
ösztöneim ellen acsarkodott
bennem az ész, azok meg ellene:
így aztán, mikor a dolgok szive
hívott döntésre, kivételeket
állítgattam fel, pót-tételeket,
szerettem így, érveltem úgy, csupa
ellentmondás és csupa logika:
láttam, mi tud csak erőt adni, de
az árába nem nyughattam bele
s lelkem, mert győznie nem sikerűlt,
végleg a költészetbe menekűlt.
Késő volt, mentem haza, lelkem
az elmult nappal küszködött,
mentem, mogorván, kimerülve,
a kertek és villák között,
nem is én mentem, csak a lábam
vitt a fekete fák alatt,
két lábam, két hű állatom, mely
magától tudja az utat.
S egyszerre a májusi éjben
valami hullám megcsapott:
illatok szálltak láthatatlan,
sűrű és nehéz illatok,
a lélegző, édes sötétben
szinte párolgott a világ
és tengerként áradt felém az
orgona, jázmin és akác.
Láthatatlan kertek mélyéből
tengerként áradtak felém,
nagy, puha szárnyuk alig lebbent
és letelepedtek körém,
a meglepetés örömével
lengették tele utamat
s minden gondot kifújt fejemből
ez a szép, könnyű pillanat.
S mintha élt volna, minden illat
külön megszólalt és mesélt,
ittam a virágok beszédét,
a test nélkül szerelmes éjt;
a rácson kísértetfehéren
áthajolt hozzám egy bokor
s úgy töltött csordultig a lelke,
mint szomjú palackot a bor.
És részegen és imbolyogva
indultam nagylassan tovább,
s új tenger dőlt a szomszéd kertből,
új bokor az új rácson át,
s az illattól már illatos lett
tüdőm és szívem és agyam,
egész testem elnehezült
s azt érezte, hogy szárnya van.
Hogy értem haza, nem tudom már.
– A gondom ma se kevesebb.
De azóta egy kicsit újra
megszerettem az életet,
s munka és baj közt mindig várom,
hogy jön, hogy majd csak újra jön
valami fáradt pillanatból
valami váratlan öröm.
Tavaszba öltöztél, s hogy éjszakáim érzéketlen és gondolattalan sötétjét beragyogja, lobogó hajad uj napként körűlzuhogott és kebleid hullámzó tüze úgy átsajogtatta életem halott országában a dombok és hegyek dermedt húsát, hogy már személytelen erővé nőttél: koldús szemeim szégyenkezve és értelmetlenűl nézik emberen-túlról rámsütő nagy szemeid csodatevő hitét.
A legfőbb boldogság, a legkötőbb,
a legodaadóbb, istenitőbb,
az, amely úgy hív, hogy borzongsz bele,
az, amelyben két világ egy zene,
az, amelyben a szellem szárnyra kél,
az, amely már tán nem is szenvedély,
az, amely fény, súlytalan súlyegyen,
az, amelyben minden jel végtelen
az, amelyben már mozdulni se mersz,
az, amelyben örökbéke a perc,
az, amelyben megszakad a tudat,
az, amelyben kicseréled magad,
az, mely, élvezve, a vég gyönyöre,
s ha ébredsz, a költészet kezdete:
A legfőbb tudás nem a szépeké -
bárkié, ki a tulsó partra jut,
s tovább vinni, a közös menny fölé,
Kué Fi és Kleopátra se tud.
– Azt mondta, hogy hű s igaz, mint a tűkör.
Beszélj magadról: felelj neki, tűkör!
– Elkapom arcod és a pillanat
szeszélyét, minden mozdulatodat,
mint mély eget a mély tenger szine,
befogadlak, mint senki sohase,
hívlak, jössz, eldobsz, és várlak megint,
és szeretlek a parancsod szerint,
sírok, ha sírsz, ha ragyogsz, ragyogok,
néma barátod, rabszolgád vagyok,
alázatos és bizalmas barát,
aki nem kér semmit, csak néz s imád,
és nem akar lenni, csak általad,
csak az árnyéka annak, ami vagy.
– Azt mondja, hogy hű s igaz, mint a tűkör.
Szólj még magadról: felelj neki, tűkör!
– Égsz, átgyúlok és hideg maradok,
sírsz, visszasírok, s mégis hazudok,
szolgádnak hiszel s nincs hozzád közöm,
felszínem ábránd, mélységem közöny,
tűkör vagyok, nem sejted, mily csodás,
megfoghatatlan, tiszta látomás,
mert látomásod is visszaverem,
nem érezlek, nincs emlékezetem,
agyonlőheted előttem magad,
kihullsz belőlem, mint a pillanat,
kihullsz, nyomtalan, üresen, bután,
mint az öröklétből a földi árny.
Rohanó vészjelek, szél, szirénák, riadó! – a hűlő Föld sikolt: vak gyémánt a felhők közt a nap s fehér ágyúgolyó a hold: a nagyot nagyobb, az erőset erősebb, a régit leverni az új jön, a hős: az önfeledt, boldog, dús, nyári gőgre – hurrá! – most csap le hadával az Ősz!
Óh, Ősz! Királyom! Azt hittük: gyenge utód vagy, megkapod és föléled, ami kész. Én tudom: Isten vagy te, szörnyű, rabló vagy, hóhér, bosszú, büntetés! Nem kapsz: elveszel! Rombolni akarsz s tudsz, szépség nem tart fel, se öröm, se dac, vérző gyűrűkben gyúl eléd a fél-Föld, ahogy délkörein lefelé haladsz.
Erdők hideg tűzvésze, a Tiszánál itt várlak, Ősz, rőt-sárga rémület! Karantén-zászlód egyszerre ragyog fel Szahalin, Texas s az Alföld felett. Megnyirták fejüket az élet fái, hiú aranyuk lábad alá borúl – Ősz, isten, nagy nemzetközi, úr vagy te, rettenetes úr!
Most fentről jössz és himnuszodat üvölti a Mátra, azt sírja balatoni nád, s tavaszra a messze Ekvátor alatt, fuvod el a tengerek kék mosolyát. Ur vagy te, s tetszik vagy nem: a királyom, de csak borzongva néz a hódolat: én még élni szeretnék! és akármily könnyelmű volt, szeretem a nyarat!
Óh, erdők s évek szörnyű ura, Legfőbb Isten, kinek csak helytartód a tél, Életgyűlölő, – lelkem ma öregnek álmodta magát és azóta fél: Nagyúr, csodállak, s fizetem a sarcot, de ne bánts, hisz még fiatal vagyok, s mint földbetiport mag, a hó alatt is lázadó vágy és élet maradok.
Elmentél, s megnémult a táj. Halott erdők mélyébe tűnt az eddig oly vidám visszhang s ott hangtalan zokogva nem figyelt többé hívó szavamra, nem akarta napfényes örömmel visszamondani neved, melyre tegnap még együtt s boldogan tanítgattuk. A délután biztató zöldje elsápadt, a friss vadrózsa összecsukta bimbóit, az ibolyák szemében árva könny égett: kedvem veled szállt, s tehetetlen, új bánat húzza elgyengült szivem. A kilátó vén kövein álltam, a korlát előtt, honnan falunk fölött legtovább lehetett látni már messze ringó kis hajód vitorláit. Engem is elvittél? – oly léttelen vártam, mig meg nem érkezett az estharangszó!… Majd az éj hullatni kezdte harmatát; súlyos csillagok ültek pillámra. A hajlongó fák közt éjfélig megmaradt a csönd, és sírt.
Hogy rettenetes, elhiszem,
de így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
vagy a törvény mit követelnek;
bent maga ura, aki rab
volt odakint,
és nem tudok örülni, csak
a magam törvénye szerint.
Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
minden egyéb;
én többet kérek: azt, hogy a
sorsomnak alkatrésze légy.
Félek mindenkitől, beteg
s fáradt vagyok;
kivánlak így is, meglehet,
de a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
és áldozat
örömét és hogy a világnak
kedvemért ellentéte vagy.
Mert míg kell csak egy árva perc,
külön, neked,
míg magadra gondolni mersz,
míg sajnálod az életed,
míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
halott és akarattalan:
addig nem vagy a többieknél
se jobb, se több,
addig idegen is lehetnél,
addig énhozzám nincs közöd.
Kit törvény véd, felebarátnak
még jó lehet;
törvényen kívűl, mint az állat,
olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
ne élj, mikor nem akarom;
ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
börtönt ne lásd;
és én majd elvégzem magamban,
hogy zsarnokságom megbocsásd.
Napos mohán
melegszik a
botszemű kis
csigabiga:
korán kibujt
s most vár, pihen,
fél és örül,
mint aszívem,
nem tudva: itt
van-é a tél
vagy új tavaszt
hoz már a szél;
nem tudja még,
mi a világ:
ibolya? vagy
csak hóvirág?
Mint kagylóból bontottalak ki, mint
héjból; s nemcsak ruháidból: amint
felnéztél rám, a végső pillanat
előtt, mikor megláttad sorsodat,
de még tiltakoztál, igen: amint
felnéztél, akkor már, s lélek szerint
te vetkőztél tovább: hívó szemed
úgy menekült, oly kétségbeesett
álmot tükrözött s oly belső csatát,
hogy a szívem elszorult. De a vágy
győzött lassan: fájdalmas bizalom
mosolya remegett át ajkadon
s a győzelmes, halálos gyönyöré,
karod emelted a nyakam köré;
be szép voltál! Azt a tekintetet,
mellyel vállaltad titkod-szégyened,
s mely jövőd és szíved bontotta ki,
sose tudtam többé felejteni.
Pénzzel, szóval, könnyel, imával,
mivel kellene megköszönni,
hogy eljöttél, hogy bűnben is
el mertél életembe jönni
s álmomba és ágyamba bújtál
s több és jobb voltál minden újnál?
Köszöntem már titkon anyádnak
és apádnak, hogy drága tested
épp így formálták valaha,
s népemnek már és Budapestnek
megköszöntem, hogy így teremtett,
s köszöntem a véletleneknek,
istennek és minden csodának,
hogy kitaláltak, megcsináltak,
s valahogy elhoztak nekem,
csak neked nem tudtam sosem
megköszönni szerelmedet.
Ágyadból most is úgy megyek
tovább, hogy adósod vagyok
s valami sokkal tartozom.
Pénzem nincs, nem imádkozom,
mondják, nem voltam sose jó,
sírni nem tudok, csak a szó,
a szó enyém, s a messzi hála -
ezt a hálát adom neked,
kislányom, titkos kedvesem,
s messziről súgom csendesen:
köszönöm, hogy szerettelek.
Ma már megint
kedves vagy, ujjaim ma már
megint emlékeznek ruhád
olcsó diszeire és
tested drágaságaira, ma már
megint testvérem vagy, pedig
valamikor nagyon
megbántottál, nagyon hamar
elárultad, hogy csak a perc
gyöngesége volt, amit én
szerelemnek hittem, s nagyon hamar
meggyűlöltél, ahogy csak a
rang és pénz friss éveiben
gyűlölheti asszony az elmult
bűnök koldus cinkosát.
Óh, jól tudom, hogy
csak gyöngeséged volt az enyém,
s mikor szégyelni
kezdtél, az én
büszkeségem százszor keserűbb
szégyennek látta azt az
órát, amikor
először vártam rád s amikor,
naiv gyerekek, a körúti, kopott
kávéházban ettük nyomorult
vacsoránkat: én a megcsúfolt szerelem
bosszúvágyó szavaival
kértem istent, hogy nyomorultan
dobjon elém, amikor már
messze fölötted
állok, – óh,
jobban gyűlöltelek én, mint ahogy
te tudsz gyűlölni:
nekem a nagyobb szégyen adott
erőt, hogy a nevedet se
tűrjem a számban, – és ime,
most már megint
szeretlek, és
most messziről megüzenem
neked, most már
meg merem mondani magamnak is,
hogy hazugság volt, amit akartam, és
nem gyűlöltelek sohase:
én csak arra a lányra
emlékszem benned, aki
enyém volt, arra a lányra,
rád, akitől
azt a tiszta szerelmet
kaptam… Óh, most megmondhatom,
hogy már nem félek gyűlölettelen
nézni a gyűlöletedre, és
hogy ujra megszerettetett
az az első óra, s a többi
néhány, az a régi
lelkesedése fiatal
testemnek, az a
szent tévedés, amelyre most
ugy gondolok,
mint ébredésre a meggyötört
gyermek, akit
lázképek kínkamráiból
csöndesen és jóságosan
kiszabadít egy álmodott hang.
