Hadd fejtsem kicsit ki, mert ez így flegmának tűnhet.
Nos, a sajtó és a hivatalos kategóriában nyilván gyakori a "kormány".
De a maradék három kategóriának, úgy gondolom, ezt ellensúlyoznia kéne.
Amúgy ugyancsak a hivatalos szövegeknek (és a politika szócsőjeként működő sajtónak) tudom be a "magyar" gyakoriságát is. Beszédben, de pl. személyes írott kommunikációban is keveset használom, biztos nincs az első 10 mellékév között, nemhogy az első helyen.
Nekem kifejezetten tetszett a cikk. Igazad van, a nyelvész számára sok szempontból beszédesebbek a tartalmatlan szavak / formaszók / mondatrészi szerepet be nem töltő szavak / ragozhatatlan szófajú szavak / viszonyszók (és mondatszók), ez ugyanakkor egy ismeretterjesztő cikk. A nagyközönséget meg szerintem se hozná lázba, hogy az a/az, és, van, hogy, nem stb. milyen gyakoriak. Ráadásul a lista tetejét ezekből is megadták (bár az a és az az szétválasztása nyilvánvalóan nem túl szerencsés), a belinkelt gyakorisági listában meg alaposan megtekintheti, akit érdekel. Azt feltételezném én is, hogy a tartalmas szavak / önálló fogalmi értékkel bíró szavak / alapszófajú szavak / ragozható szófajú szavak sokkal informatívabbak a nem nyelvésznek. Merthogy elsősorban nem a nyelvről, hanem a nyelvhasználatról, a szövegekről mondanak valamit.
A tartalmas – tartalmatlan szó mint terminus technicus a lexikológiában rendben levőnek látszik, pláne a nagyközönség számára. Világos, hogy mire gondol a szerző, jól megérti az olvasó. Ami szerencsétlen lenne, ha jelentéses és jelentés nélküli szavakról beszélnének. A tartalmasság azonban véleményem szerint szűkebbet jelent, mint a jelentésesség.
Igen sokat használtam az MNSz.-t, és azt kell mondanom, igen jól súlyozva állították össze. (Például az Index fórumai is jelentékeny részét képezik a magyarországi személyes alkorpusznak, szóval régi magyarulezes hozzászólásokat is lehet alkalmasint találni.) És hát igen, ennyire túlpolitizált világban éltünk-élünk.
(Nyilván nagyon fontos és jelentős a 'hanem' meg a 'illetve' szó is, csak most nem ezeket akarták statisztikázni... talán ha egy semlegesebb elnevezést használhatak volna a 'tartalmatlan' helyett, akkor nem zavarna ennyire.)
Az első kiakadásom a tartalmas és tartalmatlan szavak ilyetén megkülönböztetése.
A tartalmatlan szavak adják ki fajunk kommunikációjának legemberibb részét, emiatt 'működik' a nyelvtan, ami csak az emberi nyelvnél létezik.
De fogadjuk el, hogy ezek szakszavak és már nem tartalmazzák teljes egészében az eredeti jelentést, s helyette újabb jelentéskörrel egészültek ki; s most nézzük a következő bekezdést:
"Az 1998 és 2001 között készült MNSz. célja a magyar írott köznyelv reprezentálása volt. Ebből a célból a szövegek öt stílusrétegből (sajtó, szépirodalom, tudományos, hivatalos, személyes) és öt regionális nyelvváltozatból (magyarországi, szlovákiai, kárpátaljai, erdélyi, vajdasági) kerültek a korpuszba. Ezáltal egy olyan forrásanyag jött létre, amelyből statisztikák készülhetnek például arra vonatkozólag, hogy melyek a magyar nyelv leggyakrabban használt szavai, vagy egyes stílusok miben különböznek egymástól."
Ha ezek után a főnévi TOP10-ben a kormány, törvény és ország szavak megférnek, akkor vagy nem jó a mintavételezési csoportok súlyozásai vagy ennyire túlpolitizált világban élünk.
Egyre többször hallom (szinkronban, magyar napisorozatban) az a kifejezést, hogy igaztalanul ez mikor terjedt el ennyire és helyes-e egyáltalán, ahelyett, hogy az igazságtalanul
En Jo vram tugya thekegyelmed hogh Beganytol myth Jzentelwala az dologhfelewl vayda vramnak tugyad Byzonnyal hogh azth nekyee mindzorulzora megh bezellethem Jgken fogada hogh eremesth therekeedikbenne minden Jo veghre […]
Én jó uram. Tudja te kegyelmed, hogy Bégányitól mit üzentél vala az dolog felől vajda uramnak. Tudjad bizonnyal, hogy azt neki mind szóról szóra megbeszéltem. Igen fogadta, hogy örömest törekedik benne minden jó végre. […]
Magyar kiejtés. Hónapok, évek óta figyelem (tévé): Nem a műsorvezetők, de a kommentátorok, közszereplők, "elemzők" kb, 2/3-a, gyengébb vagy erősebb, de jól hallható dunántúli kiejtéssel beszél. Könnyű ellenárizni, a leggyakoribb kifejezés:
"az elmúlt évben (napokban, hetekben, hónapokban" = "az álmúlt évben (stb).
A nagyanyám nekem magyarul azt mondta: „édes fiam”, szlovákul azt, hogy „môj synčok”. Ez utóbbi azt jelenti, hogy ’fiacskám’ (ám annak pejoratív éle nélkül). Ezt annak demonstrálására adtam elő, hogy a magyar sokszor jelzős szerkezetet használ az érzelmi viszony kifejezésére, a környező (szláv) nyelvek pedig képzett (becézett) alakokat. Ugyanakkor a magyar kicsinyítés, mint a „fiacskám”-nál gyakran rosszalló értéket sugároz. Ilyen viszont nincs a környező (szláv) nyelvekben, mert ott külön nagyító-rosszalló képzők vannak, pl. szlovák „synčisko”.
Mégegyszer kösz, de azért halkan megkérdezném, hogy a szomszéd népek nyelvében, ahol ugyanilyen paraszti társadalom létezett, miért nem alakult ki ugyanígy a magyar megszólítás? Vagy kialakult valami hasonló? Ha nem, akkor nem elég a társadalmi/történeti magyarázat.
Örülünk minden dühroham-csillapodásnak és tudásgyarapodásnak. Nemcsak nálad, mindenkinél. Az ilyen apró, nem várt kilengésekre adott válaszokból, reakciókból sokszor más is sokat tanulhat.
Idevonhatók még továbbá az öreganyám, öregapám megszólítások, amelyek nem fejeznek ki rokoni kapcsolatot, csupán a paraszti kultúrában a kornak adnak tiszteletet.
Az asszonyanyám vagy anyámasszony valóban magasabb társadalmi rétegben alakult ki, és később szállt le a társadalom aljára. Ahogy egyébként az úr és asszony szavak is az írásos kor elején a társadalom csak az uralkodó család tagjait jelentették, és a XIX. sz.-ra pedig már mindenkinek dukált.
Ezek az összeforrott megszólítások egyaránt utaltak a rokoni kapcsolatokra és a megszólított státusára: az előbbi az utóbbit familiarizálja, illetve az utóbbi az előbbit formalizálja. Arról viszont nincs tudomásom, hogy ezek a kifejezések a rokoni kapcsolat genetikai síkját is kifejezték volna. Szerintem az adott körben mindenkinek kijárt: a szülőnek, a házastárs szüleinek, illetve a mostohaszülőknek is.
Amúgy a modoros giccs érzet relatív voltához talán adalék az, hogy az anyós és após szavak az anya és apa szavak kétszeresen kicsinyített alakjai; olyanok, mintha ma azt mondanánk: anyóka, ill. apóka. A legkorábban adatolható jelentésük éppen ez volt: ’anyóka, koros feleség, anyácska, idős anya’, ill. ’apóka, koros férj, apácska, idős apa’. A mai jelentésében a XVIII. sz.-ban jelenik meg regionális használatban, és csak a XIX. sz.-ban terjed el széles körben, és hatol a köznyelvbe, kiszorítva az eredetibb napa, ipa szavakat. Nyilvánvaló, hogy ez esetben is eufemizmussal van dolgunk, csak ezt ma már nem érezzük. A modorosságot egyébként [már] én sem érzem az édesanya, édesapa alakok esetén sem.
És mi az eredete az asszonyanyám - uramapámnak? Lehetséges, hogy azt is az új családba bekerült fiatalasszonyok mondták, csak nem a paraszti környezetben, hanem annál magasabb státuszú társadalmi rétegekben? Vagy az asszonyanyám kijárt a szülőanyának is?
> "édesapa, édesanya". Miért szokás (magyar hagyomány?) így mondani. Logika semmi sincs benne, nem valószínű, h. a "mostohaapa, nevelőanya", ettől való megkülönböztetés miatt kéne használni. Modoros giccs.
Itt az anyósviccekkel való párhuzamosságot vetném fel. A paraszti nagycsaládi viszonyok közt, amikor az újasszony beköltözött a férj szüleinek a házába, akkor a férj családjába is bekerült, az anyósa lett az anyja, az apósa pedig az apja. (És rendszerint cselédsorba kényszerült, innen az anyóssal való, a viccekben lecsapódó feszült viszony.) Ehhez mérten is élhetett az újasszony szülőanyja felé az ’édesanyám’ megszólítással, szemben a jelzőtlen ’anyám’-mal, amely az anyósának is járt.
Aztán, ha körülnézek a családomban (pedig nem kutatom, csak amennyit én személyesen be tudok látni), akkor azt látom, hogy a nagyszüleim generációjával bezárólag szinte mindegyik ágon volt örökbefogadás. Parasztok lévén a nagyobb család több dolgozót, így biztosabb összjövedelmet jelenthetett. Ugyanakkor az állam nem biztosított a maihoz hasonló kiterjedt állami gyámellátást, és az örökbefogadás bürokráciája is kisebb volt. Csak gondoljunk József Attilára. – Ehhez mérten a régiségben más jelentősége, nézete volt a szülő : mostoha megkülönböztetésnek.
Harmadrészt, és ez a fentiekkel összefügg, a paraszti nagycsaládban erős hierarchia uralkodott a „tiszteld atyádat és anyádat” parancsolat szellemében. Ennek a hierarchikus viszonynak nyelvi kifejeződése is van, pl. a magázás. Ebbe illeszkedik a tisztelet erőteljes kifejezése is az „édes” jelzővel.
A fentiek értelmében ezt én nem is modoros giccsnek látom, hanem a régi kemény élet nyelvi maradványaként. a mai érzetünkkel éppen ellentétes kép bontakozik ki a kifejezés mögül. – Ennek ellenére én használom, bár én már tegeztem a szüleimet.
> Ennek az eltérésnek bizonyára az az oka, hogy a metsz esetében a szóvégi sz a szótő része, a hallatszik típusú igék töve viszont éppen úgy t-re végződik, mint a met ige
A metsz nem különbözik a hallatszik „típustól”. Mindkettő esetében az –sz tő része, ugyanakkor mindegyikük esetén az –sz képző, és van (volt) ilyen képző nélküli igető is. Az esetükben az –sz-es és a máig megmaradt –sz nélküli formák jelentése (felcserélhetősége) tér el. Erről l. később.
> Ezek szerint a metsz ige felszólító mód képzése szempontjából a játszik igével áll konjugációs rokonságban, és ekként eltérő a hallatszik látszik, tetszik igékhez képest
Aranynál ezt olvashatjuk A walesi bárdokban: „Ez íge hallatik”. Tehát a hallatszik ige mellett még a XIX. sz.-ban is használható volt a szinonim hallatik. A hallassék típusú alakok ehhez tartoznak, nem a hallatszik igéhez (amelyből a hallatsszék jön). A tetszik mellett is kimutatható a nyelvtörténetben a tetik. A tessék ez utóbbihoz tartozik, míg a tetszik igéhez a tetsszék.
Egyedül a látszik-hoz nem találtam a rövidebb *látik igére adatot, de ezt ennek ellenére akár feltételezhetjük is, mert a tör : törik igepár mutatja, hogy a régiségben maga az ikes ragozás minden képző nélkül adhatott passzív jelentést. Így az aktív lát ige mellé is elképzelhető lenne a *látik ’látszik’ paradigma.
Tehát volt a régiségben a –sz gyakorító képző, de ez idővel elvesztette a produktivitását, és ezzel párhuzamosan a gyakorító jelentését is. Így a met és a metsz azonos jelentésűvé váltak (a metsz régi gyakorító értelmének pótlására meg is jelent a metél), ugyanígy a tetik és a tetszik, a hallatik és a hallatszik stb. A nyelv hajlamos az ilyen párhuzamosságokat kiküszöbölni, ami ez esetben a régebbi, rövidebb alakok kiavulását jelentette. Legtovább a felszólító módú alakok maradtak meg, de az kikopott eredeti tövük miatt ezek már úgy tűnnek, mintha a hosszabb, –sz-es tövek valamilyen alakjai lennének. Mivel több ilyen igepár volt, ez egyfajta „nyomást” jelentett arra, hogy a –tsz tövek fogadják be a paradigmájukba az –ss-es felszólító módú alakokat. (Ha tényleg nem volt *látik igeforma, akkor a lássék esetén ez történt.)
Ezzel együtt az eredeti, „reguláris” –tssz-es felszólító módú alakok mindig is megvoltak, használhatók voltak.