A két beidézett részből kitűnik, hogy a 7-8. században a mai Felső-Ausztria és Salzburg tartományok területén húzódott a bajor - karantán település- és nyelvhatár, később ezt a bajuvár betelepítési hullámok több száz kilométerrel délebbre tolták.
Maga a Duna völgyének felső-ausztriai szakasza is borzasztóan ritkán lakott térség volt a nagyobb mérvű bajor betelepülés előtt, az Enns völgyéről ugyanez mondható el.
Pogány vallású karantánok, azaz alpesi szlávok szórványos telepei terültek el ebben a térségben, de ezektől eltekintve ezeket a régiókat irdatlan kiterjedésű erdőségek borították be. (Még az újkorban is hatalmas erdőségek terültek el Felső-Ausztriában).
A bajorok terjeszkedése és a kereszténység terjedése lényegében kéz a kézben járt ezen a vidéken, de az alpesi szlávok tömeges megtérítésével csak a 770-es évektől számolhatunk.
A beollózott részek egy régi, Monarchia-beli osztrák-magyar történelemkönyvből való, nyilván egyes megállapításai már elavultak, de ez a mű a maga korában nagyon igényesnek, szinte enciklopedikus jellegűnek számított.
Felső-Ausztria történetének alpesi szláv - bajuvár korszaka a Karoling-korral bezárólag:
"A római sasok elszállottak a Duna partjairól, a melyeket olyan sokáig őriztek, s eltűnt velök az ó-kori műveltség is; utolsó szárnycsapásukkal egyszerre alszik ki az alkonyat pirja és sötétség borúl az országra. Az éji homályból kihangzik ugyan az előviharzó germánok lépteinek dobbanása, de az egymást követő seregek alakjai rejtve maradnak a kutató szem előtt. Látatlanúl megy végbe a bajuvárok beözönlése az országba, az avarok előnyomúlása az Enns felé, a vend néptörzs kiterjeszkedése a Traunig és a Windbergig. Mikor száz év múlva újra viradni kezd, a hajnal első sugara már ott találja őket.
A bevándorlók elpusztúlt, csaknem lakosság nélkűli országot találtak. Az el nem menekűlt románok maradványai a síkföldről a hegységbe húzódtak, messze terjedő vidékeket a felburjánzó erdő foglalt el s a számos helynév minden krónikai följegyzésnél világosabban arra vall, hogy újabb mívelés alá germánok vonták e területet. A rengeteg Éjszaki-erdő fenyvesei a Duna hullámaiban tükröződtek vissza; az erdő még Landshag alatt is alig nehány mérföldnyi távolban maradt e folyamtól. A jobb parton a passzaui erdőség egészen Aschach közelébe ért. Erdőség-nek (im Walde) nevezi még ma ezer év múltán is a köznép az egész területet. A Weichart, a Höhnhart és a Kobernausi erdő csupán maradványai ama rengeteg erdőségeknek; még Nagy Károly Kremsmünster mosolygó környékét csupán mint erdőterületet ismeri. A Steyr jobb partján elterűlő föld sokáig az erdő homályába volt temetve, sőt Windischgarsten völgyébe még későbben hatolt el a bajor telepítések hullámcsapása.
A lakosság pogány volt, s csak kevés román benszülött fogadhatta Szent Rupertet első hittérítő útjában Lauriacum egykori helyén, mert ez a régi római város épen úgy, mint Ovilava, teljesen elpusztúlt volt. Rupert kezdette meg és Emmeram végezte be a bajor törzs megtérítését, s Bajorország egyházi szervezését csak a németek apostola, Bonifacius fejezte be (739).
Wulfilo, a tartományi püspök, Passzauban ütötte fel állandó székhelyét s az Ennsen túli ország teljes egy évezredig egyházmegyéjéhez tartozott. Ugyanakkor kezdtek létesűlni a benczés kolostorok, a keresztény erkölcs és anyagi művelődés ez erős várai. Szent Flórián sírját, mely ős időktől fogva kiváló tárgya volt a hívek tiszteletének, akkor még csak egy remetelak őrízte, de Mondsee és Kremsmünster kolostorait már az Agilolfingok alapították. Amoda Odilo herczeg 748-ban hívott meg a távoli Monte Cassinóból benczés szerzeteseket; Kremsmünstert mint Innichent 777-ben a szlávok hihetetlen fajának megtérítése és németesítése czéljából alapították, mert egész az Alsó-Steyrig ért Karantania, melyet Taszilo herczeg öt évvel azelőtt vetett hatalma alá, sőt még jóval e határon túl is szlávok szántották a síkságot és irtották az erdőt a Priel alján. Benczések keze irtotta az erdőt s vitte a keresztény míveltséget és németséget a Pyhrn magaslatáig.
Az Agilolfingok uralkodó családját nem sokára utólérte végzete; Taszilo herczegi méltóságától megfosztva, szerzetessé lett s 788-ban kolostorba vonúlt. Följegyzés nem említi elhúnytának évét, de halála napját tizenegy évszázad múlva is kegyelettel üli meg alapítványa.
Taszilo szövetségesei, a műveletlen avarok ellen maga Nagy Károly császár szállott síkra; Lorchnál ütötte föl táborát, s három napi ima és bőjt után lépték át a frankok (791) az Enns folyót. Nehány év alatt az avarok hatalma elenyészett, a meghódított területből az Ostmark alakíttatott, Bajorország pedig a frank birodalomba olvadt.
Az ország gau-okra és hundertschaftokra oszlik. Grófok igazgatják a gau-okat, gondját viselik a rendes igazságszolgáltatásnak és vezérei a népfölkelésnek; királyi hirnökök hívják küldöttségi törvényszékekre a népet. A Traungau, a melynek határa nyugaton a Hausruck, keleten az Enns és a Hochsensen-hegység, éjszakon a Duna és délen a Dachstein volt, a keleti határőrgrófság biztos hátsó területét alkotta. Lorchban, hol Szent Lőrincz egyháza állt, Werinhar gróf kormányozott és Raffelstättenben kiküldött biztosok szabályozták a vámtételeket a Passzautól egész Nagy-Morvaország határáig menő forgalomban. A Sallet vizéig terjedt a Rotgau, az Inntől a Schafbergig nyúlt a Mattiggau s Attergau-nak nevezték az Atter-tó környékét. A Dunától éjszakra a Schweinachgau egész a Rotel torkolatáig húzódott le; a zöld erdőségekből lassanként kibontakozó Riedmark már alsó-ausztriai terület. Ranshofen, Mattighofen, Ostermiething és Attersee királyi udvarhelyekűl említtetnek. A világi főuraknak és egyházaknak, főleg Passzau, Freising és Regensburg püspökségeknek tett gazdag adományaik előmozdították a bajuvár elemnek új beköltözőkkel való szaporítását; a német gyarmatosítás behatolt az erdőkbe s áttörte a hegyekben levő szláv telepeket. De az ország csak egyes tanyákkal volt betelepítve s erdő és legelő közös birtokát tette az egy határban levő lakosoknak. Zárt helységek még ritkák voltak s városi jellegű helyek csupán a középkor későbbi ideiben keletkeztek. Enns és Wels sem Lauriacum és Ovilava római városok helyén állanak, hanem, valamint Lincz, melynek várát a bajuvárok az éjszaki part ellenséges szláv lakosai ellen építették, eredetileg szintén nyilt szállások, vagy várkastélyok körűli telepek voltak. Ha a házakat fallal és árokkal körűlvették, az ily helyek a középkori szólásmód szerint városok számába mentek, ámbár csak a vásárjogok adományozása és a közönséges biró jogköre alól való kivétel emelte a helységet igaz értelemben várossá.
A nagy forgalmat kelet és nyugat közt a Regensburgból jövő birodalmi országút, valamint a Duna közvetítette. Amazon vonúltak a hadak, haladtak a terhes szekerek. Gyalog útakon szállították a sűrű Éjszaki-erdőn át szláv és zsidó kereskedők rabszolgát, lovat és viaszkot. A Duna mentén a vásárhelyek a már eltűnt Rosdorfban, továbbá Linczben, a Rotel-toroknál és a Riedmark partjain voltak. Ischlből és környékéről a sót a Traun vitte a keleti szomszédországba. A Duna völgyében és a hegyeken szőlőtőke zöldelt, a méhészet virágzásáról pedig ma is helynevek tanúskodnak.
Kézmű és ipar a földesúrat szolgálta; a művészi tevékenység nem volt ismeretlen e korszakban, de leginkább a papság gyakorolta. A legrégibb bajor származású műtárgyat, egy rézkelyhet, Tasziló herczegre való drága emlék gyanánt a kremsmünsteri zárda őrzi.
A szellemi élet azon időben egyedűl az egyháztól indúlt ki s a zárdaiskolák tarták fenn gyenge lángját. A kolostori írószoba csöndjében készűlt a kremsmünsteri becses evangeliumos könyv, mely Codex millenarius névvel, mint a középkor egyik legszebb graphikai emléke ismeretes.
A X. század haláltusában találta a nagy-morva birodalmat; egy új és veszedelmesebb ellenség ostromolta a keleti frank birodalom határtartományát. Magyar lovas csapatok már a 900. év nyarán benyomúltak a Traungauba; a lakosok védeleműl a római tábor maradványaiból az Ennsburgot emelték. De már hét év múlva elveszett az Ostmark, s a birodalom és Bajorország határa ismét visszaszorúlt egész az Ennsig. A Traungau a magyarok betörő kapuja lett és diadalmenetökben az Inn-nél és Welsnél szenvedett egyes vereségek sem tudták állandóan őket föltartóztatni. St.-Florian és Kremsmünster, a művelődés e tűzhelyei, elhamvadtak. Csak a Lech melletti csata (955) vonta maga után az Ostmark visszaállítását és a Haselgrabenben érintette egymást újra a bajor és az őrgrófsági határ.
A béke visszatértével a művelődés munkája immár háborítatlan folyamát vehette; St.-Florian föltámadt romjaiból s másodizben vonúltak be altaichi szerzetesek az elpusztúlt Kremsmünsterbe; egyházak és világi urak állandó mívelés alá fogták az elhagyatott vagy irtatlan földet, melyet királyi vagy fejedelmi adományúl kaptak.
Passzauban Ottó császár kegyelméből Pilgrim püspök gyarapította a székesegyház birtokát. Ellenben abbeli törekvése, hogy érsek-metropolita jogokat nyerjen, Frigyes salzburgi érsek ellenállásán meghiúsúlt.
Felső-Ausztria gyarmatosításának zárókövetét II. Henrik császár bőven adományozó keze tette le. A bambergi érsekséget Kirchdorf és Windischgarsten völgyeiben, az Attergauban és a Mattig mentén látta el javakkal; a Passzauban levő niederburgi apáczaklastromnak az Ilztől a Rotelig terjedő erdőterületet adományozta (1010). Frank gyarmatosok szorították amott a rengetegeket szűkebb határok közé, itt pedig a passzaui püspök emberei irtották szorgalmasan az őserdőt.
A herczegi hatalmat Bajorországban a Karolingok letűntével Arnulf ismét fölélesztette, de a gau-ok már szétszakadoztak, a földesurak zárt birtoka grófsággá lett, a népfölkelés (heerbann) hűbér-haddá változott, a közönséges szabadok nagy tömege eltűnt s védenczczé vagy jobbágygyá sűlyedt.
Részlet Salzburg tartomány (Land Salzburg) történelméből:
"A bajorok megtérítésének történetében halljuk először újra a régi Juvavum nevét, a melyről kétszáz esztendőn át hallgatott a hír. Childebert frank király uralkodásának második évében tehát valószinűleg Krisztus születése utáni 696-ban Rupert püspök Wormsból megjelent Bajorországban, hogy ott a kereszténységet hirdesse. Regensburgban Theodo herczeg barátságosan fogadta és megkeresztelkedett. Erre Rupert püspöki széknek alkalmas helyet keresett s a Waller-tónál, Salzburgtól három órányira éjszakra telepedett le. Itt nem sokára azt hallotta, hogy nem messzire, a Salzach vizénél egy régi városnak a romjai találtatnak, hatalmas és művészi építmények, melyeket azonban benőtt a fa és bozót. A szent püspök fölkereste ezt a helyet, czéljaira alkalmatosnak találta s megkérte a herczeget, engedje át neki. Ez készségesen beleegyezett s a püspöknek adományozta a régi városi határt egész környékével, három mérföldnyi területtel, valamint a várral együtt, mely a romok fölött levő halmon állott; a püspök rendbe hozta a helyet s benne kolostori épületeket és templomot emelt, melyet Péternek, az apostolok fejedelmének szentelt. Ez Salzburg újjáébredésének története, a mint Szent Rupert ősrégi életirása egyszerűen és szavahihetően elbeszéli. Ez események keletének pontos meghatározása körűl még most is folyamatban van a kétszáz évvel ezelőtt támadt tudományos vita. Az említett életirás ugyanis többféle magyarázatot enged s Szent Rupert megérkeztének ideje a VI. századnak vagy közepére vagy végére tehető, míg egy harmadik vélemény, a melyet mi is követünk, egész a VII. század végére helyezi.
Midőn Szent Rupert Bajorországba érkezett, ott a kereszténység már nem volt új dolog. Hitelt érdemlő tudósítások szerint már Theodo előtt voltak a herczegi háznak keresztény tagjai, s hogy Rupert püspöki székhelyűl nem Bajorország első városát, Regensburgot szemelte ki, mely akkor bizonyára nem romhalmaz, hanem virágzásnak indúló város volt, az azt látszik bizonyítani, hogy tevékenysége inkább oda irányúlt, hogy keresztény térítést és egyházi szervezkedést a herczegség félreeső vidékein eszközölje, mint arra, hogy egy teljesen pogány népet és fejedelmet térítsen meg. A Waller-tó mellett való letelepedés is tanúlságosan világítja meg a körűlményeket. Okiratokból és helynevekből tudjuk, hogy épen e tó környékén még száz évvel később is éltek a régi lakosságnak románúl beszélő maradványai s nem kételkedhetünk benne, hogy Szent Rupert szándékosan ütötte föl székhelyét épen azok között, a kik bizonynyal keresztények voltak. Ugyanez áll a Juvavum romjain való megtelepedésről, mert ennek közvetlen szomszédságában is román lakosságot találunk. De az új helynek azon kivűl, hogy folyónál és több természetes forgalmi útvonal találkozó pontjánál feküldt, megvolt az az értékes tulajdonsága is, hogy város színében tűnhetett föl, már pedig az egyház rendeletei szerint püspöki székhelyűl csupán város szolgálhatott. Hogy herczegi várról is szó van, az meg arra vall, hogy a hely épen nem volt teljesen elhagyatva. De a telepítés, úgy látszik, még sem terjedt a hegységben messzire. Egy szintén igen régi följegyzés, a mely kevés emberöltővel később keletkezett, erről is nagyon jellemző részleteket említ. Mikor még Rupert ült Salzburgnak püspöki székén, két papi ember, kiknek egyike nevéből következtetve román volt, a Lueg-szoroson belűl fekvő hegység pusztaságába ment vadászni és aranyat mosni. Itt, mondja a régi krónika, természetfölötti csoda-tüneményt láttak s jelentést tettek róla a püspöknek, ki a mennybeliektől megjelölt helyen czellát és imaházat épített. Ez a mai Bischofshofen Pongauban. De a keresztény műveltség ez előőrsét csakhamar csakhamar elpusztította a pogány szlávok betörése, kik föltehetőleg a Lungauból, vagy a középső Enns-völgyből nyomúltak ide. Rupert ez alapítását csak egy emberöltővel később lehetett megújítani, mikor Odilo és Thassiló herczegek hadjáratai a bajor uralmat messze előre tolták a karantán és stájer szlávok felé."
Ezekből és hasonló följegyzésekből világosan kitűnik, hogy Salzburg a püspökség alapításával a térítés és műveltség terjesztésének támaszpontja lett.
Egyenlőre köszi mindenkinek, péntekig nem nagyon leszek netközelben.
Közben találtam egy cikket, amely Ausztriia bajor-német kolonalizációjának 3 időbeli hullámát különbözteti meg és ebben segítségére vannak a bajor/német telepesek által létrehozott települések neveinek végződése is.
Erich Zöllner Ausztria története szerint a római kori alpesi lakosság leszármazottai a svájci Graubünden rétorománjai, Dél-Tirol ladinjai és a friauliak. A kora középkorban éltek latinok Voralberg déli részén, Walgauban és a Montafon völgyben, Észak-Tirolban, Salzburg környékén, Felső-Ausztria néhány Dunától délre eső településén. Sok város neve latin eredetű, tehát volt ott túlélő népesség. Katus László Középkor története szerint a 9.századig latin nyelvszigetek voltak Brabantban, Trier és a Boden-tó környékén, Bajorországban és Felső-Ausztriában.
A rómaiak több helyről is kivonultak az 5. században. De ez igazából az állam intézményeire és az azt fönntartó felsőbb osztályokra értendő csak. A lakosság tömegeire nem vonatkozik.
A kivonulás a hadsereg és az igazgatás (ideértve az egyházit is részben) területeit érinthette. A jómódú, mozdítható vagyonnal bírók követhették őket. Az egyszerű lakosság megélhetése miatt helyhezkötött volt.
A kelet-alpesi területről van adat az egyházszervezet továbbélésére a 6. század második harmadának végéről, sőt az utolsó említés, ami alapján keresztény, bár papjait vesztett, lakosságra gondolhatunk itt kb. 590. Az egyházszervezet újjászervezése jó évszázad múlva tehát nem a semmire épült, és ennek egyházpolitikai jelentősége is lett.
Egy Felső-Ausztria történelmével foglalkozó honlap szerint Wels és Lorch városok környékén, továbbá az Attergau és az Innviertel területén mutatható ki leginkább a romanizált utódnépek továbbélése a 488. évi Odoaker-féle ediktum után.
"A már sokat idézett mondáskönyvben van egy monda, amelyben Károly császár (Nagy Károly?) nagyon szigorú testi fenyítés terhe mellett megtiltja a fegyverviselést, sőt még azt is előírja nekik, hogy nem hordhatnak díszes ruhákat, hanem csak egyszínű fekete vagy szürke ruházatot."
Mármint a parasztoknak.
Bár lehet, hogy a valóságban ez Nagy Károly koránál később következett be, mert középiskolai történelem tanulmányaimból mintha az rémlene, hogy Nagy Károly korában szükség esetén még a szabadparasztság is köteles volt hadba vonulni, a gyalogság egy részét belőlük állították ki.
A kereszténység szélesebb körű elterjedése és a klasszikus feudalizmus kialakulása a német nyelvterületen nagyjából párhuzamosan zajlott.
Bár a feudalizmus talán időben egy kicsivel később.
Úgy tudom, hogy a klasszikus értelemben vett feudalizmus lényegében a Karoling-korban alakult ki.
A már sokat idézett mondáskönyvben van egy monda, amelyben Károly császár (Nagy Károly?) nagyon szigorú testi fenyítés terhe mellett megtiltja a fegyverviselést, sőt még azt is előírja nekik, hogy nem hordhatnak díszes ruhákat, hanem csak egyszínű fekete vagy szürke ruházatot.
Bár a mondából nem teljesen világos, hogy a kiadott törvény az egész birodalomra vagy csak a legyőzött Lombardia parasztságára vonatkozott, mert egyébként a monda első része Lombardia frank meghódításáról szól.
Gondolom, hogy ha az egész német nyelvterületet nézzük, a parasztság jogfosztása, röghöz kötése és jobbágysorba süllyesztése azért nem egyszerre és nem is azonos időben ment végbe a különböző régiókban.
A feudális birtoknak is alapvetően 2 típusa volt a német nyelvterületen, az ún. Grundherrschaft és a Gutherrschaft, de számomra sajnos nem világos a különbség a kettő között.
Azt is olvastam még, de azt már inkább a késő középkor és kora újkor vonatkozásában, hogy az egész német nyelvterületen az Elbától keletre fekvő porosz, brandenburgi, pomerániai, stb. részeken volt a legrosszabb a parasztság helyzete.
Az itteni, egyébként genetikailag zömében szláv vagy balti (porosz, pomerán stb.) származású parasztokat a német földesurak lényegében háziállatként kezelték, az állatokkal tekintették egyenrangúnak.
Olvastam olyat is, hogy a 17-18. században ezeken az északkeleti német területeken a parasztoknak gyakran hetente 5-6 napot kellett a földesúr birtokán robotolniuk, így a saját kicsinyke birtokaikat szombatonként és éjszakánként (!!!) művelték. Vasárnap ugyebár tilos volt mezei munkát végezni.
A nyelvterület nyugati részén ennél jobb volt a parasztság helyzete, de ott meg a túlnépesedés okozott problémákat, nem véletlen, hogy a dunai sváb kivándorlás legelőször a délnyugati tartományokból indult meg.
Ha majd odaérsz majd a kései Karoling-korhoz meg a virágzó középkorhoz, írhatnál részletesebben is a feudalizmusnak a német földön meghonosodott fajtáiról, a Grundherrschaftról és a Gutherrschaftról :-)
"Szerintem Ausztriában a hegyvidéki területeken többségében a germánok előtti lakosság utódai élnek."
Ez azért ebben a formában szerintem túlzás, bár tény és való, hogy osztrák történelemmel foglalkozó oldalak szerint a romanizált provinciális lakosság továbbélése szigetszerűen régészetileg, sőt a helynevek szintjén is kimutatható.
Nyilván Svájc hegyvidéki területein is hasonló lehet a helyzet, de Svác történelmét nem igazán ismerem.
Ausztria népességtörténete az alpesi szlávok, azaz karantánok miatt alakult sajátosan, de a bajor-német kolonalizáció hullámainak jelentőségét sem szabad lebecsülni.
Korábban a történészek között az volt az uralkodó nézet, hogy a római provinciák lakosai, amikor meglátták a városuk közelében az első szőke hajú-szakállú, prémekbe öltözött germán portyázókat, mindenüket hátrahagyva, hanyatt-homlok menekültek Itáliába vagy Galliába.
A ma uralkodó nézet szerint ez korántsem volt teljesen így, pl. Ausztriában régészetileg kimutatható, hogy Odoaker 488. évi kürítési rendeletét sem hajtották teljesen végre, legalábbis nem engedelmeskedett a teljes provinciális lakosság a parancsnak.
Arra meg még forrás is van, hogy szigetszerűen, néhány egykori római városban és környékén még Róma bukása után évszázadokkal is fennmaradhattak későlatin nyelvjárásokat beszélő, romanizált utódnépek.
Pl. amikor Szent Rupert az egyik alpesi missziós útján 697-700 körül eljutott az egykori Iuvavum (ma Salzburg) területére, ott nagy örömétre latinul beszélő keresztény közösséget talált.
Az itteniek nyilván a kései latinnak egy provinciális változatát beszélhették, aligha Cicero vagy Horatius klasszikus aranykori latinját, de ez most ebből a szempontból mellékes.
Azért kérdeztem, hogy esetleg tudsz-e róla, hogy a mai Baden-Württemberg területén is maradtak-e fenn ilyen romanizált zárványok a hódító alemannok tengerében?
Mindenesetre egy-két városnév kontinuitást mutat a római városnevekkel, de ez önmagában még nem jelenti a népesség kontinuitását is.
Azokon a területeken ahol rövid római uralom volt, is maradhatott hátra romanizált kelta és germán népesség a határ feladása után, de csak egy kisebbség lehetett a későbbi népességben.
Inkább csak tippelni lehet a kérdésben, források hiányában. Szerintem Ausztriában a hegyvidéki területeken többségében a germánok előtti lakosság utódai élnek. A sváb területeken ugyanez a helyzet lehet a római határ mögötti területeken, a Dunától délre. A kereszténység felvétele elég komolyan átalakította az emberek életét, de szerintem a legfontosabb a feudalizmusra ( nem jut eszembe jobb szó ) való áttérés volt, tehát az egykori szabad emberek nagy többsége, akik rendszeresen harcba indultak és meglehetősen vadak voltak, azokból jobbágy lett a Karoling kor végére. Tehát más emberektől függtek, csak földműveléssel foglalkoztak és nem harcoltak többé.
A Schwyzzertüütschök és az elzásziak között a romanizált utódnépek genetikai és kulturális hatása elég egyértelműnek tűnik, no de mi a helyzet Baden-Württemberg népességével, ahol a római uralom rövidebb ideig tartott és nem is terjedt ki az egész régióra.
Sok monda van a Meroving- és a Karoling-korból is, különösképpen Nagy Károlyról, de talán még több a virágzó középkor német császárairól és fejedelmeiről, pl. Ottó császárról, Madarász Henrikről vagy Rőtszakállú Frigyesről.
Arról van-e valakinek forrása vagy adata, hogy a délnémet népcsoportok, mindenek előtt az osztrák és sváb-alemann népcsoportok etnogenezisében a germán expanzió előtti népek - romanizált kelták és más romanizált utódnépesség - menyire fontos szerepet játszottak?
Továbbá, ti hogy látjátok, a kereszténység felvétele és elterjedése mennyire formálta át a germán/német törzsek mindennapi életformáját, gondokodásmódját, jellemét és mentalitását?
Én úgy látom, hogy nagyon, de ezt nem tudom tudományos érvekkel bizonyítani, inkább csak megérzés részemről.
A korábban már említett Grimm-féle Német mondák gyakorlatilag 2 kötetből áll, bár a magyar nyelvű kiadás fizikailag egy kötetben van kiadva.
Az első kötet főként középkori és kora újkori (16-18. sz.) helyi mondákat és legendákat tartalmaz szinte az egész német nyelvterületről Schleswig-Holstentől Svájcig és Ausztriáig.
A másik kötet viszont különféle germán törzsi mondákat dolgoz fel, köztük gót, gepida és longobárd mondákat is.
Nagyon érdekesek a második kötet mondái is.
Egy-kettő különösen érdekes, pl. a gótok és a longobárdok eredetmondái.
Más részük pedig a germán törzseknek egymás ellen, a hunok ellen vagy a rómaiak ellen vívott csatáinak, háborúinak állít emléket.
Vagy pl. az, amelyikben a longobárdok elől menekülő herulok folyónak nézik a kéken virágzó lenmezőt és fejest ugranak bele :-)
Szerintem neked is tetszene, javaslom, hogy próbáld meg beszerezni :-)
A Bookline-on (Shopline-on) regisztráció után meg lehet rendelni, a bolti árhoz képest valamennyi kedvezményt is szoktak adni, én az én példányomhoz 2.900 Ft-ért jutottam hozzá.
Az ország elvileg az ő tulajdonuk volt, ezért lehetett felosztani, a földek egy része ténylegesen is királyi birtok volt, egy része egyházi, egy része nemesi birtok, mivel ekkor még nem létezett az a jog, hogy az adománybirtok a család kihalta után visszaszáll a királyra, ezért vagy egyházi kézbe vagy más nemesek kezébe került. A királytól elvárták a birtokadományokat, ezért minden királynak kevesebb földje volt mint az elődjének és egyre kevesebb bevétele, így a hatalom fokozatosan az udvartartás vezetője, a majordomus kezébe került. A 639-ben meghalt Dagobert volt az utolsó frank király, akinek tényleges hatalma volt.
Sajnos megfelelő írásos források nélkül elég reménytelen ezt biztosan rekonstruálni, ez a helyzet a bajorok, alemannok - svábok, szászok esetében is, marad az elmélet felállítás.
"A források szerint a türingek meglehetősen későn, Kr. u. 400 körül léptek a töri színpadára, ami arra utalhat, hogy egy későn, a IV. sz. második felében ötvöződött népről van szó."
A IV. sz. utolsó negyedében a hunok vándorlása már mozgásba hozta Kelet-Európa népeit, többek között a gótokat is, elképzelhető, hogy keveredett egy gót csoport Thüringiába is, ahol a saját törzsnevüket (trevingi) adták a formálódó új népnek.
A türingek vagy thüringek végső eredete azért egy kicsit rejtélyes még ma is a kutatók szerint.
Egyes vélemények szerint a türing népnév végső soron a kelta vagy germán turones népnévre megy vissza, volt egy turones nevű kelta törzs Galliában a mai Tours környékén, de lényegében ezzel sem jutunk sokkal közelebb a türingek eredetének kérdéséhez.
Újabb vélemények szerint a türing név esetleg a gót trevingi törzs nevéből származik és arra utal, hogy a türingek központi eleme végső soron ebből a gót törzsből származtak.
A források szerint a türingek meglehetősen későn, Kr. u. 400 körül léptek a töri színpadára, ami arra utalhat, hogy egy későn, a IV. sz. második felében ötvöződött népről van szó.
A korábban ott élő hermundurokkal való viszonyuk tisztázatlan, főleg annak tükrében, hogy a hermundurokkal kapcsolatba hozható régészeti leletek Kr. u. 300 körültől megszűnnek a későbbi türing területeken.
Egyes szerzők szerint ez arra utalhat, hogy a hermundurok elvándoroltak onnan, a későbbiekben talán az alemann konföderációt erősíthették, de ez is pusztán elméleti spekuláció.
Az angelek és a warnok részvétele a türing etnogenezisben viszont bizonyítottnak tűnik.
II. Sigebert ( 613 ) néhány hétig volt király. Burgundia és Austrasia arisztokratái összeesküdtek ellene és Brünhilda ellen, vezetőik a metzi Arnulf és I. Pippin majordomus ( a Karolingok ősei ) voltak. Meghívták II. Chlotart a trónra, aki kivégeztette Sigebertet és Brünhildát. Brünhildát három napig kínozták majd lófarokhoz kötözve húzták és így halt meg.
II. Theuderich ( 612 - 613 ) Austrasia királya. Testvére meggyilkolása után háborút indított II. Chlotar ellen, a háború közben meghalt. A fia II. Sigebert lett az új király.
