Sziasztok!
A hétvégén Lillafüreden jártunk, megtettünk egy kisebb kört, aztán hazamentünk. A képekhez és a topik további zavartalan olvasásához csak néhányat kell görgetni az egéren. :) A felmerülő tárgyi tévedésekért és helyesírási hibákért előre is elnézést kérek.
Bükki Források 50
Lillafüred Hbf.. Álmos rajt, álmos rajtolókkal az álmos faluban. A kisvasút is alszik, igaz, kényszerből, mivel a héten a víz elmosta a pályát néhány száz méteren. Megkapjuk a spártaian egyszerű itinert, amelyen szerepel az összes pont összes adata – ez nagyon pozitív – és egy nem túl részletes, viszont félreérthető leírás az útvonalról – ez kevésbé pozitív. Utóbbin a térkép nagy figyelemmel való tanulmányozásával lehet segíteni, mérséklendő az eltévedési lehetőségeket. Mivel az útvonalon szinte végig jól követhetőek a jelzések, nem is feltétlen baj, hogy kissé rászorítják a résztvevőket az önálló tájékozódásra. Néha viszont elkélne, hogy pontosabb legyen a leírás, mert aki először jár errefelé, az belefuthat néhány trükkös helyzetbe. Tehát elrajtolunk.
Szeleta-tető. Elsuhan mellettünk az előttünk rajtoló hármasfogat, az egész túra hátralévő részében nem találkozunk többé velük: a 30-as távon vannak, eltévedtek, esetleg kitértek mozgalom/geoláda miatt. Mindegy. Kerek repkénnyel megállunk kilátást nézni. Csodaszép – vagy négy éve jártam erre utoljára, akkor is télen, így mindkettőnkre az újdonság erejével hat a látvány. Alattunk terül el Felsőhámor, nyugat felé pedig Lillafüred a kastélyszállóval és a mellette lezúduló óriási vízeséssel. A barlanghoz most nem térünk ki, felírjuk a kódot a Bükk Szirtjeihez és pucolunk tovább, egy darabig a gerincen, majd le, a Forrás-völgy felé. Megelőznek ketten, ezzel ötre emelkedik az általunk látott hosszútávosok száma, amely a túra legvégére sem lesz nagyobb tíznél. Baktatunk fölfelé az enyhén sáros völgyben, az első pont, a Flóra-forrás felé, ahol a piros kör jelzés nehezen átjárható mocsarát szalagozáson kerüljük, amely szépen visszacsatlakozik a jelzésre egy kicsit följebb. A forrásnál felírjuk a vonatkozó kódot, szemrevételezzük a merítős vízvételi lehetőséget és úgy döntünk, hogy köszönjük, nem élünk vele. Visszaszüttyögünk a völgybe, újra át a patakon, amely errefelé is – mint oly sok társa most a Bükkben és másutt – néhol az utat választja a meder mellett. Itt szúrnám közbe, hogy az előzetes félelmeimmel ellentétesen szinte végig jól járható az út, nem csúszkálok, nem morgok sem halkan, sem hangosan az általam egyébként nagy ellenszenvvel kezelt sár miatt. Nem én lettem türelmesebb, hanem az ösvények állapota ilyen jó. :)
Felső-forrás. Itt ugyan nincs pont, sőt, a túrához hasonló nevű mozgalomhoz sincs kód, mégis érdemes megnézni a forrás köré emelt építményt, amely elől nagy robajjal árad kifelé a víz. A foglalat antik templomra hasonlít, ha nem lenne rajta a rikító kék vasajtó, kis ferdítéssel el lehetne adni régi római emléknek. Még a forrás előtt Repkény majdnem a futóhomok áldozatává válik, amikor egy stabilnak gondolt talajrészen hirtelen bokáig merül a sárba. A forrástól jó meredeken kell kikapaszkodni a völgyből, mellettünk a patak apró vízesések sorozatán bucskázik le a hegyről. Hatásvadász egy látvány. Odafent kifújjuk magunkat, majd megcélozzuk Andó-kutat. A szürke égen még szürkébb felhők kergetik egymást, a Nap csak néhány rövid pillanatra süt ki, akkor sem melegít, a kabátot itt még sokszor összehúzom magamon. Ettől eltekintve tökéletes túraidőt fogtunk ki mára. Az Andó-kútig tartó szakaszon, két bükkfa között Repkény hirtelen rámszól, hogy ugyan indítsam el a parkolás kifizetését, nem lenne kellemes ajándékcsomagot találni a szélvédőn.
Andó-kút. Messzebbre tippelem, mint amennyire tényleg esik, így meglepetten veszem tudomásul, hogy a sárga jelzést keresztezve már hallani lehet a pontőrök beszélgetését. A forrás előtt kis tó terül el, szigettel, rajta egy pavilonnal. Idilli környezet. Kitérünk Andókút megállóhelyre is – a pontőröktől állomást kérdezek, amikor kijavítanak, hogy megállóhely, akkor jövök rá, hogy egy vasutas egyesület által rendezett túrán illene pontosan kezelnem a fogalmakat. Egy ideje nem jár erre a kisvonat, ez a szárnyvonal a garadnainak csak mostohatestvére. Egykor egészen Farkasgödör-Örvénykő állomásig felkanyargott, majd Mahóca lett az ideiglenes végállomás, szombatonként egy-két vonatpárral, idén pedig már ez is szünetel. Sic transit gloria mundi. Visszatérünk a pontra, majd szépen visszamászunk a sárga sávig, a kaptató nem szűnik meg, széles ívű kanyarral kapaszkodunk ki a völgyből, fel, a Kis-Fennsík felé. Töbröket, mély, sűrű gyeppel benőtt víznyelőket kerülgetünk, az erdő olyan csöndes, hogy a mi szavunk is elhalkul. Utolér egy sporttárs, majd megelőz valahol, az biztos, hogy Magos-kőre már előttünk ér fel. Egy előzés általában nem esemény, azonban ezen a túrán annyira kevés emberrel találkozunk, hogy már egy ilyen találkozást is érdemes leírni. Elsétálunk a Sólyom-kút mellett, már keresném a kódot, amikor Repkény szól, hogy itt éppen nem kell fölírni semmit, lévén nincs is semmi, amit fölírhatnánk.
Magos-kő. Újabb szemérmetlenül hatásvadász kilátóhely, alattunk több völgy is összeszalad, velünk szembe, délre pedig már a Fennsík tömbje húzódik, a tetejét hegyek sorozata teszi hullámossá. Leballagunk, újra keresztezzük az országutat, kirándulók jönnek szembe két keservesen köhögő kutyát sétáltatva. Nem is sokkal később piros háromszög jelzés invitál jobbra. Gyanús az ügy, viszont az itiner szerint és emlékeim szerint is itt észak felé kell kanyarodni a piros háromszögön, hogy feljussunk Örvény-kőre, ahol a csúcson reflexből írom a kódot az itinerre.
Ez a piros háromszög azonban nem az a piros háromszög. Már majdnem a hegytetőn vagyunk, amikor rájövünk, hogy ez egy újonnan felfestett ág, amely a hegyet szinte megkerülve kapaszkodik fel a csúcsra, viszont a térképemen még nincs is rajta. Erre persze már csak akkor ébredünk rá, amikor megtaláljuk az egyébként mindkettőnk által ismert „régi” piros háromszöget. Kisétálunk a kilátóhoz, megnézzük a Jókai-emlékművet és az alattunk elterülő kilátást. Az Upponyi-szoros már csak sejthető a távolban, előtte a Lázbérci-tározó víztükre mintha higanyból lenne, szürke és komor. A fák miatt a kilátás eléggé behatárolt, előttünk alig látni rá Tardonára, Mályinkára, a Buzgó-követ és az Odvas-követ, ezt a két jellegzetes csúcsot is úgy kell megkeresnem. Gyors továbbindulás, a szintidő vészesen ketyeg.
Mária-forrás, Magyarország legtisztább vizű forrása, itt is kódot írunk, ahogy még sok helyen. Emlékszem a híradásokra a viharról, mégis megdöbbentő a látvány, amely a forráshoz érve fogad minket. Az erdő egyszerűen szinte megszűnt, csupán néhány erősebb szál bükkfa alkot szomorú kis csoportokat, a többiek hosszan elterülve hevernek szanaszét a földön. Mintha óriások szórták volna szét fogpiszkálóikat. Az ösvényt, a Kohász Kék jelzését ennek megfelelően nem éppen egyszerű dolog megtalálni, sokat segít, hogy az erdészek nem vágták ki a jelzett facsonkokat, valamint az, hogy egész hamar megtaláljuk a Csondró-völgy felé vezető kacskaringós csapást. A kidőlt fákon egész gyorsan túljutunk, viszont itt újabb nehezítés áll előttünk: maga a völgy, a benne rohanó bővizű patakkal. A szurdok amilyen trükkösen járható az átkelések, kidőlt fák miatt, olyan nagyszerű is. Az Ámor-forrásnál sokadszorra kelünk át az ekkorra lelassuló vízen, itt is ellenőrzőpont fogad, pontosabban egy újabb felírandó kód. Innentől kifelé megyünk a völgyből, amely egyre szélesebbé válik, az út pedig a völgy oldalában marad és szépen kikanyarodik belőle.
Mályinka, autóbuszforduló. Méteres TTB-színű szalagok erősítik a Kohász Fehér Alapot, így sikerül kikerülnünk a falu határában álló tanyát, majd a Borsod Volán felújított Ikarusa mellett érkezünk meg a túra második őrzött pontjára. A kedves úriember szőlőcukorral kínál, nem aprózza el, mert rögtön egy egész csomaggal akar adni. Nem fogadjuk el – mi jutna a többieknek? - Repkény inkább udvariasságból, mint tényleges információszerzés céljából megkérdezi, hol juthatnánk kávéhoz. Megszavazzuk a rövidke oda-visszát a kocsmához, ahol legnagyobb meglepetésemre mi ketten vagyunk az egyedüli vendégek. Pecsételünk, önszorgalomból a Kéktúra bélyegzőjével, közben szemügyre veszem a félig már kiürült, literes „Matróz jellegű szeszesital”-os és hasonló palackokat. Ez a rész inkább kimarad. Felhörpintjük az igen ízletesre sikerült kávét, majd visszatérünk az útvonalra, kárnak, mert így csak az aszfaltot taposhatjuk, míg az OKT-n azért látványosabb emelkedőben lenne részünk. Elhagyjuk Mályinkát, rákanyarodunk a Vár-völgybe vezető útra: Kerek repkény a világon először szembesül Dédesvárral. Pedig a várba most föl sem kell menni. :) Különösen trükkös a helyzet, mivel a Kék először jól levisz, majd egy szép támfalnál kezdünk először fölfelé kapaszkodni. Elválik a híres-hírhedt KL, amely nyílegyenesen tör fel a várrom felé, nem állítom, hogy nincs az országban hosszabb vagy meredekebb kaptató, ám ez is benne van az élbolyban. Néhány perccel később megérkezünk a Vár-forráshoz.
Vár-forrás. Erőgyűjtés, rutinos kódírás. Kezdek kíváncsi lenni, vajon ellenőrzik-e a célban ezt a rettenetes sok kódot (igen). Kezdődik a tánc, a sárga sáv néhol szerpentinező emelkedője – egy kidőlt fán való átkeléstől eltekintve nem is tűnik oly vészesnek amíg felérünk a Kisvár alatti nyeregbe. Innen már tényleg csak egy ugrás a Vásárhelyi-kő, a következő pont és a túra következő pofátlanul szép kilátóhelye. Megpihenünk pár percre, alattunk húzódik a Bán-völgy, a szemben lévő vonulaton jól kivehető egy széles, határozott vonalú erdészeti út. Hogy meglegyen a beszámoló visszatérő motívuma, újra felírunk egy kódot. Épp indulunk, amikor újabb utolérés következik be, végre egy ismerős, Zsotyek bukkan fel és nem sokkal később el is suhan mellettünk. Kellemes szintúton ballagunk végig Dédes vára felől eleinte Bánkút felé, majd a kék rom jelzés mára megszűnt ágán folytatódik a túra. Ez például kissé félreérthető az itiner alapján, mivel a KL nem egyértelműen folytatódik, főleg, hogy a térképeken már több, mint tíz éve nincs rajta, jelzés pedig az elágazás után egy ideig nincs. Végre egy alkalom, hogy kamatozhat a kissé megkopott helyismeret. :)
Nyír-kő. Újabb kilátópont, szerencsére az időjárás is kegyessé vált hozzánk, mivel szép napsütésben bámulhatjuk a panorámát. Murphy örök törvénye szerint a fotógépeinkben az elem váltásban gyengélkedik, úgy kell kikönyörögni belőlük egy-egy kattintást, legalább megtanuljuk megbecsülni az itt készült képeket. Itt kivételesen emberes pont van, éppen ebéd után érjük őket, sőt, a futó hölgy, aki már egyszer elsuhant mellettünk, most hirtelen újra megelőz. Továbbindulunk, lassan elérjük a Farkas-nyaki elágazást, kezdek megnyugodni a szintidővel kapcsolatban. Még az elágazás előtt megállunk, végigkövetjük az itinerrel összhangban a térképen az előttünk álló utat a célig. Ismeretlen szakaszok várnak, néhány ismerős ponttal, régi magántúrákról köszönnek vissza régen olvasott hegyek, völgyek, források nevei. A Meteor-forrás nincs köztük, meredeken ereszkedünk alá hozzá, az úton patak robog mellettünk, nálunk sokkal gyorsabban. A forrásnál (hmm, kód) palackot töltünk, a túra – jellegéből adódó – nagy előnye, hogy a folyadék pótlása gyakorlatilag végig megoldott. Leérünk a Száraz-völgybe, nevével ellentétben egész komoly vizek mozognak benne, kicsit odébb egy lusta foltos szalamandrával találkozunk, aki csak hosszas nógatás után hajlandó félreállni az útból. Elsétálunk egy erdei focipálya mellett, az egyik csapat számára nehezítés, hogy a kapusnak bokáig a sárba süllyedve kell védenie.
Jubileumi-forrás. Idáig semmi említésre méltó nem történik, a Budai-hegységből ismerős Antónia-árok helyi megfelelőjén, a Farkas-nyak-völgyön kapaszkodunk fölfelé: távvezeték mentén széles út, éles kövekkel. A forrásból széles sugárban ömlik a víz (milyen meglepő...) és itt is szépen kiépített pihenő várja a megfáradt turistát. Minket nem, hiába vagyunk fáradtak is, turisták is, mert még elég sok van hátra előttünk. Így marad a megszelídülő emelkedő, a szürkésfehér törzsű, lombtalan fák koronáján át nézve szürreálisan kék éggel. Felérünk a kolostorromhoz, az állványzat és a védőövezetet jelző szalag kissé rontja a hangulatot, ám vigasztal a tudat, hogy legalább foglalkoznak a rommal és remélhetőleg még hosszú éveken át lesz hol elmélkedni a régmúlton. Hiába, a szerzetesek, apácák mindig is tudták, hol érdemes építkezni. :) Odébb, a büfénél egy fagyizó diákcsoport pihen, néhányan errefelé kirándulgatnak még. Gondosan festett bádogtábla mutatja a kék kör irányát, fenyvest kerülve, utána magas bükkösben kanyarogva jutunk el rajta a túra kitűzőjén szereplő Köpüs-forráshoz. Miközben a kapott csokit majszoljuk, elbeszélgetünk a láthatóan nagyon lelkes pontőrökkel, elmesélik, hogy a Hámori-tónál kerülnünk kell, vagy ki tudja, mi lesz, mert ott bizony átkelni nem lehet. Lelki szemeim előtt valami áthatolhatatlan mocsár terül el és még egy Gollamunk sincs, hogy átvigyen a lápon. Már épp indulni készülünk, amikor nagy meglepetésünkre újra megjelenik Zsotyek, aki valami módon mögénk került. Lefelé menet megtárgyaljuk az itiner által az Erőben keltett zavart, majd Zsotyek újra belép a hipertérbe, mi pedig szüttyögünk tovább, völgyből völgybe, majd egy újabb völgybe.
Garadna főpályaudvar. Sajnos a fent részletezett okokból a kisvasútnak a frekventáltabb vonalán sincs forgalom, így nem találkozunk vonattal, viszont itt van a túra útvonalán az egyetlen komolyabb etetőpont. Be is termelünk némi zsíroskenyeret, pokolian erős lilahagymával, még egy órával és egy liter vízzel később is érzem az ízét a számban. Közös kép is készül, majd lassan tovaballagunk, trükkösnek gondolt szakasz következik, ám az itiner minden bonyolultsága ellenére simán követhető az útvonal. Rögtön a bánkúti elágazásban megáll mellettünk egy autó, velem kábé egykorú sofőrje bizonytalanul kérdezi, tudjuk-e hol találnak valami Garadna vasútállomást. Elmagyarázzuk a koordinátákat és azt is, hogy azért nem egy Diósgyőr szintű rendező-pályaudvart kell keresni. Elsuhannak, mi pedig felkanyarodunk a Helyiipari-forráshoz, megnézzük a szobrokat és a forrást – minő véletlen, fel kell írni itt is a kódot.
Csókás-forrás. Kényelmes emelkedőn kapaszkodunk fel újra a völgyből, a bánkúti országúton baktatunk a kiváló szalagozást követve, majd szintén szalagok vezetnek el a Csókásnál lévő táborig, ahol a következő ellenőrzőpont fogad, két alma maradt nekünk, egyet elviszünk ketten, hogy az utánunk érkezőknek is maradjon még valami. Ha már itt járunk, megnézzük a forrást is, majd, mivel nem érezzük teljesen egyértelműnek a követendő irányt, visszamegyünk a ponthoz, hogy betájoljuk magunkat. Bár még bőven nem alkonyodik, kezd kissé sötét lenni az erdőben, völgyek, víznyelők kísérik utunkat, hirtelen mély gödör jelenik meg mellettünk, ez az Udvar-kői-barlang. Védett is, félelmetesen is néz ki, no és a lefelé vezető csapást is elmosta a víz, úgyhogy többszörösen is indokolt, hogy nem megyünk le. Elhagyjuk a barlang sötéten tátongó gödrét, megérkezünk a Lencsés-nyeregbe, a térképre nézve rájövök, hogy reggel egész közel jártunk már erre, pár tíz méter lenne csak visszatérni a Felső-forráshoz.
Lencsés-forrás. Inkább erre indulunk, egy utolsó előtti emelkedő után egy meredekebb lejtőn bukkanunk rá, a foglalata külsőleg a 60-as évek szocreál formavilágát idézi. Sosem fogja senki kitalálni, úgyhogy leírom, hogy itt is volt egy feljegyzendő kód. Lerongyolunk a völgybe, közben útbaesik egy trükkös hajtűkanyar, ahol a jelzések értelmezése először nem úgy sikerül, ahogy sikerülnie kellene, aztán rájövünk a megoldásra. Megérkezünk a Hámori-tóhoz, ahol állítólag a gáton kellene átkelni, de járhatatlan. Ahogy közeledünk, kiderül, hogy nem a gát járhatatlan, csak egy átfolyó működik rendeltetésének megfelelően, és abban is vígan szaladgál egy kisfiú. Ha a gyerek átmegy, akkor mi is átmegyünk – nézünk össze Repkénnyel, de csak utána tűnik fel, hogy a fiún térdig érő gumicsizma van. A víz amúgy nem mély, alig ér a bokám fölé. Kerek repkény a tőle megszokott hanyag eleganciával cipőstül sétál át a Hámori-tavon, én kényesebb vagyok és öltözködöm, nem ez fogja lerontani az átlagsebességünket. Már. ;)
Eszperantó-forrás. Alaposan kiszalagozott szerpentinút vezet föl a kisvasút pályáján át a forrás felé, felkaptatunk a forráshoz, amelyből három kifolyón is dől a víz, hogy aztán látványos vízesésen hulljon alá a tó felé. Naná, hogy kódot kell itt is írni. Leereszkedés közben találkozunk még két túrázóval, innentől az egyik leginkább látványos célegyenes következik, ami teljesítménytúrán következhet. Balra a Hámori-tó, előttünk a kastély, mindez naplementekor. Giccses, juj. :)
Lillafüred, vasútállomás, megint. Beérkezünk, kapunk kitűzőt, oklevelet, van ellátmány is. Beszélgetünk pár sort a Zalai MATT-ra készülő Nagy Attiláékkal, végül elbúcsúzunk tőlük is, a rendezőktől is és hazadöcögünk. Először voltunk ezen a túrán, remélhetőleg nem utoljára: az útvonallal a Bükkben amúgy sem lehet nagyon mellélőni, ez pedig különösen jól összevadássza a szép helyeket. Az, hogy nincs sok emberes pontőr, engem nem zavar, kódot írni nem olyan nehéz dolog. Ellátmány nincs sok, viszont Mályinkán is és Szentléleken is lehet pótolni a saját készlet fogyását, sőt, Ómassa sem olyan nagy kitérő. (Bánkút már inkább.) A források többsége bővizű és ha jól tudom, mindegyik iható, tehát víz is van bőven. Alapvetően remek kis túra a Bükki Források, jól éreztük magunkat. Köszönet a társaságért Kerek repkénynek és a rendezésért a Vasutas Természetjárók Bükki Egyesületének, végül, de nem utolsósorban gratulálok minden teljesítőnek!
-Kékdroid-
