+3,14 magamnak, mert végre sikerült leülni és írni pár sort a Mátrabércről. Van benne időterv meg nézelődés meg vonat is, de csak a végén, meg minden. Az előforduló helyesírási, stilisztikai, filozófiai, technológiai stb. hibákért előre is elnézést kérek. :)
Mátrabérc 2010
Welcome back my friends to the show that never ends
(Emerson, Lake and Palmer: Karn Evil 9)
Remélem, ezt a címet már senki nem érti úgy félre, mint szegény Bükki Kilátások '10 beszámolóm címét. :)
Előzmények
Két évvel ezelőtt irtózatos erejű pofont adott a Mátra. Nem nagypofájúságból és nem kishitűségből mondom, de megérdemeltem. Úgy indultunk el akkor a Bércen Kerek repkénnyel, hogy na, akkor most végigmegyünk egy teljesítménytúrán, épp úgy, mint bármelyik másikon, aztán lesz, ami lesz. Az lett, hogy Kékestetőn lila szájjal, átfagyott végtagokkal vártuk a felmentő sereget, amely édesapám és az ő autója személyében érkezett meg. Most tehát igyekszünk a lehetőségekhez képest felkészülni, ez nálunk a következőkben merül ki: sokat nézegetem a Mátra térképet; Repkény kiteszi háttérképnek a túra szintmetszetét; elmegyünk legalább egy szintes túrára, ez épp a Bükki Források; de legfőképpen kialusszuk magunkat.
Ezek után Sirokon mégis úgy állok a rajtban, hogy: tök álmos vagyok; nem tudom, mikor, melyik hegy következik a másik után; a szintmetszet felőlem akár szivattyú-jelleggörbe is lehetne és a Bükki Forrásokból inkább a szép táj maradt meg, semmint az, hogy mennyi volt az átlagunk hegynek fel. Ennyit a felkészülésről.
Rajt
Kerek repkény nálam sokkal élénkebb, rögtön azután, hogy kiszállunk az autóból, elintézi a nevezést, mielőtt én kettőt pisloghatnék. Azt azért észlelem, hogy még rajtidő előtt megérkezünk. (Apukám talán beteg?) Találkozások valóságos sorozata következik: suvlaj, az eddig személyesen általam ismeretlen marton4, pesza91, sétáLós bácsi... miért van az, hogy mindenki ébren van, csak én alszom? Éles sípszó riaszt fel és egy hang olyasmit kiált, hogy öt perc múlva történik majd valami. Gondolom, a rajt. Addig is, készítek néhány nyílt vonali fényképet, igaz, vonat helyett legfeljebb túrázók koptatják a sínek... helyett a vasbeton keresztaljakat. Hirtelen újabb sípszó, suvlaj és marton4 elköszönnek, beállnak a futók közé lendületet venni. Mi ketten a szélárnyékban maradunk, együtt azzal a kábé kétszáz emberrel, aki most rajtol.
Gazos-kőig
Az erdőbe való betérés után az első sárfolton megcsuszandok és szegycsonton döföm magam a túrabottal, szerencsére csak a tompa végével. Ez rossz. Kerek repkény ebből semmit nem észlel, főleg, mivel már ötven méterrel és huszonhét emberrel előttem jár, később utolérem, addigra viszont már nem fáj, nem kell vigasztalni. :) Az elejét önmagunkhoz képest aránytalanul gyorsan tesszük meg. Emelkedő, kis vízmosás, még több emelkedő, üde, napsütötte tölgyerdőben. Kár, hogy a Mátrabérc nem kifejezetten nézelődős túra. Kerítések következnek, elfelejtem megnézni, megvan-e még a Jó utat, turisták! feirat valamelyik létrafokon. Az egyiknél, egy irtás tetején visszatekintek kissé, az egri Bükk hegyei kéklenek a láthatáron. Gyönyörű. Újdonság számomra, hogy szalagok is jelzik az utat, meg a talajra fújt rózsaszín nyilak is, néhány ívesebb kanyart mégis levágnak nagyon-nagyon sokan. Ez mondjuk az a túra, ahol a többség nem azért rövidít, mert olyan a kedve, hanem azért, mert megy a tömeg után és nem is figyeli a jelzéseket. Lassan felérünk a Kalapos-tetőre, majd a Gazos-kőre, megelőz botosember, aki vándorköszörűst jelzi előre, majd DJ_Rushboy suhan el nyugat felé mellettünk. Megállunk inni és a kabátokat eltenni a zsák mélyére. Közben kilátást nézünk, de sajnos a szem megakad a Heves-Borsodi-dombság közeli lankáin, távolabb nem enged látni a pára.
A Mátra keleti gerincének három hágója
Sétálunk tovább az erdőben, kerülgetjük a sűrűn előforduló sárfoltokat. Sokan megelőznek, néhány túrázót pedig mi előzünk meg, utóbbi, érezhetően ritkább. Széles, vélhetően erdészeti járművek által is láthatóan sűrűn járt földutat taposunk, a Jóidő-nyakban katonás rendbe állították a rönköket. Elsétálunk a Mária-képesfa mellett, előttünk a Kisnána felé nyíló völgy. Elsétálunk a Jóidő-kút felé, az út arra visz és a szalag is, meg persze arra van a Mátra leginkább felázott talajú ötven métere. Áttocsogunk, iszunk a most épp bővizű forrásból. Rákanyarodunk az emelkedőre, az első hágón túlestünk, most a Szederjes-tetőre kapaszkodunk fel, sűrűn nőtt, óriási fák között. Ahogy kaptatunk, az emelkedő egyszerre megszelídül és hirtelen elérjük a csúcskövet. Kilátás nincs, meredek ereszkedés hívja fel a figyelmet magára, nem olyan hosszú és nem is olyan csúszós, mint emlékeimben él. A Jagus előtt az irtáson magasra nőtt már a fű, a nyeregben a zöld erdészház látványa pedig megnyugtat, hogy most egy egész kilométeren nyugodtabbak lesznek az ív- és lejtviszonyok. Nem kerüli el a figyelmünket az észak felé nyíló kilátás. Recsk az egykori munkatábor kőbányája mögé rejtőzik, a bányától nyugatra a távvezeték nyiladéka szeli át az erdőt, hogy éles töréssel felkapaszkodjon a Domoszlói-kapuba, összekötve a detki OVIT-alállomást Nagybátonnyal. Leérünk a nyeregbe, itt az első frissítőpont, előhalászom a táskából a kabát alól a fémbögrét, fél liter elfér benne. Kerek repkény megkeresi a szolgálati menetrendben, hogy miként állunk idővel és láss csodát, tartjuk azt a tervet, amelyet előző este tisztáztunk le egy négyzetrácsos (azértiskockás!) füzetlapra.
A szolgálati menetrendről
Csak néhány sort. Általában nem készítünk időtervet meg más ilyesmit, most viszont jólesett, hogy van egy kapaszkodó, amely közelebb áll a valóságos lehetőségeinkhez, mint a rendezői tervezet. Részben a 2006-os itiner, részben pedig Repkény 2007-es ideje alapján lőttük be az időpontokat, az elejére meredekebb menetvonalat téve, a végére nagyobb tartalékot hagyva. Röviden ennyi.
Előttünk áll az Oroszlánvár, ám tudom, emlékszem, sőt, a szintmetszetből is jól látható, hogy ez csak az előjáték, a felvezetés az enyhébb meredekségű, ám sokkal hosszabb következő két hegyhez. Kerek repkénnyel megbeszéltük a taktikát: a meredek emelkedőkön nem várjuk egymást, legfeljebb a tetején, akárki is legyen a gyorsabb. Felérek, ám alig kötözöm fel a pulóvert a táska tetejére, társam már fent is van, gyorsan igazoljuk ottjártunkat és elsétálunk, helyet hagyva az utánunk érkezőknek a szűk ösvényen. A Cserepes-tetőre fiatal tölgyesben mászunk fel és még feljebb, azonban nem legfeljebb, mert a tetőre kivételesen nem visz fel a Kék. Lefelé kocogunk kissé, az egykori kunyhó és a pottyantós épülete útban lehetett valakinek, mert mostanra csak néhány deszka árulkodik arról, hogy itt valaha állt valami. Nincs idő lamentálni, újabb hegy emelkedik előttünk, újabb meredek, a végén kanyargós emelkedővel. Ez a Nagy-Szár-hegy, dél felé nyíló kilátással: a párából a Mátrai Erőmű hűtőtornyai emelkednek ki, sokkal messzebb erre sem kalandozhat a tekintetünk a pára miatt. Megállunk, eszünk néhány szál ropit, iszunk. Kell az energia. Utolér lepeshiba_boy és el is suhan Kékes felé, még a Markazi-kapu előtt még vajonmerre, pár perccel később pedig Tamási Géza elől lépünk oldalra az ösvényen. Jó látni ennyi ismerőst, még úgy is, hogy főleg a hátukat nézzük. :)
Némi oldalazás után elérjük a Markazi-kaput, a Mátra keleti gerincének az egyik turistaút-csomópontját. A zöld jelzés az Ilona-völgy és Parádfürdő felé, illetve Markaz felé vezet, párszáz méterrel később a sárga csatlakozik szintúgy Parádfürdő felől. A Kéket pedig nem kell különösebben magyaráznom.
Kékestetőig
Egynyomos, meredeken oldalazó, sziklás ösvényen kapaszkodunk fel Disznó-kőhöz, ahol megint nem nézzük meg a kilátást. Majd legközelebb, remélhetőleg. Az ösvény hasonló stílusban folytatódik, mi pedig hasonló spórolós erőbeosztással folytatjuk rajta a túrát. Kezd feltűnni, hogy a régebben tapasztaltakkal ellentétben most valahogy nincs akkora tömeg, pontosabban mindig kifogunk egy ritkásabb szakaszt a mezőny egymástól eltérő sebességű bolyai között. Sas-kőn leülünk, bedobunk pár szem almát, miközben utolér Budai-H.G., ő is kap almát, ha már mással nem tudtuk felköszönteni. Amíg Repkény pihen, én felsétálok az emlékműhöz, körülnézek, bár csak két fa között van némi párás kilátás Salgótarján hegyei felé. Innentől kényelmes az utunk a Sötét-lápa-nyeregig, az pedig már nagyon jól ismert terep. Felkaptatunk Kékesre, az utolsó, laposabb szakaszt megnyomjuk, a menetrendünkhöz képest kis csúszással, de még jó időben felérünk. Érdekes, hogy mennyire megváltozik az ember hozzáállása, ha figyelni kell az órát, mégis úgy érzem, ugyanannyit nézelődünk, fotózunk, mint más túrákon.
Szusszanás következik. Megállunk levesezni a síházban, de a levegő a kintinél is sűrűbb, úgyhogy inkább elsétálunk a csúcskőhöz, az ország tetejéhez. Nézegetem az ajándéktárgy-árusokat, a kiránduló családokat, baráti társaságokat. Vajon ők mit gondolnak most erről a sok sietős léptű emberről, akik papírpohárral a kezükben igyekeznek nyugat felé? Nem mintha a többség egyáltalán tudomást venne rólunk. Megisszuk a porlevest és lassan elindulunk, vége a beugró szakasznak, jogosulttá váltunk a Szurdokpüspökiig tartó szakasz megtételére.
Az út Galyatetőig
Nem is olyan egyszerű. Nem éneklem meg újra, milyen jó érzés is egy Oroszlánvár-kaliberű lejtőn lecsorogni egy olyan cipőben, amelynek már két éve is kopott volt a talpa és azóta csak rosszabb lett. Odalent szendviccsel jutalmazzuk magunkat, hogy valami tartalmas étket is fogyasszunk a túrán a sósropi és a rendezőség által biztosított szolgáltatás mellett. Bubu újra utolér és leelőz a Som-tető felé, nem is látjuk viszont egy darabig. Lassan csak megérkezünk az egyenesebb szakaszra, a műút melletti Kék-piros közös jelzést sokan elvétik és az országúton korrigálnak. Egy kis demagógia: ha most autós/buszsofőr/motoros lennék, biztos örülnék annak, hogy a turisták itt kolbászolnak, amikor ott van nekik a jelzett ösvény az erdőben. Demagógia off. Megérkezünk a Mátra-nyeregbe, a 24-es útból itt ágazik ki a Mátrát átszelő másik, alacsonyabb rendű országút, amely egészen Pásztóig vezet. Mi pedig itt kezdjük meg a Mátrabérc számomra leginkább álmosító szakaszát. Pedig az eleje egészen jól indul: felsétálunk a Csór-hegyre, egy kicsit beszélgetek odáig Bubuval, akinél alig valamivel lassabb a menetdinamikánk, ám a megállásokat pont eltérően ütemezzük, így ő szépen ellép, míg mi kicsit kényelmesebbre vesszük a sétát. Csór-hegy után tűnik fel, hogy újabb álmossághullám csapott le rám, lesből és a Galyatetőre ütemezett kávé végtelenül távolinak tűnik. Többnyire inkább nyitott, mint erdős úton hullámzunk egészen a rudolftanyai elágazásig, útközben semmi említésre méltó nem történik, nézünk nagyokat észak felé, mert éppen arra szép a kilátás. Valamint visszafelé is, egészen jól megfigyelhetjük az eddigi utunk néhány állomását. Egy helyütt egy srác üldögél kempingszékben, társa zakóban, napszemüvegben áll mellette, ők a titkos pont. Nem akarom kérdezni, hogy nincs-e melegük, annyit azért tudok, hogy egy helyben ácsorogni közel sincs olyan meleg, mint ahogy azt menet közben érzi az ember.
Menetelünk tovább fel-le-fel-fel-kicsit le-fel-nagyon fel. Rudolftanya, elágazás, frissítőpont: öröm, hogy van ez a hely, nyomunk egy bögrényi szódát, némi málnaszörppel a tetejére. (Lehet kötekedni, hogy igazából a szörp feloldódik a vízben és nem a tetején marad.) Itt utolérjük Bubut, Galyatetőig elbeszélgetünk a lassan megszelídülő emelkedőn. Szerencsére a hőmérséklet is csökken kissé, az ég befelhősödik és az enyhet adó borulás egészen Mátrakeresztesig kitart. Addig viszont útbaesik Galyatető, kávépont, Bubu továbbmegy, előre az övtáskáért. Egészen finom az eszpresszó, műanyag székeken ülve kortyoljuk el, nézegetjük a hátralévő szakasz adatait. A szintidő ketyeg, mi még bízunk a végére tervezett tartalékban Az első cél, hogy odaérjek, a második cél, hogy rendes legyek. (Moldova György: Akit a mozdony füstje megcsapott...). Összeszedjük magunkat, visszacsatlakozunk a mezőnybe, elvégre a hegytetőre még föl kell mászni, betonlépcsőn kaptatunk, három kisgyerek aláz az emelkedőn. :) Igazolják, hogy ott vagyunk, a kilátó kívülről történő megszemlélése után pedig már indulunk is tovább, nyugat felé.
Ágasvárról
Ágasvárig próbálunk egyenletesen haladni, ez többé-kevésbé sikerül is, köszönhetően a hűvösebb időnek és az egyenletes, kissé lejtős terepnek. Az a néhány kiemelkedés, amelyre fölfelé kell gyalogolni, inkább jólesően megmozgat, semmint komolyan megterhel. Elhagyjuk Galyatetőt, majd mellőzzük a Piszkés-tetőn magasodó csillagvizsgálót, lekocogunk a teázós pontra és felbandukolunk Vörös-kőre. Kissé fáj a szívem, de ez a kilátó is kimarad, igaz, a levegő még mindig olyan párás, hogy messzire nem látnánk el róla. Ezt aztán megcáfolja később, hogy Ágasvár előtt a Mátra-bércről látszik az Alacsony-Tátra gerince, ha nagyon ködösen, sejtelmesen is. Menetelünk tovább, beszélgete, gyönyörködve a tájban, kicsit kisebb lassabban, kicsit nyugodtabban, mint idáig. Meglep, de ezen a szakaszon sem találkozunk nagyobb tömeggel, pedig kissé tartottunk attól, hogy a későn rajtoló Muzslások itt nagyobb létszámban lesznek jelen. Ehhez képest Ágasváron egész kényelemesen elférünk, ki kell pihenni az idáig tartó kaptatót valahogy. Előttünk a homályból kivehető a Hasznosi-víztározó, kicsit odébb pedig már Pásztó és a Tepke gerince. Az ágasvári lejtőt is egészen könnyedén vesszük, csupán egyszer csúszik meg a cipőm lapos talpa, egy optikailag is csúszós, lapos kövön, a fenének kell mindenre rálépnem. :) A turistaháznál sorbaállunk vízért és megint bedobunk pár kockányi felszelt almát.
Muzsláról és az odáig tartó útról
Ágasvártól lefelé belefutunk egy megelőzhetetlen konvojba, kicsit lazábbra vesszük a lépteinket, majd amikor az első olyan lehetőség adódik, hogy a többi túrázó személyes terét nem sértjük meg, ellépünk mellettük. Már majdnem lent vagyunk a Csörgő-patak völgyében, amikor micsoda véletlen újra találkozunk a minket utolérő Bubuval, akit még Mátraszentlászlón hagytunk ott, szendvicsevés közben. A patak völgye csudaszép, mint mindig, télen-nyáron. Most hamar kiérünk belőle és le a mátrakeresztesi ellenőrző állomásra, ahol szörppel és kis oszlopokba rendezett háztartási keksszel fogadnak, utóbbiból be is termelek két kupacnyit. Az indulás Mátrakeresztesről kicsit nehezen indul és még nehezebben folytatódik. Repkény néhányszor időt kér az emelkedőn, amely sokkal meredekebb, mint amilyenre én emlékeztem. Hiába ideális a terep, már foltokban sincs sár, mégis, valahogy nem húznak a lábaim, erőtlen vagyok. Elhaladunk a Nyikom-forrás alatt, de ez sem deríti jobb kedvre Repkényt, igaz, a foglalatlan, dagonyás csobogó valóban nem túl lelkesítő. Lehet, hogy csak azért nem, mert ő még nem tudja, hogy a Nyikom-forrás a Nyikom-nyerget jelzi előre, az pedig már a Muzslát? Lehet. Nyikom-rét előtt leülünk, kevéske vízkészletünkből pár kortynyit Repkény fejének hűtésére használunk fel. Ennyit megér. Néhány sporttárs, aki itt megelőz minket, nagy reményekkel mondja, hogy lassan felérünk a Muzslára. Nem a felhőtlen örömet látom rajtuk, amikor szembesülnek odafent a ténnyel, hogy ez még csak az Ólom-tető, a Muzsla az a másik hupli, ott. A következő negyedórában lassan jelentkezik a fejmosás eredménye: alig néhány erőgyűjtő szünettel megérkezünk a Muzslára, ott megszemléljük a pontőr kislányok díszes alkotását és eszünk mézes puszedlit.
Szurdokpüspöki felé a lejtőn
A Muzslától kocogunk. Sőt. Néhol futunk. Még szintben és fölfelé is. A fáradtságomnál erősebb a megdöbbenésem, bár, már többször tapasztaltam Repkény érdekes erőbeosztásának a lehetőségeit, ám egy Mátrabérc végén nem számítottam erre. Néhol lelassítjuk lépteinket, ahol esetleg előzni kell vagy épp kilépni a kerékpárosok elől nekik külön köszönet, hogy udvariasan, korrektül előztek másokat. Ez a lejtő egyébként fantasztikus kilátóhelyekkel van teli. Nyugat felé a Zagyva völgye, keleten pedig ellátni Gyöngyösig, sőt, azon bőven túl. Dél felé pedig Hatvant veheti észre a figyelmes szemű, már annyit, amennyi a párás időben látszik belőle. A Koncsúrok most nem viselnek meg annyira, mint azelőtt, egyedül a Diós-patakon való átkeléskor adódnak nehézségeink a sár miatt. A vége pedig a vége. Célegyenes, a falu előtt Repkény rádöbben, hogy a vége 12 óra alá mehet, így ott is futunk meg a faluban is.
A célról
Hatalmas tömeg mindenütt, lelkes rendezők gratulálnak nulla perc sorbanállás és várakozás után. Odakint töltünk némi vizet a palackunkba, majd elhagyjuk a helyszínt, hogy tudjunk még babgulyásozni egyet a vonat előtti időszakban. Találkozunk a Mátrabérc-trailt (te jó ég, hogy lehet ezt rendesen kimondani?) teljesítő pesza91-gyel, odaül hozzánk, megosztja élményeit a futós változatról. Végül lassan elbúcsúzunk, kisétálunk az állomásra, ahol még egy kissé álmos Joeyline-nal is összefutunk, majd jön az Uzsgyi és elröpít Hatvanba. Onnan a hazaúton a Mátra körvonalait nézzük a száguldó villamos motorvonatból, az ismerős hegyeket. Nem legyőztük őket, hagytak minket végigmenni...
Utóhang
Néhány nap kell, hogy feldolgozzam az élményeket és leüljek beszámolót írni. Ez a túra még megmaradt ugyanannak az erőpróbának, amelyről régen azt hittem, soha nem fogok eljutni, pláne megcsinálni. Gratuláció illet mindenkit, aki nekivágott bármely távon a Transz-Mátra útvonalnak. Köszönet illeti a Hanákosokat a szokásos profi rendezésért. Kerek repkényt azért, mert végig mellettem maradt. Édesapámat pedig azért, mert kivitt hajnalok hajnalán Sirokra és még este is értünk jött a vasútállomásra.
-Kékdroid-
